Budapesti Hírlap, 1883. augusztus (3. évfolyam, 211-240. szám)
1883-08-01 / 211. szám
1883. augusztus 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (211 sz.) rak egy összemarcangolt hullát, mely egy bizonyos ismert ember ruhájába volt öltöztetve. Rémület szállt meg mindenkit, mozgásba jött a rendőrség, a hatóság, de nem találtak semmit, egy nő a ruha után férjének agnoszkálta a hullát, reá borult és sírt. A vizsgálatot beszüntetik, tettes nincs, a dolog abban marad, de azon rémes história kevés idő alatt furcsa fejlődésnek indult. Az a kétségbe esett asszony, aki a hullában saját férjére ismert, megjelent a biztosító társulatnál és 20.000 forintot vett fel, melyet férje biztosított az özvegy számára. A bánatos özvegy elkezdett utazgatni, ez feltűnt a rendőrségnek, mert hiába veti szemére a védelem, akár a vizsgálóbírónak, akár a rendőrségnek, hogy gyanakodás nélkül nincs vizsgálóbíró, nincs rendőr, vagy ha van, kontárul teljesíti kötelességét. Most felébred a gyanú és megtalálják a nőt kedves légyottban, élő férjével. Ez volt következése ennek, hogy a hullát ruhában agnoszkálták. Még egyet mondott védő úr és ez az, hogy az én kötelességem, mondjam meg hát, ki volt az a hulla ? Ez először furcsa kérdés, s én visszavághatnám azzal a kérdéssel, hogy mondja meg a védő úr, ki az a csongrádi hulla, vagy ki az a tíz, száz, vagy nem tudom hány hulla, mely évenkint a Tiszán ismeretlenül végig úszik, és ismeretlenül elvesz. De legyen meggyőződve védő úr, hogy ha nekem megengedtetik az a befolyás, mely megilletett volna, ha a vád fentartatik, úgy a mint annak fentartatni kellett volna, akkor a védő ur ma azon hullának provenienciájával, annak a hullának csontjaival nagyon foglalatoskodhatna. A hullausztatás minden megkivántató kellékkel ellátott bizonyíték jelenléte folytán bizonyított tény, védő urak ellenében való előadásai csak nekik tetszhető hipothézisek akkor, ha kétségtelen helyessége azon dátumoknak, hogy Hersko julius 6. Smilovics julius 15. illetőleg julius 18., Vogel 20. illetőleg 19-én hallgattattak ki s az összebeszélés lehetősége egyáltalán ki van zárva. De hát e tekintetben két körülményre történt, mint kiválóan döntőre, hivatkozás. Egyik az, hogy Szavinecz vallomásában azt mondja, nem tudták, hol kötnek ki, ebből azután azon következtetés folyna, hogy lehetetlen volt a hulla átadása olyan tutajosoknak, kikről az sem tudatik, hogy hol állnak meg. Ez látszólag nagyon szép, nagyon helyes, de látszólag, mert még egyrészről, úgy a vizsgálat folyamán, mint itt a végtárgyalás alatt világosan kiderült azon körülmény, hogy ez az ügy folyása koránt sem volt oly nagyon magára hagyva, a zsidók által folytonos figyelemmel tartatott, ugyan mondják meg nekem az igent védő urak, hol ebben az a véghetetlen csodálatos dolog hol van az a lehetetlenség, hogy 2—3 mértföld területen figyelemmel kísérjék a tutajok haladását, megállapodását? mikor az a tutaj nem is szokatlan helyen, hanem Tárkányban kötött ki, ahol rendesen szokott. Arra pedig, hogy Tokajtól Eszlárig mi történt, csak Groszbergnére kell hivatkozni. Elment Nagyfalu felé és ott akarta a tutajokat bevárni, miután azok véletlenül a kis Tiszába vettettek, várt mindaddig, míg azok onnét kiérkeznek. Amivel tehát a vádat megdönteni akarta a védelem, azt határozottan megerősítette. Megerősödik ez azzal is, hogy Hersko első kihallgatása alkalmával, melyre oly sokszor méltóztatott hivatkozni, határozottan tagadta a Ladánynáli megállást. Ha Ladánynál csak úgy álltak meg, mint Tokajban, mint Váriban, miért volt szükséges eltagadni ? Még egyet s itt nem élek saját szavaimmal, hanem megemlítem azt az annyiszor hivatkozott könyvet, melynek egyes tanai elavultak lehetnek, de vannak oly tételei is, melyeknek igazsága örökkévaló, míg az embereknek helyes fogalma lesz az igazságról. Az áll a 74-ik lapon, elkerülöm még azt is, hogy a nagyon erős jelzést elolvassam : „aki a tudomány egyes ágában kellő jártassságot szerzett, ezen az úton az orvosi tényeket nagyon könnyen zavarba hozhatja.