Budapesti Hírlap, 1884. január (4. évfolyam, 1-31. szám)

1884-01-16 / 16. szám

IV. évfolyam, 16. szám, Budapest, 1884. Szerda, január 16. Előfizetés! Arak Rgto* évre 14 Irt, félévre 7 írt, negyedévre 8 írt 60 kr­, egy hóral írt 60kr. Megjelenik mindennap­­ hétfőn és ünnep után raid napon is.­ Felelős szerkezat S­­inkini Jósáét Egyes nám ára 4 kr. — Hirdetések díjszabály szerint. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. kerület, kalap-ntexa 16. szám. A korong-politika. Hogy mitől származik az a földrengés, melytől Zágráb alatt és a környékén elterülő föld periodikusan mintegy negyednapos hideg­lelésben megrázkódik , azt eddig hiába kutat­ták a geológusok. A politikusok már kitalál­ták. Amely föld annyi bolondot és Szarcsevi­­cset hord a hátán, azt nem csoda, ha időkö­zönként kitört a nehéz nyavalya; nem csoda, ha anyaga megreszket idegesen s tüzet és hamut óhajtana okádni. Mindennap uj botrány hírét hozza meg a drót, hogy betyározzák és szamaraz­­zák egymást a horvát hazafiak a drága haza érdekében, és hogy simselik a bánt és Ma­gyarországot. Hogy pedig ez minő benyomást tesz és minő figyelem és megrettenés tárgya Magyar­­országon, azt mutatja az a nevezetes körül­mény, hogy képviselőházunk ma letárgyalta a horvát miniszter költségvetését, anélkül, hogy csak egy árva szót is vesztegetett volna a horvát kérdésre. Ez ugyan nem érdekli a mi honatyáinkat. Abban a meggyőződésben lát­szanak lenni, és tán igazuk is van, hogy semmi okos dolog, ami tán kitennék tőlük, nem ér nekik annyit,­ mint a horvátok bo­londsága. Kár volna tehát őket komolyan megháborgatni nemzeti kedvtelésükben. Abban a kis testületben nem kevesebb mint öt párt dolgozik a nagy Horvátország jövőjének elő­készítésén. A hatodik a bán és Bedekovics mi­niszter. A nemzeti párt, a nemzeti oppozició, a Szarcsevicspárt, a szerb párt és a párton kívüli párt. A bán nagyúri flegmával nézi a háborgó elemeket s várni látszik a pillanatot, amelyben mintegy újkori Neptun felüsse sás­­koszorus fejét és háromágú szigonyával (a há­rom osztályfőnök) közéjük csörditve rájuk ri­­valjon Virgilius szavával: Quos ego . . ! Kellemes benyomást tesz valóban így messziről, szellemes fiatal fejével ez a Fabius Cunctator, aki hallgatagon szemléli, mosoly­gással boszantja a dulakodó feleket, tanulmá­nyozza a terrénumot s fontos tervekkel két­ségkívül terhesen, várja ideje elérkezését. Mintha mit sem akarna kockáztatni, mindent óhajtana tudni, ismerni szeme láttából, saját ta­pasztalásából, hogy fegyvertára teljes legyen, mire le fog szállani a harcolók közé. Kitűnő tapintatot látunk abban, hogy nem elegyedik az ocsmány dulakodásba. Hadd bán­jék el abban a híres „parlamentben“ a híres kisebbséggel a hires többség, amíg — bir. Ha majd Horvátország nem bír Horvátország­gal , akkor jön a bűn. Silány és nevetséges benyomást tesz ugyan az az aléltság, amelyben a képviselő­ház a budget tárgyalásával szemben elmerülve van, de hogy a horvát kérdést nem feszeget­ték, azt — ha nem is számítás, hanem vé­letlen műve — igen szerencsés körülménynek tartjuk. A horvát állapotok betegsége nem hat el a birodalom színéig. Még attól nem vaka­rózik Magyarország, ha Horvátországnak visz­ket valamije. Mikor a földrengés megreszket­­tette a földet a horvát metropolis alatt és Zágrábban inogtak a tornyok, megrepedeztek a házak és jajveszékelt a megrémült népség. Budapesten szilárdan állt a föld, szilárdan állt a földön, ami rajta volt Épen így nem resz­ket meg a magyar fővárosban e pillanatban is semmi, a­midőn Zágrábban nem a föld bom­lik, hanem az emberek elméje. Békén és nyu­godtan várhatjuk be, hogy mit csinálnak egy­mással a horvát oroszlánok. Hogy Horvát­­országban béke és rend legyen, arra kell gondunknak lenni. Hogy a horvát „tör­vényhozó testület” mit csinál magából, annak igen közönyösen várhatjuk be a végét. Mert hiszen azt, hogy ott alkotmányos álla­potok lehetségesek-e, nem-e, azt demonstrálni nem nekünk áll érdekünkben. Mi úgyis elleszünk, ha a horvát követ urak akár ki is verik egymást a tisztelt házból. A magyar zsarnokság ebben ép oly kevéssé fogja őket megakadályozni, mint a címek osztogatásának ama felségjogában, melyet egymással szemben oly tiszteletreméltó bőkezűséggel gyakorolnak. A király által a pápához intézett újévi üdvözlő levélről már megemlékeztünk a „Standard“ bécsi levelezője nyomán. Most ugyanerről a levélről a „G­ermania“ a következőket írja : Midőn a pápa dec. 29-én fogadta a diplomáciai kart, Paar gróf osztrák követ átnyújtotta az osztrák császár levelét, amelyben az uralkodó kifejezi a szentszék iránti ragaszkodását, egyszersmind biztosítja, hogy nem szándékozik látogatást tenni a Kri­inálban. A császár levele ebben a tekintetben a leghatározot­tabb volt és arra nézve bizonyítékot szolgáltatott, hogy az uralkodó igen jól ismeri a katholikus és­ ­ „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. A „Magyar Nyelvőr“ ős hatása. — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Hallották már hírét a Nyelvőrnek, tisztelt olvasók ? Persze, hogy hallották. Talán csakis a hírét hallották. Nem gáncsképen mondom. Bevett szokás már nálunk, hogy csak híréből ismerjük azt, amire ez van nyomva: „A m. tud. akadémia kiadványa.“ Pedig aki a cím­belire kis időt rászentel, nem bánja meg. Ismerkedjünk meg vele kissé közelebről. „Irtó háborút a rossznak!“ Ez volt a jelszó, melylyel 1872. január havában síkra szállott. Már az első számban körvonalazta fölada­tát: elvi kérdések tisztázása, anyag­gyűjtés és a nyelvbe becsúszott v­i­s­z­­szásságok földerítése. Különösen ez utób­bira már égető szükség volt. Szókovácsolási kór dühöngött mindenütt. Augiás istállójában nem akadt annyi dolga Herkulesnek, mint a Nyelv­őrnek az éktelenül megcsonkított és korcs szók tömkelegében: adály, aggsor­­, ád­a, badnok, indópont, lovancz, pom­­pály, üzönc! stb. Párducos Árpád megfor­dulna sírjában hallatukra. Találkozott olyan magyar ember, ki a hó­napok neveit igy akarta magyarosítani: r­ég­tön­ö­s, zuzmorós, olvános stb. A „toaszt“ szó helyett ezt a magyar (?) szót aján­lotta valaki: h ö r p i g e. Elszorul a szívünk még most is, ha rágon­dolunk a kegyetlen csonkításokra, melyeknek nyomait magukon viselik szerencsétlen „műki­­fejezéseink.“ Lássuk csak az orvosoknál: nyi­­tasz, kötés­z, metes­z, csipesz, ku­tan, ömleny, kemnye, korpa­g, hajdagosizzag, rezgőrj, torok­láb stb. (A nép ez utóbbit nagyon találóan t­o­­r­okpenésznek hívja). Vagy forduljunk a jogászokhoz és filozófusokhoz, ha Bukovay meg is haragszik az együvé helyezés miatt. Ő náluk is csak úgy hemzsegnek ilyenek : h­a­­tány,­észleges, állag, vagylagos, művel­­, államtönk, ügyér stb. Még a tornatanítók is kificamodott műkifejezéseket hoztak forgalomba, mint terpeszugrás, lépállás, visszakozás stb. Mit szóljunk a germán kaptafára húzott, szenvedő igealakos „hivatalos“ stylusról ? Meg­­állhatjuk-e nevetés nélkül ezt: „Vonatkozással előfekvő nagybecsű jegyzékére tisztel­­tetünk visszafelelni.“ Vagy : „A legkedvez­ményezettebb államokkal kötött vámszerződések figyelembevételébeli tekintetéből.“ Az sem utolsó, mikor egy rendőri hirdetmény 5 frtot ígér egy elveszett kutya „létrehozójának.“ Százával idézhetnék a szánalmat keltő pél­dákat. Úgy látszott, mintha beteljesült volna Kazinczy óhajtása, ki megengedte, hogy a szóhű fordítás érdekében erőszak követt­essék el a nyelv szellemén, sőt ezt ő maga gyakorolta legjobban, mikor a német „wie so ?“ kifejezést így fordí­totta :Hogy úgy? — „Geh, dass ich mich sammle“ nála ennyit tesz: Menj, hogy össze­­gyüjthessem magam“ és igy tovább. A neologusok (ujjitók) ilyféle túlka­pásai ellen szálltak síkra a Nyelvőr párti ort­­hologusok. Nehéz tusát kellett vivniok. Mert amazok eleinte csak fitymálva tekintettek a „paraszt Nyelbakterre“, és ha né­ha-néha­­ felszólaltak is valemely fattyúhajtás érdekében, tették azt amúgy lóhátról. E 1r e n o k a i k ezek: A Nyelvőr aján­lotta szó tág, szűk, emlékeztet erre, arra, régi szó rosszul hangzik. Sokszor az igazság ellenére azt a vádat hangoztatták, hogy a Ny. nyelvünk gazdagítása, szépítése ellen tör, nem veszi tekintetbe a nyelv­érzéket, mely már számos gáncsolt szóval meg­barátkozott, „a nyelvet azon izlési körbe taszítja, melynek legkedvesebb élvezete a foghalma és bagó“. — Pedig a Ny. nyíltan kijelenté, hogy megengedi az új szavak gyártását, de csak az alkotó nyelvszellem útján. Elis­meri azt is, hogy vannak helytelen szók, melyeket már kiküszöbölni nem lehet. Nem való tehát a „túlzás“ vádja sem. A nyelvgazdagítás elleni törekvése sem bizonyul igaznak, mert maga is igyekszik a régi irodalom, a nép- és táj­nyelv szavaiból a használha­tókat forgalomba hozni. A Nyelvőr mindig fér­fias, nyílt küzdelmet keresett, tudományt köve­telt tudomány ellen, de vajmi ritkán halott érveket. És így nem is csodálhatjuk, ha sokszor használja a világos bizonyítékok mellett a gúny fegyverét is, mit többen zokon vettek tőle. Helyteleníti például a d­a, d­e képző hasz­nálatát és mikor a neológusok azzal hozakod­nak elő, hogy hiszen ez a képző már a régi nyelvben is dívott, előbb megállapítja állításaik értékét, aztán még hamiskodva vissza is tromfol: „Persze, hogy megvolt ősapáinknál is ez a képző ; példák rá : M a g d­a (az a hely, ahol a magot tartják), rozsda (ahol a rozsot) horda, (ahol a bort), vajda (ahol a vajat) és gazda (ahol a gazt tartják.)“ A Nyelvőr bírálataiban kettőt tapasztalhat­nak. Először azt, hogy nemcsak gúnyol, hanem az ócsárolt kifejezések helyett ajánl helyes al­kotásokat, vagy közli a nép nyelvén élőket. Mai számunk 12 oldalt tartalmaz.

Next