Budapesti Hírlap, 1883. augusztus (3. évfolyam, 211-240. szám)
1883-08-01 / 211. szám
1883. augusztus 1. BUDAPESTI HIRLAP. (211. sz.) A tiszaeszlári bünpör "sz-égrtárgy 3ramlása. Harminckettedik és utolsó előtti nap. — A „Budapest Hírlap“ eredeti távirata. — Nyíregyháza, jul. 31. A bíróság reggel ]/1 9-kor foglalja el helyét, s mert a közvádló az ügyet már ítéletre bocsátó, elnök a szót a magánpanaszos képviselőjének adja át. Szalay Károly: A szólási jogtól az ország három legkitűnőbb ügyvédjével szemben hajlandó voltam elállni, tekintettel a 32 napi tárgyalás alatt kimerült figyelemre, de az itt elmondottakra, melyeket tegnap hallottunk, válaszolni kötelességem. Kerülni fogok minden személyeskedést, s keserűséget. Előre kell bocsátnom, hogy nem fogadom el a k a falubéli asszonyok azt a nélkül, hogy valaki is látta volna, már régebben elgondolták. Ezután jut a börtönbe, a börtönőrök közé, ott ki van adva az utasításba, hogy vele szépen és jól bánjanak s ez meg is történik. De a kezdetleges műveltségű, sőt miveletlen börtönőrök elbeszélik neki az utcán hallott véleményeket, dicsérik bátorságát, hogy az igazságot, mint ők mondják, megvallotta, hízelegnek gyermeki hiúságának, hogy őt szeretik az „urak“ s lesz gondjuk rá; szidják, ócsárolják, rettenetes bűnökkel vádolják hitsorsosait, a zsidókat; biztatják, hogy többé ne menjen közéjük ; ijesztgetik azzal, ami a vizsgálóbíró és alispán végzéseiben is benne van, hogy ellene felingerült hitsorsosai őt bántalmaznák, agyonvernék és itt eszembe jut azon bizonyos két ízben iiscenirozott éjjeli támadás, de afölött aztán nem lehet csodálkozni, ha a benyomások iránt fogékony, az átalakulásra könnyen hajló gyermeki lélek is gondolkodik, átidomul, apját, anyját, mint akiken úgy sem segíthet, elejti, vallását, hitsorsosait megutálja s azok közzé visszamenni nem akar, így aztán tesz olyan nyilatkozatokat, melyek megnyugvásról, sorsával való megelégedéséről és a hatóságok intézkedéseiben való megegyezésről szólanak. Szegény gyermek nem tudja azt, hogy ő fogoly, s hogy szabadságát mért nem nyeri vissza, hogy helyzetéről őt fölvilágosíthassa, nincs senki, hogy ő apja, anyja ellen tanú legyen a közvádló kezében. Az igaznak irtózatos kijátszásáról alig bir sejtelemmel, kalitkája meg van aranyozva s vele is s a világgal is elhitetik börtönőrei, hogy akik vele voltak, épen gyámságot, jótéteményt gyakorolnak. Egy esztendeje annak, mikor erre figyelmeztettem a belügyminiszter urat. Ekkor megtámadott érette a sajtó, mondván, hogy meggyilkolom Magyarország igazságszolgáltatását, jó hírnevét. A tek. kir. törvényszék figyelmébe ajánlom ezt és azon jelenet után, melyet e fiú apjával szemben lejátszott, mondja meg bárki, hogy nem volt-e nekem az utolsó betűig igazam, pedig nekem senki sem mondta meg, hogy azon gyermekkel mit fognak csinálni. A dolgok okszerű ismerete és az embereknek észlelése tanított meg arra, hogy miután rituális gyilkosság nincs, miután azt a szerencsétlen gyermeket a vádlottak meg nem ölték s meg sem ölhették, miután az antiszemitizmus, mint bokrétát a kalap mellé, odatűzte tanaihoz az izgatás anyagául a tiszaeszlári vérvágat: teremteni kell egy tanút, aki ezt igazolja. E tanút felnőtt emberből teremteni nem