Budapesti Hírlap, 1883. szeptember (3. évfolyam, 241-268. szám)

1883-09-18 / 257. szám

III. évfolyam. Budapest, 1883. Kedd, szeptember 18. 257. szám. Budapesti Hírlap Előttiétől árak Égész évre H fd, félémre ? firt, negyedévre 8 frt 60 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és innep után való napon is. Felelős szerkesztő, inkául Jósáéi. Egyes mámára 4 kr. — Hirdetések díjszabály szerint. Szerkesztőség és kiadóhivatal IV. karélet, kalap-utca 16. szám. A csángók nyomora. „A csángók, írja az erdélyi „Hunyad“, folyvást költöznek visszafelé az oly szép remények közt otthagyott régi hazába, Bukovinába. Közelebbről egyszerre 20 szekér ment, 6—8 emberre megrakva mindenik. Hallgatagon, busán vonulnak át városunkon, még az ismerősöket sem igen látogatva meg. Nagyobb részök sajnálatosan el van rongyosodva. Csak néhány anya nézett be a házakhoz, némi ruhafélét kérni félmeztelen gyermekeiknek. Déva lakossága igazán el van keseredve e mindegyre megújuló látvány miatt s tehetetlen haraggal kérdezzük egymástól, hogy miért kellett mindennek így történnie.“ Ez a néhány sor egy megrendítő, mondjuk egy semmirevaló igazságot leplez le, amely napok óta ül már a tollunk hegyén, de hallgattunk róla, nehogy a közönség érdeklődésében a horvát kérdés konkurenciájának tegyük ki. A csángók nyomom sorsát addig festették a falra, amíg ott ragadt s most fekete kisértetképen vigyorog le ránk onnan. Tény az, hogy, mint értesítve vagyunk, tizével, húszával szállingóznak vissza a nyomorultak , éhesen, rongyosan, semmi nélkül, tele panaszszal, keserű kiábrándulással. Valósulni kezd, amit végzetes száján kiszalasztott Nagy György a bucsuzás ama keserves pillanatában, midőn csángóitól meg kelle válnia, hogy sorsukat más kezekbe tegye le. „Ezek el vannak veszve !“ mondá akkor Nagy György s maga is könnyezve búcsúzott el a jövevény néptől, amely ő benne édesapját látta. A csángók veszve vannak. De ez nem régi dolog, ez csak újabb fordulat. Mióta az ének a csángók nyomoráról megszűnt, amióta a hírlapokban nem olvasunk napról-napra rémhíreket elhagyott, beteg, éhes, szalmánfetrengő mivoltukról, azóta, csak azóta kezdődött el tényleg az ő sanyarúságuk. Most már nem terv szerint felröppentett kacsák hápognak vészhíreket, most már szerény vidéki hírlapok újdonsági rovata beszél el szemmel látottakat, a régi heroldok, a bérenc trombitások , azok most mély hallgatásba merülve élvezik nyilván az új kormánybiztosság kegyének melegítő sugarait. Mert, amit kötelességünk megmondani annak a lelkes közönségnek, az a következő : Nagy György egy cselszövénynek lett áldozata, —jobban mondva az áldozat a csángó ügy. Egy hajsza rendeztetek ellene, amely támogatást tudott magának szerezni a pénzügyminisztériumban, ahol eleve se néztek már egyenes szemmel a csángókra. Titkon és nyilván jártak a sarkában, amíg rá nem léptek, amíg Gromon Dezső úr kormánybiztosi állomáshoz nem jutott. Addig szidták Nagy Györgyöt úton-útfélen, minisztériumokban, klubokban és újságokban ; addig mondottak rémmeséket vármegyén és egyebütt a csángók sorsáról; de legalább „haza“ nem menekültek itthonról a csángók, sőt addig folyton újabb tömegek akartak jönni, s Nagy Györgynek kellett kiutaznia, hogy népszerűségével várakozásra bírja a készülődöket. Most nincs nyilvános panasz, most nincs titkos hecc az új kormánybiztos ellen, most csend és némaság van , de most nem is jön csángó, most már az is megy vissza, aki előbb bejött. Mikor a zaklatott Nagy György Tisza Kálmán miniszterelnöknél járt s már ez sem volt képes őt az aknák ellen megvédeni, azt mondta neki az elkeseredett miniszterelnök : „Hadd el Gyuri, ebben az országban úgy látszik mindent agyonütnek.“ És „Gyuri“ elhagyta, Gromon pedig elfoglalta az állást, és a csángóügy kenyér kérdésévé lett nem a csángóknak, hanem a kormánybiztosságnak. Ezek most benne ülnek, nekik már se bajuk, a csángók pedig érjék be azzal, hogy állást, kenyeret adtak a méltóságos uraknak. Hogy Tallián alispán ur és Torontálvármegye, amely addig amig Nagy György ur állott ez ügy élén oly buzgó csángóbarát volt, most oly megelégedetten hallgat, — azon nem csodálkozunk. A ki reprezentált akkor mikor nem volt nagy baj, természetesen, hogy hallgat mikor baj van.. De „Csángó egyesület!