Budapesti Hírlap, 1883. július (3. évfolyam, 180-210. szám)
1883-07-30 / 209. szám
2 tényleg emlegetett bizonyos „nagy papokat“, kik a rituális vérvételt lehetségesnek mondják s kijelenté, hogy ő reformátusssá lesz (N. B. katholikus tanitó jár hozzá), — ő, ki tavaly Recsky házában semmi áron nem akart sonkát enni, a börtönben anyja halála évfordulóját izraelita szokás szerint ünnepelte meg és Henternél is sokáig nem evett egyebet, mint kóser ételt. Ha e buzgóság most az ellenkezőbe csap át, az csak annak lehet a jele, hogy a bűnténynek tulajdonított rituális jelleget valóságos meggyőződésével összeférhetetlennek érzi, s midőn a kettő közül választva, a vallást veti el, ezzel eklatánsul, lélektanilag bizonyítja be, hogy a gyilkosság megtörténtében erősen hisz. Ezért utasítja vissza az édesatyát, ki vérző szívvel rimánkodik neki, ne tegye szerencsétlenné. Ezért mondja neki fagyosan : „Jobb, ha nem ismerem.“ Ezért tartja fenn megátalkodottsággal a rémes vádat, szemben a kérdések kereszttüzével s a szülői átkok viharával. Hiába hivatkoznak a vádlottak ősz szakállukra, a miatta szenvedett börtönre, s hiába kecsegteti az atya, hogy nem gyűlölte meg őt, visszafogadja s megbocsát. A fiú a vén embereknek hidegen anynyit felel, hogy „Nem vétettek nekem, csak ezt tették“. Százszor mondják szemébe, hogy hazudik, de nem jön zavarba. Vallomásának sok részlete homályos, ellentmondó s valószínűtlen, de a fődologban kategorikus, s ebből nem képes senki kizavarni. Akik tagadták a borzasztó vallomásban még azt is, hogy a fiú jóhiszemüleg tévedhetett s e tévedés okát elmulaszták keresni, kimutatni, tehát akik kétségbe vonják, hogy Scharf Móricnak ez a gyilkosság meggyőződése lehet, oly más „lehetőségeket“ hoztak fel a per alatt, melyek a fiú egyéniségét csak torzítni képesek. Elmondatott egyfelől, hogy terrorizmus alatt áll, másfelől, hogy saját „erkölcsi színvaksága“ miatt lázad fel ily gyűlölettel a legszentebb érzelmek ellen. Mondatott végre, hogy az egész vallomás az antiszemiták instrukciójának műve, kik Móricban gonoszul egy serdületlen zsidógyereket rontottak meg s képeztek ki hamis tanúnak az egész zsidóság ellen. Az első két feltevés kizárja egymást: aki terrorizmus alatt áll, az nem lázad fel semmi ellen, viszont akinek lelkében ily lázadás létezik, az nincs megfélemlítve. Külön előfordulhat egyik is, másik is, — a kettő együtt soha. Hogy most terrorizmus alatt állana, arra magaviselete nem igen vall. Fellépése biztos, tekintélyt alig ismerő, packázik — az elnököt kivéve — csaknem mindenkivel. A főügyész helyettesének meg épen megtagadja a feleletet: „Százszor nem beszélek“ é s Szeyffert úr kénytelen Móricnak magát bemutatni, hogy ő kicsoda, nagyságos úr. Aki így beszél, az inkább kényeztetve, mint terrorizálva van. S e kényeztetésre már van bizonyság: jól tartják, csinosan ruházzák, külön szobája van, csétán kocsikáztatják, hajdú kíséri, mint valami uraságot, Henter vendégei dédelgetik, tanításáról egy mágnás gondoskodik, zsebpénzt is kap, őrség vigyáz rá, hogy senki ne bánthassa, a megyeháznál bejárhat a hivatalokba, levéltárba, még azt is elnézik neki, ha az iratok közt turkál. Ez mind nem terrorizmus. S ha ténynek vennők is, hogy Henter házánál a zsidók boszujával ijesztgették, ez fokozhatta