Budapesti Hírlap, 1883. augusztus (3. évfolyam, 211-240. szám)

1883-08-01 / 211. szám

1883. augusztus 1. BUDAPESTI HIRLAP. (211. sz.) A tisza­eszlári bünpör "sz-égrtárgy 3ramlása.­ Harminckettedik és utolsó előtti nap. — A „Budapest Hírlap“ eredeti távirata. — Nyíregyháza, jul. 31. A bíróság reggel ]/1 9-kor foglalja el helyét, s mert a közvádló az ügyet már ítéletre bocsátó, elnök a szót a magánpanaszos képviselőjének adja át. Szalay Károly: A szólási jogtól az ország három legkitűnőbb ügyvédjével szemben hajlandó voltam elállni, tekintettel a 32 napi tárgyalás alatt kimerült figyelemre, de az itt elmondottakra, melye­ket tegnap hallottunk, válaszolni kötelességem. Ke­rülni fogok minden személyeskedést, s keserűséget. Előre kell bocsátnom, hogy nem fogadom el a­ k a falubéli asszonyok azt a nélkül, hogy valaki is látta volna, már régebben elgondolták. Ezután jut a börtönbe, a börtönőrök közé, ott ki van adva az utasításba, hogy vele szépen és jól bán­janak s ez meg is történik. De a kezdetleges műveltségű, sőt mivelet­­len börtönőrök elbeszélik neki az utcán hallott véleményeket, dicsérik bátorságát, hogy az igaz­ságot, mint ők mondják,­­ megvallotta, híze­legnek gyermeki hiúságának, hogy őt szeretik az „urak“ s lesz gondjuk rá; szidják, ócsárol­ják, rettenetes bűnökkel vádolják hitsorsosait, a zsidókat; biztatják, hogy többé ne menjen kö­zéjük ; ijesztgetik azzal, ami a vizsgálóbíró és alispán végzéseiben is benne van, hogy ellene felingerült hitsorsosai őt bántal­maznák, agyonvernék és itt eszembe jut azon bizonyos két íz­ben iiscenirozott éjjeli táma­dás, de afölött aztán nem lehet csodálkozni, ha a benyomások iránt fogékony, az átalakulásra könnyen hajló gyermeki lélek is gondolkodik, átidomul, apját, anyját, mint akiken úgy sem segíthet, elejti, vallását, hitsorsosait megutálja s azok közzé visszamenni nem akar, így aztán tesz olyan nyilatkozatokat, me­lyek megnyugvásról, sorsával való megelége­déséről és a hatóságok intézkedéseiben való megegyezésről szólanak. Szegény gyermek nem tudja azt, hogy ő fogoly, s hogy szabadságát mért nem nyeri vissza, hogy helyzetéről őt föl­világosíthassa, nincs senki, hogy ő apja, anyja ellen tanú legyen a közvádló kezében. Az igaznak ir­tózatos kijátszásáról alig bir sejtelemmel, kalit­kája meg van aranyozva s vele is s a világgal is elhitetik börtönőrei, hogy akik vele voltak, épen gyámságot, jótéteményt gyakorolnak. Egy esztendeje annak, mikor erre figyelmeztettem a belügyminiszter urat. Ekkor megtámadott érette a sajtó, mond­ván, hogy meggyilkolom Magyarország igazság­szolgáltatását, jó hírnevét. A tek. kir. törvényszék figyelmébe ajánlom ezt és azon jelenet után, me­lyet e fiú apjával szemben lejátszott, mondja meg bárki, hogy nem volt-e nekem az utolsó betűig igazam, pedig nekem senki sem mondta meg, hogy azon gyermekkel mit fognak csinálni. A dolgok okszerű ismerete és az embereknek észlelése taní­tott meg arra, hogy miután rituális gyilkosság nincs, miután azt a szerencsétlen gyermeket a vádlottak meg nem ölték s meg sem ölhették, miután az anti­szemitizmus, mint bokrétát a kalap mellé, oda­­tűzte tanaihoz az izgatás anyagául a tisza­eszlári vérvágat: teremteni kell egy tanút, a­ki ezt igazolja. E tanút felnőtt emberből teremteni nem le­hetett, ehhez fogni kellett egy gyermeket,­­ fog­tak is egyet, így történt ez a peéri eset­ben, így történt ez más esetekben is, és ezt meg kellett tanítani először ijesztgetéssel, azután ke­­csegtetéssel, majd örökös jólét­igéréssel, a vallás­nak és a szülőknek megutáltatásával, hogy maga is higyje, hogy nagy ember lesz belőle, hogy őt majd a megye alkalmazza, a­midőn még az archí­vumba is bejár, hogy róla a minisztérium gondos­kodik, ha dicsekedve mondja apja szemébe: „Ti öltétek meg a leányt!“ Tudtam, hogy az antisze­mitizmusnak szüksége van a tanúra, és hogy ki készíti a tanút. Figyelmeztettem tehát erre jó eleve a minisztert, egy szavamat se vonom vissza, egy szavamat, sem módosítom, minden szavam tökéle­tes igazság volt. Fáradt vagyok, csak egy pár szavam van még. Sokszor volt említve itt e teremben az a­n­­tiszemitizmus, már a közvádló főügyész úr is hivatkozott rá, mint a­mely átkos küzdel­met folytat a filoszemitizmussal. Bővebben akartam beszélni ezen kérdésről, miután oly gonosz fatalizmussal belejátszik e perbe, de erőm és időm is fogytán van. Megjegyzem azt, hogy az a láz, az az oktalan és tárgytalan láz nem hazánkban és nem fajunknál kezdődött, hanem az idegen földnek, idegen nemzetnek kovcsszü­lötte. Muszkaországból , Németországból jött le hozzánk, és nincs áldás útján, nincs áldás a kezén, mely ezt terjeszti. Mi célja volna, ha sikerülne? — azt a gond­viselés tudná csak megmondani, de nem sikerül­het az a jelszó, melyet hangoztatnak „ki a zsi­dókkal Jeruzsálembe“, ez a jelszó nem fog igaz lenni. Irtózatos haragot és gyűlöletet vont magára, ki ezen áramlat útjába mert állani. Én tek, törvényszék mertem, tudtam, hogy engem ma­gával nem sodor, de azért jót nem állhattam, hogy nem tipor el, mert az áramlat oly nagy volt, hogy az vagy elsodorni, vagy eltiporni szokta az embereket. Én nem bíztam abban, hogy nem tipor el, de tudtam, hogy kötelességet teljesítek, ha a tör­vénykezés terén parányi erőmmel útját állom en­nek, a közélet terén és a történet lapjaiból meg­tanultam, hogy midőn a társadalmi rend fogytán van, midőn az felbomlik, midőn a vallásfelekezetek közt megindul a bujtogatás, midőn a társadalmi izgalom korlátot nem ismer és szociális természe­tűvé válik, midőn a munka és ősiség fellázítása a tőke ellen, és annak uralma ellen, álürügyek alatt, az antiszemitizmus jelszavával, tudtam, mondom, hogy akkor az a kormány, mely a rendet szuro­nyok hatalmával fogja helyreállítani, fáradságának jutalmát a nemzeti szabadság egy nagy részében fogná elvinni; én pedig minden erőmmel hozzá akartam járulni azon becsületes munkához, hogy nemzetünk minden szabadságát megmenthessük. Én nem akartam megengedni, hogy a mi parányi erőm van,, azt fel ne használjam arra, hogy ily átkozott mozgalomnak, mely a tisza­esz­lári per körül állott elő, útját ne álljam. Útját akartam állani, de én magam nem tehetvén, útját fogja állni a tekintetes törvényszék, bölcs és szi­gorú igazságszeretete. Az izgatásnak vége lesz nemsokára, mert a végtárgyalás s mind­az, ami ennek alkalmával kiderült, bizonyítja azt, hogy amely izgatásban nincs igazság, annak sikerülnie nem lehet, amely ügynek a hazugsággal és szen­vedéllyel szövetkezve kell küzdeni, amelynek egyéb fegyvere nincs, mint legfeljebb még a törvényte­lenség, az