Budapesti Hírlap, 1884. október (4. évfolyam, 271-301. szám)
1884-10-19 / 289. szám
IV. évfolyam. 289. szám. Budapest, 1884. Vasárnap, október 19. Elüfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 km egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnepetni való napon is. Felelős szerkesztő: Csokisai József. Szerkesztőségi és kiadóhivatal: IV. kalap-atera 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 hr., vidéken 5 kr. Vád a halálban. (bp.) A morálstatisztika egy megdöbbentő adattal hívja ki a politikus figyelmét. Kötelességünk ez adat tanulságaival nyilvánosan foglalkozni. Európában naponkint átlag 4—500 emberélet pusztul el öngyilkosság fegyverével ! Irtózatos jelenség. Gúnyolja a civilizációt, magát az állami intézményt, melyek e legújabb járványnyal szemközt lankadtan, tehetlenül állanak. A moralista s vele az egész társadalom érzi a hideg hamut arcába repülni, melyet az enyészet romboló szelleme a családi tűzhelyről memento gyanánt szerte szór. S mégis beérik azzal, hogy az öngyilkosságot elnevezik társadalmi betegségnek, összevesznek az áldozat lelki beszámithatósága fölött s beleunva csakhamar egyes esetek taglalatába, keresztül lépnek a sírgödrökön. A politikus, s vele az állam nem tesz különben. A törvény emberét kiküldik a tetem megvizsgálására. Ez pedig csak külső erőszak, idegen gyilkos kéznek közvetlen nyomait keresi rajta. Ha megtalálta, akkor a büntető hatalom megmozdul és fiat justicia. Ha nem találta meg, s a boncoló orvos bizonyítványt állít, hogy az áldozat maga végezte el szerves életén az enyészet művét, akkor rendben van minden, el lehet temetni, pereat mundus. Mert persze a meghalás mindenkinek szabad, az élet egyéni tulajdon, s ha élni nem tudott, legyen az ember bakója önmagának: ez a közszabadságok egyike, liberté, s az emberi jogok egyenlő állami oltalom alatt állanak, ég azité. Ez indifferentizmus azonban a társadalmi fraternité elvével épúgy ellentétben áll, mint az állami hatalom erkölcsi céljaival. Vagy képzelhető-e morál, mely belenyugodhatnék abba, hogy az embernét hasonló „járvány“ véletlen esélyeinek örökre kitéve maradjon? Képzelhető-e társadalom, mely tétlenül nézze, hogy minden rétegében egymás után fejlődjenek ki a kétségbeesésre vezető életszituációk, s az emberek nemesebb érdekközösségén egyre nagyobb réseket üssön, erkölcsi és anyagi világukban egyre nagyobb romokat hagyjon hátra a pusztító erő, mely öngyilkosságban jelentkezik? S kérdjük az államot, hogy merheti veszteg hagyni hatalmát akkor, midőn a törvények latitüdjei közé ily ellenséges hatalom veszi be magát, s közveszélyt zúdít polgáraira? szabad neki a testet gödörbe bocsáttatni s földdel takartatni, mielőtt minden lehetőség szerint meg nem bizonyosodott, hogy az emberéletnek ez esetben miért kellett megsemmisülnie? Mert az, hogy öngyilkosság létezett, nem elég ok s éppen nem zárja ki, hogy a katasztrófának okozói ne létezhessenek. Igen tiszteletreméltó volt az antik világ hite a végzet tragikai hatásában. De a keresztény társaság s a modern állam a végzet fogalmát el nem ismerte soha, erre törvényeket nem alapított. Köztudatban él, köztapasztalás bizonyítja, hogy a legtöbb drámának az emberéletben nem a beavatkozó fátum, hanem a fondor emberi intrika a szerzője. S az intrika, mely a halál eshetőségét se hagyja ki számításán kívül, sőt gyakran határozottan számít reá, nem lehet közömbös tényező se a társadalmi, se az állami fórum előtt. Amint az öngyilkosság sem az. Míg az egyház intézte a politikai egyensúlyozás munkáját világi hatalommal felruházva, addig az öngyilkossági esetek hatósági eljárás alá tartoztak. Az egyház kereste az egyént, kit felelőssé tehessen, de nem találta meg másban, mint a faktumot elkövető halottban. Ezt vetette anathéma alá, megtagadta tőle a temetés díszét, a vallás szertartásait, az örök nyugalom közösségét. A módszer nem használt: öngyilkosságok voltak anathéma dacára, — bár számuk leapadt, mert a poklok kínjaival fenyegető egyházi tilalomnak tekintélye volt az élők előtt. A világi hatalom e módszert nem örökölhető át az egyháztól; de mulasztást követett el, midőn más módot nem keresett s az öngyilkosságot kiejtő hatalmi köréből s a szabad cselekvést átengedte az intrikának. Pedig csak folytatnia kellett volna az egyház által felvetett kérdést, hogy az öngyilkosságért hol van a felelős? A halott többé bizonynyal nem az: ő elvégezte minden számadását, testével fizetett, lelke a felelős, isten a bírája! Mit fog a gondviselés végezni odafönn, az nem tartozik ránk, — de hogy mi történjék idelenn, az emberi, elsősorban állami funkció dolga. Ha az állami tiszt kiterjed oly halottak vizsgálatra, kik betegség miatt, természet rendje szerint, de szerető otthonukban, ápoltatva övéik által, kik éltéért éltüket adták volna, hunyják le szemeiket, ki kell terjednie oly esetekre, hol a természeten erőszak, az életen gyilkosság követtetett el, kivétel nélkül, még öngyilkosság esetében is. Nem állítható, hogy minden véres áldozat szükségkép az ármány áldozata, és soha a saját gyengeségéé. Vannak érzékeny, beteg természetek, melyeken kitör csekély okból is a desperáció beszámíthatlan foka. Ilyenkor nincs kit feleletre vonni s nem is szükséges. Vannak jellemek, melyek maguk idéznek fel örvényeket saját vesztükre s nincs embererő, mely segíthessen rajtuk. Ilyenkor sincs az állami megtorlásnak tárgya, mert emberi ítélet szerint a halott balsorsára senki nem folyt be. De hol van a könnyelmű szív, a léha lélek, mely minden öngyilkosságnál ily motívumokat feltételez ? S szabad e az államnak feltételezni akkor, midőn minden lépten romokba ütközik, melyeket öngyilkosok hagytak hátra erkölcsi és vagyoni birtokukban? Nem ! Az államnak tudnia kell, hogy a katasztrófa csupán egyéni proceszszus, vagy pedig intrika műve volt-e. S ahogy törvénye van az öngyilkosság egy speciális neme, az amerikai párbaj ellen, hol az életben maradt ellenfél szándékos emberölés bűnével terheltetik, s úgy kell törvényt szabni az olyan gyilkosságok megtorlására is, hol az életszál erőszakos szétszakításába mások gonoszsága belejátszott, s az öngyilkosnak kezét ugyszólva az ármány, a halálig elszánt vetély fondor keze vezette. Mily erkölcsi világ fejlődik ott, hol törvény és üldözés híjában ilyesmit tenni szabad! Nem csoda, ha ily világban gyakoriak a véres katasztrófák, s a természetes harc az érdekek közt, a mások vagyonáért, társadalmi állásáért, személyes előnyeiért, elveiért a versenyző igények ily végletekre, határt nem ismerő kegyetlenségre, minden önérzet elfajulására vezet. Ahol mindez szabad, ott a korrupció minden nemének feltárták a kapukat; ott csábítások, hitegetés, perfidia és botrány napirenden vannak. Egyiket kitúrják vagyonából, másikat családja köréből, harmadikat becsületéből. S ami ma veletek történt, az megeshet holnap velünk, ki vagyunk szolgáltatva mind egy alávaló versenypiac semmitől viszsza nem riadó szellemének, hol egyenlőtlen erőkkel harcol az élelmesség az egyenességgel, a kacérság az erénynyel, a szenvedély az önérzettel. S kérdés: ki húzza a rövidebbet ? A gyengébb? S jól van így? Hányszor látjuk az intrika hálóit fonódni olyanok nyakára, kik más sorsot érdemlettek volna, mint azt, hogy beismerni legyenek kénytelenek megveretésüket s lemondani legyenek kénytelenek mindarról, amire győztes ellenfelük ráéhezett ? Ily katasztrófák szokták gyakran megelőzni az öngyilkosságokat, s csoda volna, ha az emberi vagy asszonyi képben diadalmaskodó balsors elől a legyőzött fél nem keresné síri nyugalmát. A társadalom látta a harcot, végig nézte minden fázisát. Látta az ártó szándékot és gyalázatos sikerét. Mikor aztán beüt a katasztrófa minden következése s az életcéljainak romjai alá temetkező elvégzi a földi hatalmakkal minden számvetését , kérdezzétek csak meg a társadalmat, nem tud-e rámutatni az erőszakos halál valódi tetteseire? Az emberek rámeresztik szemüket az utcán: ez az, ki más boldogságába tolakodni akart, önzéséért hadat üzent neki, s diadalmaskodván ellenfelét a halálba üldözi. S az ilyen aztán éljen tovább is úgy, mint eddig, mintha közömbös dolgok történtek volna, melyek senkire nem tartoznak, élvezze a meghódított vagyont, az érték kamatait, mint amelyet becsülettel szerzett? Oh, hisz csak egy emberélet veszett oda miatta. De hány vész el így, s hány fog még elveszni, ha az állami törvény tilalma nem szab határt a felelősség alól kibúvásnak s nem világosítja fel az erkölcsi fogalmaiban zavarba jutott társadalmat! Az öngyilkosságok járványa megszűnik járvány lenni, ha a társadalom korrupciójának bizonyos kigyófajzata feje fölött érzi Mai számunk 16 oldalt tartalmaz.