Budapesti Hírlap, 1883. augusztus (3. évfolyam, 211-240. szám)

1883-08-01 / 211. szám

i közegeire nézve, mondom, nemcsak az itteni ha­­­­tóság volt ilyen, hanem kezdték ezt megpróbál­ni némely más hatósági közegek is, mintha csak megbolondultak volna. Itt látom a vizsgálati iratok közt, hogy a nyíregy­házi kapitány elfogatja Rosenblüth és Czukker Lipót nevezetű zsidókat és elküldi a vizsgálóbí­rónak, hogy ime itt is van két zsidó. A jászbe­rényi kapitány elfogatja Epstein Ábrahámot, az irsai szolgabíró elfogatja Weisz­­steint és Friedmann Bernátot, de nem védőtársamat, hanem egy másikat és küldi azzal, hogy ime fogtam 2 zsidót, nincs-e rá szüksége Bary úrnak ? A karcagi kapitány tovább megy, d ő egy szegény oláhot fogott, egy Mayun Laul nevűt, és mert az újságokban azt olvasta, hogy oláh tutajosok is voltak, elküldi azt a szegény oláhot a vizsgáló bíró urnak, a székesfehérvári kapi­tány sem elégszik meg a dologgal, komolyan el­fogatja Schwarcz Baruchot, meg a fotográfiáját is elküldi, hogy nem-e az a bizonyos koldus csavargó zsidó, aki Solymosi Esztert a zsinagó­gába bevitte ? Higgye el a magánvádló úr, most is csak azt ismétlem, hogy ha a fél világ pénze és hatalma lett volna itt, akkor nem történ­tek volna ilyenek , de nem áll itt meg a dolog, hanem képződött itt Nyíregyházán egy furcsa körülmény. Nem volt róla nekem tudomásom, pedig itt jártam, csak az antiszemita újságokban olvastam erről a körülményről, hogy pl. E. Nagy László kir. ügyész kitiltván a vizsgálóbírót a börtönből, az itteni közvélemény rögtön kö­vetelte, hogy E. Nagy László in­nen eltétessék,tehát már az igazságszol­gáltatás adminisztrációjába, kormányzatába is belenyúl a nem jól szervezett rituális vérvád szövetsége. Ide helyeztetik át Soós Kálmán királyi al­­ügyész, és a megy­ei közvélemény kö­veteli az eltételét, és higgye el a magán­vádló úr, ha nem tudná, hogy B. Nagy László és Soós Kálmán urak innen rögtön eltétettek, mert az itteni közvélemény azt követelte, pedig az antiszemiták ezt rosszul tették, mert Magyar­­ország közvádlói karában csakugyan­­ nem talál­hattak volna erre a célra alkalmasabbat, mint B. Nagy László urat. Megirtózva az itt történtek­től, eljön ide Kozma Sándor, az országnak fő­ügyésze, s mert gátat akar vetni a törvényte­lenségnek, ezért meg­hurcolják becsületében, múltjában, reputációjában. Miért? talán mert pártját fogta a zsidóknak ? nem, hanem azért, mert a vizsgálóbíróság közegeit figyelmeztetni merészelte, hogy „kötelességükhöz híven meg kell tartani a törvényt.“ Jön ezután Havas Imre kir. ügyész és cse­kélységet mondok, ha mondom, hogy az itteni közvélemény mindjárt követelte áttételét, névte­len levélben küldtek neki akasztófa képet, s utálatra méltó módon gyáván minden sértéssel illették féléven át. Az üldözések, gyanítások, he­teken, hónapokon át tartottak, még­pedig az államnak szegény tisztviselői ellen. Szegény em­ber a tisztviselő, nincs vagyona, a főügyésznek sincs, és bizony állam­tisztviselőnek lenni, enni azt a nyomorult kenyeret, dolgozni óriási felelő­ség mellett az egész életen át, anyagi helyzete megjavulásának reménye nélkül, ha gyermekei elszaporodnak, aggódva gondolni arra, hogy mi­ként nevelkednek fel, halála után mi marad ne­kik, mikor ily helyzete van az államtisztviselő­nek, s egyebe nincs, mint nevének becsülete, s munkássága folytán tisztes önérzete, akkor elő­áll a közvéleménynek antiszemita része és azt mondja, szemtől-szembe: „téged megvesztegetett a zsidó!“ És be volt talán bizonyítva egyetlen egy eset is ? Nem volt. — Azt mondja a magánvádló úr beszéde kezdetén, hogy a nyíregyházi törvény­szék a hozzáférhetlenség fényes példáját adta. Ezt a dicséretet én alkalmasnak, ezt a dicsére­tet én diskrétnek el nem fogadom. Nem egyet­lenegy törvényszéke van az országnak, hanem az országnak minden törvényszéke olyan, amely megközelíthetlen, amely megvesztegethetlen, meg­mondtam magának az igazságügyminiszter úr­nak, midőn delegáció kérdésében értekeztem vele. — Azt mondta, hogy a közvélemény majd megvesztegetéssel vádolja a delegálandó tör­vényszéket. Mondtam neki, akkor csukjuk be szemün­ket és feküdjünk le, ha Magyarországon egyet­len egy törvényszék van csak, mely megveszte­gethetlen. Folyton járta a hír a lapokban, hogy a vizsgálóbíróság közegei megvesztegethetlenek, az ő helyükben nem fogadtam volna el e dicsér­­­retet és tiltakoztam volna ellene, mert ha meg­kísérli valaki a bírót megvesztegetni, az köte­lességének tartja rögtön a feljelentést és a tör­vényszék megindítja a vizsgálatot. Ha pedig meg nem próbálja, akkor mit ér a dicséret ? Hanem ezt meg nem gondolva az antiszemita írók és csak folyton hangoztatták, hogy Magyarországon csak egy törvényszék és csak egy vizsgálóbíró van, amely megveszteget­hetlen. Az isten mentse meg Magyarország bí­­ráit az ilyen dicsérettől; ily eljárás mellett ké­szült Scharf Móric, a vármegye tanúja. E szóra nézve egy kijelentést kell tennem. Arról értesültem ugyanis, hogy sokan azt a szót, a­melyet néhány nap előtt kifejtettem, ak­ként fogják fel, mintha nemes Szabolcs vármegye közönségét akartam volna a tanukikészítéssel vádolni. Ments isten tőle! Nincs Magyarországon a közélet férfiai közt egy sem, ki a megyei in­tézmény iránt nagyobb kegyelettel viseltetnék, a vármegyének alkotmányunk szerint alakított tes­tületét nagyobb tisztelettel kisérné figyelemmel, mint én ; nem a vármegye közönségét értem ez alatt, nem is tisztviselőit egészben, de mégis el­nézte ezt ezen tisztviselői kar, hogy e tanút e me­gyeházba beállítsák, hogy a megyének szolga­személyzetéből egy-két ember azt a tanút las­­sankint kikészítse, — és mert elnézte, és mert a megye szolgaszemélyzetéből alkalmaztattak azok, kik azon tanút lassankint kikészíteni se­gítették, azért neveztem őt a vármegye tanújá­nak s fogom is nevezni, ha kell s ha alkalmam lesz reá. Scharf Móric itt megkészült, hogy val­lomása mit ér, hogy tudomása mikép származott, hogy tudomásának okát miként tudja adni, hogy vallomása mekkora hitelességgel bír, erre nézve azok, kik előttem tették meg védői előterjeszté­­söket, de különösen védőtársam dr. Friedmann úr, a kérdést már kellőleg kifejtették. Minthogy azonban még mindig lehetnek, akik kétségbe­vonják azon methodus igazságát és azon törek­vés irányzatosságát, a­mely Scharf Móriccal el­követtetett, nem tartom feleslegesnek, hogy a tek. kir. törvényszék kegyes engedelmével né­hány megjegyzést tegyek Scharf Móric tanúi minőségének természetéről is. Én újabb