Budapesti Hírlap, 1883. november (3. évfolyam, 301-330. szám)
1883-11-22 / 322. szám
III. évfolyam. 322. szám. Budapest, 1883. Csütörtök, november 22. Előfizetési árak : Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is* Felelős szerkesztő: Csukásai József. Egyes szám ára 4 kr. — Hirdetések díjszabály szerint. Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV. kerület, Kalap-utcza 16. szám. Két igazságügyminiszter. Pauner Tivadarról és Horváth Boldizsárról szól ezúttal énekünk. E két jeles és jelentékeny elme emelkedik ki az ország házában tespedő vita mocsaraiból tisztultabb levegőre. Minden, vagy majd minden ami ezen kívül van, vagy köznapi frazeológia vagy kuriózum. Horváth Boldizsár, a visszaszerzett alkotmány első igazságügyminisztere és Pauler Tivadar, ez idő szerint az ő utóda ! Mily érdekes képe a múltnak s a jelennek egyaránt. Mily tanulságos műve az időnek mindenik a vitatott kérdéshez foglalt állásában. Horváth Boldizsár „az eszmék kultuszában“ nevelkedett idealista és jogász, a szombathelyi szegény iparos nagy tehetségű fia, demokrata nemesi levelének eltagadásáig, férfikora teljében, nagy tehetségeinek világában, egy lendületes, lelkesedéstől lázas idő tornyos hullámain duzzadt vitorlákkal jelenik meg a közélet vizein. Szülővárosa általános szeretetének örökébe csakhamar egy országos népszerűség lép és megdöbbentő „Quidhunijáról híres beszéde folytán a miniszteri kandidátusok közé igtatja őt magát a tapsos közvélemény. A szabadelvű eszmék két oly híve és harcosa, két oly idealista, mint Eötvös József báró és Horváth Boldizsár, egyik a kultusz és közoktatás, a másik a jogszolgáltatás terén , mesének látszott és mesés várakozásokra jogosított . . . Nem e kis cikk keretébe tartozik ecsetelni, minő fátuma lett e két rokon elem egymásnak a híres kabinetben , elég fölemlítenem tényül, hogy az igazságügyminiszter ábrándjai ott vérzettek el a rokonfélek lábai előtt. Andrássy Gyula gróf mint elnök tele volt a saját terveivel, Eötvös tele a magáéival, Horváth Boldizsár tele önnön reformátori eszméivel. A három közül az övéi lettek az áldozatok. Mily idő is volt az rá nézve ! Nemes erőben, nemes becsvágyakkal jelent meg a fórumon, lelkesedést keltve, tapsokat aratva : a dicsőség után otthon boldog családi kör várta. Egy gyöngéd, szép lelkű feleség, serdülő, kedves, egészségben viruló gyermekek ; jámbor, fiában boldog aggastyán , a hős atyja ; egy mindenkinek mindent ígérő jövő : hisz és dicsőség a nyilvános állásban, öröm és boldogság a magánéletben ! Valóban, az ő pályafutásának mézes hetei valának ezek. De jött a kiábrándulás lépésenként. Lassan, sántán, mankón, de ideért. Rendszeresen megindított reformtervei hova hamarabb kegyetlenül megcsonkíttattak; a létesített premisszáktól megtagadtattak a konzekvenciák, majd a premisszák lerombolása követeltetett tőle. De aki „az eszmék kultuszában*’ nevelkedett, az nem könnyen válik meg erkölcsi és tudományo énje alapjaitól. Ám bukjék, essék el az ő rendszere, vele esni, vele bukni édes keserűség annak, aki hit, annak akit mindenből ki lehet fosztani csak a hitéből nem. Föladta a hirt, a dicsőséget, az állást, de megmaradt amellett, ami nélkül se dicsőség, se állás nem kellett neki. .. És most, több mint tíz év múlva visszajön, ősz hajjal, elborult testi látással, visszajön a réginél hidegebb otthonból a közügyek teremébe ; méla hangja, leszerelt energiája beszéli, hogy azóta Majd csergettyűszó hallatszik, kitárul az ajtó s egy vén ember lép ki rajta, kezében bágyadtan pislogó templomi lámpával. Nyomában egy pap jő, fehér karing rajta és elől a kis erszény, melyben az Ur testét viszik nehéz betegeknek utolsó vigaszul az egyház szolgái. Szívhez szóló sírással kiséri a tornácba és egy kézcsókkal köszöni meg fáradozását egy sápadt, barna asszony. Szemeiben könyárral, dúlt vonásaiban kétségbeeséssel. Ifjúságának alig maradt nyoma leeesett arcáin a sok nélkülözéstől, kiállott virrasztástól és lelki szenvedéstől. Az isten szolgája türelemre készüi, biztatja reménynyel, az égi gondviseléssel vigasztalja, aztán kocsijára száll, hogy ő is itt hagyja e szomorú házat. Gondolja magában, már úgy sem viszi meszsze a szegény beteg csősz. Pár nap múlva eljő a végtisztességre. Egyszerre csak mindég hallhatóbbá váló, erős és együttes kutyacsaholás veri fel szomorú gondolataiból. A tágas mocsár felől egész falka kopó bontakozik ki, űzve gyors ügetésben a csőszház körül menedéket kereső „ravaszdi“-t. Nyomukban egy delnő, tüzes pej paripán sebes vágtatásban. Amazon szoknyája messze leng utána, magas kalapjának sötétkék fátylát kapkodja a szellő. Amint megpillantja az egyház szolgáját fehér karingében, a templomi lámpa kísérteties fénye mellett és a