Budapesti Hírlap, 1883. augusztus (3. évfolyam, 211-240. szám)

1883-08-01 / 211. szám

1883. augusztus 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (211 sz.) rak egy összemarcangolt hullát, mely egy bizonyos ismert ember ruhájába volt öltöztetve. Rémület szállt meg mindenkit, mozgásba jött a rendőr­ség, a hatóság, de nem találtak semmit, egy nő a ruha után férjének agnoszkálta a hul­lát, reá borult és sírt. A vizsgálatot beszün­tetik, tettes nincs, a dolog abban marad, de azon ré­mes história kevés idő alatt furcsa fejlődésnek in­dult. Az a kétségbe esett asszony, a­ki a hullában saját férjére ismert, megjelent a biztosító társulat­nál és 20.000 forintot vett fel, melyet férje bizto­sított az özvegy számára. A bánatos özvegy elkez­dett utazgatni, ez feltűnt a rendőrségnek, mert hi­ába veti szemére a védelem, akár a vizsgálóbírónak, akár a rendőrségnek, hogy gyanakodás nélkül nincs vizsgálóbíró, nincs rendőr, vagy ha van, kontárul teljesíti kötelességét. Most felébred a gyanú és megtalálják a nőt kedves légyottban, élő férjével. Ez volt következése ennek, hogy a hullát ruhában ag­­noszkálták. Még egyet mondott védő úr és ez az, hogy az én kötelességem, mondjam meg hát, ki volt az a hulla ? Ez először furcsa kérdés, s én visszavághat­nám azzal a kérdéssel, hogy mondja meg a védő úr, ki az a csongrádi hulla, vagy ki az a tíz, száz, vagy nem tudom hány hulla, mely évenkint a Tiszán is­meretlenül végig úszik, és ismeretlenül elvesz. De legyen meggyőződve védő úr, hogy ha nekem meg­engedtetik az a befolyás, mely megilletett volna, ha a vád fentartatik, úgy a mint annak fentartatni kellett volna, akkor a védő ur ma azon hullának provenienciájával, annak a hullának csontjaival na­gyon foglalatoskodhatna. A hullausztatás minden megkivántató kellék­kel ellátott bizonyíték jelenléte folytán bizonyított tény, védő urak ellenében való előadásai csak nekik tetszhető hipothézisek akkor, ha kétségtelen helyes­sége azon dátumoknak, hogy Hersko julius 6. Smi­lovics julius 15. illetőleg julius 18., Vogel 20. ille­tőleg 19-én hallgattattak ki s az összebeszélés lehe­tősége egyáltalán ki van zárva. De hát e tekintet­ben két körülményre történt, mint kiválóan döntőre, hivatkozás. Egyik az, hogy Szavinecz vallomásában azt mondja, nem tudták, hol kötnek ki, ebből az­után azon következtetés folyna, hogy lehetetlen volt a hulla átadása olyan tutajosoknak, kikről az sem tudatik, hogy hol állnak meg. Ez látszólag nagyon szép, nagyon helyes, de látszólag, mert még egyrészről, úgy a vizsgálat fo­lyamán, mint itt a végtárgyalás alatt világosan ki­derült azon körülmény, hogy ez az ügy folyása ko­ránt sem volt oly nagyon magára hagyva, a zsidók által folytonos figyelemmel tartatott, ugyan mond­ják meg nekem az igen­t­ védő urak, hol ebben az a véghetetlen csodálatos dolog hol van az a le­hetetlenség, hogy 2—3 mértföld területen figye­lemmel kísérjék a tutajok haladását, megállapodá­sát? mikor az a tutaj nem is szokatlan helyen, ha­nem Tárkányban kötött ki, ahol rendesen szokott. Arra pedig, hogy Tokajtól Eszlárig mi tör­tént, csak Groszbergnére kell hivatkozni. Elment Nagyfalu felé és ott akarta a tutajokat bevárni, mi­után azok véletlenül a kis Tiszába vettettek, várt mindaddig, míg azok onnét kiérkeznek. Amivel te­hát a vádat megdönteni akarta a védelem, azt ha­tározottan megerősítette. Megerősödik ez azzal is, hogy Hersko első kihallgatása alkalmával, melyre oly sokszor méltóztatott hivatkozni, határozottan ta­gadta a Ladánynáli megállást. Ha Ladánynál csak úgy álltak meg, mint Tokajban, mint Váriban, mi­ért volt szükséges eltagadni ? Még egyet s itt nem élek saját szavaimmal, hanem megemlítem azt az annyiszor hivatkozott könyvet, melynek egyes tanai elavultak lehetnek, de vannak oly tételei is, melyeknek igazsága örökké­való, míg az embereknek helyes fogalma lesz az igaz­ságról. Az áll a 74-ik lapon, elkerülöm még azt is, hogy a nagyon erős jelzést elolvassam : „aki a tudo­mány egyes ágában kellő jártassságot szerzett, ezen az úton az orvosi tényeket nagyon könnyen zavarba hozhatja.“ A 44. lapon pedig kimondják azt: megtörtént az már nem egyszer, hogy valamely szakértő javára vagyis a vádlott személyének megmentésére oly bün­tetés alól, mely a valószínűség szerint az általa elkö­vetett cselekménynyel jár, a védelemnek tetszőleg vallott, azt hiszem, nem első és nem utolsó eset ez itt, hozzájárul ehhez a tudósoknak, hogy úgy fejez­zem ki magamat, azon általános megátalkodottsága, melynek itt is tanúi voltunk, egyszer kimondott né­zetükhöz makacsul ragaszkodnak, s a talán általa későbben is valótlannak ismert tényeket a nagy kö­zönséggel valóként fogadtatják el, hogy azonban ilyen vélemény megdönthesse a szemlénél felvett ál­talános tapasztalatokra alapuló meggyőződés-szü­lte véleményt, azt, amelyet, ismétlem, megerősített dr. Kovács igen nagy részben, lényeges részeiben, min­denhol a közegészségügyi tanács, hogy a tek. tör­vényszék ezt vesse el és fogadja el Scheuthauer úr­nak igen fényes akadémikus, de bizonyításra egyátalán alkalmatlan diskusszióját, azt részemről nem hiszem. Dacára annak, hogy a vád alig időzött Scharf Móric vallomásánál, indokolván ezt azzal, hogy a tek. törvényszék azt úgyis elejtette az­által, hogy Scharf Móricot esküre nem bocsátotta, a védelem­nek igen nagy része mégis azzal foglalkozott és ebben lehetetlen nem látni egy jelenséget, amelyet Eötvös J. védő úr bizonyosan precízebben fog megjegyez­t­­etni, hanem melyet én laikus létemre csak fixa ideának nevezek. Ez a fixa idea abban nyilvánul, hogy a védelem előtt Scharf Móricot okvetlenül meg­­kínozták és okvetlenül kitanították. Eötvös: Az igaz. Szalay : És annyira ezen nyargal a védelem e tekintetben, hogy még a végtárgyalás folyama alatt megkísértette ugyan ezt tanukkal is igazolni, de mi­után a kísérlet hiábavalósága kiderült, miután azon tanuk, akik Scharf Móric megkínoztatásáról be­széltek, mind hamisaknak bizonyultak, itt a tek. tör­vényszék színe előtt ebben mégis meg nem nyugszik, folytatja ismétlését, hogy megkinoztatott, csakhogy most már más útra tér, nem pozitív tényeket emleget, hisz azokkal megbukott, emlegeti azt, hogy Scharf M. fák árnyékától ijedt meg, borzalmas benyomást tett ifjú lelkére, midőn Eszlárról a kényelmes ko­csin Nagyfaluba utazott. No hát sem én, annál ke­vésbé pedig a teh. törvényszék a Móric gyermek vallomásának megingatására ezt az indokot elfogadni soha sem fogjuk. De hát azt mondják, hogy meggyűlölte apját, meggyűlölte vallását, sőt e tekintetben az igen­t, védő úr tegnap még felolvasta előttünk prófétai ihlettel áthatott azon beadványát, melyet a nagym. m. kir. belügyminisztériumhoz intézett. . . Eötvös : Egy évvel ezelőtt. Szalay : Bocsásson meg nekem, ha azt mon­dom, hogy nagy nevét, fényes tehetségét az a bead­vány nem igazolja, a prófétából augur lett, hisz amit az igen t. védő úr következtetett, azt a gye­rek nem tette meg soha, sem apját, sem anyját nem vádolja, sőt ellenkezőleg, mindazon hiány, mindazon hézag, amely vallomásában előfordul, azért és on­nan ered, mert apját védi. És ha lehetetlennek is tartja a t. védő úr, én nem estem annyira kétségbe még a zsidóságon sem, dacára, hogy oly nagyon emlegetik az én ádáz gyű­löletemet, hogy abban a zsidó gyermekben is fel ne támadhatott legyen az emberiségnek egy szunnyadó szikrája, hogy meg ne utálhatta legyen amit látott, és ne iparkodjék kivergődni azon posványból, amely­ben fogantatott. Itt keresem, és itt találom én, tel. törvényszék, és azt hiszem, megtaláltam a Scharf Móric vallomásának nyitját. Az alibi kérdés felett elsiklott a védelem. A bűnügy ezen főmomentumát úgyszólván teljesen mel­lőzte. Eötvös védő úr tegnap csak arra hivatkozott, hogy hogyan tudnám én meg ő, bizonyítani alibin­ket, ha azt kérdeznék, hogy múlt évi május 15-én mit csináltunk. Ha előttem nem volna a példa, hogyan ? Bi­zony nem tudnék rá felelni. Hanem így egyszerűen azt mondom, elmennénk szépen Eszlárra a zsidók­hoz, megkérnék őket, hogy tanúsítsák alibinket, és ők valószínűleg ugyanazon emberbaráti szeretetből, mint ezeknek, megtennék. De a tek. törvényszék elfogad­ná-e, hogy az való bizonyíték-e ? És itt szükséges, hogy helyreigazítsam Fried­mann védő urnak azon előadását, mintha én egyálta­lában tagadásba vettem volna azt, hogy a zsidóknak átaljában tanuskodniok lehetne. Én nem ezt mond­tam , hanem azt, hogy ezen speciális esetben nem lehet tanuskodniok és hivatkoztam e tekintetben arra, hogy érdek lett fél mind egytől e­g i­s .• A törvényszékhez intézett beadványaik­ban elismerték. Kétségbe vonatott azon általam előadott körülmény is, hogy Scharf József és Wolfner ápri­llsején a vádbeli tény elköve­tése napján egymással beszélgettek volna, hogy ebből még baj lesz, annyival nagyobb súlyt fektetek én e körülményre, mert az a valósággal szemben kétségbe vonatott, már­pedig hogy ez valóság, kide­rült nagyon határozottan akkor, midőn a tárgyalás másodnapján a helyettes kir. főügyész közvádló úr kérdésére Scharf és Anrollner nyilvánosan és hatá­rozottan elmondták. De hát a védelem azt mondja, hogy a törvényszék előtt vallomás nincs, az vissza­vonatott, hogy törvényes-e a visszavonás és van-e annak oly ereje, hogy az előbbi vallomást semmivé tegye, ennek megbírálását a tek. törvényszékre bí­zom, a­mely bizonynyal igazságosan meg fogja azt ítélni. Nem hallgathatom el azonban azon feltűnő körülményt, hogy Hersko vallomását nem ugyan­azonnal, a­mit szabadon bocsáttatott, hanem két hó múlva vonta vissza. Hogy miért vonta vissza, azt tudjuk egyik tanú vallomásából, aki megmondja, hogy a tutajo­soknak a megérdemlett bérek csak azon feltétel alatt fizettetik ki, ha ők azt a bizonyos jegyzőköny­vet úgy, a­mint a zsidók kívánják, kiállítani fog­ják. Smilovics Jankel is vissza­vonta vallomását, nem gyanúsítok senkit, ez távol legyen tőlem, de mindenesetre föltűnőbbnek kell jeleznem azt a kö­rülményt, hogy ez oly időben történt, midőn már a védők egyikével értekezett. Legalább igen közel fekvő a gyanú, hogy értekezett. Eötvös: Kivel ? Szalay : Épen Eötvös Károly úrral. Eötvös : Nem Igaz ! Szalay: Igen valószínű, hogy vádlottal érte­kezett. Eötvös : Az nem igaz ! Elnök: A törvényszéki tárgyalá­son az ilyen kifejezés egészen szo­katlan. Szalay : Egyébiránt, hogy mi oka volt vallo­másának visszavonására, a­zt ő maga a tárgyalás 10-ik napján egyszerű kijelentéssel igazolta: Nem voltam úgy kitanulva, mint most. Különös az is, hogy mentő tanúi is csak akkor jutottak eszébe, oly tanokra, a­kik alibiért bizonyították, hanem bizo­nyították hamis hivatkozását, azt állította Smilovics hogy Grosznak nem tudom én melyik szobájában hált és a tek. kir. törvényszék meggyőződött arról, hogy annak csak egyetlen szobája volt, következéskép, hogy azon ember nála nem is lehetett. De nem foly­tatom tovább. A bizonyítékok horderejének mérlegelése a tek. törvényszék hivatása. Magyarország rónáin, áldott rónáin szőlőko­­rozta bércein uralkodott egy nép, melynek őse nem Ábrahám volt, és ide jön egy faj s kiűzi ősi hajlé­kából. Tán a szegény polgár ember uzsoráskodik e a zsidón ? A szegény földbirtokost, akinek ősei vér­rel szerezték meg az udvart, nem zsidók hajtják-e ki ebből az udvarból ? De hát Eötvös Károly védő úr előáll és védi a zsidót, hogy ki ne pusztuljon, véghetetlenül természetesnek találom. Elnök: Mindez a jelen tárgyalással semmi összefüggésben sincs, sem a személyre, sem a tarta­lomra nézve; tessék tehát más pontra áttérni. Szalay : Bocsásson meg nekem a nagyságos elnök úr, ha határozottan visszautasítom mindazt, amit