Budapesti Hírlap, 1884. szeptember (4. évfolyam, 242-270. szám)

1884-09-18 / 258. szám

IV. évfolyam. 258. szám. Budapest, 1884­. Csütörtök, szeptember 16. Előfizetési Ural.: Egész évre 14 írt, félévre 7 frt, negyedévre 3 írt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn ég ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukássi József. Szerkesztőség és kiadóhivatal : IV. Kalap­ utcza 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Bismarck — Rotkschldék ellen! Minden kommentár nélkül sietünk kiadni az alábbi szenzációs politikai hírt, melyet egy beavatott külföldi diplomata levele alapján lapunk egy barátja következő sorok­ban bocsátott rendelkezésünkre: „. . . . A jelzett levél szerint: B­i­s­­marck herceg a haute finance ha­talmi túlsúlyával szemben már régóta foglalkozott ama kérdéssel, miképpen lehetne e hatalmat ellensúlyozni? A vaskancellár, úgy látszik, csak a kedvező alkalomra várt, de magával a kérdés meg­oldásával már rég tisztában van. A kérdés korántsem másodrendű, mert mesne kiható intézkedések­ről van szó,­­nevezetesen: a haute Banque oszlopainak megdöntéséről pressziók, visszatorlások, néhány drá­kói törvény alkotása s töme­ges járadé­k-k­o­n­v­e­r­z­i­ó­k által! A három császár találkozásakor, midőn pénzügyi válságok folytán a hadseregek lét­számának leszállítása szóba került, — forrá­som szerint — B­i­s­m­a­r­c­k hg. állásfog­lalást indítványozott a pénzkirályok­­k­a­l i­s e hí­r­­e­n. Kálnokyval már Varzinban megbeszélte Bismarck e világra szóló problémát őfel­ségének váratlan, s épen a bankár­köröket sújtó „rendjel-reformja“ csak prelúdiumnak tekintendő ama nagy játszmához, melyhez a találkozó három kancellár most ke­veri a kártyákat. Megjegyzendő, hogy Bismarck hi, ki e háborút kezdeményezi, és most, tehát az elmondottak szerint nem apro­pos nélkül kapta meg Vilmos császártól a „pour le mérite“ rendet.“ Egy legfelsőbb elismerés. (bp) A hivatalos lap mai száma a kö­vetkező királyi kéziratot közli: „Kedves Tisza! Nagy megelégedéssel értesültem, hogy az ezidei Arad és Temesvár közti hadgyakorlatok, valamint az Alsó-Morva melletti nagy hadgyakor­latok alkalmával, a hatóságok, a katonaság részéről támasztott igényeknek a legelőzékenyebben s leg­gyorsabban megfeleltek s hogy a népesség nemcsak a katonai szükségleteket önzéstelenül legjobban ki­elégíteni igyekezett, hanem egyszersmind az a 1- 1 a­n­d a hadsereg és a honvédség csapatait nagy rokonszen­vvel fogadta. Nem mulaszthatom el ezen legális és hazafias nyilatkozatokért teljes el­ismerésemet kijelenteni s utasítom önt, hogy ezt megfelelő módon közzétegye. Kelt Ebenthalban, 1884. évi szeptember hó 13 án. Ferenc Jó­zsef, s. k.“ E kegyteljes szavak tárgyáról, a polgár­ságnak a hadsereg iránt nyilvánuló rokon­­szenvéről kívánunk a jelen cikkben mi is meg­emlékezni. De mielőtt ezt megtennék, a mi­niszterelnökhöz intézett királyi kézirat szöve­gére némi formai megjegyzéseink vannak. A kézirat felelős miniszter által nincs ellenj­egyezve. Ennek oka tán az, hogy Tisza Kálmánnak, kit a generalitás nem hivott meg a hadgyakorlatokra, nem volt al­kalma ő felségével Ebenthalban találkozni s a királyi kéziratról direkt tudomást venni. Ha volt is előzetes tudomása róla, az ellenjegyzés nem fölösleges, mert azt az elvet képviseli, hogy a királynak hivatalos lépést miniszterei­nek háta mögött tenni soha nem szabad. Ez elvet tartja fenn az ellenjegyzés for­malitása. Nem jó az ily formáktól eltekinteni. Mi rossz szemmel nézzük e polongyaságot. Nem kicsinyeskedés vezeti tollunkat: hasonló kéziratok már ismételve jelentek meg miniszteri ellenjegyzés nélkül, s mi azt hisz­­szük, szükséges a kormányköröket óvni az al­kotmányos formák meg nem tartásának minden p­r­ecedensétől, kivált napjainkban, mikor még az alkotmányos jogok felfüggesz­tésére is erős hajlamok proklamáltatnak kor­mány­­programm gyanánt. Megjegyzésünk van továbbá a kézirat s­­­i­­­j­e ellen. Hódolattal hajlunk meg a ki­rályi szavak nemes intenciói előtt, de még teljes­ volna örömünk, ha a kézirat nyelve a „legelső magyar ember“ fejedelmi tollához méltóbb volna szabatosság, csin és elegancia dolgában. Fájdalmas a visszaemlékezé­s II. Ulászló uralkodására, mikor a magyar király csak a híres dobzsé­t tudta írni és mondani legfelsőbb elismerése jeléül. Máig nagy a ha­ladás e téren, de nem akkora, hogy elérné haladó és ambiciózus nemzetünk várakozását. Lojalitásunkat és monarchikus