Budapesti Hírlap, 1883. július (3. évfolyam, 180-210. szám)

1883-07-04 / 183. szám

-re Ill. évfolyam. 183. szám. Budapest, 1883. Szerda, julius 4. Előfizetési árak:, Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik minden nap, hétfőn és ünnep utánni napon is. .1 , i.. .........■ ! Felelős szerkesztő : Csukásai József. Egyes számára 4kr. — Hirdetések dijszabály szerint. Szerkesztőség és kiadóhivatal IV. kerület, Kalap utca 16. szám. Háború a békében. Az orosz-török háború fölkeltette, néhol igen mértéktelen mértékben is, a balkánbeli népek éhségét. Mind megnagyobbodtak, amelyeknek ez irányban valamely ambíciójuk van, a berlini kongresszus révén, s van köztük, aki akkori akvizícióját még meg sem emésztette, s már is új prédára köszörüli a fogát. Hogy eme, még süldőkorukat élő népek ifjonti hevekben dobbal indulnak verebet fogni, az csak csökkenti veszedelmes voltukat, azonban nem tesz tanúságot szándékuk komolysága ellen. És ha képtelenség is azt gondolni, hogy egyikök vagy másikok magában vakmerő lenne megtámadni hazánkat, hogy éhségét innen vett prédával csillapítsa, kettőt meg kell gondolni. Egy ez : ha valami képtelenség is, abból még nem következik, hogy ne találkozzék oktalan, aki elkövesse , és ha mindjárt betöri is a fejét, nekünk egy botunkba kerül a mulatság. A másik az, hogy egymagában nem igen föltehető ugyan, hogy délről valaki bennünket megtámadjon , de hogy egy nagyobb ellenségnek bármely kisebb ellenségünk alkalmas szövetségese lehet, ki akarná kétségbe vonni. Ez az, amiért semmi okunk sincs komolyan el nem bánni minden jelenséggel, amely ebben az irányban fölmerül. Az olvasó tudja, hogy Gradistyán oláh hazafinak Jászvárosban mondott abbeli pohárköszöntőjéről kívánunk szólani, amelyben e nagy nemzet e nagy fia Magyarország némely részére rátette mintegy a kezét. Az oláh király tudvalevőleg ott volt a Nagy István vajda emlékezetére tartott lakomán, megszorította Gradistyán kezét és aztán eltávozott. Mondhatnék jól tartotta a kecskét is, meg a káposztát is megmentette. Kezet is szorított, meg ott is hagyta a lakomát. A dolog, amennyiben a tiszaeszlári izgalmak engedték, kínos feltűnést keltett. Az végre is nem mindennapi dolog, ha egy szomszéd nép nemzeti ünnepén, a király jelenlétében egy előkelő ember feláll és idegen földrészeket reklamál, idegen alattvalók és területek elhódítását hirdeti. Ha itthon jutna valakinek ilyesmi eszébe, az hűtlenség volna. Ha otthonn teszi valaki, az egy neme a hadüzenetnek. És egy hét múlik le a világról, s ez a dolog csak annyiban van. Az oláh kormány nem siet rögtön a hazafias pohárköszöntőért megfelelő elégtétellel megkínálni Ausztria-Magyarországot. A mi diplomáciánk pedig, amely egy ilyen önkéntes nyilatkozatot látszott várni, napokig kínos helyzetben van s végre is kénytelen az első lépést megtenni. Mayr dr., bukaresti osztrák-magyar követ az oláh miniszterelnöknél kérdést tesz a dologért s most lejátszódik az ismert adoma. Valakit pofon ütnek. „Tréfa ez vagy komoly dolog?“ kérdi a bántalmazott. „Kétségkívül komoly dolog.*— „No azért, mert az ilyen tréfát ki is kérnék magamnak.“ Avagy a Gradistyán úr szózat azért egyenértékűnek tekinthető-e, ha az oláh kormány hivatalos lapja „azon alkalomból, hogy a külföldi sajtó Gradistyán beszédét túlságos figyelemre méltatta“, kiemeli hogy az illető úr ott nem játszott hivatalos szerepet, s a kormány „hasonló nyilatkozatokat, bárhonnan eredjenek is, a leghatározottabban s ezúttal hivatalos alakban is roszszalja.“ Az embernek az jut eszébe, hogy tán csak azért, mert inter pocula kifecsegi, amiről az óvatossabbak hallgatnak. Mi magyarok szeretjük hangoztatni az oláhmagyar érdekek azonosságát. Ez érdekazonosságot azonban az élet redukálja a legszerényebb minimumra , a naivok elvi álláspontjára. Abból áll csak az egész, hogy sem mi, sem ők nem lévén szlávok, a szlávság törekvésével szemben állunk. Ez azonban annyira, hogy úgy mondjam tudományos érv, hogy az élet legkisebb gyakorlati oka előtt elnémulni, meghátrálni kénytelen. Egy peres havas, egy kis határigazítás, egy kis nemzetiségi érzékenykedés több ennél a gyakorlatban. Hát még a magyar alattvaló oláhok és az általuk lakott föld. Ez a körülmény, hogy magyar jogar alatt lakik egy pár millió oláh, kizárja a mai nemzetiségi irány mellett az őszinte barátságot kettőnk között. Az érdekazonosság itt egy lehetetlenség. A diplomácia dolga, minthogy örökös nyílt harc és háború nem lehet köztünk, a béke tisztességét megóvni, de semmi sem bizonyosabb a világon, minthogy az első jó alkalom e felfogás helyes