“ hol késel az éji homályban ? Igaz, hogy az az egyesület is úgy alakíttatott meg, hogy választmányi tagjai lettek, akik hírből ismerik csak ezt az ügyet akárhányan, elnökei dekórumból és párttekintetekből választattak meg, akik pedig kezdettől fogva buzgón munkáltak, másod sorba szorultak, vagy épen ki is szoríttattak. Mert „ebben az országban úgy látszik mindent agyonütnek.“ Mindazonáltal „noblesse oblige!“ Akik ott vannak, felelősek a közönségnek azért, hogy legalább is tiltakozásuk nélkül ne pusztuljon el Nagy György műve. Hallani akarjuk tehát szavukat és nem fogunk megszűnni kiabálni, amig meg nem hallják a szavunkat Ennek a szegény országnak — ha már szegény, beköltözött véreinket nem nézik — nem szabad 80 ezer forintját e képen veszendőbe ereszteni. Nem akarjuk azt hirdetni, mintha a bejött háromezer csángó csupa mustra-ember volna. Tudjuk, hogy mint minden sokaságban, közöttük is akárhány volt az élhetetlen, a dologkerülő, akinek itt is, ott is, mindenütt pusztulás a sorsa. De nem ezek azok akik hazavánszorognak. Ezek elmaradoznak, ezek csak zúgolódnak, Torontál vármegyének adatokat szolgáltatnak, alamizsnát kérnek és nyűgei a vállalatnak. Ezek lesznek az utolsók, akik hazamennek. Akik hazamennek, azok nem a dolgot, hanem a reménytelenséget kerülik. Kétségbeesett eltökélés az a hazamenetel és a jellemben lakó erkölcsi tőke bizonyítéka. Világosságot kérünk tehát és oltalmat számukra, kérjük egyfelől a csángóegyesülettől, másfelől a miniszterelnöktől. Gromon Dezső úrnak szüksége lehet a kormánybiztosságra, de ez ránk nézve nem bír fontossággal s ha választani kell közte és a csángók közt, nem nehéz a választás. Ha a közönség csak azért adakozott oly lelkesen, hogy az államot abba a helyzetbe juttassa hogy Gromon úrnak állást adhasson , ezt is akar hai váljuk 12 oldalt tartalmaz juk tudni. S ha tudni fogjuk, felteszzük a kérdést, hogy vájjon Gromon úr nem élvezhetné-e kormánybiztosságát úgyis, hogy a csángók ne pusztuljanak el. Mert végre is, azok elpusztulni elpusztulhatnak kormánybiztos nélkül is, ha csak az kell. Széchenyi Pál az agrárius. Október 16-ikán lesz esztendeje, hogy Széchenyi Pál gróf megesküdött a királynak, hogy a magyar földművelést, ipart és kereskedést gondozni fogja. Az ellenzék soraiból lépett a kormánypolcra , hogy pártot cserélt, eléggé indokolta azzal, hogy új állásában több hasznot vél hajthatni hazájának. Nagy célok nagy áldozatokat követelnek, s kiváló embereknek kivételesen szabad olyat tenni, miért másokat megrónak. Quod licet Jovi, non licet Lukács Béla. Széchenyi Pál grófot örömmel látta az ország a földmivelési minisztérium élén, mert sokat várt tőle. Agrárius miniszter kellett Magyarországnak, mely agrárius válságban szenved. Hogy ez mire vezet, arról azóta is megtanította a minisztériumot a szakadatlan kivándorlás, a zsidóüldözések és a zagorai lázadásnál felmerült tények. A parasztok elkeseredésükben, mert megélni már nem tudnak, vagy elbujdosnak, vagy a pénzes embereket kirabolják, vagy az állam adóvégrehajtó közegeit elkergetik. A középbirtokosok pedig birtokaikat eladósítják, eladogatják, megbuknak, hivatalt keresnek. Az agrárius bajok nagyon elharapóztak, sokféle kórtüneteket okoznak, mint a testben a görvély : miniszter kellett, ki e bajokat orvosolja. Széchenyi Pál miniszterré lett, mert agrárius volt. Annak vallotta magát mindig. Kineveztetését a gazdaközönség országszerte ünnepelte. Fordulatot várt tőle a gazdasági politikában. Most esztendeje ezt írtuk róla: „Eddig csak kritizált, most megpróbálja teremteni és termelni. Lássuk az uj tiszttartót, hogy érzi magát s adjunk neki legalább egy esztendőt, hogy kimutassa mire való? Nagy fába vágja a fejszét, mi csak üdvözölhetjük a tettek mezején merészségét. Terveit nem ismerjük, de felteszszük, hogy magával tisztában van.“ A próbaév innen-onnan letelt és kaptunk Széchényi Pál gróftól — egy tósztet. Semmi törvényhozási intézkedést agrárius értelemben még nem láttunk, semmi kormányzati rendszabályt, mely a földbirtok sanyarú helyzetének javítását lényegesen előmozdítani hivatva lenne, nem olvastunk. A minisztérium a folyó ügyeket elintézi, officium peragit, taliter, qualiter, a miniszter pedig sokat utazik, az állami erdőségekben nyáron, jószágain őszszel, így a kellemest a hasznossal párosítva elment Kapuvárra is a sopronyi gazdasági egyesület kiállítását megnézni. Itt, a fehér asztalnál, tartott egy kis programumbeszédet, mely elég furcsa. Hogy miniszter a fehér asztalnál fesztelenül beszél, azt szívesen veszszük. A hivatalos iz sokszor izetlen.