Budapesti Hírlap, 1883. október(3. évfolyam, 270-300. szám)

1883-10-18 / 287. szám

Hl. évfolyam. 287. szám. Budapest, 1883. Csütörtök, október 18. Budapesti Hírlap Előfizetési árak : Egész évre 14 írt, félévre 7 írt, negyedévre 3 frtSO kr., egy hóral írtSO kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Egyes szám ára 4 kr. — Hirdetések díjszabály szerint. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. kerület, Kalap-utcza 16. szám. Restauráció. Nem úgy van már mint régen volt, mi­­tor a nemesség restaurált nagy, sok beszéddel, kalácscsal, borral és ólmos fütykösökkel, min­den három évben párt pártot buktatván s az egész megyét saját emberei közt osztván szét, akkor a vármegye egy kis nemesi res­publika volt, ma adminisztratív kerület. Akkor a politikát a megye csinálta, az országgyűlést ő választotta és informálta, a kormánynak akkor engedelmeskedett, amikor akart, a me­gyében feküdt a politikai súlypont, nála volt a hatalom és jog, de a közigazgatás és igaz­ságszolgáltatás jóságával édes-keveset törődött. Ma a megye is csak hivatal s a közigaz­gatás jósága a fődolog, a politika az mel­lékes. Mégsem egészen, miután a képviselővá­lasztások vezetése a megyére van bízva s a kormányrendelet végrehajtása részben a vá­lasztott tisztviselők kezében fekszik. A­milyen a tisztviselőség, olyan a közigazgatás, olyan a felügyelet a népre és olyan képviselők kerül­nek fel az országgyűlésre. De nem ezen szempontok mérvadók a tisztújításnál, hanem a személyes érdekek, a családi nexus és a nemzetiségi izgatás. Most ezek folynak be leginkább a választásokra. Mert a megye, bár országos tényező lenni megszűnt, helyi jelentőségét megtartotta, Ma­gyarország társadalmilag is megyékre oszlik. Minden megye másnemű szellemben, gazdaságban, népben, szokásokban. Vannak arisztokratikus és demokratikus megyék, némelyikben a régi köznemes családok uralkodnak, másokban a polgárság vagy a főispán. Ki hasonlíthatná össze Brassót Háromszékkel, vagy Vast és Sopront ? Hajdúmegye és Szabolcs mekkora kü­lönbség ? Belügyére nézve tehát minden megye külön ítélendő meg s ezen nagy sokféleség teszi oly nehéz feladattá Magyarországot jól és egyforma elvek szerint kormányozni. Minden megyében vannak pártok, kivált egy restauráció előtt; nemcsak politikai, de főleg megyei pártok. Ezek vagy személy kö­rül csoportosulnak, vagy vidék, család, érdek és nemzetiség szerint képződnek és harcol­nak egymás ellen. Néhol minden járásnak meg­van a saját pártja, egy, vagy több is , hogy ki legyen a szolgabiró: oláh, vagy szász, vagy magyar, ez vagy amaz, e kérdés felett nagy viták folynak és méltán, mert az illető járás lakóira nézve ez igen fontos. Hat évig egy hanyag s képtelen szolgabiró alatt állni tönk­reteszi az egész vidéket s ha nemzetiségi iz­gató lesz szolgabiróvá, minden faluban a pan­­szlávok vagy dákorománok kerekednek felül, ők választanak jegyzőt, bírót, papot és taní­tót s jaj a magyar uraságnak, ki ezen nép közt lakik s ezen hatóságokra szorul. S mi lesz a magyar állam rendeleteivel, melyek végrehajtása ily közegekre van bízva ? A megyei restaurációt tehát méltán te­kintetik nagy dolognak s ez köti le jelenleg országszerte a figyelmet, sokkal inkább mint a magas politika, vagy a képviselőház tanács­kozásai. Az ing közelebb van, mint a kabát: ki vezesse a megyét, ez a fődolog. Bár a megye régi jelentőségéből sokat vesztett, mégis azt tapasztaljuk most épen, hogy a nemzet szívósan ragaszkodik az intéz­ményhez s kivált tisztviselőinek szabadon vá­lasztásához. A theoria elitéli a megyét, a pra­xis fentartja. De a jelen restauráció csak úgy lesz nem legutolsó, ha jól fog kiütni. Rostálni fogják a megyei pártok az autonóm közigazgatást. Kérdés tisztulni fog-e az, vagy gazos marad ? Két szempont irányadó legyen mindenütt: a jó közigazgatás és a magyar nemzetiség szempontja. Rosz, tudatlan, hanyag, vagy becsületé­ben megbízhatatlan embert ne válaszszon a megyei közönség sehol, semilyen tisztviselő­nek, ha lenne is törvényes kvalifikációja, vagy családi összeköttetése. A közhivatal nem pen­zió rokkant urak számára, hanem munka és disz a közpályán érdemeseknek, kik a nép ja­vát és az állam feladatát szolgálják. A heré­ket ki kell űzni a kasból, a lustákat nem kell megválasztani újra. És különösen vigyázni kell a korrupcióra, hogy annak ajtót ne nyis­sunk. Mert az öli meg a vármegyét. S a kor­rupció ragadás, mint a himlő, elég belőle egy kevés, hogy az egész hivatal, sőt a társaság megbetegedjék tőle. Hány megye nyavalyás most is e miatt ? A nemzeti szempont a jó adminisztráció szempontjával egyenlő értékű, mert mire való, ha Krassó Szörény vagy Turóc ügyes embe­rek kezei közé kerül, ha ezek a hazának el­­lenségi ? Ebből csak polgári villongás támad- A „BUDAPESTI WW TÁRCÁJA. A király és népe. — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Már most az a kérdés, ki lehet büszkébb : Börcsök uram-e, aki evett a király asztalánál, ha nem is tudja mit, vagy Kaczat halászgazda, akinek a halpaprikáját a király a népünnepen megkóstolta. Annyi bizonyos, hogy Börcsök uram dicsősége maradandóbb, mert ő a királyi menüt elhozta magával, s­zámába foglaltatja, hogy a legkéseibb Börcsök ivadék is — ne tudja, mit evett az ok annak idején, mikor Ferenc József asztalához volt hivatalos. De a Zsótérék lovászlegényével se lehet egyhamar gyalog beszélni: brudersaftot ivott egy eleven burgzsandárral, aki a lovas pol­gárőrség egyenruhájába bujtatott dali legényt valami főispánnak nézte. A legény mulatott a burgzsandárokkal, megtanította őket a csárdásra, meg a „Megállj német majd megbá­nod* nótára, s a vége „brúder* lett, egy zsan­­dár részéről ; a fiú büszke volt rá, de nem mer­te visszategezni. Csak most híreskedik a „per tu“-val, mikor a „zsandár úr“ már nincs ott. Neki ez ér annyit, mint Szabados tanács­noknak a kapott legfelsőbb elismerés. Bizony republikánus Herman Ottó válasz­tóinak a fejét megzavarta egy kissé a király­­látogatás. Nem tudom, hogy nem buknék-e meg, ha most volna a választás. Legalább is azzal kellene programmbeszédjét kezdenie és végez­nie „éljen a király !“ Ez pedig Herman Ottó­nak nem tartozik a kedvencebb felkiáltásai közé. Bizony az az ő szélsőbaloldali kerülete olyan szépen világított, hogy gyönyörűség volt nézni. Transzparensek voltak, a királynak felis­­merhetetlen arcképével, (szegedi ipar) „éljen szeretett királyunk” felirattal, cifraságokkal, a királynéval, sok helyütt még Rezsőt és Stefá­niát is kitették. Egy helyen József főherceg ké­pét láttam virágok és gyertyák között; más nem volt az illetőnek az uralkodóházból. Pars pro toto, vagy pro primo. Visszatérve a népünnepi halpaprikásra : a halászgazdák maguknak tartották fenn az élveze­tet, hogy megegyék annak az üstnek a tartal­mát, melybe a király bele­kóstolt, a „legmaga­sabb halpaprikást.“ A többiből ehetett akárki, de az az egy, az protekciós üst volt. A király és a legfőbb halászmester egy személyben evett belőle , ő felsége ugyanis már rég óta tisztelet­beli szegedi halász, mely állással vajmi kevesen dicsekedhetnek. Jókait akarták most szintén megválasztani, de a nagy zűrzavarban elvesztet­ték szem elöl, Jókai pedig kocsira ült, s nem várta be a tisztességet. Nagy félkörben égett 12 kunyhó előtt a tűz, s orrcsavaró füst terjedt szerteszét. Érdekes látvány volt, amint a király néptömegen és sürü füstön áttörtetett, minden fortyogó üstnek és sülőfélben levő halnak szentelvén egy pár pil­lantást. Itt volt legközelebb a nép szivéhez. A halászmándlik súrolták a királyi ujjast. Az udvari kiséret kissé visszamaradt, a király nyomá­ban csak a két Tisza haladt. A király jobbra­­balra üdvözölte a fedetlen fővel, szorongva éljenző népet, mely előtte valóságos falanksz­­ban állt, s lassan nyitott utat, hogy mö­götte újra összecsapjon. Koronként, mikor a király egy pillanatra megállt, megbiztatta őt egy polgár, vagy egy menyecske „Csak tessék kérem bátran előre.“ Aztán meg a Jóskának ki­áltott oda, hogy hátrébb, curukk, mozdítsd alább az asszonyokat és igy tovább, egész kedélyesen, elfogulatlanul. Boldog egy király, aki ilyen kö­zelről nézhet népe őszinte szemeibe, úgy­szólván hallja szive dobogását, érzi leheletét. .. . bizony van ez a lehelet olyan áldásos, mint amelyek a jászolban fekvő názáreti Jézust megóvták a tél hidegétől. E leheletek óvják meg a király szivét a hidegségtől.* Melyet hiressé tett Rózsa Sándor meg annyi futóbetyár , a szegedi vár eltöröltetett a föld színéről. A sötét épületből, melybe az al­földi betyár romantika minden szála összefutott, csak egy romantikus és költői rom maradt meg. Áll a Tiszaparton, a színházzal szemben, a gyönyörű Stefánia-sétány közepén. Az egész­nek a benyomása hangulatot keltő, vonzó, megkapó. — És nem olyan rom, melyben baglyok huhognak éjfélen, szakított a romok ezen ősi tulajdonságával. Részben mesterséges. Úgy keletkezett, hogy egy darabig rombolták, aztán építették, így lett aztán belőle, ha aka­rom rom, ha akarom kioszk. T. i. ha belülkerül az ember, ahol márványpadlaton kerek asztalok állnak s hol egykor Rózsa Sándor vonszolta bi­lincseit, ott a vendég hű­sitő italát csöpögteti el az ügyetlen pincér. Az enyémet nem csöpögtette el, mert nem hozott semmit. Hétfőn estére már mindene elfo­gyott, s mikor a kivilágításban gyönyörködni a legtöbb közönség gyűlt oda, vagyis inkább a te­tejére, meg az előtte levő terraszra, nem szol­gálhatott nekik, csak azzal a felvilágosítással. Mai számunk 12 oldalt tartalmaz.

Next