Budapesti Hírlap, 1884. szeptember (4. évfolyam, 242-270. szám)
1884-09-18 / 258. szám
IV. évfolyam. 258. szám. Budapest, 1884. Csütörtök, szeptember 16. Előfizetési Ural.: Egész évre 14 írt, félévre 7 frt, negyedévre 3 írt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn ég ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukássi József. Szerkesztőség és kiadóhivatal : IV. Kalap utcza 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Bismarck — Rotkschldék ellen! Minden kommentár nélkül sietünk kiadni az alábbi szenzációs politikai hírt, melyet egy beavatott külföldi diplomata levele alapján lapunk egy barátja következő sorokban bocsátott rendelkezésünkre: „. . . . A jelzett levél szerint: Bismarck herceg a haute finance hatalmi túlsúlyával szemben már régóta foglalkozott ama kérdéssel, miképpen lehetne e hatalmat ellensúlyozni? A vaskancellár, úgy látszik, csak a kedvező alkalomra várt, de magával a kérdés megoldásával már rég tisztában van. A kérdés korántsem másodrendű, mert mesne kiható intézkedésekről van szó,nevezetesen: a haute Banque oszlopainak megdöntéséről pressziók, visszatorlások, néhány drákói törvény alkotása s tömeges járadék-konverziók által! A három császár találkozásakor, midőn pénzügyi válságok folytán a hadseregek létszámának leszállítása szóba került, — forrásom szerint — Bismarck hg. állásfoglalást indítványozott a pénzkirályokkal is e híren. Kálnokyval már Varzinban megbeszélte Bismarck e világra szóló problémát őfelségének váratlan, s épen a bankárköröket sújtó „rendjel-reformja“ csak prelúdiumnak tekintendő ama nagy játszmához, melyhez a találkozó három kancellár most keveri a kártyákat. Megjegyzendő, hogy Bismarck hi, ki e háborút kezdeményezi, és most, tehát az elmondottak szerint nem apropos nélkül kapta meg Vilmos császártól a „pour le mérite“ rendet.“ Egy legfelsőbb elismerés. (bp) A hivatalos lap mai száma a következő királyi kéziratot közli: „Kedves Tisza! Nagy megelégedéssel értesültem, hogy az ezidei Arad és Temesvár közti hadgyakorlatok, valamint az Alsó-Morva melletti nagy hadgyakorlatok alkalmával, a hatóságok, a katonaság részéről támasztott igényeknek a legelőzékenyebben s leggyorsabban megfeleltek s hogy a népesség nemcsak a katonai szükségleteket önzéstelenül legjobban kielégíteni igyekezett, hanem egyszersmind az a 1- 1 and a hadsereg és a honvédség csapatait nagy rokonszenvvel fogadta. Nem mulaszthatom el ezen legális és hazafias nyilatkozatokért teljes elismerésemet kijelenteni s utasítom önt, hogy ezt megfelelő módon közzétegye. Kelt Ebenthalban, 1884. évi szeptember hó 13 án. Ferenc József, s. k.“ E kegyteljes szavak tárgyáról, a polgárságnak a hadsereg iránt nyilvánuló rokonszenvéről kívánunk a jelen cikkben mi is megemlékezni. De mielőtt ezt megtennék, a miniszterelnökhöz intézett királyi kézirat szövegére némi formai megjegyzéseink vannak. A kézirat felelős miniszter által nincs ellenjegyezve. Ennek oka tán az, hogy Tisza Kálmánnak, kit a generalitás nem hivott meg a hadgyakorlatokra, nem volt alkalma ő felségével Ebenthalban találkozni s a királyi kéziratról direkt tudomást venni. Ha volt is előzetes tudomása róla, az ellenjegyzés nem fölösleges, mert azt az elvet képviseli, hogy a királynak hivatalos lépést minisztereinek háta mögött tenni soha nem szabad. Ez elvet tartja fenn az ellenjegyzés formalitása. Nem jó az ily formáktól eltekinteni. Mi rossz szemmel nézzük e polongyaságot. Nem kicsinyeskedés vezeti tollunkat: hasonló kéziratok már ismételve jelentek meg miniszteri ellenjegyzés nélkül, s mi azt hiszszük, szükséges a kormányköröket óvni az alkotmányos formák meg nem tartásának minden precedensétől, kivált napjainkban, mikor még az alkotmányos jogok felfüggesztésére is erős hajlamok proklamáltatnak kormányprogramm gyanánt. Megjegyzésünk van továbbá a kézirat sije ellen. Hódolattal hajlunk meg a királyi szavak nemes intenciói előtt, de még teljes volna örömünk, ha a kézirat nyelve a „legelső magyar ember“ fejedelmi tollához méltóbb volna szabatosság, csin és elegancia dolgában. Fájdalmas a visszaemlékezés II. Ulászló uralkodására, mikor a magyar király csak a híres dobzsét tudta írni és mondani legfelsőbb elismerése jeléül. Máig nagy a haladás e téren, de nem akkora, hogy elérné haladó és ambiciózus nemzetünk várakozását. Lojalitásunkat és monarchikus érzelmeinket mindig kellemetlenül érinti, ha a magyar király kézirata tele szintaktikai hibákkal, lomposan jelenik meg a nyilvánosság előtt. Kinek csepp nyelvérzéke van, annak a fenn idézett kegyes királyi szavak szivét bár örömmel töltik el, de füleit annál kegyetlenebből hasogatják. E kézirat mása Taaffe grófhoz intézve németül is megjelent a Lajtán túli népek számára s feltehető, hogy a magyar hivatalos lap voltakép csak a német szöveg fordítását közlé. Ez azonban kifogásainkon csak annyiban változtat, hogy a fogalmazási hibák fordítási gyarlóságokká lesznek. Ahol „idei Arad és Temesvár közti hadgyakorlatok“ említtetnek, mintha „tavalyi Arad és Temesváréval szemben kellene különbséget tenni; hol két mondat értelmi hangsúlyozását majdnem lehetetlenné teszi a magyartalan szórend; ahol a lakosság „lejális és hazafias“ magatartása „nyilatkozat“-tal zavartatik öszsze, ott hajlandók vagyunk fordítási hibának venni azt is, ha a királyi kézirat a közös hadsereget „állandó hadseregnek“ nevezi, elhallgatásával a haderő közösségének. E két szó hivatalos aktában nem helyettesítheti egymást. A „közös“ azt teszi, hogy: osztrákmagyar, ez az egyedül törvényes kifejezés. Hogy az „állandó hadsereg“ mit tesz, arról se a katonai terminológia, se a magyar törvények nem nyújtanak tájékoztatást. Annyit tudunk, hogy állandónak nevezni ép ezt a hadsereget, mely csak 30 év alatt ötször változtatá szervezetét, s most is átalakulóban van territoriális sereggé, a csapatrészek folytonos ide-oda kapcsolásaival, a legkevésbé lehet. Egészen más gondolatszférát nyit meg előttünk az idézett legfelsőbb kézirat tárgya és intenciója. A magyar király elismerését fejezi ki, hogy a magyar hatóságok előzékenyen, a lakosság rétegei pedig egyaránt rokonszenvvel fogadták a vidékükre koncentrált csapatokat. Ez egy igen fontos mozzanat nálunk s méltó tárgya a király elismerő felszólalásának. A világon mindenütt abnormis állapotnak tekintik azt, ha a polgárság s a hadsereg közt nincs semmi eszményi kapocs, s e két elem egymást idegenkedő, ellenszenves magatartással különbözteti meg. Nálunk, fájdalom, ez állapot nagyon sokáig létezett. Nem ide tartozik e nagy baj okainak tárgyalása. Csak konstatáljuk, s ebben hazafias örömmel csatlakozunk a királyi kézirat álláspontjához, hogy a régi merevségből, mely a két elem jó viszonyát, sőt megtérését is ártó befolyás alá véte, pár év óta sok felengedett, s érintkezésüket más szellem, hang és szokások könnyíték meg. Ennek érdeme nemcsak az általános hadkötelezettség intézményéé. Van ennek is része benne, mert a lakosság minden rétegéből új elemekkel frissíté fel a régi hosszú szolgálati idő alatt természetéből mesterségesen kivetkeztetett legénységet,s a katonai kasztnak nevelt tiszti kart. De az institúciók haszna az egyénektől függ, kik azokat alkalmazzák, vagy azok kereteit kitöltik. A hadsereg egyéneiben sokat polgáriasodott az utolsó évek alatt, anélkül, hogy ez katonai értékéből szemernyit is elvett volna. A legénység kevesebb időt tölt a garnizonokban, nem távozik messze szülőföldjéről — hála a territoriális hadtestek rendszerének és nem lesz idegenné idegenek közt. Tisztjei a vezényszó kivételével az otthoni nyelvet használják a betanításnál, mikor a csapatokkal érintkeznek. A tanfolyam gyorsítása érdekében nagyrészt csak oly tisztek alkalmaztatnak, kik a legénység, az ezred nyelvén beszélnek vagy ezt megtanulni készek. E célra a tiszti rang elnyerése sokban megkönnyíttetett új törvények által. Hogy a szellem is megváltozott ily tényezők hatása alatt, az nagyon természetes. A katonaságot számos családi, baráti, tán szerelmi kapocs fűzi vidékéhez s ezzel sűrűbbé, gyengédebbé lesz a polgári lakossággal érintkezés. Ez persze kedvezőbb hangulatot csinált az egész lakosságban az egész hadsereg iránt. Vannak ugyan sajnos kivételek, de egészben kimondható, hogy a katonaság és polgári elemek közt egyénenként fejlett parciális jó viszonyt a tiszti kar s a csapatparancsnokok tapintattal fejleszték s ezzel a garnizonban élést magukra és a polgári társaságra egyaránt kellemesbbé tették. Kisebb helyőrségi állomásokon szolgálaton kívül elvegyül a katonaság a polgári társadalomban. A műveit, jó modorú tisztek szívesen látott vendégei minden tisztességes háznak. Nagyobb városokban nehezebb az ismerkedés, de a nyilvános élet minden alkalommal Mai számunk 12 oldalt tartalmaz.