Budapesti Hírlap, 1883. augusztus (3. évfolyam, 211-240. szám)

1883-08-01 / 211. szám

4 közegeire nézve, mondom, nemcsak az itteni ha- | tóság volt ilyen, hanem kezdték ezt megpróbál­ni némely más hatósági közegek is, mintha csak megbolondultak volna. Itt látom a vizsgálati iratok közt, hogy a nyíregy­házi hapitány elfogatja Rosenblüth és Czukker Lipót nevezetű zsidókat és elküldi a vizsgálóbí­rónak, hogy ime itt is van két zsidó. A jászbe­rényi kapitány elfogatja Epstein Ábrahámot, az irsai szolgabiró elfogatja Weisz- steint és Friedmann Bernátot, de nem védőtársamat, hanem egy másikat és küldi azzal, hogy ime fogtam 2 zsidót, nincs-e rá szüksége Bary urnák ? A karcagi kapitány tovább megy, — ő egy szegény oláhot fogott, egy Mayun Lóul nevűt, és mert az újságokban azt olvasta, hogy oláh tutajosok is voltak, elküldi azt a szegény oláhot a vizsgáló biró urnák, a székesfehérvári kapi­tány sem elégszik meg a dologgal, komolyan el­fogatja Schwarcz Baruchot, meg a fotográfiáját is elküldi, hogy nem-e az a bizonyos koldus csavargó zsidó, aki Solymosi Esztert a zsinagó­gába bevitte ? Higyje el a magánvádló ur, most is csak azt ismétlem, hogy ha a félvilág pénze és hatalma lett volna itt, akkor nem történ­tek volna ilyenek ; de nem áll itt meg a dolog, hanem képződött itt Nyíregyházán egy furcsa körülmény. Nem volt róla nekem tudomásom, pedig itt jártam, csak az antiszemita újságokban olvastam erről a körülményről, hogy pl. E. Nagy László kir. ügyész kitiltván a vizsgálóbírót a börtönből, az itteni közvélemény rögtön kö­vetelte, hogy E. Nagy László in­nen eltétessék,tehát már az igazságszol­gáltatás adminisztrációjába, kormányzatába is belenyúl a nem jól szervezett rituális vérvád szövetsége. Ide helyeztetik át Soós Kálmán királyi al- ügyész, és a megy ei közvélemény kö­veteli az eltételét, és higyje el a magán vádló ur, ha nem tudná, hogy E. Nagy László és Soós Kálmán urak innen rögtön eltétettek, mert az itteni közvélemény azt követelte, pedig az antiszemiták ezt rosszul tették, mert Magyar- ország közvádlói karában csakugyan ' nem talál­hattak volna erre a célra alkalmasabbat, mint E. Nagy László urat. Megirtózva az itt történtek­től, eljön ide Kozma Sándor, az országnak fő­ügyésze, s mert gátot akar vetni a törvényte­lenségnek, ezért meg hurcolják becsületében, múltjában, reputációjában. Miért? talán mert pártját fogta a zsidóknak ? nem, hanem azért, mert a vizsgálóbiróság közegeit figyelmeztetni merészelte, hogy „kötelességükhöz híven meg kell tartani a törvényt.“ Jön ezután Havas Imre kir. ügyész és cse­kélységet mondok, ha mondom, hogy az itteni közvélemény mindjárt követelte áttételét, névte­len levélben küldtek neki akasztófa képet, s utálatra méltó módon gyáván minden sértéssel illették féléven át. Az üldözések, gyanitások, he­teken, hónapokon át tartottak, még pedig az államnak szegény tisztviselői ellen. Szegény em­ber a tisztviselő, nincs vagyona, a főügyésznek sincs, és bizony állam tisztviselőnek lenni, enni azt a nyomorult kenyeret, dolgozni óriási felelő­ség mellett az egész életen át, anyagi helyzete megjavulásának reménye nélkül, ha gyermekei elszaporodnak, aggódva gondolni arra, hogy mi­ként nevelkednek fel, halála után mi marad ne­kik, mikor ily helyzete van az államtisztviselő­nek, s egyebe nincs, mint nevének becsülete, s munkássága folytán tisztes önérzete, akkor elő­áll a közvéleménynek antiszemita része és azt mondja, szemtől-szembe: „téged megvesztegetett a zsidó!