“ A 44. lapon pedig kimondják azt: megtörtént az már nem egyszer, hogy valamely szakértő javára vagyis a vádlott személyének megmentésére oly büntetés alól, mely a valószínűség szerint az általa elkövetett cselekménynyel jár, a védelemnek tetszőleg vallott, azt hiszem, nem első és nem utolsó eset ez itt, hozzájárul ehhez a tudósoknak, hogy úgy fejezzem ki magamat, azon általános megátalkodottsága, melynek itt is tanúi voltunk, egyszer kimondott nézetükhöz makacsul ragaszkodnak, s a talán általa későbben is valótlannak ismert tényeket a nagy közönséggel valóként fogadtatják el, hogy azonban ilyen vélemény megdönthesse a szemlénél felvett általános tapasztalatokra alapuló meggyőződés-szülte véleményt, azt, amelyet, ismétlem, megerősített dr. Kovács igen nagy részben, lényeges részeiben, mindenhol a közegészségügyi tanács, hogy a tek. törvényszék ezt vesse el és fogadja el Scheuthauer úrnak igen fényes akadémikus, de bizonyításra egyátalán alkalmatlan diskusszióját, azt részemről nem hiszem. Dacára annak, hogy a vád alig időzött Scharf Móric vallomásánál, indokolván ezt azzal, hogy a tek. törvényszék azt úgyis elejtette azáltal, hogy Scharf Móricot esküre nem bocsátotta, a védelemnek igen nagy része mégis azzal foglalkozott és ebben lehetetlen nem látni egy jelenséget, amelyet Eötvös J. védő úr bizonyosan precízebben fog megjegyeztetni, hanem melyet én laikus létemre csak fixa ideának nevezek. Ez a fixa idea abban nyilvánul, hogy a védelem előtt Scharf Móricot okvetlenül megkínozták és okvetlenül kitanították. Eötvös: Az igaz. Szalay : És annyira ezen nyargal a védelem e tekintetben, hogy még a végtárgyalás folyama alatt megkísértette ugyan ezt tanukkal is igazolni, de miután a kísérlet hiábavalósága kiderült, miután azon tanuk, akik Scharf Móric megkínoztatásáról beszéltek, mind hamisaknak bizonyultak, itt a tek. törvényszék színe előtt ebben mégis meg nem nyugszik, folytatja ismétlését, hogy megkinoztatott, csakhogy most már más útra tér, nem pozitív tényeket emleget, hisz azokkal megbukott, emlegeti azt, hogy Scharf M. fák árnyékától ijedt meg, borzalmas benyomást tett ifjú lelkére, midőn Eszlárról a kényelmes kocsin Nagyfaluba utazott. No hát sem én, annál kevésbé pedig a teh. törvényszék a Móric gyermek vallomásának megingatására ezt az indokot elfogadni soha sem fogjuk. De hát azt mondják, hogy meggyűlölte apját, meggyűlölte vallását, sőt e tekintetben az igent, védő úr tegnap még felolvasta előttünk prófétai ihlettel áthatott azon beadványát, melyet a nagym. m. kir. belügyminisztériumhoz intézett. . . Eötvös : Egy évvel ezelőtt. Szalay : Bocsásson meg nekem, ha azt mondom, hogy nagy nevét, fényes tehetségét az a beadvány nem igazolja, a prófétából augur lett, hisz amit az igen t. védő úr következtetett, azt a gyerek nem tette meg soha, sem apját, sem anyját nem vádolja, sőt ellenkezőleg, mindazon hiány, mindazon hézag, amely vallomásában előfordul, azért és onnan ered, mert apját védi. És ha lehetetlennek is tartja a t. védő úr, én nem estem annyira kétségbe még a zsidóságon sem, dacára, hogy oly nagyon emlegetik az én ádáz gyűlöletemet, hogy abban a zsidó gyermekben is fel ne támadhatott legyen az emberiségnek egy szunnyadó szikrája, hogy meg ne utálhatta legyen amit látott, és ne iparkodjék kivergődni azon posványból, amelyben fogantatott. Itt keresem, és itt találom én, tel. törvényszék, és azt hiszem, megtaláltam a Scharf Móric vallomásának nyitját. Az alibi kérdés felett elsiklott a védelem. A bűnügy ezen főmomentumát úgyszólván teljesen mellőzte. Eötvös védő úr tegnap csak arra