Budapesti Hírlap, 1884. február (4. évfolyam, 32-59. szám)

1884-02-14 / 44. szám

IV. évfolyam. 44. szám. Budapest, 1884. Csütörtök, február 14. Előfizetési árak Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő : Csukásai Józse Egyes szám­ára 4 kr. — Hirdetések díjszabály szerint. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. kerület, kal&p­ntcza 16. sz&m. Anglia és Szudán. Iriadstonet ma leszavazták az angol felsőházban. A konzervativoknek rop­pant többségük volt, száz szótöbbségük. És az angol közvélemény a pairek részén van, s holnapután nagy meeting lesz London városháza termében, melyben kimondassák, hogy a kormány határozatlan politikája rossz, a máhdit le kell győzni és Egyiptom kor­mányzását átülvenni. Ha az alsóház is bizal­matlanságot szavaz Gladstonenak, a miniszté­rium bukott, de még Gladstone épít a szabad­elvű párt szavazatára. Tout comme chez nous, ha szabad ha­sonlítani Tiszát Gladstonehez s az egyiptomi nagy kérdést a zsidóházassági lappáliához. Az angol liberálisok is elégületlenek a dugaszban, hanem ragaszkodnak a kormányhoz, hogy el ne veszítsék a hatalmat. Az egyiptomi kérdés azonban a kormány nyakára nőtt. Politikájával megbukott, az vi­lágos, csakhogy nem akarja bevallani. Lehe­tetlen Egyiptomot felelősség nélkül kormá­nyozni, okkupáció nélkül megtartani és Szu­dán nélkül Anglia hatóságának alávetni. Ang­lia kénytelen vagy föladni Egyiptomot, mi képtelenség, vagy protektorátusa alá vetni, azaz annektálni, és kénytelen kivonulni, vagy legyőzni a mahomedán fölkelők fanatizmusát. A máhdi próféta, ki nem alkuszik, annak nem lehet azt mondani, hogy osztozzék az ango­lokkal a Nílus völgyén, mert, ha megcsele­­kedne, csalóként elkergetnék a dervist követői, kik most halálba­­mennek érette, s diadalt diadalra aratnak. Már a harmadik katasztrófa éri Szudán­ban Angliát. Először Hiks basa serege, azu­tán Baker basa serege, végre a derék Tewfik basáé semmisült meg az arabok öldöklő táma­dása alatt. Halált arattak sok ezeren, dicsősé­get egyedül Szinkat helyőrsége és parancsnoka. Hiába leste az angolok segítségét Szuakimból, tartotta a várost, míg az utolsó falat kenyér is elfogyott, azután levegőbe röpite várfalait, megsemmisíté a hadi prédát, s rohant a ha­lálba kezében karddal drágán adva el életét. Szinkat eleste épen most, újabb csapás Gladstonera nézve. Mert hiszen Baker hasát azért küldte le, hogy Szinkatot mentse föl. Adott volna neki angol és indiai csapatokat elébb, mint ahogy most küldi a katonaságot Szuakimba nyakra-főre. Baker sem veszti a csatát Tokkarnál, Szinkat is meg van mentve. De a félrendszabályok megboszulták magukat ezúttal is, most majd több erővel kell visz­­szafoglalni, amit könnyelműen föladtak, az utat, mely a sivatagon át Szuakim kikötőből Núbiába és Khartumba vezet. Szuakim anél­kül nem ér semmit. Szinkat eleste pedig új lángra gyulasztja a fölkelést, s a máhdi tekintélyét roppantul emeli. Mindig nagyobb lesz a veszély, s min­dig fenyegetőbb az angol uralomra nézve. Alexandria barbár bombáztatása katonai szem­pontból semmi hőstett, még csak erőkifejtés sem volt, egyszerű lőgyakorlat; a hadjárat Szuezből Kairóig fáradságos volt és nagy si­ker, olcsón megszerezve, hanem a nehézségek azontúl kezdődtek, s Gladstone elfogultsága, fukarsága és makacssága által odáig fokozód­tak, hogy most majd másodszor kellend meg­hódítani Egyiptomot, elcsöndesedik, s másnap reggelig olyan szelíd és ártatlan, mint egy bárány. A gép duruzsolását emberi sürgés-forgás zaja váltja fel. Mindenki siet a napi terhet le­rázni nyakáról s élvezni a nyugalmat, mig újból piroslik az ég. Az asszonyok ajkán mosoly játszik. Talán otthon síró gyermekeikre gondolnak, kiket né­hány perc múlva keblükre fognak szoríthatni. Egyik a kendőjét, másik kosarát, harmadik ba­tyuját szedi elő nagy sietve, csakhogy mihama­rább együtt lehessen férjével, s kicsinyjeivel a családi tűzhely körül. A leányok összedugják fejüket és suttog­nak, kacagnak valami fölött. Mindeniknek van közleni valója, minek elmondásához még reggel fogott, s most folytatja, egyszerre megtalálva a beszéd abban hagyott fonalát. A férfiak egyes csoportokra oszolva több­nyire azon tanakodnak, hogy melyik csapszékben hörpintsenek előbb egyet gyertyagyújtásig. Siet­nek megtölteni pipájukat, bodor füstfelleget fújva maguk körül. Az ifjabbak illedelmesen helyet adnak a hölgyeknek, s furfangos megjegyzések­kel kacsingatnak valamelyik kacérabb munkás leány után. Jó darab ideig tart a zsibongás, tolakodás