tán a zsidóktól való elidegenülését, de mint terrorisztikus hatás, mint komoly félelem legföljebb arra vezetett volna nála, hogy vallomásán enyhítsen vagy azt elejtse. Ha az ellenkező történt, akkor ez elszántság és nem félelem. S most lássuk az „erkölcsi színvakság“-ot. E frázis értelme oda megy ki, hogy a vallomás hazugság és a fiú koholta. Mert ha nem ő koholta, hanem bármi eszközzel ráoktrojáltatott, akkor nem az ő színvaksága, hanem mestereié. Aki e kérdésben Móric hazugságaival akar argumentálni, az nem zárkózhatik el ama másik kérdés elől, hogy mi ok bírhatta a fiút ilyesminek koholására ? A végtárgyalás alatt ez irányban hallottunk néhány zavart hangot, de határozott véleményt nem. Ilyen pedig csak kettő lehetséges : vagy valami haszonra számítás, önzés vezérelte a fiút a hazugság kigondolásában, vagy pedig valakinek ártani akart vele, tehát boszúállás. Nyerni vagy veszteséget okozni ! — más rugója nincs az egyenes útról letérőnek. Tizenöt éves korban ily messze menő önző számítás vagy a boszúérzet ekkora szenvedélye nem valószínű. De nem lehetetlen , azért nézzünk szemébe a két feltevésnek. Fönnebb kimutattam, hogy a fiú nyilatkozataiban nyoma van az otthonával meghasonlásnak s a mostoha anya iránt való ellenséges indulatnak. Ha valakin boszut állana Scharf Móric, úgy azt ez asszonyon tenné meg, ki annyiszor felháboritá indulatait s kire már tizenhárom éves korában kést dobott. Ha a gyilkossági vád hazug kigondolása lett volna a boszueszköz nála, akkor a vérvétel meséjéből Scharfét nem hagyta volna ki. De hisz a mostoha abban nem szerepel. Miért választotta indirekt szereplésre édes atyját, akit szeretett, s miért direkt szereplésre azt a négy eszlári zsidót , kik neki soha nem vétettek, vagy a koldust s a három idegen metszőt, kiket aznap látott először. A vád e szerkezete egyenesen kizárja a hazugság boszu-motívumát. Következik az önzés. Rósz sorsa volt otthon, Henternél jó dolga van, dicsekszik, kérkedik is vele. Talán ezzel kecsegtették s ő sorsán javítandó, feláldozza önzésből az atya életét, családja becsületét ? A fiúban sok önzés van, az bizonyos. Erre mutat az, hogy fitymálva nyilatkozik otthonáról, egykori életmódjáról, melynél a mostanit élvezetesbnek tartja. Erre vall egy nyilatkozata atyjával szemben. Mikor Scharf szemére veti, hogy nem látogatta meg a fiú soha a börtönben, így felel: „Mi hasznom lett volna belőle, — tudtam, hogy itt látni fogom eleget.” Sőt Eötvös kérdésére a zsidó vallásból kilépése szándékát is azzal okolja meg, hogy a lapokban olvasott egyet mást a zsidóknak üldöztetéséről. Az önzés ösztöne tehát erősen ki van benne fejlődve, ez már a vérében van. De vannak nyilatkozatai, melyek kétségtelenné teszik, hogy jövője felől vérmes illúziókat épen nem táplál. Igen jól tudja, hogy Henternél mai helyzete nem tart már sokáig; emlegeti hogy az alispán fog fölötte határozni, talán mesterségre tanítják, tán a megyénél alkalmazzák, sőt azt se tartja lehetetlennek, hogy viszszamenjen rokonaihoz, esetleg atyja kiszabadulása esetén a szülői házba. A vérvád koholásánál egoizmus már csak azért se vezethette, mert előre se ő, se más nem tudta, hogy a börtönből, hova először került, a megyeházban lesz-e és milyen módja. Hazudni azzal a számítással, hogy