Budapesti Hírlap, 1883. október(3. évfolyam, 270-300. szám)
1883-10-18 / 287. szám
Hl. évfolyam. 287. szám. Budapest, 1883. Csütörtök, október 18. Budapesti Hírlap Előfizetési árak : Egész évre 14 írt, félévre 7 írt, negyedévre 3 frtSO kr., egy hóral írtSO kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Egyes szám ára 4 kr. — Hirdetések díjszabály szerint. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. kerület, Kalap-utcza 16. szám. Restauráció. Nem úgy van már mint régen volt, mitor a nemesség restaurált nagy, sok beszéddel, kalácscsal, borral és ólmos fütykösökkel, minden három évben párt pártot buktatván s az egész megyét saját emberei közt osztván szét, akkor a vármegye egy kis nemesi respublika volt, ma adminisztratív kerület. Akkor a politikát a megye csinálta, az országgyűlést ő választotta és informálta, a kormánynak akkor engedelmeskedett, amikor akart, a megyében feküdt a politikai súlypont, nála volt a hatalom és jog, de a közigazgatás és igazságszolgáltatás jóságával édes-keveset törődött. Ma a megye is csak hivatal s a közigazgatás jósága a fődolog, a politika az mellékes. Mégsem egészen, miután a képviselőválasztások vezetése a megyére van bízva s a kormányrendelet végrehajtása részben a választott tisztviselők kezében fekszik. Amilyen a tisztviselőség, olyan a közigazgatás, olyan a felügyelet a népre és olyan képviselők kerülnek fel az országgyűlésre. De nem ezen szempontok mérvadók a tisztújításnál, hanem a személyes érdekek, a családi nexus és a nemzetiségi izgatás. Most ezek folynak be leginkább a választásokra. Mert a megye, bár országos tényező lenni megszűnt, helyi jelentőségét megtartotta, Magyarország társadalmilag is megyékre oszlik. Minden megye másnemű szellemben, gazdaságban, népben, szokásokban. Vannak arisztokratikus és demokratikus megyék, némelyikben a régi köznemes családok uralkodnak, másokban a polgárság vagy a főispán. Ki hasonlíthatná össze Brassót Háromszékkel, vagy Vast és Sopront ? Hajdúmegye és Szabolcs mekkora különbség ? Belügyére nézve tehát minden megye külön ítélendő meg s ezen nagy sokféleség teszi oly nehéz feladattá Magyarországot jól és egyforma elvek szerint kormányozni. Minden megyében vannak pártok, kivált egy restauráció előtt; nemcsak politikai, de főleg megyei pártok. Ezek vagy személy körül csoportosulnak, vagy vidék, család, érdek és nemzetiség szerint képződnek és harcolnak egymás ellen. Néhol minden járásnak megvan a saját pártja, egy, vagy több is , hogy ki legyen a szolgabiró: oláh, vagy szász, vagy magyar, ez vagy amaz, e kérdés felett nagy viták folynak és méltán, mert az illető járás lakóira nézve ez igen fontos. Hat évig egy hanyag s képtelen szolgabiró alatt állni tönkreteszi az egész vidéket s ha nemzetiségi izgató lesz szolgabiróvá, minden faluban a panszlávok vagy dákorománok kerekednek felül, ők választanak jegyzőt, bírót, papot és tanítót s jaj a magyar uraságnak, ki ezen nép közt lakik s ezen hatóságokra szorul. S mi lesz a magyar állam rendeleteivel, melyek végrehajtása ily közegekre van bízva ? A megyei restaurációt tehát méltán tekintetik nagy dolognak s ez köti le jelenleg országszerte a figyelmet, sokkal inkább mint a magas politika, vagy a képviselőház tanácskozásai. Az ing közelebb van, mint a kabát: ki vezesse a megyét, ez a fődolog. Bár a megye régi jelentőségéből sokat vesztett, mégis azt tapasztaljuk most épen, hogy a nemzet szívósan ragaszkodik az intézményhez s kivált tisztviselőinek szabadon választásához. A theoria elitéli a megyét, a praxis fentartja. De a jelen restauráció csak úgy lesz nem legutolsó, ha jól fog kiütni. Rostálni fogják a megyei pártok az autonóm közigazgatást. Kérdés tisztulni fog-e az, vagy gazos marad ? Két szempont irányadó legyen mindenütt: a jó közigazgatás és a magyar nemzetiség szempontja. Rosz, tudatlan, hanyag, vagy becsületében megbízhatatlan embert ne válaszszon a megyei közönség sehol, semilyen tisztviselőnek, ha lenne is törvényes kvalifikációja, vagy családi összeköttetése. A közhivatal nem penzió rokkant urak számára, hanem munka és disz a közpályán érdemeseknek, kik a nép javát és az állam feladatát szolgálják. A heréket ki kell űzni a kasból, a lustákat nem kell megválasztani újra. És különösen vigyázni kell a korrupcióra, hogy annak ajtót ne nyissunk. Mert az öli meg a vármegyét. S a korrupció ragadás, mint a himlő, elég belőle egy kevés, hogy az egész hivatal, sőt a társaság megbetegedjék tőle. Hány megye nyavalyás most is e miatt ? A nemzeti szempont a jó adminisztráció szempontjával egyenlő értékű, mert mire való, ha Krassó Szörény vagy Turóc ügyes emberek kezei közé kerül, ha ezek a hazának ellenségi ? Ebből csak polgári villongás támad- A „BUDAPESTI WW TÁRCÁJA. A király és népe. — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Már most az a kérdés, ki lehet büszkébb : Börcsök uram-e, aki evett a király asztalánál, ha nem is tudja mit, vagy Kaczat halászgazda, akinek a halpaprikáját a király a népünnepen megkóstolta. Annyi bizonyos, hogy Börcsök uram dicsősége maradandóbb, mert ő a királyi menüt elhozta magával, számába foglaltatja, hogy a legkéseibb Börcsök ivadék is — ne tudja, mit evett az ok annak idején, mikor Ferenc József asztalához volt hivatalos. De a Zsótérék lovászlegényével se lehet egyhamar gyalog beszélni: brudersaftot ivott egy eleven burgzsandárral, aki a lovas polgárőrség egyenruhájába bujtatott dali legényt valami főispánnak nézte. A legény mulatott a burgzsandárokkal, megtanította őket a csárdásra, meg a „Megállj német majd megbánod* nótára, s a vége „brúder* lett, egy zsandár részéről ; a fiú büszke volt rá, de nem merte visszategezni. Csak most híreskedik a „per tu“-val, mikor a „zsandár úr“ már nincs ott. Neki ez ér annyit, mint Szabados tanácsnoknak a kapott legfelsőbb elismerés. Bizony republikánus Herman Ottó választóinak a fejét megzavarta egy kissé a királylátogatás. Nem tudom, hogy nem buknék-e meg, ha most volna a választás. Legalább is azzal kellene programmbeszédjét kezdenie és végeznie „éljen a király !“ Ez pedig Herman Ottónak nem tartozik a kedvencebb felkiáltásai közé. Bizony az az ő szélsőbaloldali kerülete olyan szépen világított, hogy gyönyörűség volt nézni. Transzparensek voltak, a királynak felismerhetetlen arcképével, (szegedi ipar) „éljen szeretett királyunk” felirattal, cifraságokkal, a királynéval, sok helyütt még Rezsőt és Stefániát is kitették. Egy helyen József főherceg képét láttam virágok és gyertyák között; más nem volt az illetőnek az uralkodóházból. Pars pro toto, vagy pro primo. Visszatérve a népünnepi halpaprikásra : a halászgazdák maguknak tartották fenn az élvezetet, hogy megegyék annak az üstnek a tartalmát, melybe a király belekóstolt, a „legmagasabb halpaprikást.“ A többiből ehetett akárki, de az az egy, az protekciós üst volt. A király és a legfőbb halászmester egy személyben evett belőle , ő felsége ugyanis már rég óta tiszteletbeli szegedi halász, mely állással vajmi kevesen dicsekedhetnek. Jókait akarták most szintén megválasztani, de a nagy zűrzavarban elvesztették szem elöl, Jókai pedig kocsira ült, s nem várta be a tisztességet. Nagy félkörben égett 12 kunyhó előtt a tűz, s orrcsavaró füst terjedt szerteszét. Érdekes látvány volt, amint a király néptömegen és sürü füstön áttörtetett, minden fortyogó üstnek és sülőfélben levő halnak szentelvén egy pár pillantást. Itt volt legközelebb a nép szivéhez. A halászmándlik súrolták a királyi ujjast. Az udvari kiséret kissé visszamaradt, a király nyomában csak a két Tisza haladt. A király jobbrabalra üdvözölte a fedetlen fővel, szorongva éljenző népet, mely előtte valóságos falankszban állt, s lassan nyitott utat, hogy mögötte újra összecsapjon. Koronként, mikor a király egy pillanatra megállt, megbiztatta őt egy polgár, vagy egy menyecske „Csak tessék kérem bátran előre.“ Aztán meg a Jóskának kiáltott oda, hogy hátrébb, curukk, mozdítsd alább az asszonyokat és igy tovább, egész kedélyesen, elfogulatlanul. Boldog egy király, aki ilyen közelről nézhet népe őszinte szemeibe, úgyszólván hallja szive dobogását, érzi leheletét. .. . bizony van ez a lehelet olyan áldásos, mint amelyek a jászolban fekvő názáreti Jézust megóvták a tél hidegétől. E leheletek óvják meg a király szivét a hidegségtől.* Melyet hiressé tett Rózsa Sándor meg annyi futóbetyár , a szegedi vár eltöröltetett a föld színéről. A sötét épületből, melybe az alföldi betyár romantika minden szála összefutott, csak egy romantikus és költői rom maradt meg. Áll a Tiszaparton, a színházzal szemben, a gyönyörű Stefánia-sétány közepén. Az egésznek a benyomása hangulatot keltő, vonzó, megkapó. — És nem olyan rom, melyben baglyok huhognak éjfélen, szakított a romok ezen ősi tulajdonságával. Részben mesterséges. Úgy keletkezett, hogy egy darabig rombolták, aztán építették, így lett aztán belőle, ha akarom rom, ha akarom kioszk. T. i. ha belülkerül az ember, ahol márványpadlaton kerek asztalok állnak s hol egykor Rózsa Sándor vonszolta bilincseit, ott a vendég hűsitő italát csöpögteti el az ügyetlen pincér. Az enyémet nem csöpögtette el, mert nem hozott semmit. Hétfőn estére már mindene elfogyott, s mikor a kivilágításban gyönyörködni a legtöbb közönség gyűlt oda, vagyis inkább a tetejére, meg az előtte levő terraszra, nem szolgálhatott nekik, csak azzal a felvilágosítással. Mai számunk 12 oldalt tartalmaz.