és zaj, előbb a házban, majd a kapuban, míg végre az utcák és sikátorok tömkelegében elosz­­lik a sereg. Mintha egy nagy nyíláson valami óriási cseberből vizet öntenének ki, mely aztán lassanként szétfolyik a talajon. Beáll a csönd. És Gladstone most sem akarja belátni, hogy hibázott, ezentúl sem akarja változtatni politikáját. Ezt tanúsítják a kormány nyilat­kozatai a felső és alsó házban, melyekből ki­tűnik, hogy még nem adta föl az eszmét: kivonni az angol sereget Egyiptomból, s csak angol hivatalnokokkal árasztani el az országot, föladni Szudánt és kiegyezni a máhdival. Hogy új csapatokat küld Egyiptomba, azt csak ideiglenes rendszabálynak tekinti a nehézsé­gek legyőzésére, hogy a fölkelés ne terjedjen ki magára Egyiptomra és a vöröstengeri vá­rosokra. Ezen önző és szűkkeblű politika egy­szersmind ügyetlen, mert kivihetetlen. Angliát máris mélyen komprommittálta. Ha Gladstone buknék, Egyiptom angol provinciává lesz, Szudán angol gyarmat. Ha marad, politikáját lényegesen módosítani lesz kénytelen, mert az angol közvélemény nem tűri tovább, hogy hazája az egész világ előtt kompromittáltassék s az angol érdekek veszé­lyeztessenek. A „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. A bilincs. Elbeszélés. — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Decemberi délután van. A gyárban csak négy óráig dolgoznak, mert télen ilyenkor már sötétedni kezd. Amint a gyár udvarán megkondul a kis harang, a hangyaszorgalommal dolgozó munká­sok, — férfiak, nők, gyermekek, számuk meg­közelíti a háromszázat — könnyebbülten léleg­­zenek föl. A mozgékony ujjak megválnak a mű­szerektől, szerszámoktól. Az arcok kisimulnak, s elvesztik azt a sajátságos, merev figyelmet, melyet egész napon át egy pontra, egy tárgyra irányoztak. A gépszijak, mik egyik teremből a másikba, föld alól föl az emeletbe, onnan ismét le, jobbra, balra kígyóznak, szökdösnek, behálózva az egész épületet, — mindig lassabban futva, végre meg­ereszkednek. Mozgatójuk, az a nagy gőzszörnyeteg, mely rendithetlen komolysággal rángatja szilárd érc­­tagjait egész nap, egyhangú mozgásával még a környéket is betöltve s ha megharagszik, dühé­ben izzó-porrá morzsolja valamely gondatlan munkák eleven testét, — most úgy tesz, mintha kiengesztelődnék a világgal, s hasonlóan az el­­alvó emberhez, lassanként fölhagy a zsörtölődés­­sel. Egyet, kettőt prüsszent, végre hosszat ásítva (*) Odafenn a Fortunában egy csinos per folyik esküdtszék előtt, mialatt e sorokat írjuk. Két tanférfiú, pedagógiai tárgyú szaklapok szer­kesztői oly titulusokkal illették egymást saját közlönyeikben, melyek semmiféle magánkörben nem volnának tűrhetők. Mit végezzen velük a bíróság, ez az esküd­tek dolga. A mi feladatunk reá­mutatni e bot­rányos alkalomból arra a valóban botrányos hangra, mely a tanító és tanár urak „tudomá­nyos“ polémiáiban egész szokásossá vált. Kísérje bárki figyelemmel a pedagógiai szak­­irodalmat, a jó ízlés sajnos elvadulásáról, a leg­­csodásabb önmegfeledkezések egész járványáról fog meggyőződni. Pedig épp e téren engedhető A gyár kapusa megjelenik kulcskötegével, s még vár egy darabig, nehogy valaki bennre­kedjen e kis világban, mely reggelig oly csöndes, mintha ki volna halva. Mind elmentek. Egy fiatal, barna férfi áll csak a kapuban, türelmetlenül tekintgetve maga körül s a távozók után. Majd ismét befordul az épületbe, de néhány perc múlva előbbeni helyén áll. Úgy látszik vár valakit. Egyszerre néhány lépést tesz előre, . . . megáll, ... és visszanéz. E pillanatban csinos, karcsú nő siet ki a gyár kapuján, mely tompa zuhanással csapódik be mögötte. A nő fején kopott kendő, karján kosár van üres edényekkel, mikben ebédet vitt magának. Lesütött szemekkel haladt el a férfi előtt, ki rögtön hozzá szegődött. — Megint ? suttog a nő, félig megörülve a férfi látásán, félig aggodalommal. — Igen, Anna megint és mindig, viszonozza a férfi lépést tartva a nővel, kinek egész köze­lébe húzódott. — De hát mi lesz ennek a vége ? kérdi a nő busán. Amaz nem válaszol, csak felsóhajt oly ke­servesen, mintha szikla nehezednék szívére. — Az istenért mi lesz ennek a vége? is­métli a nő, mintegy követelve a választ. — Nem tudom Anna, csak az isten tudja a mi dolgunk végét, de lássa — agysegéljen — nem bírok magammal. Tudom, hogy maga most is azért késett, hogy én azalatt elmenjek, el is indultam odáig az utca szögletéig, de vissza­kergetett ez a csípős szél, és ... és még val Mai számunk 12 oldalt tartalmaz. A profeszszori hang.

Next