pitvar ajtóban a szegény vívó asszonyt, paripáját megállitja egy erős rántással, nyergéből leszökik egy könnyű ugrással s a kantárt odaveti az őt nyomban követett öreg lovászának. a temetőben is megfordult egyszer-egyszer: nem férj többé, nem fia többé senkinek, hanem nagyapa maga is ; visszajön, elhozza tépett zászlóját, kibontja, meglobogtatja, mutatja régi színeit, esküszik hűségre, hirdeti tanait, elsiratja bukását a szónoki művészet ama szép és meleg formáival, amelyek villanyossá tették máskor is ajakát, s azután behúzza ismét a zászlót, begönygyölgeti lobogó szárnyait és meghajtja ősz fejét az élet kényszere előtt. Elfogadja a részt az egész helyett, kis valóságért odaadja a nagy reményt. . . Prózában mondva és magyarán : praktikus lett az időtől. Most, mikor nincsen gyakorlati működés terén, most mikor nem intézkedő miniszter, most nem kergeti a túzokat, hanem elkapja röptiben a verebet. Tanulságos jelensége az idő, a kor őrlő erejének. Az ifjabb koré a lelkesedés, a föltétlen ragaszkodás az ideálhoz ; az öregé a szerény megalkuvás, megfontolt megbecsülése az elérhetőnek. . . . Horváth Boldizsár hive maradt az ideálnak, kultuszáról le nem mondott, oltárát fentartja, igéjét hirdeti , s amig rajta állt a megvalósítás föladata, az egészet kívánta adni ; midőn mástól kéri és kénytelen várni , elfogadja a részletfizetést is. . . Pauler Tivadar sok éven át az egyetem egyik legnépszerűbb professzora volt. Rendes tanítója az észjognak, úgy már maga tárgya, valamint kiválóan világos és szabatos előadása hallgatói lelkes érdeklődésével találkozott. Igazságossága, szigorúsága és nemes jósága, szeretet és tisztelet forrásává lett, amelylyel környeztetek ; egyszerűsége az érintkezésben és példátlan emlékezőtehetsége, amely képessé tette arra, hogy az egyszer látott em-Egyenest oda tart a szegényes háznak. Pár bizalmas szót vált a meglepett lelkészszel, aztán gyengéd szóval, a meleg részvétnek bizalomkeltő hangján szólítja meg a zokogó asszonyt, vezetné be őket a beteg kórágyához. Lázas férfi zihál puszta szalmazsákon. Megtört szemeinek bágyadt tekintetével reámered az előtte oly meglepő látványra, majd három kis gyermekére vet egy szomorú pillantást, kik félig ruhátlan dideregnek ágya körül a fűtlen szobában. Szegény felesége, egészen fejét vesztette ezernyi bajában. Most veszi csak észre, hogy tüzet sem gyújtott még a kemencében. Maga is reszketve rakja az aprófát s fölébe a rozsét, magas vendégének unszoló szavára. Szive is bizalommal nyílik meg az úri asszonynak biztató beszédére. Mintha fájdalma is megkönnyebbülne, midőn e szelíd kék szemekbe tekint és gyengéd faggatással kiveszik belőle lassanként szegény férje két hónapos betegségének történetét s végigtudakolja tőle az alacsony csősz elhagyatott családjának minden aprólékos körülményét. Egy-egy darabjától, a kedélyére nehezedő búbánat súlyának szabadult meg, amint keserűsége és nyomora kálváriaútjának egy-egy részét egy meleg szív részvétébe kiönthette. Annyi nyájasság, leereszkedés és bizalmas rokonszenv ömlött el magasrangú látogatója egész lényén, hogy még a kis Pista fiú is legyőzte az előkelő ismeretlen iránt érzett idegenkedést és respektussal lassanként közelébe sompolygott és bizalommal hajta le ölébe aranyfürtös, göndör fejecskéjét. A látogatás végén az előkelő úrhölgy uta A „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. A királyné névnapja Gödöllőn. — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Sürü őszi pára ül a nedves légben. A nap szelíd sugara csak itt-ott tör keresztül az ólomszürke felhőn. Köd nyomja a tájat, mely úgyis oly szomorú ebben a szűk völgyben. Nyaranta regényes erdei magány. Most az elhagyatottság szomorú hangulata fekszik rajta. Hatalmas cserfáknak, százados bükköknek széles koronáján néhány elfeledt sárga levél zörög. Az elköltözött éneklőmadarak egykori tanyáin fekete varjak csapatja hallatja kellemetlen krákogását. Egyetlen vendégei e messze eső helynek, melynek kis patakja széles mocsarakat öntött az őszi esőtől. Az a rongyos viskó a domb oldalán oly jól ideillik ebbe a keretbe. Derekán meghajlott, méhlepte fedelén félredúlt nádkürtő búcsút venni készül a legelső széllel. Vályogfalán alig van még nyoma a rég lehullt résznek. Balra is, jobbra is rudak óvják meg a sok repedés által előre jelentett széldülés végzetétől. Az udvarban semmi nyoma gazdaságnak. Az ól már bedüllött. Nem sürög majorság. Egy cafatos kuvasz kiálló bordákkal, szomorú pofával mutatja éhségét. Szinte megcsodálod, amint felfedezed azt a csinos csétát két jó pejlovával a nyomor e helyén. Amint közeledel a pitvar ajtóhoz, fojtott zokogásnak töredező hangja üti meg füledet a lak belsejéből. haszárnánk 12 oldalt tartalmas.