“ És be volt talán bizonyítva egyetlen egy eset is ? Nem volt. — Azt mondja a magánvádló ur beszéde kezdetén, hogy a nyíregyházi törvény­szék a hozzáférhetlenség fényes példáját adta. Ezt a dicséretet én alkalmasnak, ezt a dicsére­tet én diskrétnek el nem fogadom. Nem egyet­lenegy törvényszéke van az országnak, hanem az országnak minden törvényszéke olyan, amely megközelithetlen, amely megvesztegethetlen, meg­mondtam magának az igazságügyminiszter ur­nák, midőn delegáció kérdésében értekeztem vele. — Azt mondta, hogy a közvélemény majd megvesztegetéssel vádolja a delegálandó tör­vényszéket. Mondtam neki, akkor csukjuk be szemün­ket és feküdjünk le, ha Magyarországon egyet­len egy törvényszék van csak, mely megveszte­gethetlen. Folyton járta a hir a lapokbau, hogy * vizsgálóbiróság közegei megvesztegethetlenek, BUDAPESTI HÍRLAP. (211. sz.) az ő helyükben nem fogadtam volna el e dicsé- | retet és tiltakoztam volna ellene, mert ha meg­kísérli valaki a bírót megvesztegetni, az köte­lességének tartja rögtön a feljelentést és a tör­vényszék megindítja a vizsgálatot. Ha pedig meg nem próbálja, akkor mit ér a dicséret ? Hanem ezt meg nem gondolva az antiszemita irók és csak folyton hangoztatták, hogy Magyarországon csak egy törvényszék és csak egy vizsgálóbíró van, amely megveszteget­hetlen. Az isten mentse meg Magyarország bi- ráit az ilyen dicsérettől; ily eljárás mellett ké­szült Scharf Móric, a vármegye tanúja. E szóra nézve egy kijelentést kell tennem. Arról értesültem ugyanis, hogy sokan azt a szót, a melyet néhány nap előtt kifejtettem, ak­ként fogják fel, mintha nemes Szabolcs vármegye közönségét akartam volna a tanukikészitéssel vádolni. Ments isten tőle! Nincs Magyarországon a közélet férfiai közt egy sem, ki a megyei in­tézmény iránt nagyobb kegyelettel viseltetnék, a vármegyének alkotmányunk szerint alakított tes­tületét nagyobb tisztelettel kisérné figyelemmel, mint én ; nem a vármegye közönségét értem ez alatt, nem is tisztviselőit egészben, de mégis el­nézte ezt ezen tisztviselői kar, hogy e tanút e me­gyeházba beállítsák, hogy a megyének szolga­személyzetéből egy-két ember azt a tanút las- sankint kikészítse, — és mert elnézte, és mert a megye szolgaszemélyzetéből alkalmaztattak azok, kik azon tanút lassankint kikészíteni se­gítették, azért neveztem őt a vármegye tanújá­nak s fogom is nevezni, ha kell s ha alkalmam lesz reá. Scharf Móric itt megkészült; hogy val­lomása mit ér, hogy tudomása mikép származott, hogy tudomásának okát miként tudja adni, hogy vallomása mekkora hitelességgel bir: erre nézve azok, kik előttem tették meg védői előterjeszté- söket, de különösen védőtársam dr. Friedmann ur, a kérdést már kellőleg kifejtették. Minthogy azonban még mindig lehetnek, akik kétségbe­vonják azon methodus igazságát és azon törek­vés irányzatosságát, a mely Scharf Móriccal el­követtetett, nem tartom feleslegesnek, hogy a tek. kir. törvényszék kegyes engedelmével né­hány megjegyzést tegyek Scharf Móric tanúi minőségének természetéről is. Éq újabb fejtegetésekbe bocsátkozni nem fogok, de fejtegetéséiül során a tek. kir. törvény­szék tudomására hozom, hogy nehány nap múlva egy éve lesz annak, a mikor én magának, a bel­ügyminiszternek megmondtam és hivatalosan meg­írtam, hogy mit fognak csinálni Scharf Móricból, minő célra fogják felhasználni, miként fogják ki­készíteni és átalakítani. Meg voltam arról győ­ződve, hogy az ember, kivált a gyermeki, de kü­lönösen a kamasz gyermeki évek korában épen úgy idomítható, mint akár csak a ló vagy egyéb állat a természetnek ugyanazon törvényei ural­kodnak az emberi ész és lélek felett, a melyek uralkodnak általában a természet világában. — Tudom, hogy ha egy, a fogékonyságra hajlandó gyermeki agy folyton és ugyanazon igét hallja ; ha előtte gyilkosnak neveznek valakit mindig, jegyen az anya vagy apja, előbb utóbb gyilkosnak fogja azt tartani; hogy ha előtte egy feiekezet- ről mindig utálattal és megvetéssel beszélnek, azt előbb-utóbb utálni és megvetni fogja maga is, mert az emberi agy-alkat és az emberi lélek ter­mészete hozza ezt magával. Nem kell ehhez feltenni, hogy Scharf Mó­ric őrült vagy gonosz, erkölcstelen, tanulatlan, durva, vad, mint egy csomó külföldi nagy lap irta, mit nekem is beküldte k, hogy ő az angol törvénykezésben oly nagy szerepet ját­szó erkölcsi elmebetegségben szenvedne. Nem szenved ezek egyikében sem, Scharf Móric kikészí­tés alá vétetett s először az ijesztgetés, a féle­lem, a rémület pressziója alatt elfogadott vallo­másként egy tényt, melyet soha sem látott, s ezután örökösen ugyanez mondatván neki, épen úgy mint a midőn az ajtót mindig egyetlen egy ponton kopogtatják, az e ponton utóbb kikopik, ugyanazon tény, ugyanazon szavak, ugyanazon szellem és irás folytonos hallása következtében neki is oda kellett fejlődnie, hogy amit először csak az ijesztgetés és a rémület hatása alatt kényszerítve mondott, később önként tette, sőt mint láttuk, itt a tek. kir. törvényszék színe előtt, még dicsekedve is tettével. 0 r;m szerette kevésbé apját és anyját, mint más, de bármely gyermekkel kisértsük is meg a kikészitési művelet azon nemét, amely megkisertetett Scharf Móriccal, nagyon kevés 14 —15 éves gyermek fog akadni a világon, akivel 1883. augusztus 1 ugyanezen eredményt elérni nem lehetne egy év alatt. De azt fogja talán erre mondani a magán­vádló ur, hogy könnyű ezt mondani utólag; én azonban mogmondtam ezt a belügyminiszter ur­nák előzőleg is, A belügyminiszter úrhoz egy beadványt intéztem augusztus végén 1882-ben, tehát körül­belül 11 hónappal ezelőtt, melyben figyelmeztettem a miniszter urat, mint a törvények egyik őrét, mint a megyei közigazgatás főnökét, mint az ország kormányzatának vezetőjét, hogy M agyar­ország igazságszolgáltatásának beszenyezésére egy rettenes merénylet készül itt, mert egy vármegye tanút fog­nak kikészíteni, hogy vallja be a rituális gyil­kosságot apja s anyja ellen. — Figyelmeztet­tem, hogy ezt tenni nem szabad, sem hazánk fenálló törvényei, sem a becsületes emberek szivébe oltott becsületérzés szerint, hogy ez a humanizmus minden parancsával ellenkezik ; figyelmeztettem, hogy a gyermeknek mi lesz jövő sorsa majd akkor, ha kiszabadul ő, mikor őt, mint kifacsart citromot elejtik, útjára bocsát­juk ; kötelességemnek tartottam, mint apjának védelmezője, erre a belügyminisztert következő­kép figyelmeztetni (olvassa): „Ártatlan gyer­meket saját apja és anyja ellen gyilkossági vád emelésére tanuul felhasználni, sőt ta­núvá készíteni egyike azon lélekháborító visz- szaéléseknek, melyek a büntető igazságszolgálta­tás alakszerűségének leple alatt csak elkövet- betők. Feltétlen bizodalmunk van abban, hogy a fennforgó vizsgálati ügyben nem sikerül az a rettenetes terv, hogy a szülék elitéltetése saját édes gyermekük tanuképen való felhasználásával bekövetkezzék ; de ha nem sikerül: ez bizotlyára nem a vizsgálóbiróságon s nem a vizsgálati el­járáson múlik, még igy is elborzad lelkünk, ha arra a sorsra gondolunk, mely a jövőben sze­rencsétlen gyermekünkre vár. A szülőket — meggyőződésünk szerint — rövid idő múlva szabadon bocsájtja a törvény­szék igazságos határozata; akkor találkoznak majd gyermekükkel, kihez őket természetes és mély érzelem köti, de a szülék tudják azt, hogy a gyermek vallomása volt egyik fő oka, vagy leg­alább fő ürügye, az ő hosszas szenvedéseiknek és a gyermek is tudja, hogy az ő tényében volt kulcsa azon balsorsnak, mely szülőire neheze­dett. Mily rettenetesen megzavarja e tudat köl­csönösen azt az érzést, melynek szülők és gyer­mekek közt tisztának és szentnek kellene lenni! A szülőknél gyermekük iránt egy tövön fakad a neheztelés és bocsánat, a szülék meg­bocsátanak, de nem bocsát meg a társadalom. A gyermek felnő, belevegyül az életnek küzdel­mébe, a megélhetésnek csalódásaiba, s neki ugyan gyakran hallani kell majd hitsorsosaitól és má­soktól is azt az igazságtalan, de alakilag mégis- fennálló iszonyú vádat; „Te voltál az, aki alap­talanul elárultad apádat, anyádat, vallásodat,, bitsorsosaidat, s oly sok szenvedést okoztál va­lamennyinek. * Csoda lenne-e, ha szerencsétlen gyermekük jövője helyre hozatlanul össze omlanék a társa­dalom kíméletlen szemrehányásai alatt ? — s mind e súlyos szerencsétlenségnek a vizs­gálóbiróság szándékos mulasztásai és szán­dékos tényei képezik igaz okát. Gyerme­künk félénk lelkületű, s kissé ábrándos képzelő­dő természetű volt, Írni olvasni kevéssé tudott,, s a szentirásból Mózes 5 könyvét gyakorta olvas­gató, noha ebhez kielégítő magyarázatot részint szegénységüknél, részint fejletlen koránál fogva nem nyerhetett. Egy napon elfogják apját és anyját, ő ezt látja s magát is sötét este pandúrok viszik a megyei komisszárius házába, hol enni inni tán adnak neki, de hol lefeküdni és aludni nem en­gedik, hanem egy az ő emlékezeti naptára sze­rint régen megölt leány véres esete felől faggat­ják, borzasztó sorssal ijesztge- t i k, (és csak most tudom pozitive, hogy azt mondták neki, itt fogsz rohadni a börtönben, hol a kutya sem veszi ki a kenyeret a kezed­ből), kívánat szerint vallomás esetében pedig jó bánásmódot, uj ruhát s ilyesfélét helyeznek ki­látásba, éppen úgy, mint a nemes megyénél tör­tént, ahol még az archívumba is járt s elhitet­ték vele, hogy a vármegye fog róla és a minisz­térium örökre gondoskodni. A gyermek végre éjféltájban vall olyan dol­gokat, melyekről előtte való napon a vizsgáló­bírónak még semmit sem tudott mondani s meg- vall egy gyilkosságot, oly alakban, a minőben

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék