Budapesti Hírlap, 1885. január (5. évfolyam, 1-31. szám)
1885-01-16 / 16. szám
V. évfolyam. __ 16. szám. Budapest, 1885. Péntek, január 10. Előfizetési árak. Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 60 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., kalap-utca rá se. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám író helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Hohenloher (bp) Költözködik az udvar. Búcsúztassuk el az udvarmestert. Az utolsó napok eseményei után nem szükség hosszan megokolnunk, hogy az udvar távozása alkalmából miért kell nyilvánosan foglalkoznunk Prinz von und zu Hohenlohe úrral, —s azt, hogy miért teszszük ezt igen vegyes érzelmek között. Évek óta nem volt az udvari élet Budapesten oly élénk, kedélyes és vonzó, — hosszú ideje már, hogy a legmagasb körök oly bizalmasan, mondhatnék szeretettel közeledtek a magyarhoz, mint az idén. De — tán ép ezért — soha nem tetszett bántóbbnak az idegen sablon, királyunk udvaránál, — soha nem éreztük mélyebben a sajnálkozást ama paradoxon fölött, mely az idegen hivatalos környezetből, — ennek merev, irántunk rideg és prepotens szelleméből a magyar király trónjára rá vigyorog. Ahogy szeretjük a legmagasb körök mutatkozó mélyebb érdeklődését a magyar faj és nemzeti közélet iránt komolyan venni, épúgy boszantanak a király környezetében még köztünk is predomináló idegenek, kik közfunkcióik által, változatosság kedvéért olykor baklövéseik által is, szüntelen arra emlékeztetnek, hogy ama szintéz alatt — madzag van. Ez az érzés általánossá vált, így lett akuttá a főudvarmesterség kérdése, helyesebben: Hohenlohe kérdés, — így került a képviselőház elé. S most már nem lehet előre kitérni, szörnyen ráérett a megoldásra. A kormányelnök kötelessége, hogy feleljen a kérdésre, amint azt az ügy fejleményei a közvélemény előtt feltették. Vagy méz, vagy madzag, legalább tájékozva leszünk. Nemcsak előkelő társas, magas politikai körökben, de az udvarhoz közelálló beavatottak közt is élénk megbeszélés tárgyául szolgál e dolog. Jele, hogy a királyi udvarban tenort fúvó osztrákok iránt a viszszatetszés hullámai már jó magasra felcsaptak, s a miniszterelnöknek az Ugron-féle interpellációra adandó válasza valószínűleg egy legfelsőbb elhatározást fog az országnak közvetítve tudomásul hozni. Sugalmazott bécsi lapok már előre szelet csinálnak ez enunciáció fellegeinek. Azt írják, hogy az udvartartás kettéválasztása a fejedelem legprivátabb joga, s ebbe a magyaroknak nem szabad belelármázni. Más forrás szerint odafönn ezt nem tekintik jogkérdésnek, hanem pénz- s így időkérdésnek. Ha majd a monarkhia mindkét állama az udvartartásra külön annyi milliót fizethet, amennyit most együtt fizetnek paritás szerint (9.300.000 frt), akkor meg lesz oldva a kérdés. Ez az optimisták nézete, kik azt is hozzá teszik még, hogy az udvar ma is szemlátomást magyarosodig állítottak benne külön magyar osztályt, hol a hivatalos nyelv szóban és írásban egyaránt a magyar stb. Mindez igen szép, s az ország örömmel veszi tudomásul azok működését, kik ennyi eredmény eléréséért fáradoztak odafönn. De jó urak, a Hohenlohe ügyben az udvar kettéválasztása csak másodsorban is. A főkérdés itt 1849. újév kora reggelén, nyugodtan feküdt ágyában 8 jámbor tiszteletes. Bizonyára arról gondolkozott, hogy milyen prédikációval üdvözölje híveit újév napján. Egyszerre fegyverek zörgése riasztja fel ágyából. 12 szuronyos katona tódult szobájába azzal a parancscsal, hogy jöjjön azonnal Wrbna tábornokhoz. Lászlónak feltűnt, hogy a katonák a katholikus plébánia felé vezetik. Csakugyan odamentek, felzörgették Wagnert a kath. papot is, és vitték mindkettőt Wrbna felé A két pap váltig azon törte a fejét, hogy mi nagy bűn lehet az, amiért őket ily szuronyos katonákkal kisérik a hadbíróság elé. De nem tudtak még csak egy rossz szóra sem emlékezni, a mi állásukkal, papi hivatásukkal ellenkezésben állott volna. Végre odaérnek a főhadiszállásra. Miért nincs a két templom tornyán kitűzve a sárga-fekete zászló ? orditá a bősz tábornok. Ha három óra alatt ott nem lesz, lássátok a következményeket! Hasztalan mentegetődztek, hogy K o cson nincs rőföskereskedés, ahol a zászlóhoz szükséges kelméket megkaphatnák. Az ítélet ki volt mondva s az ellen appelláta nem lehetett Egy óra múlva ott lengett már a svarzgelb zászló a kálvinista tornyon. De milyen zászló Egy girbe-gurba horogra kötve egy fél vánkosciha, ahoz hozzávarrva egy fekete kabátbélés. Ez volt a diadalmi jelvény. Ezután néhány hó múlt el, midőn egy napon a retiráló osztrák hadak előőrsei megjelennek K o cson is. Előfogatokat akartak, de mindjárt. A nép