Budapesti Hírlap, 1884. május (4. évfolyam, 120-150. szám)

1884-05-17 / 136. szám

­ Tegnap este 10 órakor lett halottas hozzá a nógrádi Prónaynak egy jeles ivadékának hajléka. P­r­ó­n­a­y József, belügyminiszteri államtitkár ek­kor lett vesztes egy hosszú és kínos bírókban, melyet a halállal életéért sikertelenül folytatott. Kitűnő elme, kiváló képzettség, példás jellem és törhetlen hűség a hazához — a magyar nemzet újabb alkotmányos életében díszes szerephez juttatták, mely följegyzésre méltó epizódokban gazdag, de legjelentősebb abban a momentumban, amidőn a pártember az idő és az okulás tanításai előtt meghajol és leteszi a zászlót, amelynek diadaláért harcolt. Prónay József volt a régi balközép jelenté­keny férfiai közül az, aki az ország politikai hely­zetének helyes megítélésében, a haza érdekei­nek fölismerésében, a vezéreket megelőzve már 1871-ben sürgette azt, aminek szükségét Tisza Kálmán csak 1875-ben látta be. Akkor egy füzetes munkában szállt síkra a balközép — saját pártja — programmjának elejtéséért, illetőleg a közjogi harc feladásának. Nem találván meghall­gatásra, félre állt. A zászlót, amelyet szolgált vala addig, tisztelte, de az igazság ellenében, me­lyet fölismert, nem szolgálhatta tovább. Négy év múlva az ő igazsága győzvén a régi zászló felett, ő is visszatért a­­köztérre s az­óta ismét a régi hűséggel, tehetségeinek gazdag­ságával, melyet tudomány, tapasztalás és jellem­beli tulajdonságok fénye tetézett, egész halálos haláláig a haza szolgálatának élt. Úgy is mint nyilvános jellem, úgy is mint hazafi, úgy is mint köztisztviselő és mint magán­ember a magánérintkezésben nemkülönben,­­ példája volt a követésre méltó alakoknak. F­jai, úgy ő is 1845-ben, miután az ügyvédi vizs­gát letette, barátjával Podmaniczky Frigyes báróval utazni ment. A berlini egyetemen az akkori jeles tanárok közül Raumert, Ranket és Schellinget hall­gatta, majd bejárták Orosz-, Svéd-, Dán és Német­ország egy részét, utóbb egyedül ellátogatott Pa­risba, ahol a nyilvános életet tette tanulmányozása tárgyává ; járatos volt Fülöp Lajos udvarához is és az egyetemen hallgató Quinet Edgar és Michelet előadásait. Az 1846. év tavaszán Mailáth György­­gyel, a későbbi országbíróval és Széchen Antal gróf­fal beutazta Angliát, Skóciát és Írország egy részét. Az angol intézményeket, különösen a fogházak különböző rendszereit tanulmányozta, szorgalmasan ellátogatott a parlament két házába, tanúja volt a gabna­­törvények fölötti parlamenti vitáknak s Peel diada­lának. Végül Hollandon, Belgiumon és Déli-Német­­országon át hazatérvén, megyéjében tiszt, jegyző mi­nőségben kezdte meg ismét működését. 1848. tava­szán főbiróvá választatván, e minőségben 1849. ja­nuárban a bányavárosok felé visszavonuló Görgeyt üldöző császári csapatok vezére által elfogatott s Pestre az újépületbe kisértetett. Hat heti fogság után hazakerülvén, megyéje őt egyhangúlag első al­ispánná választotta. A szabadságharc folyamán, mi­dőn az oroszok megyéjébe törtek, Prónay­­ Gör­gey táborába ment és ott a főhadiszálláson futár­­szolgálatot teljesített egészen a világosi fegyverle­tételig. A szabadságharc befejezte után bujdosott és 1850-ben amnesztiát nyert, de rendőri felügyelet alá helyeztetett. Ez idő óta visszavonultan élt 1860-ig, amidőn az októberi diploma korszakában Nógrád­megye főispánjának nevezték ki. Ezt az állást azon­ban nem fogadta el. 1861-ben a borsod-mezőkövesdi kerület képviselőjének választotta meg és az ország­gyűlésen a határozati párthoz csatlakozott. Ugyanezt a kerületet képviselte 1865-ben, amikor a balközép­­párt részéről tagja volt a közösügyi munkálat tár­gyalására kiküldött 67-es bizottságnak. 1869-ben harmadizben választotta meg kerülete képviselő­jének balközépi programmal. 1871-ben röpira­­tot adott ki, melyben szószólója lett a balközépi po­litika elejtésének, az 1867-ki kiegyezés elfogadásának és a reformkérdések célszerű megoldása végetti párt­tömörülésnek. Ennek fogytán Prónay pártjával meg­­hasonlott és 1872-ben mandátumot nem vállalt. 1875-ben létrejövén a fúzió, Prónay ismét a mező­kövesdi kerület képviselőségét vállalta el. Ugyanebben az évben neveztetett ki belügyi államtitkárnak, mely minőségében tevékeny részt vett az állami rendőr­ségről, a köztisztviselők hivatali kvalifikációjáról, a ki a tálból a legjobb izű pecsenyedarabokat, külö­nösen a csirke fehér húsát, melyet mód nélkül sze­retett ; de bizony az ő részére néha alig maradt egyéb, mint a nyaka meg a száraz kaparója. Aztán még csak jószát sem káromkodhatott, nehogy azok az előkelő asszonyságok meghallják, csak a fejét csóválta, meg a füle tövét vakargatta. Ebéd után persze jó lett volna egy kicsit szunyókálni a jó hű­vös szobában; le is heveredett szokott helyére, a barna angol­ vászon divánra , de alig hunyta le sze­meit, midőn rágyújtott az egyik magzat a keserves sírásra, s midőn azt valahogy elhallgattatták, a szép melódiát újra folytatta a másik , néha meg mintha egymással versengenének, mindkét gyermek sirt tor­­kaszakadtában s hogy a kellemes duettből tercett legyen, a rekedt torkú dajka énekelt nekik, hogy Zach­ariás uramnak a füle dobja majd megre­pedt belé. — Jaj, jaj ! — kiáltotta Ember Zach­ariás, a divánról fölugorva és kezével mindkét fülét befogva, — ha ebből állanak az atyai örömök, akkor inkább nem instálnak belőlök! Nem maradt egyéb hátra, minthogy ott hagyja a jó hűvös szobát és kifeküdjék a kertbe, ahol nagy bajjal elaludt ugyan, de a szúnyogok és Rebeka asszony méhei úgy összecsípték, ahol csak csipni va­lót találtak rajta, hogy midőn kiment embereihez a Dunapartra, azok alig akartak reáismerni. De ha még csak nappal ment volna a dolog igy, könnyebben elviselte volna ; azonban vége volt az éjszakai drága jó álomnak is ; mert egész éjszaka tartott a hangverseny s midőn néha a dajka is ki­merült, szegény Ember Zachariásnak kellett fölkel­nie, hol egyik, hol másik magzatját rengetni, ápolni; utoljára még a dajkanótákat is megtanulta, melyeket közigazgatás rendezéséről stb. szóló törvények készí­tésében.* Prónay már régóta gyomorbajban szenvedett, Orvosa eleinte dr. Ötvös József volt. Kerepesi-út 8. szám alatti lakásán (Kerepesi-udvar) már huzamo­sabb idő óta gyakrabban az ágyat kellett őriznie, de betegsége csak mintegy hét hete vett veszedelmesebb fordulatot. Pár nappal ezelőtt maga Prónay is érezte gyengülését s több orvost hivatott magához, de ezek nem tudtak már rajta segíteni s a család tegnapelőtt táviratozott az egyik Bécsben lakó fiúnak és a Rom­hányban lakó testvérnek, hogy siessenek a fő­városba, ha a szenvedőt még élve látni akarják.­­ Prónaynak neje tudvalevőleg 1867-ben meghalt, test­vére Prónay István Romhányban földbirtokos, három fia közül a legidősebb, János honvéd hadnagy, József a bécsi Teréziánum növendéke s a legifjabb, Endre Budapesten egyetemi hallgató. Prónay István a táviratra tegnap esti 9 óra­­kor megérkezett s még élve találta testvérét. Já­nos és Endre fiai utolsó pillanatában mellette ál­lottak. Az ifjú Prónay József azonban Bécsből csak ma reggel érkezett Budapestre s igy már halva ta­lálta atyját. Tegnap este 10 óra előtt még pár szót szólott környezeihez, 10 órakor azonban csöndesen, minden fájdalom nélkül kiszenvedett. Ma reggel már az „Entreprise des pompes Fu­­nébres“ emberei fölállították a fiatal Prónaynak szobá­jában a díszes ravatalt. A fekete posztóval bevont szobában magas ravatalon virágoktól és magas gyer­tyáktól környezve fekszik Prónay József, arcán a be­tegség nem sokat változtatott, csak a halál sápadt­sága ömlik el rajta. A gyászeset híre már a reggeli órákban elterjedt a fővárosban s már számosan látogatták meg a gyá­szoló családot.­­V­Prónay József a nemesi család nógrádi ágának sarja. Született Nógrádmegyében, Romhányban 1824- ben. Atyja, Prónay János, Nógrádmegyének az 1825 —1830. és 1832—36-ki országgyűléseken követe s a megyebeli szabadelvű pártnak két évtizeden át ve­zére volt. József három testvér között a legifjabb fiú, középiskolai tanulmányait Rozsnyón, Pozsony­ban, Eperjesen, a jogi tanulmányokat pedig Lo­soncon végezi. Az 1843—44-ki országgyűlésen mint gyakornok Radvánszky Antal zólyomi követ oldalán s később, mint távollevők követe je­lent meg s ugyanakkor lett Nógrádmegye tiszt. aljegyzője. Mint a magyar közélet kiválóbb is­ Tetszett azonban a jó Istennek a mi jámbor párunkat ettől a nagy kényelemtől megfosztani, sőt a természet mulasztását is helyre ütni; — mert Rebeka asszony egy hajnalban megajándékozd férjét egy­szerre két gyermekkel, egy kis­fiúval és egy kis leány­nyal, kik azután a keresztségben Gergely és Rózsa nevet nyertek. No hiszen, volt is felfordulás a háznál ! A két gyermekhez természetesen dajkát is kel­lett fogadni, a­mi igen nagy változást okozott, a szűkre szabott házi költségvetésen. Ha csak ennyi lett volna, de Rebeka asszonynak megszomorodott szívvel kellett észrevennie, hogy a dajkának hiva­talba iktatása óta, többé nem ő az első személy a háznál: a legizletesebb falatokat, a legjobb tejet, va­jat a dadának kellett adni, mindenben kedvére kel­lett járni, nehogy valamiképen megboszankodjék és a kis princnek s princesszinnek, e miatt baja történjék ! Természetes, hogy azalatt, míg Rebeka asszony betegen feküdt, a háznál minden szeggel-véggel állott össze; a tudós asszony és a sok bejáró miatt a holmi itt tört, amott veszett; az egyik riska teh­én elrúgta a hornyát, a kert meg úgy felburjánzott, hogy a laboda nagyobb volt benne a zöldbabnál és a paradicsom­almánál. Mikor Rebeka asszony felkelt, azt sem tudta, mihez fogjon, takarításhoz-e vagy gyomláláshoz, meszeléshez-e, vagy mosogatáshoz, a merre csak sze­mét vetette, mindenütt csak boszuság és kár. A kár­nak persze nem akad gazdája, de a boszuság, — no az megmaradt Rebeka asszonynak. Hát még Ember Zacharias uram ! . . . Midőn déltájban fárasztó üzletéből hazatért, hogy szokása szerint jóízűen megebédeljen, mindegyre orra előtt sikletett végig a bába meg a dajka , orra elől vették A családi gyászjelentés így szól : Prónay Já­nos cs. k. hadnagy a 9-ik huszárezredben, Prónay József, Prónay Endre, továbbá Prónay István és neje Almásy Mária és gyermekei, szomorodott szív­vel jelentik felejthetlen atyjuk, testvér, sógor és nagybátyjuk , Prónay József országgyűlési képviselő és belügyminiszteri államtitkárnak, 1884. május 15-én este 10’/2 órakor, életének 60. évében történt gyá­szos elhuny­tát. A boldogult hült tetemei f.­­hó 17-én délután 5 órakor fognak az ágostai hitvallás szertartása szerint a kerepesi-uti 8. számú házból, a kerepesi-uti sirkertben örök nyugalomra tétetni. Budapesten, 1884. évi május hó 16-án. Áldás és béke hamvaira!* A diszes ravatalt a főbejárattól balra eső nagy teremben , melyet e célra egészen kiüresitet­­t ő gordon hangjával még magamagának is gyönyö­rűséges volt hallani. Mert bizony Zach­ariás uram bátran visszakérhette volna tandiját az énekmesteré­­től, sőt kárpótlást kérhetett volna a természettől is, mert hangja sehogy sem váltott, hasonlítván ama melódiához, midőn a tehén-csorda együtt jön be a városba a sertésnyájjal. Hát tűrte, amig tűrhette, keresztényi önmeg­tagadással Ember Zachariás ezt a mulatságot , de mikor a pohár már csordultig megtelt, kapta kalap­ját és kiment sötét éjszaka az utcára sétálni. No, de mint mindennek a világon, a dajkakor­szaknak is vége lett a háznál és a két kis magzat, tisztességesen megerősödve, kihizva, kezdett bejutni az emberszámba; előbb négylábú állatocskákká let­tek; midőn pedig az első lépéseket kezdették meg­tenni és a „papa“, „mama“ szavakat gagyogni: a szülők is kezdették érezni, hogy a sok üröm után, van a gyermekekben egy kis öröm is. Ez sem tartott nagyon soká; sem Zachar úr, sem Rebeka asszony, nem tartoztak ama gyöngéd szivü lények közé, akik az apró örömöket élvezni tudnák; ellenben nagyon is érzékenyek voltak az apró boszúságok elfogadására. Hozzá­teszszük, hogy a gyermek­neveléshez még csak nem is kinyitott egyik sem; azért a két gyermek úgy nőtt föl, mint az út mellett elhullott magról származó növény; nem nyelve és nem ápolva, hanem elhagyatva, isten számában. Ha hasznos mezei-, vagy kerti növény lett volna, vagy az állatok országából születik apja, anyja, nagyobb gondot fordit reá, s jobban is ért hozzá. (Második és befejező közlemény következik.) BUDAPESTI HIRLAP. (186­0s.) 1884. május 17.

Next