Budapesti Hírlap, 1885. január (5. évfolyam, 1-31. szám)

1885-01-01 / 1. szám

V, évfolyam. }\A fr i i. szám. ^SR6iSEijgSSKSi®BKHBK^,«i!^»iä»^BB®va-^x»j5!5aS5mS5eH«atK!SSSSB! Budapest, 1885. CsUtöriök/ január 1. EMIiiWd árak t Égte árra 14 firt, «Um 7 fit, untiim S firt M kr., «gj bén 1 frt 8« tor. M*c]«l«alk Hlndeaaap; hétfia í§ imaap atáa Tálé um Hu Feleli* «urkamté: Oaakáiii Jóimí ■KlLggiliEEL.1 1 ii ■ni '■ i- i"'i '■' ii i -un............. ................. MBHÜ I wkiHtiiéi ál kiadóhivatal i IV., kalap-atoa ü m. Hirdetések dljgzabálj aaerlat. Egjtt nám ára helybea 4 kr., vldékea S kr. “Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg korán intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fönakadást szenvedjen. Századok legendája. (bp.) Fényözönben kél az újév napja. Sugarai bearanyozzák azt a nyitott sirgödröt, melyet az 6 év temetkező helyéül múlt éjsza­kán ástak a Lémurok. E sir szélén két géniusz találkozik. Test­véri csókot váltanak, aztán kiki saját körébe, jogaiba lép. Az egyik viszszahanyatlik az ár­nyak közé, siri nyugalomba, egy uj létről ál- madozni, — a Lémurok eltemetik, követ rak nak föléje. A másik szárnyála kel s repesve keresi egét, — mig szintén sirjára, Lémurjaira és kövére lel. Az évek rendes pályautja ez. Az arasz­nyi emberlótben tán nagy esemény minden év­változás. Hisz oly szegények vagyunk; múló örömeinkért az idő alig ád kárpótlást s csak a reménység vigasztal, mig el nem érünk sa­ját gödrünkhöz, hol a reményt, ez egyetlen kincsünket, másoknak hagyhatjuk örökül. Ezért fájdalmas az idők enyészte, — az esztendő emlékkövében létünk egyik határkövét, földi utunk egyik mértföldmutatóját látjuk Az idők változása megváltoztat magunkat is, utunk enyésztünkhöz vezet. De ebbe még könnyű belényugodni. A nagy természet hatalmas gépezete az alkotás müvein ép oly erélylyel dolgozik, mint az enyészet munkáján. Minden bimbó, mely szá­rán kifakad, illatában, szirmaiban viseli her- vadása halálitéletét Az erő kimerüléssel, a tfiz hamvadással jár. Az emberélet sem lehet kivétel, ez is kimerül s elhamvad. Ennél sokkal megdöbbentőbb látvány az az átalakulás, mely idők jártával nem a szer­ves létet, hanem az élők szellemi vi­lágát: eszméit, elveit, erkölcseit erjeszti, forralja, s a testek anyagcseréjének mintájára megújítja, hogy újból elváltoztassa. Erre már nem találunk analógiát a természetben sehol, — ily dráma csak fajunk történetében fordul elő, s lefolyásában egy felsőbb akarat, egy magasabb gondviselés működését vél­jük felismerhetni, mely az emberfajt a fizikai lét korlátái közt egy nemesebb, felsőbb élet­működésre neveli a századok! őrt é- netének iskolájában. íme a legenda, melyről elmélkedésre a ma megvirradt uj év ád nekünk alkalmat Kevesen veszik észre, hisz mindenki csak a közel eső múlt év emlékével s az uj esz­tendő reményeivel foglalkozik, — kevesen veszik észre, hogy a mai hajnal nem csupán egy holt év sirjára, de egy hanyatló, vén- hedő század elgyengült szervezetére is rá­vető sugarát, mintha reá mutatva figyelmeztetné a Lémurokat, hogy készüljenek a sirt megásni számára is. Még tizenöt óv, s a 19-ik század, a forradalmak és felvilágosultság, a szabad gon­dolkodás és kiábrándulás, a demokrácia és proletáriátus, a gőzgépek s a nyomor e lázas légkörű korszaka, a gyorsan haladás, korán vénhedés, ifjan megérés, könnyen megromlás százada — meg fog halni, el fog enyészni. Közeleg a huszadik század. S ha az idők logikája nem lesz következetlen önmagához, akkor előre állítható, hogy a je len borzasztó átalakulást fog megérni, az uj század kivetkezteti a mai műveltséget formá­jából, túlhaladja korunk gondolatait, tulfej- leszti intézményeit, találmányait a lomtárba veti, mert tudja pótolni értékesebbel, hasonlót tesz tán jogfogalmainkkal, erkölcsi tanainkkal, ízlésünkkel, irodalmunkkal. Csak a javát tartja meg emlékezetében hires embereinknek, a töb­bit elsöpri napirendjéről s kegyeletéből, mint fölösleget. így volt ez mindig, a jövő igy szokott bánni a múlttal. Egy kor túléli magát, aztán megsemmisül. Egyik század eseményei kitúrják jelentőségükből s hatáskörükből a másikat, hogy majdan hasonló sorsra jussanak. A tör­ténet feljegyzi e proceszszust, tanulságai pedig vérré válnak azokban, kik átélték, s hagyo- mánykép közük azokkal, kik következnek. Ez a tökéletesedés módszere, melylyel az emberfaj folyvást magasabb rendeltetésre, ne­hezebb feladatokra fejleszti