kint volt a határba lovaival és kocsijaival együtt, míg azok onnét berendeltettek sok időbe került. A katonák nyugtalankodtak. Féltek a diadalmasan őket üldöző honvédektől, s mert az az, hogy a fennálló közös udvartartás idegen tisztviselői végezhetnek-e nyilvános, reprezentatív szolgálatot a magyar király körül, és szabad mellőzni miattuk a magyar dignitáriusokat, kik éppen e szolgálatra hivatvák? A magyar közvélemény úgy van meggyőződve, hogy: nem. Ám legyen a külön magyar udvar felállítása pénz- és időkérdés, de míg a mai közös udvartartás mellett magyar udvari méltóságok léteznek, addig a fizetett osztrák udvari tisztviselőket a magyar király palotájában csak a királyi háztartás ellátása illeti meg, — ott pedig, hol a királyi trón történeti fényét emeli, magyarságát reprezentálni kell,ott az idegen fizetett méltóság csak gúny, mely legföljebb az elnyomatás korszakainak sötét emlékét képviseli, ha egyátalán valamit képvisel. Ne kisérje a magyar korona fényét ez idegen árnyék, ne képezzenek az osztrák urak a király testéhez nőtt eleven korlátot közte és magyarjai között. Ne állják el a magyarok helyét a magyar korona fölkent viselője körül. Ne rendelkezzenek a magyar királyi palota termeiben, mintha az a bécsi Burgnak csak egy szárnyépülete volna. Végre ne csukjanak ajtót a király udvaránál adott bálban magyarok előtt, kiket oda maguk hívtak meg a király nevében. Ez a kérdés lényege ma. Erre várunk feleletet a miniszterelnöktől, előfogatok még mindig késtek, megrohanták a két lelkészt, hogy azok szerezzenek kocsikat. László, hogy a dühöngőket lecsillapítsa házról házra jár, keresvén kocsikat és lovakat. Alig szabadultak ekként meg a németektől, midőn kire szállt, hogy jönnek a maszkok. Fusson, meneküljön, ki hova tud! Ez volt a jelszó. László tudván, hogy az 5 hazafias tettei fel vannak róva a németek előtt, célszerűnek látta a menekülést. És elmenekült. Eleinte a szomszédos falvakban rejtőzött, mikor azonban biztonságban magát ott többé nem érezte, ment a hegyekbe, a szőlők közé. Egy napon a szintén menekülő Győrffy Ferenc rektorral találkozik. — Hova megy? — Menekülök Bánhidára. — Vigyen el engem is. És László felült Győrfy kocsijára és hajtottak, mint a vihar. Bánhidának hazafias szellemű plébánosa akkor Féba József volt Nagy tudománya és közkedveltségű ember. Féla éppen arról gondolkozik, hogy jó lenne tovább állani, különben Isten tudja mi lesz majd vele, midőn kocsizörej üti meg fülét. Az érkezettek a legnagyobb szívességgel fogadtattak. De mert a hely nem látszik elég biztosnak, a szőlőhegyre, a plébános pincéjébe mentek. Azonban már a szőlőhegyen is németek mutatkoztak. Mit tegyenek ? Ha késnek, okvetlenül meglepetnek és akkor nincs menekülés többé, összeszelték tehát sátorfájukat és mentek Oroszlán felé. E falu egy erdő sűrűjében áll. Itt, jól messze benn a rengetegben egy roppant fa tövében volt egy mély földnyilás, melyet azonban bozótok födtek el a kandi szemek elől Ezt a rejtőket választék tartózkodási helyül. Eleinte csak megvoltak, egy kis eleségük is csak volt, s ha az. A „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. A magyar papság vértanúi. (Sötét lap a szabadságharcból.) — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Szent Pál egyik levelében azzal dicsekszik, hogy háromszor vesszőztetett meg a rómaiak által. Könnyű volt neki, mert a rómaiak pogány kezei közé került. Suhogatta volna csak Susán osztrák tábornok az ő kegyetlen karját, bizony alig lett volna belőle a nemzetek apostola. Ennek a dicsőséges Susánnak egyik hőstettét akarom itt elmondani, hadd érje méltó iszonyat ennek az osztrák tábornoki mandurba varrott fenevadnak gyalázatos emlékét. A kocsi református lelkészlak udvarára vezetem a nyájas olvasót. Tiszteletes László József uram ott lót-fut, sihrog-forog, nem tudván, hogy mit tegyen azzal a tömérdek német katonatiszttel, mely mint sáskahad lepte el a szűk lelkészlakot. Benn vigan folyt az élet, pecsenye, bor volt bőven, mert kellett lenni. Amit el nem birtak fogyasztani, azt az asztal alá öntötték, az udvarra dobták, kutyáknak adták. Az ebéd zajosan folyt. Még tósztot is mondtak. De milyen tósztot! Veszszenek a Kossuth-kutyák! Az ezredes odafordul Lászlóhoz. Tiszteletes uram, éljen a császár! László haboz, tétováz, a tisztek kínos várakozásban vannak, egyik-másik a homlokát ráncolja, amiért nem siet éltetni László a császárt. Végre a tiszteletes ajka megnyílik. Élteti a magyar királyt! Ez bűn volt. De bűn volt az is, hogy a hocsi tiszteletes nagy lakomákat adott a faluján átvonult honvédek tiszteletére. Gyanúba vették: mm wmmiuu muu33 Mauua«E 12 eltelt tartalma«.