Budapesti Hírlap, 1884. október (4. évfolyam, 271-301. szám)

1884-10-19 / 289. szám

IV. évfolyam. 289. szám. Budapest, 1884. Vasárnap, október 19. Elüfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 km­ egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep­etni való napon is. Felelős szerkesztő: Csokisai József. Szerkesztőségi és kiadóhivatal: IV. kalap-atera 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 hr., vidéken 5 kr. Vád a halálban. (bp.) A morálstatisztika egy megdöbbentő adattal hívja ki a politikus figyelmét. Köte­lességünk ez adat tanulságaival nyilvánosan foglalkozni. Európában naponkint átlag 4—500 em­berélet pusztul el öngyilkosság fegy­verével ! Irtózatos jelenség. Gúnyolja a civili­zációt, magát az állami intézményt, melyek e legújabb járványnyal szemközt lankadtan, te­­hetlenül állanak. A moralista s vele az egész társadalom érzi a hideg hamut arcába repülni, melyet az enyészet romboló szelleme a családi tűzhely­ről memento gyanánt szerte szór. S mégis beérik azzal, hogy az öngyilkosságot elneve­zik társadalmi betegségnek, összevesznek az áldozat lelki beszámithatósága fölött s bele­unva csakhamar egyes esetek taglalatába, ke­resztül lépnek a sírgödrökön. A politikus, s vele az állam nem tesz különben. A törvény emberét kiküldik a tetem megvizsgálására. Ez pedig csak külső erőszak, idegen gyilkos kéznek közvetlen nyomait keresi rajta. Ha megtalálta, akkor a büntető hatalom megmozdul és fiat justicia. Ha nem találta meg, s a boncoló orvos bizonyítványt állít, hogy az áldozat maga végezte el szerves életén az enyészet művét, akkor rend­ben van minden, el lehet temetni, pereat mundus. Mert persze a meghalás mindenkinek sza­bad, az élet egyéni tulajdon, s ha élni nem tudott, legyen az ember bakója önmagának: ez a közszabadságok egyike, l­i­b­e­r­t­é, s az emberi jogok egyenlő állami oltalom alatt ál­lanak, é­g a­z­i­t­é. Ez indifferentizmus azonban a társadalmi fraternité elvével épúgy ellentétben áll, mint az állami hatalom erkölcsi céljaival. Vagy képzelhető-e morál, mely belenyu­godhatnék abba, hogy az embernét hasonló „járvány“ véletlen esélyeinek örökre kitéve maradjon? Képzelhető-e társadalom, mely tét­lenül nézze, hogy minden rétegében egymás után fejlődjenek ki a kétségbeesésre vezető élet­szituációk, s az emberek nemesebb érdek­­közösségén egyre nagyobb réseket üssön, er­kölcsi és anyagi világukban egyre nagyobb romokat hagyjon hátra a pusztító erő, mely öngyilkosságban jelentkezik? S kérdjük az államot, hogy merheti vesz­teg hagyni hatalmát akkor, midőn a törvé­nyek latitüdjei közé ily ellenséges hatalom veszi be magát, s közveszélyt zúdít polgáraira? szabad neki a testet gödörbe bocsáttatni s földdel takartatni, mielőtt minden lehetőség sze­rint meg nem bizonyosodott, hogy az em­beréletnek ez esetben miért kellett meg­semmisülnie? Mert az, hogy öngyilkosság lé­tezett, nem elég ok s éppen nem zárja ki, hogy a katasztrófának okozói ne létez­hessenek. Igen tiszteletreméltó volt az antik világ hite a végzet tragikai hatásában. De a keresztény társaság s a modern állam a vég­zet fogalmát el nem ismerte soha, erre tör­vényeket nem alapított. Köztudatban él, köz­tapasztalás bizonyítja, hogy a legtöbb drámá­nak az emberéletben nem a beavatkozó fátum, hanem a fondor emberi intrika a szerzője. S az intrika, mely a halál eshetőségét se hagyja ki számításán kívül, sőt gyakran határozottan számít reá, nem lehet közömbös tényező se a társadalmi, se az állami fórum előtt. Amint az öngyilkosság sem az. Míg az egyház intézte a politikai egyen­súlyozás munkáját világi hatalommal felru­házva,­­ addig az öngyilkossági esetek ha­tósági eljárás alá tartoztak. Az egyház kereste az egyént, kit felelőssé tehessen, de nem ta­lálta meg másban, mint a faktumot elkövető halottban. Ezt vetette anathéma alá, megta­gadta tőle a temetés díszét, a vallás szertartá­sait, az örök nyugalom közösségét. A módszer nem használt: öngyilkosságok voltak anathéma dacára, — bár számuk leapadt, mert a pok­lok kínjaival fenyegető egyházi tilalomnak te­kintélye volt az élők előtt. A világi hatalom e módszert nem örö­kölhető át az egyháztól; de mulasztást köve­tett el, midőn más módot nem keresett s az öngyilkosságot kiejtő hatalmi­ köréből s a sza­bad cselekvést átengedte az­­ intrikának. Pedig csak folytatnia kellett volna az egy­ház által felvetett kérdést, hogy az öngyilkos­ságért hol van a felelős? A halott többé bizonynyal nem az: ő elvégezte minden számadását, testével fizetett, lelke a felelős, isten a bírája! Mit fog a gondviselés végezni odafönn, az nem tartozik ránk, — de hogy mi történjék idelenn, az emberi, első­sorban állami funkció dolga. Ha az állami tiszt kiterjed oly halottak vizsgálat­ra, kik betegség miatt, természet rendje szerint, de szerető otthonukban, ápol­tatva övéik által, kik éltéért éltüket adták volna, hunyják le szemeiket,­­ ki kell terjednie oly esetekre, hol a természeten erő­szak, az életen gyilkosság követtetett el, ki­vétel nélkül, még öngyilkos­ság esetében is. Nem állítható, hogy minden véres áldo­zat szükségkép az ármány áldozata, és soha a saját gyengeségéé. Vannak érzékeny, beteg természetek, melyeken kitör csekély okból is a desperáció beszámíthatlan foka. Ilyenkor nincs kit feleletre vonni s nem is szükséges. Vannak jellemek, melyek maguk idéznek fel örvényeket saját vesztükre s nincs embererő, mely segíthessen rajtuk. Ilyenkor sincs az állami megtorlásnak tárgya, mert emberi íté­let szerint a halott balsorsára senki nem folyt be. De hol van a könnyelmű szív, a léha lélek, mely minden öngyilkosságnál ily motívumokat feltételez ? S szabad e az államnak feltételezni akkor, midőn minden lépten romokba ütközik, melyeket öngyilkosok hagytak hátra erkölcsi és vagyoni birtokukban? Nem ! Az államnak tudnia kell, hogy a katasztrófa csupán egyéni proceszszus, vagy pedig intrika műve volt-e. S ahogy törvénye van az öngyilkosság egy speciális neme, az amerikai párbaj ellen, hol az életben maradt ellenfél szándékos emberölés bűnével terhelte­­tik, s úgy kell törvényt szabni az oly­an gyilkosságok megtorlására is, hol az életszál erőszakos szétsza­kításába mások gonoszsága belejátszott, s az öngyilkosnak kezét ugyszólva az ármány, a halálig elszánt vetély fondor keze vezette. Mily erkölcsi világ fejlődik ott, hol tör­vény és üldözés híjában ilyesmit tenni szabad! Nem csoda, ha ily világban gyakoriak a véres katasztrófák, s a természetes harc az érdekek közt, a mások vagyonáért, társadalmi állásá­ért, személyes előnyeiért, elveiért a versenyző igények ily végletekre, határt nem ismerő ke­gyetlenségre, minden önérzet elfajulására ve­zet. Ahol mindez szabad, ott a korrupció minden nemének feltárták a kapukat; ott csábítások, hitegetés, perfidia és botrány na­pirenden vannak. Egyiket kitúrják vagyonából, másikat családja köréből, harmadikat becsüle­téből. S ami ma veletek történt, az megeshet holnap velünk, ki vagyunk szolgáltatva mind egy alávaló versenypiac semmitől viszsza nem riadó szellemének, hol egyenlőtlen erőkkel harcol az élelmesség az egyenességgel, a ka­­cérság az erénynyel, a szenvedély az önérzet­tel. S kérdés: ki húzza a rövidebbet ? A gyen­gébb? S jól van így? Hányszor látjuk az intrika hálóit fonódni olyanok nyakára, kik más sorsot érdemlettek volna, mint azt, hogy beismerni legyenek kény­telenek megveretésüket s lemondani legyenek kénytelenek mindarról, amire győztes ellen­felük ráéhezett ? Ily katasztrófák szokták gyak­ran megelőzni az öngyilkosságokat, s csoda volna, ha az emberi vagy asszonyi képben diadalmaskodó balsors elől a legyőzött fél nem keresné síri nyugalmát. A társadalom látta a harcot, végig nézte minden fázisát. Látta az ártó szándékot és gyalázatos sikerét. Mikor aztán beüt a katasz­trófa minden következése s az életcéljainak romjai alá temetkező elvégzi a földi hatal­makkal minden számvetését , kérdezzétek csak meg a társadalmat, nem tud-e rámutatni az erőszakos halál valódi tetteseire? Az emberek rámeresztik szemüket az utcán: ez az, ki más boldogságába tolakodni akart, önzéséért hadat üzent neki, s diadalmaskodván ellenfelét a halálba üldöz­i. S az ilyen aztán éljen tovább is úgy, mint eddig, mintha közömbös dolgok történtek volna, melyek senkire nem tartoznak, élvezze a meghódított vagyont, az érték kamatait, mint amelyet becsülettel szerzett? Oh, hisz csak egy emberélet veszett oda miatta. De hány vész el így, s hány fog még elveszni, ha az állami törvény tilalma nem szab határt a felelősség alól kibúvásnak s nem világosítja fel az erkölcsi fogalmaiban zavarba jutott társadalmat! Az öngyilkosságok járványa megszűnik járvány lenni, ha a társadalom korrup­ciójának bizonyos kigyófajzata feje fölött érzi Mai számunk 16 oldalt tartalmaz.

Next