fejtegetésekbe bocsátkozni nem fogok, de fejtegetéseinl során a tek. kir. törvény­szék tudomására hozom, hogy néhány nap múlva egy éve lesz annak, a­mikor én magának, a bel­ügyminiszternek megmondtam és hivatalosan meg­írtam, hogy mit fognak csinálni Scharf Móricból, minő célra fogják felhasználni, miként fogják ki­készíteni és átalakítani. Meg voltam arról győ­ződve, hogy az ember, kivált a gyermeki, de kü­lönösen a kamasz gyermeki évek korában épen úgy idomítható, mint akár csak a ló vagy egyéb állat a természetnek ugyanazon törvényei ural­kodnak az emberi ész és lélek felett, a­melyek uralkodnak általában a természet világában. — Tudom, hogy ha egy, a fogékonyságra hajlandó gyermeki agy folyton és ugyanazon igét hallja , ha előtte gyilkosnak neveznek valakit mindig, legyen az anya vagy apja, előbb utóbb gyilkosnak fogja azt tartani, hogy ha előtte egy felekezet­­ről mindig utálattal és megvetéssel beszélnek, azt előbb-utóbb utálni és megvetni fogja maga is, mert az emberi agy­aikat és az emberi lélek ter­mészete hozza ezt magával. Nem kell ehhez feltenni, hogy Scharf Mó­ric őrült vagy gonosz, erkölcstelen, tanulatlan, durva, vad, mint egy csomó külföldi nagy lap írta, mit nekem is beküldte­k, hogy ő az angol törvénykezésben oly nagy szerepet ját­szó erkölcsi elmebetegségben szenvedne. Nem szenved ezek egyikében sem, Scharf Móric kikészí­tés alá vétetett s először az ijesztgetés, a féle­lem, a rémület pressziója alatt elfogadott vallo­másként egy tényt, melyet soha sem látott, s ezután örökösen ugyanez mondatván neki, épen úgy mint a midőn az ajtót mindig egyetlen egy ponton kopogtatják, az e ponton utóbb kikopik, ugyanazon tény, ugyanazon szavak, ugyanazon szellem és írás folytonos hallása következtében neki is oda kellett fejlődnie, hogy amit először csak az ijesztgetés és a rémület hatása alatt kényszerítve mondott, később önként tette, sőt mint láttuk, itt a tek. kir. törvényszék színe előtt, még dicsekedve is tettével. Ő rám szerette kevésbé apját és anyját, mint más, de bármely gyermekkel kisértsük is meg a kikészítési művelet azon nemét, amely megkísértetett Scharf Móriccal, nagyon kevés 14 —15 éves gyermek fog akadni a világon, akivel ugyanezen eredményt elérni nem lehetne egy év alatt. De azt fogja talán erre mondani a magán­vádló úr, hogy könnyű ezt mondani utólag; én azonban megmondtam ezt a belügyminiszter úr­nak előzőleg is. A belügyminiszter úrhoz egy beadványt intéztem augusztus végén 1882-ben, tehát körül­belül 11 hónappal ezelőtt, melyben figyelmeztettem a miniszter urat, mint a törvények egyik őrét, mint a megyei közigazgatás főnökét, mint az ország kormányzatának vezetőjét, hogy M­agyar­ország igazságszolgáltatásának beszenvetésére egy rettenes merénylet készül itt, mert egy vármegye tanút fog­nak kikészíteni, hogy vallja be a rituális gyil­kosságot apja s anyja ellen. — Figyelmeztet­tem, hogy ezt tenni nem szabad, sem hazánk fenálló törvényei, sem a becsületes emberek szívébe oltott becsületérzés szerint, hogy ez a humanizmus minden parancsával ellenkezik ; figyelmeztettem, hogy a gyermeknek mi lesz jövő sorsa majd akkor, ha kiszabadul ő, mikor őt, mint kifacsart citromot elejtik, útjára bocsát­juk ; kötelességemnek tartottam, mint