Budapesti Hírlap, 1883. június (3. évfolyam, 150-179. szám)

1883-06-25 / 174. szám

u­ tatott el. Reményi Antal ügyvéd arra kéri a gyűlést, hogy mondja ki, miszerint az átalakítási munkálatoknál minden fölösleges diszítés költségkí­mélés tekintetéből mellőztessék, mire S­z­a­l­a­y Imre min. oszt. tanácsos felszólalót megnyugtatóig felvi­lágosítja. Ezzel a közgyűlés véget ért. Michel Lujza az esküdtszék előtt. P­ári­s, jun. 21. Ha tudta volna ez a kommunistanő, hogy a kormány miatta mekkora óvó rendszabályokhoz tartá nyúlni szükségesnek,bizonynyal nagyra felfokozta volna ez a tudat amúgy is bőséges önérzetét. A tárgyaló terembe csak jegygyel lehetett bejutni, ezt is csak vagy száz személy közt osztottak ki. Ez persze nem tetszett a demagógia híveinek, kik jelenlétükkel ünnepélyes jellemet kivántak adni a „m­o­n­t m­a­r­­trei szén t-n­é“ perének. Tekintélyes számban el is jöttek ők az igazságügyi palota korlátáig s midőn az őrök a belépést nekik megtagadták, a palota pa­rancsnoka számára egy ünnepélyes tiltakozást nyúj­tottak át egy őrnek a „nép nevében“. A parancsnok meg is kapta az okmányt, de nem tágított, így aztán a nagy esküdtszéki teremben nem volt semmi látványosság. A tanuk helyén a katonák ültek, kik a lázító brosúrák felől készültek vallani, melyeket nekik a kommunista ügynökök titokban a kezükbe nyomtak. A védők az ügyészi talárban, a bírák bíborban foglalták el helyüket. Az esküdtek kisorsolása hosz­­szabb időt vett igénybe. Most Michel Lujza tartja bevonulását. Ha nem volna rajta fekete női ruha s a kalapján fe­kete fátyol, valami vén jezsuitának tartanák. Fony­­nyadt arca, széles szája durva kifejezésü, de ezen ő most szelidizni igyekszik, mert folyást mosolyog. A börtön kissé megsárgítá ezt az arcot. Különben ő a nap hősnője. Ezt bizonyítja az is, hogy R­o­­schefort odaront hozzá s kezeit megszorítja. A többi vádlott magatartása izgatott és dacos,­­ de ezzel most hiába számitnak hatásra, mert elvtársaik kívül szorultak. A bevádolt citoyenek közt csak egy gömbölyű asszony van még, kit azzal vádol az államügyész, hogy a népet az „állam“ ellen izgatta. Külseje különben e vádnak ellentmond, mert épen nem „államveszélyes“. A vád szerint Michel Lujza az „Esplanade des Invalides“-on tartott néptüntetés alkalmával arra bujtogatta az éhező népet, hogy pár­­ pék­boltot kiraboljon. Az orleansi szűz visszaverte az angolokat, a montmartrei szűz pedig elfoglalt pár száz­­ zsemlyét, lengetvén egy fehér kendőt és igy kiáltozván : „M­unkát, kenyeret és ó­l­­m­o­t“. Társai arral vádoltatnak, hogy a pékek elleni expedícióban s a kaszárnyákban lázító irato­kat osztottak szét, melyekben a katonák nemcsak engedetlenségre izgattatnak, de utasításokat is kap­nak, hogy a kaszárnyákat bombákkal, petróleummal mikép kell szétdúlni és a tiszteket felgyújtani. Michel Lujza szokatlan szelídséggel felel. De az eljárás későbbi folyamán, melyet az elnök ridegen­ kimérten vezet, a vádlottnő megváltoztatja modorát, heves kifejezésekben szól a nép nyomoráról, jajve­­székléseiről s