szakit egész családjával s idegenek kényére bízza magát, aztán fenntartani e hazugságot azzal a kilátással, hogy esetleg visszakerülhet atyja kezei közé, kit meggyalázott és a zsidók körébe, kiktől megirtózott : ellenkezik az egoizmus természetével, mely nem számít ily ostobán. Marad tehát a fiú roszhiszeműsége mellett az az érvelés, mely legtöbbször hangzott fel s legerősben tarta magát :a kitanittatás. Ez nem egyéb, mint a vád hamis forrásának átkotrása a fiútól más egyénekhez. Kérdem, kik azok a — mások? A védelem, mely ez érvet hangoztató, az egy havi tárgyalás alatt különösen Henter Antal várnagyot emlegette, mint akit e rémséges pedagógiai siker szomorú dicsősége megillet. Nem keresem, hogy e határozott vádnak — mert egy hamis tanú kikészítése közbüntényt képez e vádnak, mondom, formulázói milyennek képzelik az ily pedagógiai tanfolyamot, mely feladatul azt tűzi ki szerintük, hogy egy serdülő gyermek egy istentelen hazugságot betanuljon, annak minden próbájára elkészüljön s emellett szivében anarchikus állapotok támadjanak, gyűlölet, és pedig mesterségesen szított gyűlölet izzadjék önvére ellen, kivesztve belőle minden természetes érzést s minden nemesi vonást, mely emberre emlékeztet. Aki ily ördögi feladatot nem végrehajtani, de csak kitervezni is képes, annak az emberlélek minden szövetfonalát, titkát és fortélyát jobban kell ismerni, mint ahogy a mai kor összes tudományos obszervációi után az embertan és neveléstan ismeri. Az elhanyagolás elronthat egy fejlődő individuumot, a tudatlanság ezt növelheti, a roszsz példák előmozdíthatják, de lényéből kiforgatni anynyira, hogy abban semmi erkölcsi tartalom ne maradjon: ez megjárja rémregényekben, külvárosi színpadokon, de az élet be nem veszi, emberi természeten nem produkálható. Van arra példa, hogy az élet bizonyos ferde viszonyai közt a roszakarat egy rászorult, rája utalt lélekben a káros hajlamot saját hasznára kineveli, — de ehez először ily hajlam létezése, másodszor ily rész akarat létezése, harmadszor hosszabb idő, évek sora szükséges. Nos Henter várnagy ott állt a bírói korlát előtt, mint tanú a védelem kereszttüzében, szembeállítva Barca Dániel debreceni csendbiztossal, ki mint a közigazgatás rendőrkéme előbb bírói közegek, utóbb Henter „barátja“ körül működve ez ügyben, megfordult annak házánál s egy ízben megvallatta a fiút. A rendőrkém zavarba akarta hozni és Móric azzal vetett véget a párbeszédnek, hogy „ha nem hiszi, hát nem igaz“. Enynyit tapasztalt Barca Henternél. Kitanításnak a várnagy részéről nem látta jelét. A várnagy egyszerű ember s a fiú iránt jóakarattal viseltetik. Az ördögcsinálás művészére nem vall nála semmi, se a képesség, se az alkalom. Móric saját fiával együtt lakik nála, nincsenek elkülönítve s ha Móricból hamis tanút nevelne tulajdon atyja ellen, e nevelésnek az ő fia is tanúja, tán osztályosa volna. Móric tiz hó óta van Henter őrizete alatt, aug. 23-án került oda a fogházból. Félszeg, bátortalan s vallásos zsidógyerek volt, és e tíz hó alatt mintegy bűvészi átalakulással Henter befolyásával lenne fajgyűlölő, vértagadó, vallásától elfordult s erkölcsileg apagyilkos, egy hazugság egyszerű betanulása által ? Lehetséges ilyenre valakit tanulni 15 éves korában? Nem-e meggyőződésnek kell régi meggyőződések helyén támadni s ennek érdeklődéséhez nem-e hit szükséges? Egy zsenge lélek gazzal beültetéséről mesét mondani könnyű, de valószínűvé tenni már más feladat, mely ezúttal csak a kísérletig jutott. Mindenekfölött ne feledjük, hogy a Móric gyerek egy beismerő vallomás után került Henter házához, e vallomás lényegétől azóta el nem tért s azt a hitet, mely minden tanulót vallomásához szokott kötni, Móric magával hozta oda. Igazán úgy tűnik fel, mintha a „szörnyeteg-csinálás“ legendája versenytárs és retorzió akarna lenni Szabolcs megye irányában a rituális bűntény másik legendájáért. De vegyük a betanultnak állított vallomást elő, lássuk, miben felel meg Scharf Móric arra a ténykérdésre, hogy az elveszett Solymosi Eszter az Újfaluba vezető útról hova tűnt el a zsinagóga közelében? A keresztkérdések és az eszlári helyszíni szemle alkalmával a tudomása szerint történteket így adja elő: A zsidó husvét előtti pénteken vendégek szálltak az apja házához: Wolfner koldus, két aszszony s egy 4—5 éves gyermek. Aznap este megtartatott a szokásos istentisztelet, melyen Braun téglási metsző énekelt próbát. Másnap reggel Móric felvette uj ruháját s apjával együtt ment a templomba. A tisztelet 11 óra felé ért véget. A hívek szétoszlottak, csak a három metsző s még néhányan maradtak benn. Móric a házba tért s kevés kalácsot evett. Apja a szobában fel-alá járt s az utcára néző ablaknál látta, hogy Solymosi Eszter Ófalu felől arra közeledik. Odaszólt tehát az épen udvarra induló Móricnak, hogy a leányt szólítsa be : a sábesz kezdetén égett öt gyertyatartót kellett volna az asztalról a szekrényre raknia. Móric behívta, a készséggel engedő lányt a szobába kisérte. Útközben megkérdezte, mit visz a csokorra kötött régi kendőjében s mikor a lány ezt a szobában az asztalra letette, a fiú kíváncsian bele is kukucskált és látta, hogy festék van benne papirosba takarva. A lány elvégző dolgát s eközben bejött Wolfner koldus, kérve Esztert, jöjjön a templomba is, valamit ott szintén emelni kellene. A lány erre is vállalkozott, felfogta a festékes kendőt, melynek színét a fiú egyszer sárgának, másszor feketének mondja s hagyta magát a koldus által kézen fogva bevezettetni a tíz lépésnyire eső templomba. Scharf tovább sétált, Móric pedig kiment az udvarra. Itt már azelőtt Wollnert Lichtmann Jakabbal látta beszélgetni, de ez később nem volt látható. A templomajtó be volt téve s belülről 4-5 ízben segélykiáltás hallatszott. Móric oda siet, az ajtó belül zárva van reteszszel s ő benéz a kulcslyukon. Látja a leányt, amint egy ingre vetkőztetve a földön rángatódzik s hárman tartják: két felől a tarcali és téglási metsző, fejnél a tiszalöki, Schivarcz Salamon. A ruhákat Wolfner oldalt az asztalra rakosgatja. A tárgyalás alatt úgy mondja a fiú, hogy a lány lábbal volt az ajtó felé fordulva, a helyszíni szemlénél pedig azt, hogy fejjel. Ott azt mondja, hogy a szája fehéres kendővel bekötve, itt azt, hogy ugyanazzal betömve volt. Ezután Schwarcz Salamon elővett egy metsző kést, milyennel a baromfiakat szokás megmetszeni, másik kezébe fogott egy vörös cseréptányért. A késsel a lány nyakába metszett, a tányért pedig a seb alá tartotta honnan a vér csendesen folyt s két tá BUDAFESTI HÍRLAP, (209. sz.) 1883. julius 30