Budapesti Hírlap, 1883. július (3. évfolyam, 180-210. szám)

1883-07-30 / 209. szám

2 tényleg emlegetett bizonyos „nagy papokat“, kik a rituális vérvételt lehetségesnek mondják s ki­jelenté, hogy ő reformátusssá lesz (N. B. katho­­likus tanitó jár hozzá), — ő, ki tavaly Recsky házában semmi áron nem akart sonkát enni, a börtönben anyja halála évfordulóját izraelita szo­kás szerint ünnepelte meg és Henternél is so­káig nem evett egyebet, mint kóser ételt. Ha e buzgóság most az ellenkezőbe csap át, az csak annak lehet a jele, hogy a bűnténynek tulajdo­nított rituális jelleget valóságos meggyőződésével összeférhetetlennek érzi, s midőn a kettő közül választva, a vallást veti el, ezzel eklatánsul, lé­lektanilag bizonyítja be, hogy a gyilkosság meg­történtében erősen hisz. Ezért utasítja vissza az édes­atyát, ki vérző szívvel rimánkodik neki, ne tegye szeren­csétlenné. Ezért mondja neki fagyosan : „Jobb, ha nem ismerem.“ Ezért tartja fenn megátalko­­dottsággal a rémes vádat, szemben a kérdések kereszttüzével s a szülői átkok viharával. Hiába hivatkoznak a vádlottak ősz szakállukra, a miatta szenvedett börtönre, s hiába kecsegteti az atya, hogy nem gyűlölte meg őt, visszafogadja s megbocsát. A fiú a vén embereknek hidegen anynyit felel, hogy „Nem vétettek nekem, csak ezt tették“. Százszor mondják szemébe, hogy ha­zudik,­­ de nem jön zavarba. Vallomásának sok részlete homályos, ellentmondó s valószí­nűtlen, de a fődologban kategorikus, s ebből nem képes senki kizavarni. Akik tagadták a borzasztó vallomásban még azt is, hogy a fiú j­ó­hiszemüleg té­vedhetett s e tévedés okát elmulaszták keresni, kimutatni, tehát akik kétségbe vonják, hogy Scharf Móricnak ez a gyilkosság meggyőződése lehet, oly más „lehetőségeket“ hoztak fel a per alatt, melyek a fiú egyéniségét csak tor­­zítni képesek. Elmondatott egy­felől, hogy terrorizmus alatt áll, más­felől, hogy saját „erkölcsi szín­­vaksága“ miatt lázad fel ily gyűlölettel a leg­szentebb érzelmek ellen. Mondatott végre, hogy az egész vallomás az antiszemiták instrukciójá­nak műve, kik Móricban gonoszul egy serdület­­len zsidógyereket rontottak meg s képeztek ki hamis tanúnak az egész zsidóság ellen. Az első két feltevés kizárja egymást: aki terrorizmus alatt áll, az nem lázad fel semmi ellen, viszont akinek lelkében ily lázadás léte­zik, az nincs megfélemlítve. Külön előfordulhat egyik is, másik is, — a kettő együtt soha. Hogy most terrorizmus alatt állana, arra magaviselete nem igen vall. Fellépése biztos, te­kintélyt alig ismerő, packázik — az elnököt ki­véve — csaknem mindenkivel. A főügyész he­lyettesének meg épen megtagadja a feleletet: „Százszor nem beszélek“ é s Szeyffert úr kény­telen Móricnak magát bemutatni, hogy ő ki­csoda, nagyságos úr. Aki így beszél, az inkább kényeztetve, mint terrorizálva van. S e kényez­tetésre már van bizonyság: jól tartják, csinosan ruházzák, külön szobája van, csétán kocsikáztat­­ják, hajdú kíséri, mint valami uraságot, Henter vendégei dédelgetik, tanításáról egy mágnás gon­doskodik, zsebpénzt is kap, őrség vigyáz rá, hogy senki ne bánthassa, a megyeháznál bejárhat a hivatalokba, levéltárba, még azt is elnézik neki, ha az iratok közt turkál. Ez mind nem terroriz­mus. S ha ténynek vennők is, hogy Henter há­zánál a zsidók boszujával ijesztgették, ez