Budapesti Hírlap, 1883. október(3. évfolyam, 270-300. szám)

1883-10-01 / 270. szám

1883. október 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (270. sz.) A király Szegeden. Az elszállásolás. Az elszállásoló bizottság eddigi működésének az eredménye következő : A bizottság rendelkezése alatt áll 1106 szoba 1767 ágygyal, a szobák közt 134 üres, az ingyen átengedett szobák száma 321. Az összeírás eredménye tehát igen örvendetes s most már teljesen meg lehetünk nyugodva az iránt, írja a „Sz. Híradó“, hogy a Szegedre érkező küldöttségek tagjai kényelmesen elhelyezhetők lesznek. Az elszál­lásolási bizottságnak módjában áll válogatni a köze­lebbi fekvésű és komforttal berendezett lakásokb­an; az összes küldöttségek akár mind ingyenes lakások­ban is elhelyezhetők. Az eddigi jelentkezések szerint csak 270 egyén lesz elszállásolandó, akik hivatalos minőségben lesznek itt jelen ; ha ezekhez hozzáadjuk a még be nem jelentett küldöttségeket (ilyen Te­­mes vármegye és a magyar tudós társaság küldött­sége) , a legmagasabb becslés szerint nem rúghat oly , kizárólag a német írói és művészi világhoz tartoztak. Az udvar és a hivatalos világ nem volt képviselve részint a niederwaldi Germánia-szobor leleplezése, részint a császárné születésnapja miatt, mely Baden- Badenben ünnepeltetett. Vannak azonban, kik e távolmaradásban tüntetést látnak, mert az új szín­ház direkt konkurrense az udvari színháznak. A „né­met színház“ különben nem újonnan épült csarnok, hanem csak a renovált régi friedrich-wil­­helmstädti színház. Legnevezetesebb nyítás benne az, hogy a zenekar láthatatlan. A tegnapi megnyitáson Niemann­é-R­a­a­b­e Hedvig sza­valt egy prológot, s színre került az „Ármány és szerelem“ Schillertől. Lujzát R­a­m­a­­z­e­t­t­e­r Jolán kisasszony a budapesti színésziskola egykori tagja adta, Ramazeta név alatt. A la­pok egy része kijelenti, hogy nincs tehetség nélkül, s nagy jövő vár rá, más része csak annyit ismer el, hogy csinos, de nem kiváló. A közönség az elő­adást hidegen fogadta. *(Az orsz. magyar képzőművé­szeti társulat) kiállítási bizottsága a na­pokban Barabás Miklós elnöklete alatt ülést tartott, melyen bejelentetett, hogy Makartnak óriási festménye „A nyár“, mely az ez évi „salon“-nak egyik legcsodáltabb műve volt, továbbá W­a­g­n­e­r Sándornak a „Picador“ című érdekes festménye és Merwart Paul párisi előkelő mű­vésznek egy szintén nagyobb szabású műve „Sarah“, valamint az antwerpeni egész küldemény, közte kiváló festmények V­erstraete Theodore, és A­b­r­y Leontól elkésett vasúti szállítás miatt még meg nem érkeztek. Tekintettel erre, egyúttal azon körülményre is, hogy az egész kiállításnak né­hány nappal való elhalasztása annak csak előnyére fog válni azáltal, hogy így a müncheni nemzetközi kiállításról bejelentett számos jelentékeny művek idejekorán fognak arra megérkezhetni, a bizottság az őszi kiállítás első sorozatának megnyitását októ­ber hó 10-ére halasztotta el. — Makart festménye csupán négy hétre volt megszerezhető, e szerint csak az első sorozat alatt lesz a műcsarnokban kiál­lítva. „Le a spanyol királylyal! ” — XII. Alfons fogadtatása Párisban. — Paris, szept. 29. Már tegnap köztudomású volt, hogy a lakosság a spanyol király megérkezésekor ellenséges tüntetésben fog kifejezést adni dühének, a miért XII. Alfons Homburgban a német hadgyakor­laton Vilmos császár vendége volt, a porosz seregre ivott s elfogadta az egyik porosz dzsidás ezred tu­lajdonjogát. A tüntetésről sokan beszéltek a boule­­vardokon, de hivatalos körökben nem hitték, hogy abban a nagy néptömeg is részt vesz. Aki délelőtt bejárta az utcákat, nem vett észre semmi feltűnőt. A Strassbourg-szobor előtt kevesen ácsorogtak, az északi vasút pályaházánál még keve­sebben, pedig akkor javában díszítettek már egy s betörése alkalmával nem is járt rosz­­szul. Milánóban énekelt, és — ne csodálkozza­tok rajta ! — tetszett. Elég ok, hogy a velen­ceiek, akik igényt tartanak rá, hogy külön ízlé­sük legyen a muzsikában is, bizonyos bizalmat­lansággal nézzenek a föllépése elé. Aztán a ve­lencei ember takarékos is s boszankodására volt, hogy a helyek árát az imprezárió olyan magasra szabta. Hat frank a belépti dij és húsz frank egy par­kerülés, ez több, mint a­mennyit a ve­lenceiek szívesen fizethetnének ! Az újságok is csinálták a közvéleményt és pedig már két hét­tel előre. „Ne engedjétek“ — írták azok — „magatokat preokkupáltatni , mutassátok maga­tokat igazi műbizálóknak, akiknek ítéletére Európa még mindig vár!