képességeit. Ez az idők átalakító iskolája, a századok legendája! Bármily gondviselésszerü és kikerül­hetetlen ez átalakulás, — hisz a haladó kor nem tűrheti, hogy megmaradva a szellem bi­zonyos állapotánál, ott eltespedjünk tétlenül, — mégis van benne sok, ami aggodalmakra kész­tet s megdöbbent. Minden ily változtatását az emberi lét közviszonyainak nem azok szokták kívánni, kiküzd.ni, kiket e viszonyok jóléthez, hata­lomhoz, a boldogulás minden föltételéhez jut­tattak, — hanem az elégedetlen, a fenn­álló rendben megférni nem tudó, vágyaikban s tehetségeiben erős, eddigi nélkülözéseikért boszujokban engesztelhetlen elemek. Ezek a támadók, a birtokban levők ellen. A támadást nem mindig követik békés alkudozások s ki­egyezés. Ha pedig harcra kerül, az mindkét félre aránytalan veszteségekkel jár. Világunk borzasztó pusztításoknak volt már tanúja, akár államhatalmak, akár népek provokálták valamely elv nevében az átalaku­lást. S most is tapasztalhatjuk, hogy hasonló törekvések léteznek úgy a kormányon, mint a nép rétegeiben. A fegyverkezés, a hitel tul- feszitése megássák a talajt felülről az oly propagandák számára, nmlyek érdekében a szociális forradalom, a nihil, a föld alatt dol­gozik. Ami katasztrófa ez irányból készül, azzal vén századunknak már kevés dolga lesz, — ez a huszadik század veszedelmes, nehéz kérdése, s megoldásától függ mindannak sorsa, amit a múlt idők nemzedékei államéletben s kultúrában megalkottak. Ez uj év sugarai elhozzák felénk a jövő század első lehelletét, éreztetik velünk a közel válság minden aggodalmát. Készüljünk e válságra, egyengessük a megoldás útjait, hogy az uj idők követelései­nek megtehessük az engedményeket nagyobb rázkódtatások nélkül. Ám alakuljon át, ha kell, az épület, de ne rendüljenek meg alap­zatai. A századok legendájából, más idők ha­sonló nagy válságaiból tanuljuk meg a gond­viselés akaratát, mely a múltak történetében, az élet e mestere, a világ e bírája által min­dig kimondá az igazságos Ítéletet. Jogos vád. Bár nem szívesen ragadom meg a tollat abból a célból, hogy székely véreink buko­vinai s pancsovavidéki viszonyairól Írjak, mert, először kevés szépet, örvendetesei Írhatnék azokró1, másodszor, mert elborul a lelkem, ha a közel múltra vissza gondolok s összehason­lítom a jelennel. Mennyi lelkesedés, mily rész­vét, mennyi rokoni szeretet csillogott akkor örömkönnyek között szegény testvéreink elé! Akkor országszerte a testvéri szeretet vissz­hangzott s ma már szivfaggasztó részvétlen- ség hangzik vissza egyedül találó válasz gya­nánt arra a hangra, mely a csángó-magyar egyesületből indul ki. Bár, mint mondám, ne­héz szívvel, de kénytelen vagyok ismét fölszó­lalni azon újabb események következtében, melyek a csángó-ügygyel szoros kapcsolatban, figyelmünket magukra vonják, másrészt pedig még azért is, mert bennem a hit, a remény egy jobb jövőben megrendithetetlen, s tudom, hogy van még nemzete iránt melegen dobogó magyar szív a világon s ha egy szent nem­zeti ügy vétkes elhanyagolása, majdnem azt mondanám, szántszándékos tönk­retétele miatt jogosan vádoljuk a férfia­kat, kiket részben a közbizalom s nagyrészt saját törekvésük s hiúságuk az ügy vezéreivé tett, bátran emelünk vádat ellenük, mert csak az általános közvéleményt, a nemzet ezreinek legmélyebb meggyőződését fejezzük ki általa. Sokszor emeltem szót ez érdemben, sok­szor azon reményben, hogy eszmecserét idé­zek majd elő, hogy az a szükebb grémium, meiyhez csak névleg tartozom, melynek bizal­mát valami nagy mértékben sohasem bírtam, szóba fog állani velem, állításaim helytelensé­geit a napfénynél világosabban be fogja bi­zonyítani, vagy pedig, hogy következetes fel­szólalásaim folytán talán végre mégis érdem­leges cselekvésre szánja majd magát: de csalat­koztam ! Az egyesület továbbra is megmaradt néma tétlenségében; nyilatkozataimat hallga­tag helybenhagyd s folytaid azt a meddő te­vékenységet, mely végre meg term ó számára a fanyar gyümölcsöt; megszerző részére a nem­zet hálája helyett az országos gúnyt. De lehetett-e ezt eleve feltételezni ? Jött-e volna valaki ily gondolatra akkor, a midőn a csángóügy országos flgygyé fejlődött? Akkor igaz divat volt az; s igy tán merő divatból lelkesedtek volt azok a vezérférfiak, kik túl­buzgóságukban még az egyesület megalakulá­sát is fölöslegesnek tartották; szerintük elóg Mai Mámtmát 16 oldalt tartalma«.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék