Budapesti Hírlap, 1883. december (3. évfolyam, 331-359. szám)

1883-12-01 / 331. szám

J8ÜDAPE3TI HIBLAP,"(331. m.) 1883. december 1. szalagjaival ; mellette egy díszes tokban, melynek | párnájára Adorján Berta k. a. selyemből hí­mezte a nagy művésznő monogrammját, a nem­zeti színház személyzetének dí­szes ezüst babérkoszorúja arany bogyókkal és arany csokorral. A csokron e fölirás olvas­ható : „Jókainénak a nemzeti színház tagjai művészi pályájá­nak 50 éves fordulóján, 1883. n o- v e m b e r 30-án, tiszteletük és hódo­latuk jeléül és emlékeü 1.“ A nép- színház személyzetének arany bogyós szép ezüst koszorújának arany csokrára e fölirást vésték : „Jókainé Laborfalvi Róza asszony 50 éves jubileumára a budapesti népszínház személyzete. 1883. nov. 30-kán.“ E két koszorú között feküdt a nemzeti színház tagjainak Benedek Lajos ur által művészileg készített felirata a következő szö­veggel : Mélyen tisztelt művésznő! A nemzeti színháznak ma örömünnepe van. Ma ünnepeljük az ön színpadra lépésének 50-ik év­fordulóját. Ez 50 esz'endő a magyar színészetnek egész történetét képezi. Es ez a történet, bár történetnek rövid, de hosszú azoknak, akik megalkották ; akik végig harcolták ez idő nehéz harcait, akik kivívták fényes diadalait; akik a magyar szinmüvészetet a bölcsőtől csakhamar oda növelték, ahol a nyuga­lomban fejlődhetett nagy nemzetek megizmosult mű­vészete állott. E gazdag történet lapjain — ah nem — min­den sorában ott találjuk mélyen tisztelt művésznő az ön nevét. A küzdők között a legerősebb, s igy a diadalmaskodók között ez a név a legnagyobb, a legdicsőbb. E küzdelmekért, e diadalokért a közönség a dicsőség habzó poharát nyújtotta önnek; de vájjon e pohár csöppjei elfeledtették-e pályája szúró tövi­seit, s a könysajtoló fájdalmat, melylyel küzdelmei jártak. Bár feledte volna, vagy feledné e naptól kezdve! Bár ne emlékeznék másra, mint ránk, kik dicsőségének örökösei vagyunk, kik a hódolattól meghajtott fővel nyújtjuk ön felé sziveinket, melyek telve van hálával, el nem múló szeretettel és ra­gaszkodással ön iránt, és szent fohászszal az Isten­hez, hogy önt hosszú élettel áldja meg! Feltűnést keltett az ajándékok között egy ba­bérpárnán nyugvó remek babórkorona feketesárga és magyar nemzeti szinü szalagokkal. Sonnenthal a bécsi Burgszinház magyar származású hires mű­vésze küldte. A szalagckon a következő aranybötüs felirás : „In aufrichtiger Verehrung und dankbarer Erinnerung an Frau Rosa Jókai, der unerreichten Künst­le r i n.“ Ezüst babérkoszorút küldött még a m i s- kolci színház személyzete. A nap fo­lyamában Jókainé sók üdvözlő táviratot kapott, többi közöttLewinszkytől ésG-allmayer asszonytól Bécsből. Mig a színpadon sürgölődtek-forgolódtak, ad­dig Jókainé ünnepicsen diszilett öltözőjében fogadta egykori pályatársnői és a nemzeti színház több tag­jának hódolatát. Az elsők, kik üdvözölni siettek a nagy művésznőt P r i e 11 e Kornélia és Szath- m á r y n é voltak. Jókainé öltözője virágokkal és szőnyegekkel volt gazdagon díszítve, s azonkívül Szigligeti, Tóth József, E g r e s s y Gábor és Szerdahelyi Kálmán mellszobrai ékiték. ‘ Körülbelül fél 7 óra tájt egyszerre nagy moz­galom keletkezeit a szinpadou. A nemzeti színház tagjai élükön Podmaniczky Frigyes br. in­tendáns úrral körbe álltak. Az első sorban a több­nyire fehérbe öltözött