lehetett, ehhez fogni kellett egy gyermeket, fogtak is egyet, így történt ez a peéri esetben, így történt ez más esetekben is, és ezt meg kellett tanítani először ijesztgetéssel, azután kecsegtetéssel, majd örökös jólétigéréssel, a vallásnak és a szülőknek megutáltatásával, hogy maga is higyje, hogy nagy ember lesz belőle, hogy őt majd a megye alkalmazza, amidőn még az archívumba is bejár, hogy róla a minisztérium gondoskodik, ha dicsekedve mondja apja szemébe: „Ti öltétek meg a leányt!“ Tudtam, hogy az antiszemitizmusnak szüksége van a tanúra, és hogy ki készíti a tanút. Figyelmeztettem tehát erre jó eleve a minisztert, egy szavamat se vonom vissza, egy szavamat, sem módosítom, minden szavam tökéletes igazság volt. Fáradt vagyok, csak egy pár szavam van még. Sokszor volt említve itt e teremben az antiszemitizmus, már a közvádló főügyész úr is hivatkozott rá, mint amely átkos küzdelmet folytat a filoszemitizmussal. Bővebben akartam beszélni ezen kérdésről, miután oly gonosz fatalizmussal belejátszik e perbe, de erőm és időm is fogytán van. Megjegyzem azt, hogy az a láz, az az oktalan és tárgytalan láz nem hazánkban és nem fajunknál kezdődött, hanem az idegen földnek, idegen nemzetnek kovcsszülötte. Muszkaországból , Németországból jött le hozzánk, és nincs áldás útján, nincs áldás a kezén, mely ezt terjeszti. Mi célja volna, ha sikerülne? — azt a gondviselés tudná csak megmondani, de nem sikerülhet az a jelszó, melyet hangoztatnak „ki a zsidókkal Jeruzsálembe“, ez a jelszó nem fog igaz lenni. Irtózatos haragot és gyűlöletet vont magára, ki ezen áramlat útjába mert állani. Én tek, törvényszék mertem, tudtam, hogy engem magával nem sodor, de azért jót nem állhattam, hogy nem tipor el, mert az áramlat oly nagy volt, hogy az vagy elsodorni, vagy eltiporni szokta az embereket. Én nem bíztam abban, hogy nem tipor el, de tudtam, hogy kötelességet teljesítek, ha a törvénykezés terén parányi erőmmel útját állom ennek, a közélet terén és a történet lapjaiból megtanultam, hogy midőn a társadalmi rend fogytán van, midőn az felbomlik, midőn a vallásfelekezetek közt megindul a bujtogatás, midőn a társadalmi izgalom korlátot nem ismer és szociális természetűvé válik, midőn a munka és ősiség fellázítása a tőke ellen, és annak uralma ellen, álürügyek alatt, az antiszemitizmus jelszavával, tudtam, mondom, hogy akkor az a kormány, mely a rendet szuronyok hatalmával fogja helyreállítani, fáradságának jutalmát a nemzeti szabadság egy nagy részében fogná elvinni; én pedig minden erőmmel hozzá akartam járulni azon becsületes munkához, hogy nemzetünk minden szabadságát megmenthessük. Én nem akartam megengedni, hogy a mi parányi erőm van,, azt fel ne használjam arra, hogy ily átkozott mozgalomnak, mely a tiszaeszlári per körül állott elő, útját ne álljam. Útját akartam állani, de én magam nem tehetvén, útját fogja állni a tekintetes törvényszék, bölcs és szigorú igazságszeretete. Az izgatásnak vége lesz nemsokára, mert a végtárgyalás s mindaz, ami ennek alkalmával kiderült, bizonyítja azt, hogy amely izgatásban nincs igazság, annak sikerülnie nem lehet, amely ügynek a hazugsággal és szenvedéllyel szövetkezve kell küzdeni, amelynek egyéb fegyvere nincs, mint legfeljebb még a törvénytelenség, az