Budapesti Hírlap, 1885. január (5. évfolyam, 1-31. szám)
1885-01-14 / 14. szám
V. évfolyam, 14. szám. Budapest, 1885. Szerda, január 14. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 60 kr., egy héra 1 frt 60 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és finnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai Jóssa Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., kalap-utca Ifi. ss. Hirdtések dijszabály szerint. Egyes szám ura helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Az uj programm, A jobb ellensége a jónak. A Károlyi Sándor által kifejtett agrárius programmról is áll ez, hogy sok nincs benne, a mi benne lehetne. Önálló bank és külön vámterület, uj telekjog és direkt adóterhek csökkentése stb., de talán előnye a beszédnek, hogy a létező viszonyokhoz alkalmazkodik s ki nem terjeszkedik oly kérdésekre, melyek nem tartoznak közvetlenül a dologra, a mezőgazdasági válságra, annak okaira és orvoslási módjára. S nem tűz ki oly célt maga elé, melyet bármely kormány meg ne valósíthatna, vagy legalább komolyan meg ne kísérelhetne s melyhez bármely pártbeli ember ne csatlakozhatnék elveinek feláldozása nélkül. Mert a baj közös s az egész haza szenved alatta s mindenki érdeke követeli, hogy segítség legyen, tehát kormánypárti, mérsékelt ellenzéki vagy szélső báli egyaránt lehet agrárius, ha a magyar földet birtokosainak megtartani s a mezőgazdaságot jövedelmező keresetágnak megóvni és felvirágoztatni óhajtja. Ezt vette tekintetbe Károlyi Sándor s kik vele a programmot készítették, midőn került mindent, mi egyik vagy másik párt elveibe ütközik s nem nyilatkozott sok kérdésről, melyről politikai pártoknak hallgatni nem lehet, ő csak a gazdaközönséghez szólt s a gazda körében mozgott. Csak egy kivételt engedett meg magának, ahol a politikai pártember lép előtérbe, midőn az állami adminisztráció szükségét hangsúlyozza, mert ez éppen gazdasági kérdésnek nem mondható s a függetlenségi párt municipalizmusával össze sehogy sem egyeztethető. Két főbajt konstatál, melyre a többit visszavezeti: a termények árának állandó csökkenését és a mezőgazdasági hitelnek hiányát; ámabból következik a föld elértéktelenedése és a földmivelési ágaknak hanyatlása, emekből a gazdasági javítások lehetetlensége és a pusztító uzsora. Az áraknak csökkenése évek óta folyton tart s oka a nagy kiterjedésű gyarmatok tömeges termelése, hol ingyen avagy olcsó földben bő aratások vannak s a gőzhajók csekély költséggel hozzák a termést Európába. Károlyinak teljesen igaza van, hogy ezen csak európai liga segíthet, ha az államok összeállnak és védvámokkal elsáncolják magukat a gyarmati mezőgazdasági áruk ellen. Ily liga differenciális vámokkal az államok érdekében fekszik s tehát lehetséges, hogy létesül-e, igen kétes, mert igen nehéz különböző államokat egy kalap alá hozni. Nem kell itt ugyan vámközösségre gondolni, csak közös eljárásra. Például a gahnavám Németország, Franciaország és monarkhiánk közt, melyek termelési viszonyai hasonlók, ha egy frankban állapíttatnék meg, ellenben amerikai, orosz s indiai búzára öt frankban, a mennyivel t. i. a termelés és szállítás Amerikából olcsóbb: ez által a nyomás, melyet Amerika az európai földre gyakorol, enyhíttetnék és kiegyenlíthető volna, az országok egymás közt vámviszonyai pedig nem érintetnének. Anglia persze és Oroszország ily szövetkezetbe nem vétethetnének, fel, az, mivel gyarmataitól el nem zárkózhatik, emez, mivel hasonló viszonyok közt termel, mint Amerika. Ha Károlyi Sándor eszméje diplomáciailag megvalósíttatnék, rajtunk nagyban segítve lenne. De ha nem, mi következik belőle? Az, hogy Ausztriával oly vámszövetséget kössünk, mely a belföldi és osztrák piacról az idegen gazdasági terményeket kizárja, valamint hogy a külföldi iparcikkek jóformán ki vannak zárva, vagy ne kössünk vámegyességet. Ez a logika. Az, ami most történik, abszurdum, hogy ugyanis az idegen nyers termények eláraszthatják a bécsi és budapesti piacokat a belföldi termelők nagy kárára, noha szüksége a monarkhiának idegen búzára, húsra nincsen, ellenben iparcikkeket Magyarország nem vehet csak Ausztriától, pedig szöveteket s mindent kaphatna külföldről olcsóbbat és jobbat, tehát ismét a magyar gazda veszít. A jelenlegi vámpolitikája Magyarországnak ezt drágán venni és olcsón eladni. A világon mindenütt az ellenkező elvet követik a nemzetgazdák és politikusok. Tehát, ha Európa nem véd bennünket, védjen legalább a monarkhia, ha az sem védene, nem tartható a vámközösség. Ez a Károlyi vámpolitikájának következetes okoskodása. Ő persze idáig nem megy, a viszonyról Ausztriával nem szól semmit, az ő rendszere a vámközösségre épúgy illik, mint az önálló vámterületre; attól függ, minő a vámközösség? Kétségtelen azonban, hogy azok a politikusok, kik egész Közép-Európára kiterjedő mezőgazdasági védvámokat követelnek, kell, hogy ezeket kiköveteljék