Magyarországon, a magyar nemzet ke­belében diadalra nem juthat, és ha juthat is va­lamikor, a magyar bírói kar szövetségül hívásával bizonyára nem. Azt mondta egy vezére ezen irányú áramlat­nak a múlt év őszén Drezdában: meg kell oldani a zsidó kérdést, mint megoldatott a hun és meg­oldatott a török kérdés. Európa az árja fajé, pusz­tuljon a turáni. Úgy kell megoldani ezt az európai kérdést is: pusztuljon a zsidó! Feltalálták ezt a jelszót az oroszok, és a német chauvinisták. A magyar és török faj ellenében azt mondották: Európa az árja fajé, pusztuljon onnan a turáni és ha az a jelszó, amelyet az antiszemiták­ Európa­­szerte kilöktek, uralkodnék, ezen jelszó nemzetünk végenyészetét, Európából kiszorítását, vagy ha azt nem lehet, leigázását vonná maga után, és e jel­szót magyar emberek is hirdetik. Csakhogy midőn valaki magát vak és szeny­­nyes szenvedélyeknek engedi át, akkor a követ­keztetéseket, melyek abból származnak, megmérni nem képes. Azt mondta magánvádló úr előterjesz­­tése végén, hivatkozván a keresztények istenére, hogy majd ha a porba tiprott keresztény zászló újra felemelkedik a porból, amint egykor őseink megküzdöttek a török oroszlán ellen, úgy fogunk mi is megküzdeni a zsidó sakálok ellen. Én is ke­resztény vagyok, t. magánvádló úr, és igénytelen családom tisztes hagyománya közt emlékezés van egyik egyenes ősemről, ki éppen 200 esztendővel ezelőtt azokkal szenvedett a protestáns vallásért, kik a gályákra lettek elhurcolva. Egyenes ősöm a Thököly-féle pártütés és a vallás miatt való üldöztetés korszakában végig szenvedte mind azt a sorsot, a­melyet most a zsidóknak akarnak némelyek Magyarországon ké­szíteni. Emlékszem arról is, a­mit a történelem tanít, hogy midőn nyolcvan s nem tudom hány pro­testáns lelkészt a gályákra vittek vallásuk miatt, noha azon ürügygyel, hogy a korona ellen táma­dást akartak intézni, de az igazi ok a vallásüldö­­zés volt, akkor Európa összes protestáns hatalmai, Schweiz, Hollandia, Anglia, érdeklődtek az ügy iránt, és a fél világ hatalmi és pénzbeli segélyt nyújtott a gályákra vitt szegény protestánsoknak a vallási üldözők körmeiből való megmentésére. Engemet, mondom igénytelen családom ha­gyományai is emlékeztetnek ezen szomorú kor­szakra , hogy a vallásküzdelmek ürügye alatt ha­sonló szenvedések által ne sujtassék egy vallás­felekezet, milyennekkel őseim Bujtattak, ez is egy ok, mely engem arra indított, hogy ezen védelmet elvállaljam. Keresztény vagyok én is, de nem az én iste­nem szavait hallottam a t. magánvádló ezen szava­iban, hanem az ádáz gyűlölet szavát, mely nem ismer sem keresztény, sem zsidó, sem semmiféle istent; mert ha ismerne, akkor csak világos tények alapján emelne vádat és nem keresné halálát az­oknak az embereknek, kikre halálos bűntényt be­bizonyítani nem tud. — A porba tiprott keresztről szól magán vádló ur. Ki tiporja a keresztet, hitünk jelvényét porba? talán a zsidóság? azon maroknyi nép, mely pisszenni sem mer, az tiporná sárba a keresztény zászlót? Nem; ha e zászló valamikor sárba lesz tiporva, tiporják azok, kik a kereszt szent jelvénye alatt, keresztes háborút hirdet­­­nek szerte az országban és annak határain, kí­vül , mert az istent nem gyalázza meg senki job­ban, mint az, aki annak nevében más felekezetűe­­ket üldöz. Azt