fokoz­hatta tán a zsidóktól való elidegenülését, de mint terrorisztikus hatás, mint komoly félelem legföljebb arra vezetett volna nála, hogy vallo­másán enyhítsen vagy azt elejtse. Ha az ellen­kező történt, akkor ez elszántság és nem fé­lelem. S most lássuk az „erkölcsi színvakság“-ot. E frázis értelme oda megy ki, hogy a vallomás hazugság és a fiú koholta. Mert ha nem ő koholta, hanem bármi eszközzel ráoktro­­jáltatott, akkor nem az ő színvaksága, hanem mestereié. Aki e kérdésben Móric hazugsá­gaival akar argumentálni, az nem zárkózha­­tik el ama másik kérdés elől, hogy mi ok bírhatta a fiút ilyesminek koholására ? A vég­­tárgyalás alatt ez irányban hallottunk néhány zavart hangot, de határozott véleményt nem. Ilyen pedig csak kettő lehetséges : vagy valami haszonra számítás, önzés vezérelte a fiút a hazugság kigondolásában, vagy pedig valakinek ártani akart vele, tehát boszúállás. Nyerni vagy veszteséget okozni ! — más rugója nincs az egyenes útról letérőnek. Tizenöt éves korban ily messze menő önző számítás vagy a boszúér­zet ekkora szenvedélye nem valószínű. De nem lehetetlen , azért nézzünk szemébe a két felte­vésnek. Fönnebb kimutattam, hogy a fiú nyilatko­zataiban nyoma van az otthonával meghasonlás­­nak s a mostoha anya iránt való ellenséges in­dulatnak. Ha valakin boszut állana Scharf Mó­ric, úgy azt ez asszonyon tenné meg, ki annyi­szor felháboritá indulatait s kire már tizenhá­rom éves korában kést dobott. Ha a gyilkossági vád hazug kigondolása lett volna a boszueszköz nála, akkor a vérvétel meséjéből Scharf­ét nem hagyta volna ki. De hisz a mostoha abban nem szerepel. Miért választotta indirekt szereplésre édes atyját, akit szeretett, s miért direkt sze­replésre azt a négy eszlári zsidót , kik neki soha nem vétettek, vagy a koldust s a há­rom idegen metszőt, kiket aznap látott először. A vád e szerkezete egyenesen kizárja a hazug­ság boszu-motívumát. Következik az önzés. Rósz sorsa volt ott­hon, Henternél jó dolga van, dicsekszik, kérke­dik is vele. Talán ezzel kecsegtették s ő sor­sán javítandó, feláldozza önzésből az atya éle­tét, családja becsületét ? A fiúban sok önzés van, az bizonyos. Erre mutat az, hogy fitymálva nyilatkozik otthonáról, egykori életmódjáról, melynél a mostanit élvezetesbnek tartja. Erre vall egy nyilatkozata atyjával szemben. Mikor Scharf szemére veti, hogy nem látogatta meg a fiú soha a börtönben, így felel: „Mi hasz­nom lett volna belőle, — tudtam, hogy itt látni fogom eleget.” Sőt Eötvös kérdésére a zsidó vallásból kilépése szándékát is azzal okolja meg, hogy a l­apokban olvasott egyet mást a zsidók­nak üldöztetéséről. Az önzés ösztöne tehát erő­sen ki van benne fejlődve, ez már a vérében van. De vannak nyilatkozatai, melyek kétségte­lenné teszik, hogy jövője felől vérmes illúziókat épen nem táplál. Igen jól tudja, hogy Henternél mai helyzete nem tart már sokáig; emle­geti hogy az alispán fog fölötte határozni, talán mesterségre tanítják, tán a megyénél al­kalmazzák,­­ sőt azt se tartja lehetetlennek, hogy viszszamenjen rokonaihoz, esetleg atyja kiszabadulása esetén a szülői házba. A vérvád koholásánál egoizmus már csak azért se vezethette, mert előre se ő, se más nem tudta, hogy a börtönből, hova először került, a megyeházban lesz-e és milyen módja. Hazudni azzal a számítással, hogy szakit egész családjával s idegenek kényére bízza magát, az­tán fenntartani e hazugságot azzal a kilátással, hogy esetleg visszakerülhet atyja kezei közé, kit meggyalázott és a zsidók körébe, kiktől meg­irtózott : ellenkezik az egoizmus természetével, mely nem számít ily ostobán. Marad tehát a fiú roszhiszeműsége mellett az az érvelés, mely legtöbbször hangzott fel s legerősben tarta magát :a kitan­ittatás. Ez nem egyéb, mint a vád hamis forrásá­nak átkotrása a fiútól más egyénekhez. Kérdem, kik azok a — mások? A védelem, mely ez érvet hangoztató, az egy havi tárgyalás alatt különösen Henter Antal várnagyot emlegette, mint akit e rémsé­­ges pedagógiai siker szomorú dicsősége megil­let. Nem keresem, hogy e határozott vádnak — mert egy hamis tanú kikészítése közbüntényt képez e vádnak, mondom, formulázói milyennek képzelik az ily pedagógiai tanfolyamot, mely feladatul azt tűzi ki szerintük, hogy egy serdülő gyermek egy istentelen hazugságot betanuljon, annak minden próbájára elkészüljön s emellett szi­vében anarchikus állapotok támadjanak, gyűlölet, és pedig mesterségesen szított gyűlölet izzadjék önvére ellen, kivesztve belőle minden természe­tes érzést s minden nemesi vonást, mely em­berre emlékeztet. Aki ily ördögi feladatot nem végrehajtani, de csak kitervezni is képes, annak az emberlélek minden szövetfonalát, titkát és fortélyát jobban kell ismerni, mint ahogy a mai kor összes tudományos obszervációi után az em­bertan és neveléstan ismeri. Az elhanyagolás el­ronthat egy fejlődő individuumot, a tudatlanság ezt növelheti, a roszsz példák előmozdíthatják,­­ de lényéből kiforgatni anynyira, hogy abban semmi erkölcsi tartalom ne maradjon: ez meg­járja rémregényekben, külvárosi színpadokon, de az élet be nem veszi, emberi természeten nem produkálható. Van arra példa, hogy az élet bizonyos ferde viszonyai közt a rosz­akarat egy rászo­rult, rája utalt lélekben a káros hajlamot saját hasznára kineveli, — de ehez először ily hajlam létezése, másodszor ily rész akarat létezése, har­madszor hosszabb idő, évek sora szükséges. Nos Henter várnagy ott állt a bírói korlát előtt, mint tanú a védelem kereszttüzé­ben, szembeállítva Barca Dániel debreceni csendbiztossal, ki mint a közigazgatás rendőr­kéme előbb bírói közegek, utóbb Henter „ba­rátja“ körül működve ez ügyben, megfordult annak házánál s egy ízben megvallatta a fiút. A rendőrkém zavarba akarta hozni és Móric az­zal vetett véget a párbeszédnek, hogy „ha nem hiszi, hát nem igaz“. Enynyit tapasztalt Barca Henternél. Kitanításnak a várnagy részéről nem látta jelét. A várnagy egyszerű ember s a fiú iránt jóakarattal viseltetik. Az ördögcsinálás mű­vészére nem vall nála semmi, se a képesség, se az alkalom. Móric saját fiával együtt lakik nála, nincsenek elkülönítve s ha Móricból hamis ta­nút nevelne tulajdon atyja ellen, e nevelésnek az ő fia is tanúja, tán osztályosa volna. Móric tiz hó óta van Henter őrizete alatt, aug. 23-án került oda a fogházból. Félszeg, bá­tortalan s vallásos zsidógyerek volt, é­s e tíz hó alatt mintegy bűvészi átalakulással Henter befolyásával lenne fajgyűlölő, vértagadó, vallásá­tól elfordult s erkölcsileg apagyilkos, egy hazug­ság egyszerű betanulása által ? Lehetséges ilyenre valakit tanulni 15 éves korában? Nem-e meggyőződésnek kell régi meggyőződések helyén támadni s ennek érdeklődéséhez nem-e hit szükséges? Egy zsenge lélek gazzal beültetésé­ről mesét mondani könnyű, de valószínűvé tenni már más feladat, mely ezúttal csak a kísérletig jutott. Mindenekfölött ne feledjük, hogy a Móric gyerek egy beismerő vallomás után került Hen­ter házához, e vallomás lényegétől azóta el nem tért s azt a hitet, mely minden tanulót vallo­másához szokott kötni, Móric magával hozta oda. Igazán úgy tűnik fel, mintha a „szörnye­­teg-csinálás“ legendája versenytárs és retorzió akarna lenni Szabolcs megye irányában a rituális bűntény másik legendájáért. De vegyük a betanultnak állított vallomást elő, lássuk, miben felel meg Scharf Móric arra a ténykérdésre, hogy az elveszett Solymosi Eszter az Újfaluba vezető útról hova tűnt el a zsinagóga közelében? A keresztkérdések és az eszlári helyszíni szemle alkalmával a tudomása szerint történteket így adja elő: A zsidó husvét előtti pénteken vendégek száll­tak az apja házához: Wolfner koldus, két asz­­szony s egy 4—5 éves gyermek. Az­nap est­e megtartatott a szokásos istentisztelet, melyen Braun téglási metsző énekelt próbát. Másnap reggel Móric felvette uj ruháját s apjával együtt ment a templomba. A tisztelet 11 óra felé ért véget. A hívek szétoszlottak, csak a három met­sző s még néhányan maradtak benn. Móric a házba tért s kevés kalácsot evett. Apja a szobában fel-alá járt s az utcára néző ablaknál látta, hogy Solymosi Eszter Ófalu felől arra közeledik. Odaszólt te­hát az épen udvarra induló Móricnak, hogy a leányt szólítsa be : a sábesz kezdetén égett öt gyer­tyatartót kellett volna az asztalról a szekrényre raknia. Móric behívta, a készséggel engedő lányt a szobába kisérte. Útközben megkérdezte, mit visz a csokorra kötött régi kendőjében s mikor a lány ezt a szobában az asztalra letette, a fiú kíváncsian bele is kukucskált és látta, hogy fes­ték van benne papirosba takarva. A lány el­­végző dolgát s eközben bejött Wolfner kol­dus, kérve Esztert, jöjjön a templomba is, va­lamit ott szintén emelni kellene. A lány erre is vállalkozott, felfogta a festékes kendőt, melynek színét a fiú egyszer sárgának, másszor feketének mondja s hagyta magát a koldus által kézen fogva bevezettetni a tíz lépésnyire eső tem­plomba. Scharf tovább sétált, Móric pedig kiment az udvarra. Itt már azelőtt Wollnert Lichtmann Jakabbal látta beszélgetni, de ez később nem volt látható. A templomajtó be volt téve s be­lülről 4-­5 ízben segélykiáltás hallatszott. Móric oda siet, az ajtó belül zárva van reteszszel s ő benéz a kulcslyukon. Látja a leányt, amint egy ingre vetkőztetve a földön rángatódzik s hár­man tartják: két felől a tarcali és téglási metsző, fejnél a tisza­löki, Schivarcz Sa­lamon. A ruhákat Wolfner oldalt az asz­talra rakosgatja. A tárgyalás alatt úgy mondja a fiú, hogy a lány lábbal volt az ajtó felé fordulva,­­ a helyszíni szemlénél pedig azt, hogy fejjel. Ott azt mondja, hogy a szája fehéres kendővel bekötve, itt azt, hogy ugyan­azzal betömve volt. Ezután Schwarcz Salamon elővett egy metsző kést, milyennel a barom­fiakat szokás megmetszeni, másik kezébe fogott egy vörös cseréptányért. A késsel a lány nya­kába metszett, a tányért pedig a seb alá tar­totta honnan a vér csendesen folyt s két tá­ BUDAFESTI HÍRLAP, (209. sz.) 1883. julius 30

Next