“ Velence! A Patti jött énekelt (és most már csodál­kozhattok!) és — nem győzött! Csak mérsékelten tetszett. Legalább az első szerepeiben: Marga­rétában és Traviatában. A lapok így írtak: I’de­­lirii milanesi non vennero ratificati!“ Már most mit volt mit tenni ? Velence ítélete még­sem lehetett közönyös a dívára nézve. Kijátszotta a legnagyobb tromf­ját. A színlapok a Szevillai borbély-t hirdették Rosina — Patti, Almaviva — Nicolini. Ez már diadal volt. A velenceiek megfeledkeztek róla, hogy velenceiek és tapsoltak — amint a milánóiak. (Ezek tudnak a legjobban tapsolni.) Ilyen nehéz küzdelme volt a világ legna­gyobb énekesnőjének Velencében. De büszke is volt rá, s aztán beleült a szalon­ kupéjába s uj kincsek és tapsok elé utazott, termet pálmákkal, szőnyegekkel elegáns elfogadó te­remmé. Délután 1 órakor megváltozott az utcák képe. Egyszeriben óriási embertömegek hullámzottak a munkás és kiskereskedői negyedek felől, melyek az északi vasút pályaudvara előtt egész szélességében megszállották a boulevarde Denaint. A rendőrség egész csapatrajokkal képezett sorfalat, nyitva tar­tandó a közlekedést a kocsik számára, melyek a pályaudvarra robogtak. Lapárusítók kiabálva kínál­­gattak egy nyomtatványt: „A dsidás király érkezés­ér­t s egy élclapot, mely a spanyol ki­rály arcképét, dsidásnak karrikirozva közté. E tö­meg nem látszék valami barátságosnak, de nyugodt maradt s engedte, hogy a lovasrendőrök széles kor­dont kezdtek vonni a pályaház körül. Egyes csopor­tokból „vive la republique!“ kiáltások hangzottak fel, midőn a díszítők a palota homlokzatát Páris címereivel, francia és spanyol lobogókkal cicomáz­­ták fel. E­közben a tömeg egyre növekszik, megszállja az egész hosszú Lafayette-utcát, az opera­teret és sorakozik a Concorde-téren egész a Szajna túlsó partjáig. Kerekedik egy kis zápor, de a tömeg ren­dületlenül kitart helyén. A hangulat inkább kedé­lyes, mint indulatos,­­ a gyermekek az első sorba állíttatnak, hogy jobban lássanak. A rendőrség fenntartja a rendet könynyű szerrel, beavatkozására nincs sehol szükség. Benn a pályaházban nyüzsög a hivatalosok tarka, díszes tömege. Chotard rendőrbiztos nagy tapintattal jelöli meg mindazok helyét, kik a spa­nyol király fogadtatására odaérkeznek. Délután 3 órakor dobpergés hallatszik. A Garde Republicaine zeneszóval vonul be s a kö­zépső perronon, mely vörös szőnyeggel van be­vonva, áll fel. A hirlaptudósítók az első sorba ál­líttatnak. A kitűnőségek fogatai szakadatlan robognak egymás után a főbejárás elé. A spanyol nagykövet­ség tagjai aranyhímzetű díszes egyenruhában, a francia miniszterek — az egy hadügyér kivételével . — frakkban, ren­djelek itakfti. Fél 4-kor megjött G­r­é­v­y elnök, a nagy rendszalaggal. Arckifejezése feltűnőleg komoly. Mindezen méltóságok a díszteremben foglaltak helyet. A társalgás halk és vontatott volt. Kiki igyekezett palástolni aggodalmait s ezért senki se látszott valóban nyugodtnak. Az érkezők mind azt beszélték, hogy a tömeg odakinn nőttön nő s az emberek nem igen barátságos arcokat mutatnak. 3 óra 40 perckor megszólalt a csengetyüjel, a parancsnokok eldörgék a vezényszót, a jelenlevők levették lövegüket, a zenekar a spanyol himnuszt játszotta, a puskák tisztelgésre emeltettek , a vonat berobogott az üvegcsarnokba. De nemcsak a velenceiek hitetlensége és bizalmatlansága volt az egyedüli ok, mely a vi­lág első koloratúr-énekesnőjének a győzelmét megnehezítette. Aki belátott a kulisszák mögé (mert Velencében is vannak kulisszák), az tudja a másik okot is. Csak néhány hónappal a Patti vendégszereplése előtt egy fiatal szőke német hölgy is megfordult Velencében, nem mint nász­utazó, hanem mint operaénekesnő, é­s nagyon mélyen beledalolta magát a velenceiek szivébe. Már az első estén meghódította egész kö­zönségét, s a velenceiek a csoda­gyermeket, mely a Bianchi Bianca nevet vette föl, úgy néz­ték mintha földijük lett volna. Mert ő maga, a bájos Bianca, művészi dicsőségének a bölcsőjét oda helyezte a lagúnák városának hisztorikus talajára. S ezért a velenceiek hálásak voltak ! A kedves torkú kis csalogány már régen Németországban járt, mikor a Patti híres neve mindenféle címmel nyomatott plakátokon a szt. Márk terén elárasztotta. Ekkor azt kiáltották a heves lokálpatrióták: „Nem kell nekünk a mi­lánói diva, van nekünk magunknak is dívánk!“ De aztán mégis, a­mikor Rosinát hallották, be­vallották egyhangúlag, hogy a két művésznő hangját csak úgy nem lehet összehasonlítani, mint a hajukat. Kontrasztok azok, s mindegyik magában ér sokat. Bianka egy énekesnő az isten kegyelméből, — Adelina pedig egy phaenomen. Örüljünk, hogy mind a kettőt halhattuk ! Nagy dicsőség Bianchi kisasszonyra, hogy akadt egy hely, ahol összehasonlították a hason­­líthatatlannal! Mert másutt bizony nem szoktak Adelinával senkit összemérni. M—a I—I. M­o­r­­­a­r­d vonatvezetővel s a rendőrhatóság közegeivel élén a spanyol nagykövet a követségi személyzet kíséretében bevezette a spanyol ki­rályt a díszterembe. A király a spanyol dísz­­egyenruhát viselte s mosolyogva haladt a spanyol sorfal közt a díszteremig, hol az elnök, a minisz­terek, a főváros főparancsnoka, s a vasút elnökei vár­tak reá. A fogadtatás G­r­é­v­y elnök részéről igen szí­vélyes volt. A király pár szót váltott vele, s aztán a miniszterekkel társalgott. Mindez alig tartott tíz percig. Amily nyugalom és ünnepélyesség volt a te­remben, oly lármás és mozgalmas volt odakinn. Mi­dőn a zárt fogat megindult a királylyal s a leven­ték, kik a fogatot voltak kisérendők, sorakoztak,­­ fülsiketítő füttyök és kábító zsi­vaj hangzottak fel, mely hangzavarból e kiáltások: le az ublánussal, le Alfonso­­v­a­l!“ tisztán voltak kivehetők. Ebbe az óriási macskazenébe b­elevegyült a gyer­mekek gúnyos rikogása. E zenebona akkor vette kezdetét, mikor a ki­rály a kocsiba szállt, s szakadatlanul tartott, mig e fogat a hosszú Lafayette-utcán végig nem robogott, kisérve a lovas leventéktől, kik a kocsit körbe fog­ták s a királyt feltakarták. Dacára a nagy zsivajnak, füttyüknek, a rendőrség nem látta helyét a beavatkozásnak, mert a nép máskülönben megtarta a rendet. A király kocsija igy vágtatott tova. G­r­é­v­y elnök kocsiját, mely nyomban következett, a nép hideg hallgatással fogadta. An­nál inkább kijutott a minisztereknek , amint ezeket a tömeg a fogatokban megpillantó, fülsiketítő füty­­työk s ily kiáltások ezrei hallatszottak : „L­e a k­o­r­­mánynyal, le a porosz ezredes ud­variéival!“ De alig hogy az utolsó kocsi be­fordult a Lafayette-utcába a nép mentén szétoszlott magától a pályaház környékéről. Mentül közelebb ért a fogatsor az előkelő vá­rosrészekhez, annál csekélyebb számú s annál udva­riasabb volt a közönség. Csak a Lafayette-utca egyik pontján újultak meg a füttyök­,­­ ellenben a Con­corde téren minden csendes volt várakozások elle­nére, sőt alig volt ott ember. A fogatok nyüzsgése leírhatatlan, az izgalom rendkívüli. Egyesek beszélik, hogy pisztolylövéseket hallottak. Ez túlzás,­­ csak annyi igaz, hogy egy vértes katona leesett lováról a tolongásban. A spa­nyol nagykövetségről arról biztosítanak, hogy a ki­rály szerencsésen megérkezett s még ma megláto­gatja Grévy elnököt. Ahol a katonaság mutatkozott, ezt tüntetőleg megtapsolták. A hadastyánok terén az ágyuk és most dördülnek el, jelentve a király meg­érkezését a nagykövetség palotájába. A palota előtt egy zászlóalj áll a gyalogcsa­patokból. A palota udvara virágokkal van díszítve. Oda délután 4 órakor ért a menet. Az első kocsi­ban ült a rendőrfőnök, a másodikban a király Ferry miniszterelnökkel oldalán, szemközt vele Challemel Lacour és Nunez herceg nagykövet foglaltak helyet. Grévy saját külön fogatján ült hadsegédével. Pár udvari szállító kitűzte a spanyol lobogót, de a nép­tömeg haragban kiáltott fel : „Le azokkal a zászlók­kal !“ Esti 8 órakor a nyugalom egész Párisban helyreállt.“

Next