az osztrák-magyar vámszövetségben, mely létezik, melyhez jogunk van, és mely legfőkép érdekel bennünket, mert ez nekünk a főpiacunk: a belfogyasztás és Ausztria. A kereskedők azonban, természetesen, minden vámnak ellenségei, mert ők nem bánják a termelőt, ők a legolcsóbb árut keresik, s nekik Románia, Bulgária, Oroszország és Bombay egyaránt jók, csak lehessen vásárolni és eladni. A kereskedelmi lapok tehát ellen- A „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. Párisi játékklubok. A párisi rendőrfőnök, Camescasseur kiadta a parancsot , a harmincharmadik játékklub is feloszlattatott Meghalt, mégpedig a feltámadás reményének nem teljes kizárásával. Nem is képzelnők, mily mélyen belevág Páris társadalmi életébe minden tollvonás, mely a klubok egyikét-másikát az élők sorából kitörli. S azért tán nem lesz érdektelen, ha a laikus közönséggel a Fortuna istenasszonyának ez üldözött felekezeteit s lerombolásra ítélt templomait megismerhetjük, mielőtt végkép elpusztulnának. Sok jelentős kulturális adat, jellemző korkép és kórtünet található azokban, melyekből jobban megismerhetik Páris világvárosi szellemét, mint a Bedeckerből. Először a Club des Arts libére au-val érezteté a rendőrfőnök haragját. S a hernyó csakugyan nem a legrosszabb gyümölcsöt választó. E klub tíz lépésnyire volt a Boulevard des Italiens-től. Bizonyos Devriés úr, kit a parlamenti és művészkörök jól ismernek, a rendőrség elnöki osztályától engedélyt adatott magának egy klub berendezésére. Azután vezénylete alatt egész kis hadserege a kőmiveseknek, festőknek, díszítőknek stb. megrohanta a klubnak szánt épületet s akár csak a tündérregékben szokás, egy varázsintésre átalakítottak mindent A termek, szobák, lépcsőház stb. mind a legpazarabb fényűzéssel di-t szíttettek fel. Pár hét múlva az utcán járók megálltak a palota góth ízlésű uj kapuja előtt, meg- s bámulni nemcsak az uj kaput s ennek üvegfestményeit hanem a feltűnő fényes kerékbe bujtatott klubszolgákat is, kik a kapu előtt az uraságokra vártak s az egymásután érkező elegáns fogatok ajtait felnyitották, az uraságokat a lépcsőházba kisérték, melynek nehéz szőnyegekkel bevont falai s bűvös világítása mindenkit meglepett. Kinek finomabb a figyelő érzéke, az legott tisztában lehetett, hogy e virág kígyót takar. De lássuk a helyiségeket. Délszaki növények közt, melyek közt szökőkutak locsogtak, eljutunk a színházterembe, onnét a hangversenyterembe, majd az étterembe. Minden a legpazarabb luxussal berendezve. A falakon drága képek, rajtuk fehér felírás tudatja, hogy a kiállításon mindannyi díjat nyert. Emeljék fel most az étterem nehéz falszőnyegét : három-négy külön terembe jutunk, melyekben a szerencsejáték egész gépezetét, minden rendű készülékeit együtt láthatják. Ott vannak a zöld asztalok, a croupier k megás forgószékei, közönséges ülőhelyek a „pontes“k, vagyis játszók számára. Ott feküsznek lepecsételt kártyacsomagok, melyeket minden játék kezdetén a „bankár“ szokott ünnepélyesen kibontani, továbbá a „jeton“-ok csontból, értékük szerinti színben és nagyságban, palatáblák palavesszővel, szóval minden, mi a Fortuna rituáléjához szükséges. Még a pohár cukros víz se hiányzik, ami nélkül a párisi, s általán a francia semmiféle fontos dolgot végezni nem tud. E helyiségekben a klub persze fényes estélyeket és tündéri éji ünnepeket adott. A bizottságban ültek a boulevard-lapok tudósítói, színházi bírák bőszámban, s ahol ily urak trónolnak, ott a legcsinosabb és legkedvesebb színésznők se szoktak hiányozni, vagy olyanok, kik színésznők készülnek lenni, és olyanok, kik azok voltak, még mindig elég szépek maradtak. Akárki inkább képzelte volna magát valamely múzsa-templomban, mint a hazard-játék csarnokában. A hangversenyteremben Gounod áriáit énekelték, Henri de Bonnier úr, a „Roland leányainak“ tiszteletreméltó költője, végezte a háztúri teendőket, s karján egy szép fiatal hölgygyel, csoportról-csoportra járt, üdvözölni a klub tagjait, vendégeit Itt, a falszőnyeg titkai mögött azalatt más világ folyt, más ideálnak, más szenvedélyekkel onták az áldozatot Naiv szellemek tán elhitték, hogy a társaság előkelői, a parlament az akadémia, a sajtó, a magas hivatalok kitűnőségei egymás kedvéért és néhány új ária meghallgatására gyűltek ide össze. De a szkeptikusok, s a mai világ túlnyomólag ilyenekből áll, a szent Tamások jól sejtették, hogy a damaszt-függönyök nehéz redőit, ha felemelik, pokolba száll az illúzió s felmerülnek a zöld asztalok, az aranyhalmazok s körülöttük a nyerészkedési szenvedély eleven izzó képe. Hány ezer mértföld választó el erkölcsileg azt a lírai élvezetet ettől az ördögi gyönyörtől! Minden asztal körülzsúfolva, kipirult és sápadó arcok, szikrázó és elhamvadó tűz a szemekben, repülő pénzgarmadák, forduló szerencsekocka, remény, babonaság, düh, fanatizmus az emberek 111 1 ..............................................