hivatkozott, hogy hogyan tudnám én meg ő, bizonyítani alibinket, ha azt kérdeznék, hogy múlt évi május 15-én mit csináltunk. Ha előttem nem volna a példa, hogyan ? Bizony nem tudnék rá felelni. Hanem így egyszerűen azt mondom, elmennénk szépen Eszlárra a zsidókhoz, megkérnék őket, hogy tanúsítsák alibinket, és ők valószínűleg ugyanazon emberbaráti szeretetből, mint ezeknek, megtennék. De a tek. törvényszék elfogadná-e, hogy az való bizonyíték-e ? És itt szükséges, hogy helyreigazítsam Friedmann védő urnak azon előadását, mintha én egyáltalában tagadásba vettem volna azt, hogy a zsidóknak átaljában tanuskodniok lehetne. Én nem ezt mondtam , hanem azt, hogy ezen speciális esetben nem lehet tanuskodniok és hivatkoztam e tekintetben arra, hogy érdek lett fél mind egytől eg is .• A törvényszékhez intézett beadványaikban elismerték. Kétségbe vonatott azon általam előadott körülmény is, hogy Scharf József és Wolfner áprillsején a vádbeli tény elkövetése napján egymással beszélgettek volna, hogy ebből még baj lesz, annyival nagyobb súlyt fektetek én e körülményre, mert az a valósággal szemben kétségbe vonatott, márpedig hogy ez valóság, kiderült nagyon határozottan akkor, midőn a tárgyalás másodnapján a helyettes kir. főügyész közvádló úr kérdésére Scharf és Anrollner nyilvánosan és határozottan elmondták. De hát a védelem azt mondja, hogy a törvényszék előtt vallomás nincs, az visszavonatott, hogy törvényes-e a visszavonás és van-e annak oly ereje, hogy az előbbi vallomást semmivé tegye, ennek megbírálását a tek. törvényszékre bízom, amely bizonynyal igazságosan meg fogja azt ítélni. Nem hallgathatom el azonban azon feltűnő körülményt, hogy Hersko vallomását nem ugyanazonnal, amit szabadon bocsáttatott, hanem két hó múlva vonta vissza. Hogy miért vonta vissza, azt tudjuk egyik tanú vallomásából, aki megmondja, hogy a tutajosoknak a megérdemlett bérek csak azon feltétel alatt fizettetik ki, ha ők azt a bizonyos jegyzőkönyvet úgy, amint a zsidók kívánják, kiállítani fogják. Smilovics Jankel is visszavonta vallomását, nem gyanúsítok senkit, ez távol legyen tőlem, de mindenesetre föltűnőbbnek kell jeleznem azt a körülményt, hogy ez oly időben történt, midőn már a védők egyikével értekezett. Legalább igen közel fekvő a gyanú, hogy értekezett. Eötvös: Kivel ? Szalay : Épen Eötvös Károly úrral. Eötvös : Nem Igaz ! Szalay: Igen valószínű, hogy vádlottal értekezett. Eötvös : Az nem igaz ! Elnök: A törvényszéki tárgyaláson az ilyen kifejezés egészen szokatlan. Szalay : Egyébiránt, hogy mi oka volt vallomásának visszavonására, azt ő maga a tárgyalás 10-ik napján egyszerű kijelentéssel igazolta: Nem voltam úgy kitanulva, mint most. Különös az is, hogy mentő tanúi is csak akkor jutottak eszébe, oly tanokra, akik alibiért bizonyították, hanem bizonyították hamis hivatkozását, azt állította Smilovics hogy Grosznak nem tudom én melyik szobájában hált és a tek. kir. törvényszék meggyőződött arról, hogy annak csak egyetlen szobája volt, következéskép, hogy azon ember nála nem is lehetett. De nem folytatom tovább. A bizonyítékok horderejének mérlegelése a tek. törvényszék hivatása. Magyarország rónáin, áldott rónáin szőlőkorozta bércein uralkodott egy nép, melynek őse nem Ábrahám volt, és ide jön egy faj s kiűzi ősi hajlékából. Tán a szegény polgár ember uzsoráskodik e a zsidón ? A szegény földbirtokost, akinek ősei vérrel szerezték meg az udvart, nem zsidók hajtják-e ki ebből az udvarból ? De hát Eötvös Károly védő úr előáll és védi a zsidót, hogy ki ne pusztuljon, véghetetlenül természetesnek találom. Elnök: Mindez a jelen tárgyalással semmi összefüggésben sincs, sem a személyre, sem a tartalomra nézve; tessék tehát más pontra áttérni. Szalay : Bocsásson meg nekem a nagyságos elnök úr, ha határozottan visszautasítom mindazt, amit az antiszemitizmuszról mondott. Az antiszemitiszmus nem támadás, hanem védelem, és e védelmet meg nem akadályozhatja senki sem a világon, ha még százszor és ezerszer annyi ereje lesz is, mint Eötvös védő urnak, mert megtörténhetik, és ha szükséges megtörténik, hogy az, aki a rohanó szekér kerekébe kapaszkodik, azt a szekér agyontiporja, de oly földi erő nincs a világon, a mely azt mentében megállítja. És most átadom t. törvényszék a szót ellenfelemnek, párbaj ez itt, isten-itélet, egyfelől vannak a gyilkosok és védők, azon pajzs, melyre piszkos betűkkel e szavak vannak írva: „aurum omnia sanat“, másfelől itt van szegény özvegy, megfosztva öregsége gyámolától, szemefényétől, gyermekétől, a fájdalom hétszeres dárdájától átjárt szívvel, keservével, szegényen, de méltóságteljesen, hallgatagul, de mégis oly beszédesen. Ki védi meg ezt az ügyefogyottat? Megvédi az alázatosak istene, ki itélen, elevenek és holtak, igazak és bűnösök fölött, a ki most is tartja szent kezében a mérleget, a melyben e szegény aszszonynak egyetlen kisajtolt könnye, az ártatlanul kiontott vérnek egyetlen cseppje többet nyom, mint az egész világnak a bölcsesség kincse. Braun Lipót (Lébi) (felugrik): Én nem vagyok gyilkos! Elnök : Vissza kell utasítanom e kifejezést, hogy „gyilkosok“, mert a vádlottak még nincsenek elítélve, s e kifejezést csakis akkor lenne szabad használni, ha már jogerős ítélet volna. Szalay: Én a tek. kir. törvényszéktől ítéletet kérek. Elnök: A védelem részéről van-e észrevétel? Eötvös viszonválasza. Eötvös Károly a magánvádló válaszában egész sereg helyreigazítni való körülményt lát, melyeket szó nélkül nem hagyhat, így: az adipocera képződéséről neki imputált nézetet, a nyíregyházai törvényszék megvesztegethetlenségéről szóló dicséretet, azt a gyanúsítást, mintha ő Smilovicsot kitanította volna s a csallóközi esetre vonatkozó véleményt. Az alibi kérdés feszegetése volt a viszonválasz legérdekesebb része s az igy szól: Azt mondja a magánvádló úr — ilyenekben egyébiránt az úgynevezett antiszemita sajtó elég gazdag — hogy ha ő neki egykor ki kellene mutatni az alibijét, elmenne Tisza-Eszlárra a zsidókhoz, majd kimutatnák azok, állítanának azok tanút. Még azon hivatkozásában sincs igazság, mert tanúja volt pl. annak, hogy itt voltak Lichtmann Mór és felesége tiszaeszlári zsidók; egy szavukba került volna azt mondani: ez a Wolfner koldus aznap nálunk ebédelt, és mi megismerjük, de azt az egy szót nem ejtették ki, hanem azt mondták: ebédelni szokott nálunk koldus zsidó szombatonkint egyébkor elégszer, de tisztességesen van öltözve, asztalunkhoz ültetjük , máskülönben kiküldjük a konyhába. Megengedik hogy ott volt, hogy náluk ebédelt aznap, de egyik sem emlékszik reá. Pedig ha oly könnyen készen volnának mindig tanúságtételre, azt mondták volna: ez volt az: emlékezünk rá, de nem mondták, mert meg kellett volna rá esküdni. Smilovics alibijére nézve felhozza a magánvádló úr, hogy a Grosz család épen megcáfolja Smilovics hivatkozását. Ebben nincs igaza. Mert a család nem cáfolja meg az alibi lehetőségét, csak egyszerűen nem igazolja. Más dolog kontráriumot mondani, más dolog negatívumot mondani. A magánvádló úrnak ezt, mint jogásznak tudnia kellene. Egyébiránt a zsidók alibijére vonatkozó tanuk készsége ellen azt hiszem, az is elég fényes bizonyíték, hogy midőn itt ezen Grosz család négy tagja megnézte Smilovicsot, azok azt mondták, meglehet hogy ő volt, sok ember volt ott, de nem emlékszünk reá, régen volt, egy esztendeje elmúlt. Azt hiszem, ebből sem következtetheti a magánvádló úr alaposan azt, hogy a zsidók csak úgy szemükszöktében késtek hamisat, valótlant vallani. Egyébiránt megjegyzem, és jó lett volna ha a magánvádló úr nem felejti el, hogy Smilovics alibijét Weil és Weinstock tehát eléggé érdemes ember tökéletesen .