egész vad páth­oszszal kezd szavalni) miközben a törvényszék elnöke folyvást félbeszakítja. Egészben azt a benyomást teszi a nő, ha szónokol, mintha pityókos volna, bepálinkázván valahol. Élete céljául — úgymond — azt tűzte ki, hogy a forradalomnak propagandát csináljon, — a szóban levő tüntetésben résztvett, de nem beszélt össze előre senkivel. — A társaság harmada tolvajokból állt — veté közbe az elnök — ez be van bizonyítva. — Nem tudhattuk ki fog eljönni, — sok mun­kás nem jött el. — Nagyon jól tették! — mond az elnök. — A tüntetés a nyomor feljajdulása volt — folytatja Michel Lujza szónoki hangon — hogy ke­nyérért, munkáért kiáltsunk ! Felemeltem a fekete zászlót... — Ez talán ama t­á­r­g­y, amely itt fekszik az asztalon ? (Az elnök a jelenlevők derültsége kö­zepett egy fekete zászlóval lenget néhányszor.) — Nem tudom ! Egy fekete zászló volt, de nem olyan, ahogy a képes­lapok lerajzolták. — Hagyjuk a képeslapokat. Honnan szerezte a zászlót ? — Ott készítők a téren. — Hogyan ? Az invalidusok terén csak nem készítnek fekete zászlót. — De ha mondom. Ismerem az egyént, ki a zászlót fekete holmijából készítette. — Mi volt a tüntetés célja ? — Munkát akartunk! Ezért vittem a zászlót elül : ez a nyomor jelvénye, a munkahiány jele. — Komolyan hiszi ön, hogy a munkásoknak ily módon munkát szerezhet ? — Azt nem. Ily sikert nem reméltem. A fe­kete zászlóval csak jelenteni akartuk, hogy nincs kenyerünk. Azt nem reméltem, hogy kapjunk is. — S mégis sok polgárnak nyugtalanságot oko­zott vele. Michel Lujza erre kijelenti, hogy fiatal embe­rek állták körül, kenyérért kiabáltak, s a pékbotok­ba betörtek. Neki magának ebben nem volt része. Ha a rendőrség nem avatkozik a dologba, nem tör­tént volna semmi. — De hiszen raboltak! — mond az elnök. — Az nekem mindegy. (Nagy páthosz­­szal.) Én egész életemben a köztársaságért dolgoz­tam ; akár még egyszer oda dobom életemet; de senkitől se kérek kenyeret s nem is veszek el. In­kább meghalok! — Ön botrányos látványosságnak szolgált. — A nyomor szolgál a botrányos látványos­ságnak, én a nyomorra gondoltam s nem a pék­boltokra. — Ön tehát hiszi, hogy a becsületes kereske­dőket ki szabad rabolni ? — Mit tehet ön a nyomorultak százaival, kik­nek nincs mit enniük? — De ha csak kenyérre volt szükség, miért törtek össze tányérokat? — Kár is egy tányérért! — Önnek nem kár, de a kiraboltaknak az. Sajnálom, ha egyesek hiúsága és népszerűség-hajhá­­szata a tömeget ily kihágásokra ragadja. Michel Lujza ez ellen hevesen tiltakozik, hogy a rablás a tüntetés után egy „spontán és instinktív cselekmény“ volt. A katonák közt kiosztott brosú­rákról meg azt vallja, hogy ez a fegyver az önvé­delem eszköze az orleanizmus ellen, s hogy minden eszköz, még a villamosság is a nép nyomorának enyhítésére való. A tanuk ellenében kijelenti Michel Lujza, hogy a rablást a rendőrök rendezték. Egyébként egy ízben így kiáltott fel a keresztkérdések alatt: „Minek csinálnak ekkora lármát pár kenyér­dar­ab miatt, nem foghatom fel, hogy beszélhetnek erről okos emberek“. Ügy­védjének pedig, ki az ő érdekében egy kér­dést bátorkodott hozzá intézni, így válaszolt: „Csak azzal törődjék, amihez köze va­n“. A második tárgyaló napon Michel Lujza hosszasan szónoklott a forradalom kimaradhatatlan­­ságáról, s mikor a törvényszék kihirdette az ítéletet, mely szerint ő hatévi f­egyházzal büntette­­tik s tiz évre rendőri felügyelet alá helyeztetik, — igy kiáltott fel : „Ö­n­ö­k megérdemelték a császárságo­t.“ Mire a munkások, Michel Lujzát éltetve, szétoszoltak. Néhányan az elitélt többi pékkirablónak odakiálták: „Ne búsuljatok, majd megválasztunk képviselőnek !“ BUDAPESTI HÍRLAP, (174. sz.) 1883. jun­ius 25. A tisza-eszlári bünpör — Apróságok tegnapról. — A hullaöltöztető. A „Függetlenség“-nek Eszlárról jelentik tegnapi kelettel. Ma hajnalban F­a­r­kas Gábor bírónál és a községi jegy­zőnél Cseres Andrásné, született Bodnár Mária jelentkezett, és előadta, miszerint 1 e 1- kén tovább el nem viselheti, hanem őszintén bevallja, hogy 1882. évi június hó 16-á­n, az állítólagos Solymosi Eszter megkerü­lését megelőző pénteken, jelen volt az átellenes szomszédságában lakó Groszberg Leónál és hallotta, midőn ez zsidó nyelven utasította feleségét, hogy egy csomag ruhát vegyen át, vigye a tisza­dadai csonka­füzesbe és az ott rá várakozó zsidónak adja át. A zsidó asszony vonakodott kezdetben engedelmeskedni, de férje borzasztó átkoz­ó­dására és fenye­­getésér­e végre ráállott.­­ Ez alka­lommal a t­a­n­u m­aga ke­n­t­e m­­e­g o­l­aj­­jal a zsidóasszony saruit. Elő­adta azt is, miszerint Solymosi Eszter eltűnése napjának estéjén hallotta, midőn az említett zsidóasszony az udvaron kezeit tördelve si­ránkozott és jajgatott: „Istenem mit csele­kedtünk.“ Hallotta továbbá, hogy nevezett zsidó­asszony férje ugyanazon este ásót és ka­pát rendelt hozatni. Jelentésére az alispán azonnal intézkedett. A járási szob­rabirót az ügy rendkívüli fontosságánál és sürgősségénél fogva szó­belileg azonnal Tisza-Eszlárra küldötte, L­á­n­c­z­y csendőrfőhadnagyot a rendőri intézke­dések megejtésére írásbeli rendeletben utasította. Lánczy rögtön küldött négy lovas csendőrt a helyszínre a járási szolgabíró, illetőleg a magyar királyi vizsgálóbíró ren­delkezésére. A Cseres Andrásné jelentkezéséről felvett jegy­zőkönyvet a törvényszéki elnökkel kö­zölték. Az elnök rögtön intézkedett, hogy Bary vizsgálóbíró kiküldessék a vizsgálat folyamatba vé­telére. Bary nyomban, délben 12 órakor, Eszlárra utazott. Nyolc lovas­ csendőr ment vele, hogy a netalán szükséges el­fogat­ásoknál segédkezzenek. A törvényszéki elnök a tárgyalás alatt bejelentette intézkedését. Ekkor a közvádló óriási visszatetszést és megbotránkozást keltő módon a tényálladékok kiderítése helyett azt indítványozta, hogy a jelentés ne vétessék figyelembe és Barytól vonják vissza a meghatalmazást. Az indignáció oly lázas a közvádló ellen, hogy a legnagyobb botrány­tól lehet tartani, ha az igazságügyminiszter nem intézkedik. Az „Egyetérté­s“-nek ugyan a dologban következőket sürgönyzik : A Tisza-Eszláron lakó Cseresné, kit