Budapesti Hírlap, 1883. október(3. évfolyam, 270-300. szám)
1883-10-01 / 270. szám
1883. október 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (270. sz.) A király Szegeden. Az elszállásolás. Az elszállásoló bizottság eddigi működésének az eredménye következő : A bizottság rendelkezése alatt áll 1106 szoba 1767 ágygyal, a szobák közt 134 üres, az ingyen átengedett szobák száma 321. Az összeírás eredménye tehát igen örvendetes s most már teljesen meg lehetünk nyugodva az iránt, írja a „Sz. Híradó“, hogy a Szegedre érkező küldöttségek tagjai kényelmesen elhelyezhetők lesznek. Az elszállásolási bizottságnak módjában áll válogatni a közelebbi fekvésű és komforttal berendezett lakásokban; az összes küldöttségek akár mind ingyenes lakásokban is elhelyezhetők. Az eddigi jelentkezések szerint csak 270 egyén lesz elszállásolandó, akik hivatalos minőségben lesznek itt jelen ; ha ezekhez hozzáadjuk a még be nem jelentett küldöttségeket (ilyen Temes vármegye és a magyar tudós társaság küldöttsége) , a legmagasabb becslés szerint nem rúghat oly , kizárólag a német írói és művészi világhoz tartoztak. Az udvar és a hivatalos világ nem volt képviselve részint a niederwaldi Germánia-szobor leleplezése, részint a császárné születésnapja miatt, mely Baden- Badenben ünnepeltetett. Vannak azonban, kik e távolmaradásban tüntetést látnak, mert az új színház direkt konkurrense az udvari színháznak. A „német színház“ különben nem újonnan épült csarnok, hanem csak a renovált régi friedrich-wilhelmstädti színház. Legnevezetesebb nyítás benne az, hogy a zenekar láthatatlan. A tegnapi megnyitáson Niemanné-Raabe Hedvig szavalt egy prológot, s színre került az „Ármány és szerelem“ Schillertől. Lujzát Ramazetter Jolán kisasszony a budapesti színésziskola egykori tagja adta, Ramazeta név alatt. A lapok egy része kijelenti, hogy nincs tehetség nélkül, s nagy jövő vár rá, más része csak annyit ismer el, hogy csinos, de nem kiváló. A közönség az előadást hidegen fogadta. *(Az orsz. magyar képzőművészeti társulat) kiállítási bizottsága a napokban Barabás Miklós elnöklete alatt ülést tartott, melyen bejelentetett, hogy Makartnak óriási festménye „A nyár“, mely az ez évi „salon“-nak egyik legcsodáltabb műve volt, továbbá Wagner Sándornak a „Picador“ című érdekes festménye és Merwart Paul párisi előkelő művésznek egy szintén nagyobb szabású műve „Sarah“, valamint az antwerpeni egész küldemény, közte kiváló festmények Verstraete Theodore, és Abry Leontól elkésett vasúti szállítás miatt még meg nem érkeztek. Tekintettel erre, egyúttal azon körülményre is, hogy az egész kiállításnak néhány nappal való elhalasztása annak csak előnyére fog válni azáltal, hogy így a müncheni nemzetközi kiállításról bejelentett számos jelentékeny művek idejekorán fognak arra megérkezhetni, a bizottság az őszi kiállítás első sorozatának megnyitását október hó 10-ére halasztotta el. — Makart festménye csupán négy hétre volt megszerezhető, e szerint csak az első sorozat alatt lesz a műcsarnokban kiállítva. „Le a spanyol királylyal! ” — XII. Alfons fogadtatása Párisban. — Paris, szept. 29. Már tegnap köztudomású volt, hogy a lakosság a spanyol király megérkezésekor ellenséges tüntetésben fog kifejezést adni dühének, a miért XII. Alfons Homburgban a német hadgyakorlaton Vilmos császár vendége volt, a porosz seregre ivott s elfogadta az egyik porosz dzsidás ezred tulajdonjogát. A tüntetésről sokan beszéltek a boulevardokon, de hivatalos körökben nem hitték, hogy abban a nagy néptömeg is részt vesz. Aki délelőtt bejárta az utcákat, nem vett észre semmi feltűnőt. A Strassbourg-szobor előtt kevesen ácsorogtak, az északi vasút pályaházánál még kevesebben, pedig akkor javában díszítettek már egy s betörése alkalmával nem is járt roszszul. Milánóban énekelt, és — ne csodálkozzatok rajta ! — tetszett. Elég ok, hogy a velenceiek, akik igényt tartanak rá, hogy külön ízlésük legyen a muzsikában is, bizonyos bizalmatlansággal nézzenek a föllépése elé. Aztán a velencei ember takarékos is s boszankodására volt, hogy a helyek árát az imprezárió olyan magasra szabta. Hat frank a belépti dij és húsz frank egy parkerülés, ez több, mint amennyit a velenceiek szívesen fizethetnének ! Az újságok is csinálták a közvéleményt és pedig már két héttel előre. „Ne engedjétek“ — írták azok — „magatokat preokkupáltatni , mutassátok magatokat igazi műbizálóknak, akiknek ítéletére Európa még mindig vár!