apjának védelmezője, erre a belügyminisztert következő­kép figyelmeztetni (olvassa): „Ártatlan gyer­meket saját apja és anyja ellen gyilkossági vád emelésére tanuul felhasználni, sőt ta­núvá készíteni egyike azon lélekháborító visz­­szaéléseknek, melyek a büntető igazságszolgálta­tás alakszerűségének leple alatt csak elkövet­­hetők. Feltétlen bizodalmunk van abban, hogy a fennforgó vizsgálati ügyben nem sikerül az a rettenetes terv, hogy a szülők elítéltetése saját édes gyermekük tanuképen való felhasználásával bekövetkezzék ; de ha nem sikerül, ez bizottyára nem a vizsgálóbíróságon s nem a vizsgálati el­járáson múlik, még így is elborzad lelkünk, ha arra a sorsra gondolunk, mely a jövőben sze­rencsétlen gyermekünkre vár. A szülőket — meggyőződésünk szerint — rövid idő múlva szabadon bocsájtja a törvény­szék igazságos határozata; akkor találkoznak majd gyermekükkel, kihez őket természetes és mély érzelem köti, de a szülők tudják azt, hogy a gyermek vallomása volt egyik fő oka, vagy leg­alább fő ürügye, az ő hosszas szenvedéseiknek és a gyermek is tudja, hogy az ő tényében volt kulcsa azon balsorsnak, mely szülőire neheze­dett. Mily rettenetesen megzavarja e tudat köl­csönösen azt az érzést, melynek szülők és gyer­mekek közt tisztának és szentnek kellene lenni! A szülőknél gyermekük iránt egy tövön fakad a neheztelés és bocsánat, a szülők meg­bocsátanak, de nem bocsát meg a társadalom. A gyermek felnő, belevegyül az életnek küzdel­mébe, a megélhetésnek csalódásaiba, s neki ugyan gyakran hallani kell majd hitsorsosaitól és má­soktól is azt az igazságtalan, de alakilag mégis­­fennálló iszonyú vádat. „Te voltál az, aki alap­talanul elárultad apádat, anyádat, vallásodat,, hitsorsosaidat, s oly sok szenvedést okoztál va­lamennyinek. * Csoda lenne-e, ha szerencsétlen gyermekük jövője helyre­hozatlanul össze­omlanék a társa­dalom kíméletlen szemrehányásai alatt ? — s mind e súlyos szerencsétlenségnek a vizs­gálóbiróság szándékos mulasztásai és szán­dékos tényei képezik igaz okát. Gyerme­künk félénk lelkületű, s kissé ábrándos képzelő­dő természetű volt. Írni olvasni kevéssé tudott,, s a szentírásból Mózes 5 könyvét gyakorta olvas­gató, noha ehhez kielégítő magyarázatot részint szegénységüknél, részint fejletlen koránál fogva nem nyerhetett. Egy napon elfogják apját és anyját, ő ezt látja s magát is sötét este pandúrok viszik a megyei komisszárius házába, hol enni inii tán adnak neki, de hol lefeküdni és aludni nem en­gedik, hanem egy az ő emlékezeti naptára sze­rint régen megölt leány véres esete felől faggat­ják, borzasztó sorssal ijesztge­­t­i­k,­­és csak most tudom pozitive, hogy azt mondták neki, itt fogsz rohadni a börtönben, hol a kutya sem veszi ki a kenyeret a kezed­ből), kívánat szerint vallomás esetében pedig jó bánásmódot, uj ruhát s ilyesfélét helyeznek ki­látásba, éppen úgy, mint a nemes megyénél tör­tént, ahol még az archívumba is járt s elhitet­ték vele, hogy a vármegye fog róla és a minisz­térium örökre gondoskodni. A gyermek végre éjféltájban vall olyan dol­gokat, melyekről előtte való napon a vizsgáló­bírónak még semmit sem tudott mondani s meg­­vall egy gyilkosságot, oly alakban, a minőben BUDAPESTI HÍRLAP. (211. sz.) 1883. augusztus 1

Next