az antiszemitizmuszról mondott. Az antiszemitisz­­mus nem támadás, hanem védelem, és e védelmet meg nem akadályozhatja senki sem a világon, ha még százszor és ezerszer annyi ereje lesz is, mint Eötvös védő urnak, mert megtörténhetik, és ha szük­séges megtörténik, hogy az, a­ki a rohanó szekér kerekébe kapaszkodik, azt a szekér agyontiporja, de oly földi erő nincs a világon, a mely azt mentében megállítja. És most átadom t. törvényszék a szót ellenfe­lemnek, párbaj ez itt, isten-itélet, egyfelől vannak a gyilkosok és védők, azon pajzs, melyre piszkos betűk­kel e szavak vannak írva: „aurum omnia sanat“, másfelől itt van szegény özvegy, megfosztva öregsége gyámolától, szemefényétől, gyermekétől, a fájdalom hétszeres dárdájától átjárt szívvel, keservével, szegé­nyen, de méltóságteljesen, hallgatagul, de mégis oly beszédesen. Ki védi meg ezt az ügye­fogyottat? Meg­védi az alázatosak istene, ki itélen, elevenek és hol­tak, igazak és bűnösök fölött, a ki most is tartja szent kezében a mérleget, a melyben e szegény asz­­szonynak egyetlen kisajtolt könnye, az ártatlanul kiontott vérnek egyetlen cseppje többet nyom, mint az egész világnak a bölcsesség kincse. Braun Lipót (Lébi) (felugrik): Én nem va­gyok gyilkos! Elnök : Vissza kell utasítanom e kifejezést, hogy „gyilkosok“, mert a vádlottak még nincsenek elítélve, s e kifejezést csakis akkor lenne szabad használni, ha már jogerős ítélet volna. Szalay: Én a tek. kir. törvényszéktől ítéletet kérek. Elnök: A védelem részéről van-e észrevétel? Eötvös viszonválasza. Eötvös Károly a magánvádló válaszában egész sereg helyreigazítni való körülményt lát, melyeket szó nélkül nem hagyhat, így: az adipocera képződésé­ről neki imputált nézetet, a nyíregyházai törvény­szék megvesztegethetlenségéről szóló dicséretet, azt a gyanúsítást, mintha ő Smilovicsot kitanította volna s a csallóközi esetre vonatkozó véleményt. Az alibi kérdés feszegetése volt a viszonválasz legérdekesebb része s az igy szól: Azt mondja a magánvádló úr — ilyenekben egyébiránt az úgynevezett antiszemita sajtó elég gaz­dag — hogy ha ő neki egykor ki kellene mutatni az alibijét, elmenne Tisza-Eszlárra a zsidókhoz, majd kimutatnák azok, állítanának azok tanút. Még azon hivatkozásában sincs igazság, mert tanúja volt pl. annak, hogy itt voltak Lichtmann Mór és felesége tisza­eszlári zsidók; egy szavukba került volna azt mondani: ez a Wolfner koldus az­nap nálunk ebé­delt, és mi megismerjük, de azt az egy szót nem ej­tették ki, hanem azt mondták: ebédelni szokott nálunk koldus zsidó szombatonkint egyébkor elég­szer, de tisztességesen van öltözve, asztalunkhoz ül­tetjük , más­különben kiküldjük a konyhába. Megengedik hogy ott volt, hogy náluk ebédelt aznap, de egyik sem emlékszik reá. Pedig ha oly könnyen készen volnának mindig tanúságtételre, azt mondták volna: ez volt az: emlékezünk rá, de nem mondták, mert meg kellett volna rá esküdni. Smilovics alibijére nézve felhozza a magán­vádló úr, hogy a Grosz család épen megcáfolja Smilovics hivatkozását. Ebben nincs igaza. Mert a család nem cáfolja meg az alibi lehetőségét, csak egyszerűen nem iga­zolja. Más dolog kontráriumot mondani, más dolog negatívumot mondani. A magán­vádló úrnak ezt, mint jogásznak tudnia kellene. Egyébiránt a zsidók alibi­jére vonatkozó tanuk készsége ellen azt hiszem, az is elég fényes bizonyíték, hogy midőn itt ezen Grosz család négy tagja megnézte Smilovicsot, azok azt mondták, meglehet hogy ő volt, sok ember volt ott, de nem emlékszünk reá, régen volt, egy esztendeje elmúlt. Azt hiszem, ebből sem következtetheti a magán­vádló úr alaposan azt, hogy a zsidók csak úgy szemük­­szöktében késtek hamisat, valótlant vallani. Egyéb­iránt megjegyzem, és jó lett volna ha a magán­vádló úr nem felejti el, hogy Smilovics alibijét Weil és Weinstock tehát eléggé érdemes ember tökéletesen .

Next