“ Velence! A Patti jött énekelt (és most már csodálkozhattok!) és — nem győzött! Csak mérsékelten tetszett. Legalább az első szerepeiben: Margarétában és Traviatában. A lapok így írtak: I’delirii milanesi non vennero ratificati!“ Már most mit volt mit tenni ? Velence ítélete mégsem lehetett közönyös a dívára nézve. Kijátszotta a legnagyobb tromfját. A színlapok a Szevillai borbély-t hirdették Rosina — Patti, Almaviva — Nicolini. Ez már diadal volt. A velenceiek megfeledkeztek róla, hogy velenceiek és tapsoltak — amint a milánóiak. (Ezek tudnak a legjobban tapsolni.) Ilyen nehéz küzdelme volt a világ legnagyobb énekesnőjének Velencében. De büszke is volt rá, s aztán beleült a szalon kupéjába s uj kincsek és tapsok elé utazott, termet pálmákkal, szőnyegekkel elegáns elfogadó teremmé. Délután 1 órakor megváltozott az utcák képe. Egyszeriben óriási embertömegek hullámzottak a munkás és kiskereskedői negyedek felől, melyek az északi vasút pályaudvara előtt egész szélességében megszállották a boulevarde Denaint. A rendőrség egész csapatrajokkal képezett sorfalat, nyitva tartandó a közlekedést a kocsik számára, melyek a pályaudvarra robogtak. Lapárusítók kiabálva kínálgattak egy nyomtatványt: „A dsidás király érkezésért s egy élclapot, mely a spanyol király arcképét, dsidásnak karrikirozva közté. E tömeg nem látszék valami barátságosnak, de nyugodt maradt s engedte, hogy a lovasrendőrök széles kordont kezdtek vonni a pályaház körül. Egyes csoportokból „vive la republique!“ kiáltások hangzottak fel, midőn a díszítők a palota homlokzatát Páris címereivel, francia és spanyol lobogókkal cicomázták fel. Eközben a tömeg egyre növekszik, megszállja az egész hosszú Lafayette-utcát, az operateret és sorakozik a Concorde-téren egész a Szajna túlsó partjáig. Kerekedik egy kis zápor, de a tömeg rendületlenül kitart helyén. A hangulat inkább kedélyes, mint indulatos, a gyermekek az első sorba állíttatnak, hogy jobban lássanak. A rendőrség fenntartja a rendet könynyű szerrel, beavatkozására nincs sehol szükség. Benn a pályaházban nyüzsög a hivatalosok tarka, díszes tömege. Chotard rendőrbiztos nagy tapintattal jelöli meg mindazok helyét, kik a spanyol király fogadtatására odaérkeznek. Délután 3 órakor dobpergés hallatszik. A Garde Republicaine zeneszóval vonul be s a középső perronon, mely vörös szőnyeggel van bevonva, áll fel. A hirlaptudósítók az első sorba állíttatnak. A kitűnőségek fogatai szakadatlan robognak egymás után a főbejárás elé. A spanyol nagykövetség tagjai aranyhímzetű díszes egyenruhában, a francia miniszterek — az egy hadügyér kivételével . — frakkban, rendjelek itakfti. Fél 4-kor megjött Grévy elnök, a nagy rendszalaggal. Arckifejezése feltűnőleg komoly. Mindezen méltóságok a díszteremben foglaltak helyet. A társalgás halk és vontatott volt. Kiki igyekezett palástolni aggodalmait s ezért senki se látszott valóban nyugodtnak. Az érkezők mind azt beszélték, hogy a tömeg odakinn nőttön nő s az emberek nem igen barátságos arcokat mutatnak. 3 óra 40 perckor megszólalt a csengetyüjel, a parancsnokok eldörgék a vezényszót, a jelenlevők levették lövegüket, a zenekar a spanyol himnuszt játszotta, a puskák tisztelgésre emeltettek , a vonat berobogott az üvegcsarnokba. De nemcsak a velenceiek hitetlensége és bizalmatlansága volt az egyedüli ok, mely a világ első koloratúr-énekesnőjének a győzelmét megnehezítette. Aki belátott a kulisszák mögé (mert Velencében is vannak kulisszák), az tudja a másik okot is. Csak néhány hónappal a Patti vendégszereplése előtt egy fiatal szőke német hölgy is megfordult Velencében, nem mint nászutazó, hanem mint operaénekesnő, és nagyon mélyen beledalolta magát a velenceiek szivébe. Már az első estén meghódította egész közönségét, s a velenceiek a csodagyermeket, mely a Bianchi Bianca nevet vette föl, úgy nézték mintha földijük lett volna. Mert ő maga, a bájos Bianca, művészi dicsőségének a bölcsőjét oda helyezte a lagúnák városának hisztorikus talajára. S ezért a velenceiek hálásak voltak ! A kedves torkú kis csalogány már régen Németországban járt, mikor a Patti híres neve mindenféle címmel nyomatott plakátokon a szt. Márk terén elárasztotta. Ekkor azt kiáltották a heves lokálpatrióták: „Nem kell nekünk a milánói diva, van nekünk magunknak is dívánk!“ De aztán mégis, amikor Rosinát hallották, bevallották egyhangúlag, hogy a két művésznő hangját csak úgy nem lehet összehasonlítani, mint a hajukat. Kontrasztok azok, s mindegyik magában ér sokat. Bianka egy énekesnő az isten kegyelméből, — Adelina pedig egy phaenomen. Örüljünk, hogy mind a kettőt halhattuk ! Nagy dicsőség Bianchi kisasszonyra, hogy akadt egy hely, ahol összehasonlították a hasonlíthatatlannal! Mert másutt bizony nem szoktak Adelinával senkit összemérni. M—a I—I. Morard vonatvezetővel s a rendőrhatóság közegeivel élén a spanyol nagykövet a követségi személyzet kíséretében bevezette a spanyol királyt a díszterembe. A király a spanyol díszegyenruhát viselte s mosolyogva haladt a spanyol sorfal közt a díszteremig, hol az elnök, a miniszterek, a főváros főparancsnoka, s a vasút elnökei vártak reá. A fogadtatás Grévy elnök részéről igen szívélyes volt. A király pár szót váltott vele, s aztán a miniszterekkel társalgott. Mindez alig tartott tíz percig. Amily nyugalom és ünnepélyesség volt a teremben, oly lármás és mozgalmas volt odakinn. Midőn a zárt fogat megindult a királylyal s a leventék, kik a fogatot voltak kisérendők, sorakoztak, fülsiketítő füttyök és kábító zsivaj hangzottak fel, mely hangzavarból e kiáltások: le az ublánussal, le Alfonsoval!“ tisztán voltak kivehetők. Ebbe az óriási macskazenébe belevegyült a gyermekek gúnyos rikogása. E zenebona akkor vette kezdetét, mikor a király a kocsiba szállt, s szakadatlanul tartott, mig e fogat a hosszú Lafayette-utcán végig nem robogott, kisérve a lovas leventéktől, kik a kocsit körbe fogták s a királyt feltakarták. Dacára a nagy zsivajnak, füttyüknek, a rendőrség nem látta helyét a beavatkozásnak, mert a nép máskülönben megtarta a rendet. A király kocsija igy vágtatott tova. Grévy elnök kocsiját, mely nyomban következett, a nép hideg hallgatással fogadta. Annál inkább kijutott a minisztereknek , amint ezeket a tömeg a fogatokban megpillantó, fülsiketítő fütytyök s ily kiáltások ezrei hallatszottak : „Le a kormánynyal, le a porosz ezredes udvariéival!“ De alig hogy az utolsó kocsi befordult a Lafayette-utcába a nép mentén szétoszlott magától a pályaház környékéről. Mentül közelebb ért a fogatsor az előkelő városrészekhez, annál csekélyebb számú s annál udvariasabb volt a közönség. Csak a Lafayette-utca egyik pontján újultak meg a füttyök, ellenben a Concorde téren minden csendes volt várakozások ellenére, sőt alig volt ott ember. A fogatok nyüzsgése leírhatatlan, az izgalom rendkívüli. Egyesek beszélik, hogy pisztolylövéseket hallottak. Ez túlzás, csak annyi igaz, hogy egy vértes katona leesett lováról a tolongásban. A spanyol nagykövetségről arról biztosítanak, hogy a király szerencsésen megérkezett s még ma meglátogatja Grévy elnököt. Ahol a katonaság mutatkozott, ezt tüntetőleg megtapsolták. A hadastyánok terén az ágyuk és most dördülnek el, jelentve a király megérkezését a nagykövetség palotájába. A palota előtt egy zászlóalj áll a gyalogcsapatokból. A palota udvara virágokkal van díszítve. Oda délután 4 órakor ért a menet. Az első kocsiban ült a rendőrfőnök, a másodikban a király Ferry miniszterelnökkel oldalán, szemközt vele Challemel Lacour és Nunez herceg nagykövet foglaltak helyet. Grévy saját külön fogatján ült hadsegédével. Pár udvari szállító kitűzte a spanyol lobogót, de a néptömeg haragban kiáltott fel : „Le azokkal a zászlókkal !“ Esti 8 órakor a nyugalom egész Párisban helyreállt.“