mondja magánvádló, őseink örömmel megküzdöttek az ozmán oroszlán ellen, majd meg­­küzdünk mi a zsidó sakálokkal szemközt. Sok go­nosz ellensége volt már a magyar nemzetnek, de nem olyan, ki annyira lenézte, hogy azt mondja: Magyarországot, a magyar nemzetet irtó háborúval fogják megtámadni saját zsidói, akik annak parla­mentjében együtt ülnek velünk, kik közreműköd­nek a törvényhatóságokban, a sajtóban, a tudo­mány­egyetemen, az iskolában s mindenütt, kik birtokos társaink, kik nagy részben magyarok és jó hazafiak, és­pedig az orthodoxok és neológok egyaránt, kiknek vannak társadalmi bűneik a hosszú elnyomatás következtében, de társadalmi bűnök nélkül mi sem vagyunk. Oly ellensége, mondom, még nem volt a magyar nemzetnek, ki feltételezte volna, hogy ezen nemzetet a maga 8 milliónyi számával, intellektu­ális fölényével nagy birtoka és hazaszerete mellett is az alig 5—600.000 zsidó fogja megsemmisíteni, s a kereszténység zászlóját porba tiporni. Oly el­lensége e hazának még nem volt, soha nem is lesz, én legalább ily nyomorultnak nem fogom fel ennyire, le nem nézem azon nemzetet, melyhez tartozom. Tek. törvényszék ! Zárják be az iratokat, azt a sok szennyet, tévedést és szörnyűséget temessük el az aktákba örökre. Láttunk gyermeket, ki megtagadja, nem ismeri meg élő apját, láttunk anyát, ki nem is­merte meg holt gyermekét, láttunk gyermeket, ki gyilkossággal vádolja saját édes­apját, láttunk apát, ki hamis esküvel vádolja gyermekét, hallottunk tanu­kat egy községből, hol agyonütéssel fenyegették azo­kat, kik maguk meggyőződése szerint mernek val­lani, hallottunk szavakat, melyek arra irányulnak, mintha Magyarországon a zsidóság és a kereszté­nyek keresztes harcot vívnának, mind ez idegen szellem, idegen irány kifolyása. Nincs köztünk teli­ törvényszék bár idősebb, bár fiatalabb legyen nálam, ki arra tudna emlé­kezni, hogy a magyar nép szívében ily tárgyalás, ily céltalan, ily undok, ily titkos irányzat föltá­madhatott, gyökeret verhetett volna. Ez az irány­zat jött a Neva felől, jött Berlin felől, de az Ma­gyarország­ fiai szivében nem támadt, meg sem fog gyökerezni soha, hanem el fog halni csak­hamar! Legyenek ezen akták örökké bezárva és soha többé fel ne nyitva, azon szellemeit a középkor gondolkozásának, azon vád fúriáit pedig, melyekért némelyek felidézték, zárjuk be a ténta­­tartó sötétségébe, honnét előmásztak! Kérem a tek. törvényszéket, hogy azokat, ki­­ket én védtem, az ellenök emelt vád terhe­s an­nak minden következései alól fölmenteni, és nyomban szabad­lábra bocsátani méltóztassék. Szeyffert: Tekintetes törvényszék! Indítvá­nyozom, hogy vádlottak a vád alól felmentessenek, a tényállás ki van derítve, vádlottak büntelensége meg van állapítva, én az ügyet ítélet alá bo­csátom. Szalay: Két nap óta folytonosan hallom a támadásokat, a­melyek órákon és órákon keresz­tül intéztettek azon ügy rövid előterjesztése ellen, melyet előadni kötelességem volt, tisztelettel ké­rem a törvényszéket, méltóztassék nekem a holnapi napon módot nyújtani arra, hogy feleletemet meg­­tehessem. Elnök: A vádhatóság részéről az ügy íté­let alá bocsáttatván, a magán­vádló képviselője által adandó válasz a holnap d. e. 11a 9 órakor kezdődő ülésben fog előterjesztetni. Ezzel az ülés d. u. 4 órakor véget ért.

Next