voltát demonstrálni fogja. Amit Gradistyán úr mond, azt gondolja magában minden oláh s én, aki a bukovinai magyarokért megtettem ami tőlem telt, nem érzek magamban arra jogot, hogy követ dobjak érte rájuk. Sőt köszönetet szavazok Gradistyán úrnak, hogy alkalmat adott a mostani diplomáciai hadjáratra. Mert nem tartom lehetségesnek, hogy külügyi kormányunk beérje a bukaresti hivatalos lap nyilatkozatával. Az, amellett hogy kétértelmű, mást mond nekünk és mást az oláhoknak, jóhiszeműleg véve is elégtelen. Ha Bukarestben nem tudnak más statiszfakciót találni számunkra, akkor nekünk magunknak kell vennünk. Ez pedig felfogásunk szerint legkevesebb a következőből áll: bukaresti követünk visszahívása, a diplomáciai képviseletnek ilyetén megszüntetése és egy követségi titkárnak valamint egy katonai attachénak leküldése. Ez nem háború , ez egyelőre csak diplomáciai hadiláb. Amely kormány Oláhországban nem bír elég bátorsággal és hatalommal arra, hogy egy barátságos szomszéd nyílt elleneinek ilyetén föllépését, sőt létezését lehetetlenné tegye , annak erre vagy az akarata, vagy — a mozgalommal szemben — képessége hiányzik. Ebből pedig nekünk abbeli kötelességünk származik le, hogy résen és minden eshetőségre elkészülve legyünk. A reprezentációra ott mi más súlyt nem fektetünk, ellenben fokozott súlyt a pontos és szakavatott értesülésre. E végből a mostani botrányos katonai képviselet helyébe, amely voltaképen Bukarestben nincsen, a katonai attachénak, egy előkelő magasrangú tiszt leküldését tartjuk égető szükségnek. A követ viszszahivását hosszú szabadságra pedig a tisztesség által parancsolt intézkedésnek véljük, mert országban, ahol a magyar király felségjogai ily sértő és legényes módon megtámadtatnak és oly kétes becsű védelemben részesittetnek, nincsen mért a királynak magát amaz ország udvaránál képviseltetni. Ott csak egy diplomáciai hivatalnok kell, aki az ügyeket hivatalosan elintézze. Mai számunk 12 oldalt tartalmaz. És mindezek fölé: az erdélyi szorosok megerősítése, a marosvásárhelyi tábor felállítása! A tiszaeszlári bűnper végi tárgrizálása,. Tizenegyedik nap. Nyíregyháza, jul. 3. (Külön tudósítónk távirata) A hullacsempészet ügye nagyot fordított a vádlottak perén. Eddig a sok alibi-tanú a sakterok ártatlansága mellett szólt s az elfogulatlan szemlélő kezdett belenyugodni a gondolatba, hogy a szerencsétlen Eszter drámájában egy megoldhatlan rejtéllyel, nem pedig bűnténynyel áll szemben az emberi ítélet. De mióta a hullaszállítással vádlottak álltak az előtérbe, gyanús egyéniségük, s még gyanúsabb vallomásaik a bűnpalástolás elkövetését gyaníthatóvá teszik, s ezzel valószínűségben erősbödik a másik gyanú, hogy amelyet elpalástolni akartak, a bűntény is létezett. Már tegnap feltűnt Smilovicsnál a sok ellentmondás s a nagy zavar, melybe a keresztkérdések alatt keveredett. Ma ismétlődött e scéna Herskó Dávid tutajos kihallgatásakor. A vizsgálat alatt nem volt alkalmuk összebeszélni s együtt kikoholni a hullausztatás történetét, mégis egyformán vallottak akkor. Most igyekeznek ugyan visszavonni e vallomásokat s azt állítják, hogy kínzásokkal csikarta ki belőlük a vizsgálóbíró. De kisült, hogy Smilovicsot egyáltalán nem kínozta senki, Hersko pedig, kit állítólag vizitátással kényszerítettek vallomásra, maga ivott szomjúság miatt. Hogy bottal bántották-e, az kérdéses. Ő maga azt vallja, hogy „háromszor akarta a csendbiztos oldalba döfni botjával, de az ügyész közbeszólt, mondván : elég.“ A védelem ezzel elesett leghatásosb fegyverétől s a kínvallatás egy gyalázatos ügyvédi legendává vált. Azt a problémát, hogy ez együgyű tutajosok mikép komponálhatták a hullausztatás történetét, ha az nem történt meg. — Heymann igyekezett megoldani akkép, hogy a vizsgálóbíró a tutajosokat szembesité egymással s ekkor hallotta a történetet Hersko Matejtől, ki terhelőleg vallott, Smilovics pedig Herskotól, ki e vallomást féltében ráhagyta. De vájjon Matej komponálta volna az egészet? Matej Ignác mai kihallgatásakor ismétli terhelő vallomását s Herskot, Smilovicsot alaposan kompromittálta. A védők holnap veszik e „rusnyák Móricot“ keresztkérdések alá. Mindenesetre feltűnő, hogy ez ember nem vonta vissza a vallomást, mint két társa. Eötvös viharos jelenetet idézett elő, mikor a keresztkérdéseknek holnapra halasztását kérte. Azt mondta többek közt, hogy akkor az elnök szigorúan különözze a tanukat a közönségtől, mert tudomása szerint a hallgatóság összejátszik a tanukkal, van a teremben egy „tanukészítő szövetség“ s a tanuk a nyitott ajtónál hallgatózva készülnek