már tanuképen a tárgyalás folyamán kihallgattak (Nem felel meg a valóságnak. Szerk.) a faluban azt beszélte el, hogy Groszberg Leoné volt az a zsi­dó­­asszony, ki Solymosi Eszter ru­háit megszerezte és Herskó Dávid­nak átadta, hogy abba átöltöztes­sék az álhullát. A védők körében ez a hir kevés hitelre talál s Cseresné állításait annak tulajdonítják, hogy a nevezett valami liba­história miatt összeveszett Groszbergnéval s boszuból hiresztelte róla ezt a történetet. A védők a sakterek börtönében. A védők tegnap este 6 órakor meglátogatták vádlottakat a börtön beszélő­szobájában. A vádlottakra Scharf Móric vallomásai riasztó hatással voltak, de már meg vannak nyugodva és hisznek felmentésekben. Scharf József Eötvös előtt sóhajtva mondta: „nem kapom én vissza azt a fiút soha többé, de ha mégis valaha hozzám kerülne, emberré tudnám még tenni.“ Scharf különben hol szomorú, hol jókedvű. Eötvös vigasztaló szavaira mosolygott és azt mondta, hogy bízik az Istenben. Wolfner Herman koldus bolondos dolgot beszélt. „Egy úri hölgyet látott — úgymond — április másodikén az eszlári erdőben kocsin menni nagy ládá­val. A kocsi lába nélkül tért vissza, hátha ebben volt Solymosi Eszter ?“ Schwarcz Salamon, kivel Funták értekezett, nagyon meg van elégedve a tár­gyalás folyásával. Székely védő előtt Junger ezt mondta : „Nem nagy öröme lehet Scharfnak a fiá­ban , csak én nézzek a szeme közé, tudom megpu­hul. Ha Scharf szeliden szólt volna a fiúhoz, nem hazudott volna.“ Buxbaum Eötvösnek, ki Scharf Móric leköpéséért megrótta, ezt felelte: „nem ha­­raguszom én, csak meg akartam mutatni a törvény­széknek, hogy nem vagyok megijedve.“ Azt hiszi, hogy alibijét sikerült bebizonyítani s ennek fölötte nagyon örül. Az eszlári bünpör Berlinben. Berlinből e hó 20-ikáról írják: A tisza­eszlári eset itt Berlinben most a szóbeszéd tárgya, erről beszél mindenki. A poroszok a legellenszenvesebb hangon szólnak e rituális gyilkosságról, s a berlini antiszemita lapok csak fokozzák az elkeseredést. A lapok ismertetik a bűn történetét, s részletes táv­iratokat hoznak Nyíregyházáról. A mai nap folya­mában számtalan „Extra Blattot“ árultak az utcákon, a Solymosi Eszter meg az eszlári zsinagóga és a sakterek képével; a tudósításokon erős antisze­­mitikus hang vonul keresztül. Itt reményük, hogy legalább a négy fővádlottat halálra ítélik. Némely lap szerint a magyar népség körében mozgalom ké­szül a zsidók ellen, s mint jellemzőt közük a nyír­egyházai polgármester plakátját, mely „a föl­d­­nek ez idő szerinti legnevezetesebb város­a“, lakosságát inti a rendre. TÁVIRATOK. A hullaöltöztetők. Nyíregyháza, jun. 25. (Külön tudó­sítónk távirata.) Bary tegnap késő es­tig vallatta G­rossberg Leo feleségét s erről jegyzőkönyvet vett fel. Csendőrök hoz­ták őt a falu házához. Ma Eszláron egész ostromállapot volt. Bejártam­ a falut, de mindenütt szuronyos csendőrök cir­káltak s a hírlapírók lépteit kisérték. A fa­lu házát, Grossbergék és Cseres An­drásné házát a csendőrök megszáll­va tartják. Cseresné feljelentésének

Next