érzelmeinket mindig kellemetlenül érinti, ha a magyar ki­rály kézirata tele szintaktikai hibákkal, lom­posan jelenik meg a nyilvánosság előtt. Kinek csepp nyelvérzéke van, annak a fenn idézett kegyes királyi szavak szivét bár örömmel töl­tik el, de füleit annál kegyetlenebből haso­gatják. E kézirat mása Taaffe grófhoz intézve németül is megjelent a Lajtán túli népek szá­mára s feltehető, hogy a magyar hivatalos lap voltakép csak a német szöveg fordítását közlé. Ez azonban kifogásainkon csak annyi­ban változtat, hogy a fogalmazási hibák for­dítási gyarlóságokká lesznek. Ahol „idei Arad és Temesvár közti hadgyakorla­tok“ említtetnek, mintha „tavalyi Arad és Te­mesváréval szemben kellene különbséget tenni; hol két mondat értelmi hangsúlyozását majd­nem lehetetlenné teszi a magyartalan szórend; ahol a lakosság „lejális és hazafias“ maga­tartása „nyilatkozat“-tal zavartatik ösz­­sze, ott hajlandók vagyunk fordítási hibának venni azt is, ha a királyi kézirat a közös hadsereget „állandó hadseregnek“ nevezi, elhallgatásával a haderő közösségének. E két szó hivatalos aktában nem helyettesítheti egy­mást. A „közös“ azt teszi, hogy: osztrák­magyar, ez az egyedül törvényes kifejezés. Hogy az „állandó hadsereg“ mit tesz, arról se a katonai terminológia, se a magyar tör­vények nem nyújtanak tájékoztatást. Annyit tudunk, hogy állandónak nevezni ép ezt a hadsereget, mely csak 30 év alatt ötször vál­­toztatá szervezetét, s most is átalakulóban van territoriális sereggé, a csapatrészek folytonos ide-oda kapcsolásaival, a legkevés­bé lehet. Egészen más gondolat­szférát nyit meg előttünk az idézett legfelsőbb kézirat tárgya és intenciója. A magyar király elismerését fejezi ki, hogy a magyar hatóságok előzékenyen, a la­kosság rétegei pedig egyaránt rokonszenvvel fogadták a vidékükre koncentrált csapatokat. Ez egy igen fontos mozzanat nálunk s méltó tárgya a király elismerő felszólalásának. A világon mindenütt abnormis állapotnak tekintik azt, ha a polgárság s a hadsereg közt nincs semmi eszményi kapocs, s e két elem egymást idegenkedő, ellenszenves magatartással különbözteti meg. Nálunk, fájdalom, ez állapot nagyon sokáig létezett. Nem ide tartozik e nagy baj okainak tárgyalása. Csak konstatáljuk, s ebben hazafias örömmel csatlakozunk a királyi kézirat állás­pontjához, hogy a régi merevségből, mely a két elem jó viszonyát, sőt megtérését is ártó befolyás alá véte, pár év óta sok felengedett, s érintkezésüket más szellem, hang és szoká­sok könnyíték meg. Ennek érdeme nemcsak az általános had­kötelezettség intézményéé. Van ennek is része benne, mert a lakosság minden rétegéből új elemekkel frissíté fel a régi hosszú szolgálati idő alatt természetéből mesterségesen kivetkez­tetett legénységet,s a katonai kaszt­nak ne­velt tiszti kart. De az institúciók haszna az egyénektől függ, kik azokat alkalmazzák, vagy azok kereteit kitöltik. A hadsereg egyéneiben sokat polgáriasodott az utolsó évek alatt, anélkül, hogy ez katonai értékéből szemernyit is elvett volna. A legénység kevesebb időt tölt a garni­­zonokban, nem távozik messze szülőföldjéről — hála a territoriális hadtestek rendszerének é­s nem lesz idegenné idegenek közt. Tiszt­jei a vezényszó kivételével az otthoni nyelvet használják a betanításnál, mikor a csapatokkal érintkeznek. A tanfolyam gyorsítása érdeké­ben nagyrészt csak oly tisztek alkalmaztatnak, kik a legénység, az ezred nyelvén beszélnek vagy ezt megtanulni készek. E célra a tiszti rang elnyerése sokban megkönnyíttetett új tör­vények által. Hogy a szellem is megváltozott ily té­nyezők hatása alatt, az nagyon természetes. A katonaságot számos családi, baráti, tán sze­relmi kapocs fűzi vidékéhez s ezzel sűrűbbé, gyengédebbé lesz a polgári lakossággal érint­kezés. Ez persze kedvezőbb hangulatot csinált az egész lakosságban az egész hadsereg iránt. Vannak ugyan sajnos kivételek, de egészben kimondható, hogy a katonaság és polgári ele­mek közt egyénenként fejlett parciális jó vi­szonyt a tiszti kar s a csapatparancsnokok ta­pintattal fejleszték s ezzel a garnizonban élést magukra és a polgári társaságra egyaránt kel­­lemesbbé tették. Kisebb helyőrségi állomásokon szolgála­ton kívül elvegyül a katonaság a polgári tár­sadalomban. A műveit, jó modorú tisztek szí­vesen látott vendégei minden tisztességes ház­nak. Nagyobb városokban nehezebb az ismer­kedés, de a nyilvános élet minden alkalommal Mai számunk 12 oldalt tartalmaz.

Next