Magyarországon, a magyar nemzet kebelében diadalra nem juthat, és ha juthat is valamikor, a magyar bírói kar szövetségül hívásával bizonyára nem. Azt mondta egy vezére ezen irányú áramlatnak a múlt év őszén Drezdában: meg kell oldani a zsidó kérdést, mint megoldatott a hun és megoldatott a török kérdés. Európa az árja fajé, pusztuljon a turáni. Úgy kell megoldani ezt az európai kérdést is: pusztuljon a zsidó! Feltalálták ezt a jelszót az oroszok, és a német chauvinisták. A magyar és török faj ellenében azt mondották: Európa az árja fajé, pusztuljon onnan a turáni és ha az a jelszó, amelyet az antiszemiták Európaszerte kilöktek, uralkodnék, ezen jelszó nemzetünk végenyészetét, Európából kiszorítását, vagy ha azt nem lehet, leigázását vonná maga után, és e jelszót magyar emberek is hirdetik. Csakhogy midőn valaki magát vak és szenynyes szenvedélyeknek engedi át, akkor a következtetéseket, melyek abból származnak, megmérni nem képes. Azt mondta magánvádló úr előterjesztése végén, hivatkozván a keresztények istenére, hogy majd ha a porba tiprott keresztény zászló újra felemelkedik a porból, amint egykor őseink megküzdöttek a török oroszlán ellen, úgy fogunk mi is megküzdeni a zsidó sakálok ellen. Én is keresztény vagyok, t. magánvádló úr, és igénytelen családom tisztes hagyománya közt emlékezés van egyik egyenes ősemről, ki éppen 200 esztendővel ezelőtt azokkal szenvedett a protestáns vallásért, kik a gályákra lettek elhurcolva. Egyenes ősöm a Thököly-féle pártütés és a vallás miatt való üldöztetés korszakában végig szenvedte mind azt a sorsot, amelyet most a zsidóknak akarnak némelyek Magyarországon készíteni. Emlékszem arról is, amit a történelem tanít, hogy midőn nyolcvan s nem tudom hány protestáns lelkészt a gályákra vittek vallásuk miatt, noha azon ürügygyel, hogy a korona ellen támadást akartak intézni, de az igazi ok a vallásüldözés volt, akkor Európa összes protestáns hatalmai, Schweiz, Hollandia, Anglia, érdeklődtek az ügy iránt, és a fél világ hatalmi és pénzbeli segélyt nyújtott a gályákra vitt szegény protestánsoknak a vallási üldözők körmeiből való megmentésére. Engemet, mondom igénytelen családom hagyományai is emlékeztetnek ezen szomorú korszakra , hogy a vallásküzdelmek ürügye alatt hasonló szenvedések által ne sujtassék egy vallásfelekezet, milyennekkel őseim Bujtattak, ez is egy ok, mely engem arra indított, hogy ezen védelmet elvállaljam. Keresztény vagyok én is, de nem az én istenem szavait hallottam a t. magánvádló ezen szavaiban, hanem az ádáz gyűlölet szavát, mely nem ismer sem keresztény, sem zsidó, sem semmiféle istent; mert ha ismerne, akkor csak világos tények alapján emelne vádat és nem keresné halálát azoknak az embereknek, kikre halálos bűntényt bebizonyítani nem tud. — A porba tiprott keresztről szól magán vádló ur. Ki tiporja a keresztet, hitünk jelvényét porba? talán a zsidóság? azon maroknyi nép, mely pisszenni sem mer, az tiporná sárba a keresztény zászlót? Nem; ha e zászló valamikor sárba lesz tiporva, tiporják azok, kik a kereszt szent jelvénye alatt, keresztes háborút hirdetnek szerte az országban és annak határain, kívül , mert az istent nem gyalázza meg senki jobban, mint az, aki annak nevében más felekezetűeket üldöz. Azt mondja magánvádló, őseink örömmel megküzdöttek az ozmán oroszlán ellen, majd megküzdünk mi a zsidó sakálokkal szemközt. Sok gonosz ellensége volt már a magyar nemzetnek, de nem olyan, ki annyira lenézte, hogy azt mondja: Magyarországot, a magyar nemzetet irtó háborúval fogják megtámadni saját zsidói, akik annak parlamentjében együtt ülnek velünk, kik közreműködnek a törvényhatóságokban, a sajtóban, a tudományegyetemen, az iskolában s mindenütt, kik birtokos társaink, kik nagy részben magyarok és jó hazafiak, éspedig az orthodoxok és neológok egyaránt, kiknek vannak társadalmi bűneik a hosszú elnyomatás következtében, de társadalmi bűnök nélkül mi sem vagyunk. Oly ellensége, mondom, még nem volt a magyar nemzetnek, ki feltételezte volna, hogy ezen nemzetet a maga 8 milliónyi számával, intellektuális fölényével nagy birtoka és hazaszerete mellett is az alig 5—600.000 zsidó fogja megsemmisíteni, s a kereszténység zászlóját porba tiporni. Oly ellensége e hazának még nem volt, soha nem is lesz, én legalább ily nyomorultnak nem fogom fel ennyire, le nem nézem azon nemzetet, melyhez tartozom. Tek. törvényszék ! Zárják be az iratokat, azt a sok szennyet, tévedést és szörnyűséget temessük el az aktákba örökre. Láttunk gyermeket, ki megtagadja, nem ismeri meg élő apját, láttunk anyát, ki nem ismerte meg holt gyermekét, láttunk gyermeket, ki gyilkossággal vádolja saját édesapját, láttunk apát, ki hamis esküvel vádolja gyermekét, hallottunk tanukat egy községből, hol agyonütéssel fenyegették azokat, kik maguk meggyőződése szerint mernek vallani, hallottunk szavakat, melyek arra irányulnak, mintha Magyarországon a zsidóság és a keresztények keresztes harcot vívnának, mind ez idegen szellem, idegen irány kifolyása. Nincs köztünk teli törvényszék bár idősebb, bár fiatalabb legyen nálam, ki arra tudna emlékezni, hogy a magyar nép szívében ily tárgyalás, ily céltalan, ily undok, ily titkos irányzat föltámadhatott, gyökeret verhetett volna. Ez az irányzat jött a Neva felől, jött Berlin felől, de az Magyarország fiai szivében nem támadt, meg sem fog gyökerezni soha, hanem el fog halni csakhamar! Legyenek ezen akták örökké bezárva és soha többé fel ne nyitva, azon szellemeit a középkor gondolkozásának, azon vád fúriáit pedig, melyekért némelyek felidézték, zárjuk be a téntatartó sötétségébe, honnét előmásztak! Kérem a tek. törvényszéket, hogy azokat, kiket én védtem, az ellenök emelt vád terhes annak minden következései alól fölmenteni, és nyomban szabadlábra bocsátani méltóztassék. Szeyffert: Tekintetes törvényszék! Indítványozom, hogy vádlottak a vád alól felmentessenek, a tényállás ki van derítve, vádlottak büntelensége meg van állapítva, én az ügyet ítélet alá bocsátom. Szalay: Két nap óta folytonosan hallom a támadásokat, amelyek órákon és órákon keresztül intéztettek azon ügy rövid előterjesztése ellen, melyet előadni kötelességem volt, tisztelettel kérem a törvényszéket, méltóztassék nekem a holnapi napon módot nyújtani arra, hogy feleletemet megtehessem. Elnök: A vádhatóság részéről az ügy ítélet alá bocsáttatván, a magánvádló képviselője által adandó válasz a holnap d. e. 11a 9 órakor kezdődő ülésben fog előterjesztetni. Ezzel az ülés d. u. 4 órakor véget ért.