hölgyek. Ott voltak P r i e 11 e Kornélia, Szatmáryné, Felekin é, Já­sz a y Mari, Helvey Laura, Grillné- Csillag Teréz, Lendvayné, Adorján Berta, Maleczkyné és a férfitagok valameny- nyien, a népszínház részéről Hegyi Aranka és Pálmay Ilka, Lukácsi és Sólymos i. Ott volt még persze Jókai Mór is, Jókai Róza és Hegedűs Sándor. Egyszerre riadó él­jen hangzott fel. P a u 1 a y Ede igazgató kar­ján lépett be a már Volumnia jelmezébe öltözött művésznő. Megilletődve állt meg a középen, midőn eléje lépett R i b á r y Ferenc miniszteri tanácsos és kijelentve, hogy a király is hozz járulni kívánt a mai szép ünnephez, átnyujtá Jókainénak a ko­ronás arany érdemkeresztet a kö­vetkező beszéd kíséretében. Tisztelt hölgyeim és uraim! Hírnöke vagyok annak az örvendeztető ese­ménynek, hogy ö felsége a király folyó hó 28-ikán kelt legkegyesebb elhatározásával Jókai Mérné La­borfalvi Róza asszonynak, 50 éves szinószeti jubi­leuma alkalmából a színészet körül szerzett érde­mei elismeréséül a koronás arany érdemkeresztet legkegyelmesebben adományozni méltóztatott. (Él­jenzés.) Nagyságos asszonv ! Tisztelt művésznő ! A belügyminisztérium vezetésével megbizott miniszterelnök azzal bízott meg, hogy a fejedelmi kegynek e látható jelét, az érdemkeresztet ez ünne­pély alkalmából közvetlen átadjam. Egyúttal átad­jam a miniszterelnök levelét, amelyben maga részé­ről is érzelmeit kifejezi. Az élet és művészi pálya, melyet nagyságod oly dicsőség közt megfutott, a legritkábbak közé tartozik Ön valóban, az istentől nyert rendkívüli te­hetség, szorgalom és ihlettséget fejtett ki rövid idő alatt, a szavaló művészetet legmagasabb fokára emelni, a müveit nagy közönséget meghódítani, annak szűnni nem akaró tapsait élvezni, azután az életre szóló szent frigyet kötni, holtomiglan-holtodig- lan egy oly férfiúval, ki a magyar irodalom büszkesége, ki a müveit külföldet a magyar irodalom géniuszával megismertető, azt be­csültté, tiszteltté tévé ; azután látni, hogy a magvetés munkája, melyben oly nagy része volt, mennyire sikerült ; látni a nemzeti inté­zetet szerető és bölcs, buzgó fővezérlet és szak­szerű igazgatás által azon polcra emelni, melyen a haza közörömére jelenleg áll, és végre a fejedelmi kegygyei találkozni és pedig e tekintetben is első a magyar szavaló művésznők között: ez oly életpálya, amely ritka halandónak jut osztályrészül. Nincs is egyéb hátra, minthogy a királyi kegyelem jelét s a miniszterelnök levelét átadva, szivem mélyéből azt kívánjam, hogy az előbbit az emberi kornak legvég­sőbb határáig teljes boldogságban viselhesse. Jókainé mélyen megilletődve rebegte e szava­kat : „H ódolattal fogadom a királyi kegy e magas jelét.“ Alig csillapult le a zajos éljen, midőn előlé­pett Podmaniczky báró és a következő beszéd­del nyujtá át az igazgatóság koszorúját: lisztéit művésznő, Nagyságos asszony! Midőn ezelőtt ötven évvel a tisztelt művésznő színésznői pá­lyáját megkezdő, mily sötét borulat környező a ma­gyar drámai színművészet egét. Már-már ott valánk, hogy alig-alig merték azok, akik a színművészet kö­rül érdeklődtek, reményleni azt, hogy e komor ég­boltozat még derültebbé is válhatnék. A tisztelt mű­vésznő nagy tehetsége, kitűnő szorgalma s iblett- sége, s azon fény s meleg, melyet e tulajdonai ter­jesztettek magok köré, mind fényesebbé tévén a drámai színészet egét, — nem csak fényesebbé, de végre oly fényessé s ragyogóvá, miszerint meg valánk s vagyunk győződve arról, hogy a tisztelt művésznő a magyar drámai színművészet terén a netovábbat érvén el, alkotta egyszersmind ennek végfénypont- ját. E rendkívüli hatásáért melyet a magyar drámai szinmüvészetre gyakorolt, kiérdemelte nagysád, az irodalom, hazai nyelvünk, az összes haza, — de legkülönösebben a magyar színészet örökké fenma- radandó hálás köszönetét. A milyen köszönettel s csodálattal tartozik nagysádnak az összes hazai színészet, — épen oly hálával kell, hogy eltelve legyenek nagysád irányában az egyes előadó művészek : színésznők és színészek. Nemrég-ideje annak, hogy mig a haza osztá- lyookra volt osztva, melyek egymást elválasztó ha­tárfalait lerombolni kevésnek, majdnem senkinek sem sikerült. Volt felső, felsőbb, legfelsőbb osztály, de azon osztályoknak egyikében sem talált helyet — a szinószek osztálya, — ezek elkülönitve s meg nem közelítve, éltek, mint egy osztály, melynek a társadalomban illő hely nem jutott. Ez most már hála az égnek nincsen igy, — mindnyájan egyenlők vagyunk s a társadalomban mindenki nem foglalkozása, de tanai által szerzi meg számára az illető helyet vagy rombolja le azon állást, melyet mások alkottak számára. Természetes tehát hogy most a színész és színésznő, az előadó művész egy szóval, — mindazok nagy örömére, akik a szinészetet nemcsak kedvelték, de annak hazánkban való nagy érdemeit elismerik, — most már társa­dalmi állással ép úgy bir, mint akárki más, akinek az ezen állás kivívásában szükséges képessé meg­vannak. S hogy ez igy van, nagyrészben a nagyságos asszonynak köszönheti mind ezt, ki a példája által megmutatta, hogy a színművész nemcsak a függöny legördültéig mulattató s szórakoztató lény, hanem képes magának a deszkákon túl is fényes állást biztosítani. Nagysád a színpadtól az oltárhoz lépett s egy férfiúnak nyújtotta kezét, aki kiváló költő, iró, ha­zafi s példás honpolgár ; nagysád nagy tehetsége, szépsége, hangjának bója s szelidsége által, le tudta rombolni a századokon keresztül uralgott előitélete­| két s utat tö’t azok számára, akik utána következve , már csak a sima utón haladtak, miután elödjök ki- | egyengette azt utolérhetlen művészi zsenialitása se­gélyével. S mindezért nemcsak a magyar szinészet egészben, de különösen az előadó személyzet tarto­zik hálával, mint akik hazánkban történt felszabadí­tásukat a tisztelt művésznőnek köszönhetik. De bocsánatot kell kérnem nagysádtól, amiért felindulásomban azzal kezdem a mivel végeznem, s azzal végzem, a mivel kezdenem kellett volna. Én ugyanis a nemzeti színház igazgatósága nevében üdvözlöm a tisztelt művésznőt, s azzal va­gyok megbízva, hogy e szerény koszorút a tisztelt művé znőnek a mai nap emlékére, a nemzeti szín­ház igazgatósága nevében átnyújtsam. És az Isten engedje, hogy nagyságod hosszasan s boldogságtól környezetten nyugodhassék babérain, mindenki által tisztelve s szeretve. Éljen! (Tableau, átnyújtja a koszorút.) Az intendáns után a személyzet nevében Ber­csényi Béla mondta a következő beszédet: „Mélyen tisztelt művésznő ! Szeretett nagyasszonyunk ! A nemzeti színház ma virágzásának szép kor­szakát éli. A felséges király atyai szeretettel istá- polja, a nemzet büszkén vallja magának s működé­sét, törekvését fölemelő figyelemmel kiséri. Ez a színház ma megnyitotta csarnokát, hogy téged nagyasszonyunk megünnepeljen. Ez ünnep lángjai lobognak ma a nézőtéren, a szemekben, a szivekben. E színház és minden tagja, ha lehetne, előhozná ma minden sikerét, minden diadalát, hogy lábaidhoz rakva, igy szóljon hozzád: „íme nagyasszonyunk“, mind a tiéd ez !“ Igen tied ! Mint ahogy tied az egész magyar szinészet, mely csak veled veszi igazán kezdetét, s azon nagy nemzedéké, melynek te legkiválóbb tagja voltál. Ti voltatok azok, akik sötét időben, amelyre nagyon ráillett a költő kiáltása : Romlásnak indult hajdan erős magyar ! aki Elődeinknek bajnoki köntösét S nyelvét megunván, rut idegent cserélt, mondom ti voltatok, akik e sötét időben arra vállal­koztatok, hogy lángot gyújtsatok a magyarságnak, hogy visszaadjátok a magyarnak nemzetiségét s meg­tanítsátok arra, amit elfeledett : nyelvére. És ez a munka nagyon nehéz volt. Yajjon a zajló Duna, melynek fenyegető jég­táblái között gyönge lélekvesztőn jártatok át Buda­várába, vagy a még fagyosabb közöny s ezer más akadály volt e veszélyesebb ? Es mégis sikerült ! Hangod csodatevő varázsa, alkotásaid fónsége és igazsága — jeles társaid segitségóvel csakhamar meghódította az ajkat a magyar szónak, a szivet a magyar érzésnek. A fölébresztett nemzet a ti hatástok alatt emelte e csarnokot, mely külsejére bár szerény, de a művészet nagyjait mondta magáénak. Itt küzdöttél, itt diadalmaskodtál! Itt tetted a külföld művészetével szemben az összehasonlítást büszkeségünkké; itt voltál segítségére a költőknek, midőn azok a csapások alatt áléit nemzethez szól­tak ; itt alkottad meg azon fónséges példaképeket, melyeket lelkünk szentélyébe zárt, elménkbe, értel­münkbe olvasztott, hogy tanuljunk, lelkesüljünk megnőljünk tőlük s róluk beszélve tekintélyt nyerjünk magunk, s szavunk meghallgató figyelmet. De nagyon korán távoztál el innét ! . . Yajjon a satnyulásnak — istennek hála : rö­vid — korszakában, melyik érezte meg, hogy a rongyokhoz nem illik a korona, a korona vagy a rongy ? Távoznod kellett. Oly befolyásnak volt itt da­gálya akkor, mely a Holt-tengerből szíttá nedveit. De feledjük ! . . . Hiszen itt vagy most közöt­tünk, újra megzendül ajkad, s szava egy azóta tá­madt nemzedéket ihlet meg. Szólalj meg hát ! . . . s nekünk engedd, hogy ráboruljunk kezeidre, mint gyermekei a jó anyának, aki övéinek jólétet, nyugalmat, hirt és dicsőséget szerzett. Mi szeretetünket és hálánkat adjuk érte. En­nek akar kifejezése lenni e koszorú, mely oly sze­rény, mint amily tündöklők a te érdemeid, s ez Írás, melybe bele irtuk érzelmeinket. Olvasd te eb­ből, Isten meg sziveinkből hogy mi neked erőt, egészséget, és hosszú életet kívánunk !“ Riadó éljen viharzott fel e szavakra, s mig Bercsényi kezet csókolt a művésznőnek, addig Yi z- váriné és Csillag Teréz az ezüst koszorút, Adorján Berta k. a. pedig a feliratot nyúj­totta át. Most Jókainé, aki eddig úgy állt ott, mint egy szobor mozdulatlanul, beszédre nyitá meg aj­kait. Milyen beszéd, milyen hang ! Nem a matróna hangja ez, aki ma ünnepli színpadra lépésének 50 évfordulóját ; nem, a művészetének delelőpontján lévő művésznőnek bűbájos, varázshatásu hangja ez, mely érces, mint a kürt szava és édes, lágy, mint aoel-hárfák andalító zenéje !

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék