Budapesti Hírlap, 1885. június (5. évfolyam, 149-177. szám)

1885-06-01 / 149. szám

2 BUDAPESTI HÍRLAP. (149. sz.) 1885 június 1. resztültör ama szabályokon, melyek azt bizonyos időpontban meg akarták állandósítani. Az olaszok­nál a trecentisták klassizcitására következett^ cin- quecentisták klasszicitása: most ez is elavult s a Crusca szabályai nem kötik meg többé az újabb irályt. Erezte ezt a mi akadémiánk is, és ámbár so­hasem feledkezett meg arról, hogy nyelvünk tiszta­ságának első őre, még sem kovácsolt békót, mely azt kifejlődésében megakaszsza, sőt a maga kebelé­ben is szabad tért nyitott a különböző nézeteknek, s tekintélyét nem használta fel soha bármely tudo­mányos teória istápolására. A szabadság volt min­dig éltető szelleme; érezte, hogy nem lehet egyéb, mint oly közművelődési intézet, mely az összes ma­gyar irodalom képviselőit, a mennyire lehet, magá­ban foglalja, el nem zárkózik semmi iránytól, s igy alkotja meg a magyar irodalmi köztársaságot, mely­nek folytonos kifejlődését igyekszik előmozdítani, de korlátokat nem állít fel, midőn a tudományosság haladására és terjesztésére fordítja ama eszközöket, melyeket a közönség hazafisága rendelkezésére bo­csátott. Ez tette népszerűvé akadémiánkat, mely mindig azon volt, hogy a tudományt az élettel ösz- Bzekösse, keresi az alkalmat, hogy a közönséggel érintkezzék s nagy gyűléseiben számot ád a nemzet­nek munkálkodásáról. Most is megjelenünk a nemzet előtt avval az öntudattal, hogy az akadémia ez év­ben is híven teljesité feladatát. Főtitkári jelentés. Utána Fraknól Vilmos főtitkár olvasta fól jelentését az akadémia múlt évi működéséről. „Most, mikor hazánk a haladás és fejlődés sokoldalú munkájában kifejtett erőfeszítési eredmé­nyét ünnepi fénynyel a világnak bemutatja — igy kezdi jelentését a főtitkár — az akadémia is, mely félszázad folyamán, a nemzet törekvései és küzdel­meiben híven osztozott, részt igényel a lelkiismere­tesen teljesített kötelesség öntudatának és az elfő* gulatlan közvélemény elismerésének jutalmából. A szekrény, mely kiadványainkat foglalja ma­gában, munkásságunknak nem egyedüli gyümölcseit a tudomány aknáinak nem holt kincseit tartalmazza. Kiadványainkban az akadémia által elért hatást eszközeit és tényező jelzőit mutatjuk be. Hogy a valódi tudományos szellem a nemzeti műveltség talajában mélyen lenyúló, messze szét­ágazó gyökeret vert; hogy nemzeti nyelvünk a fej­lettség mai fokát elérte és képessé lett az iro­dalom, az állami élet, a közgazdasági munkásság minden igényt kielégítő közlönyéül szolgálni: nagy részben az akadémia munkásságának és hatásának tulajdonítható. A meghaladott ut távolságának és nehézségeiknek méltatására, elég összehasonlítanunk az akadémia első és mai kiadványainak nyelvét és tudományok értékét. De bár jól tudjuk, hogy mind­két irányban előttünk és a jövendő nemzedék előtt a tevékenységnek épp oly hosszú pályája áll.“ E bevezetés után a jelentés számot ad az aka­démia múlt évi müködósóről. A magyar nyelvtudomány műve­lésével kiválóan B r a s s a i Sámuel és Simonyi Zsigmond foglalkoztak. A „Nyelvőr“ számos kisebb nyelvtani értekezéssel felelt meg rendeltetésének. A „Nyelvtörténeti szótár“ s a „Mestermüszótár“ gyor­san közelednek a befejezéshez. Az összehasonlító nyelvtudo­mány körébe eső kérdésekkel V á m b é r y Ár­min, Halász Ignác dr. s a „Nyelvtudományi Közlemények“ foglalkoztak. A Nyelvemléktárból a XII. kötet jelent meg, mely a Döbrentei és Teleki- kódexeket tartalmazza. A Könyvkiadó vál­lalat jelen évi tagilletmónyében adni fogja Dante Divina Comoediájának egy részét Szász Károly r. t. fordításában; továbbá T a i n e angol irodalom- történetének folytatását. A jelentés ezután megemlékezik ama munkás­ságról, melyet az akadémia a többi tudományágak művelése körül kifejtett, a kitűzött pályakérdósek eredményéről. Végezetül fölsorolja a veszteségeket, melyek az akadémiát több jeles tagjának elhunyta által érte. A lefolyt esztendőben tizenkét tagját vesztette el az akadémia. Ezek : H o r v á t Cyrill, B o t k a Tivadar, Nagy János és K r u e s z Krizosztom t. tagok, S a y Móric, V a n d r á k András, Lichtner Pál, G y ő r y Vilmos és R ó z s a y József 1. tagok és az akadémiának volt elnöke L ó n y a y Menyhért gróf ig. és tiszt. tag. Ez utóbbiról szólva, a jelentés igy folytatja : „Illetékesebb kéz fogja emlékére az elismerés koszorúját letenni. De e helyről is hangoztatnom kell az akadémia háláját ama buzgóságért és szeré­téiért, melylyel közel két évtizeden keresetül inté­zetünk vezetésében működött. Nemcsak vagyona gyarapítása és kezelése körül voltak kiváló érdemei. Mindazt a mi munkásságunk fejlesztése és szerveze­tünk tőkólesbitóse érdekében történt, részint kezde­ményezte, részint melegen fölkarolta. Saját szaktu­dománya a nemzetgazdaság tudománya emelésére is sokat ten. Egyébként nagy eredményekben és viszontag­ságban gazdag pályáját, melyen a közélet legfénye­sebb sikereit aratta, de legkeserübb csalódásaitól sem volt megkímélve, méltó szónok fogja ma meg­világítani, az, aki ifjúkora törekvéseiben, a nemzeti * lét magas érdekeiért vívott küzdelmeiben, az elért hatalom gyakorlásában társa vala és hivatva lesz körünkben helyét elfoglalni. Az akadémia és a közoktatási kormányvezór- letét nem puszta véletlen egyesíti most másodszor. Ez ugyanis a föladatok és célok azonossága mel­lett, annál előnyösebbnek látszik, minél különbö­zőbbek az eszközök, melyeket a két működési kör nyújthat. Es mig az a nagy férfiú, ki 18 esztendő előtt az akadémia elnöki székéről hivatott meg a közok­tatási kormány élére, sajnos, rövidre szabott pályá­ját évkönyveinkben azzal is emlékezetessé tévé, hogy a magyar állam erkölcsi és anyagi támogatá­sának kedvezéseit biztosította akadémiánknak; utód­jától legfőképpen azt várjuk, hogy a magyar állam nemzeti és közművelődési föladatai megoldásának nagy munkájában, ama jelentékeny hatalomnak, melyet az akadémia immár megszilárdult szerveze­tében, gyarapodott vagyonában és tagjai munkás­ságában bir, érvényesülését hathatósan elő fogja mozdítani! Lónyay emlékezete. A főtitkári jelentés után Trefort Ágost olvasta fól emlókbeszédét Lónyay Menyhért gróf fölött. Az emlókbeszéd igy szól : Habár egy nemzet természete politikai átala­kulások által rögtön nem változik, az 184.8-iki ese­ményekkel mégis uj korszak kezdődik Magyarország történetében. Rajtok túl fekszik a középkori feudális ország, a nemesség s papság kizárólagos uralmával, (mert a polgárság mint rend, csak jogilag és név- leg létezett, de befolyása nem volt) a megyei ne­messég s a földes ur uralma alatt álló parasztsággal, annak adótfizető kötelezettségével, — magok a kivált ságos osztályok adó- s katonamentesek lévén, — za­varos birtokviszonyokkal, telekkönyvek, tehát hitel nélkül, kizárólag termesztő gazdasággal, ipar g ke­reskedelem nélkül, mert közlekedési eszközeink nin­csenek, gyarló igazságszolgáltatással és szerfölött hiányos adminisztrációval, cenzúrával, bécsi né­met abszolút kormánynyal; népoktatás nélkül s még folyvást az elavult jezsuita tanrendszer alatt sinlődő közép- és felső-oktatással, de annak dacára szabadságszeretet, buzgalom a haladás iránt, nemes aspirációk s eszményi felfogásokkal, bár annál kevesebb gyakorlatias érzékkel. íme a negyvennyolc előtti Magyarország. Eme eseményeken inqen, a modern állam annak minden attribútumával, természetesen hiányaival s hibáival, de előnyeivel is. Az ország saját sorsának ura, bír­ván a fejlődés minden föltételét — csak hogy azo­kat részben a társországok s külön népfajok iránt követett ideolog politika devalválta, részben a sok helyt mutatkozó politikai frivolitás, mely a történe- lem-szülte viszonyokhoz nem akar alkalmazkodni, folyvást devalválja. Azok száma, kik a régi állapotokat ismerték, azok közt szerepeltek és az átalakulási proceszszus- ban is részt vettek, napról-napra fogy és soraik ritkulnak, mert az életkor s az azzal járó munka­képesség tartama nálunk rövidebb, mint Európa más nyugati országaiban. Azok közül, kiket az egyre ritkuló sorokból közelebbről elvesztettünk, a legkiválóbbak egyike : akadémiánk korán elhunyt elnöke, L ó n y a y Meny­hért gróf, aki életkorát s ritka képességeit tekintve, az országnak s akadémiánknak még sok és nagy szolgálatot tehetett volna, ha váltakozó szerencse után, idő 'előtt nem záródik le pályája. De ez igy is aránylag korán befejezve, cselekvésben, elért nagy eredményekben és érdekes s tanulságos mozzanatok­ban oly gazdag, hogy annak minden oldalról kellő méltatására, egy emlékbeszédben rendelkezésre álló idő alig lehet elégséges. Lónyay Menyhért előkelő nemes család ivadéka. Nagy-Lónyán született 1822. január 6-án. Élte utolsó évében, megrongált egészsége helyre­állítása végett az adriai tenger partján időzvén, élete rajzának rendszeres leírásához fogott, de abban csak az egyetemi évekig haladt. A későbbi időből azonban, éveken át vezetett és sokszor terjedelmes naplójegyzetei vannak, melyeket életrajza Írásához kétségkívül fel akart használni, s melyek — talán csak egy későbbi nemzedék számára — igen ér­dekes olvasmányul és az idejebeli históriára nézve nagybecsű adatokul fognak szolgálni. Lónyay ialun az atyai háznál, nemes ke­délyű, müveit, okos és szerető anyja oldalán növe­kedett, mig atyja János, Bereg megye kitűnő alispánja, 1833-ban a helytartótanácshoz tanácsossá neveztet­vén, a család Budára költözködött, sLónyai Menyhért itt a piaristáknál folytatta gimnáziumi tonulmányait, melyekben minden törekvése kizárólag a latin nyelv elsajátítására volt koncentrálva. Habár helylyel-köz- zel igen humánus s miveit tanárok is találkoztak, kik a kevés tananyaggal életrevaló ifjakat tudtak nevelni, sok iskolában durvaság uralkodott, a testi büntetés formaszerinti taneszköz volt s az eredmény is nagyon csekély, a mi akkor tűnt ki legjobban, mikor a tanulók az úgynevezett akadémiákba léptek át, oly tantárgyakra, melyek most a gimnáziumokban taníttatnak. Az egyetemi tanulmányokat Lónyay Pes­ten végezte s már tizonnyolc óvés korában elnyerte a bölcsészeti tudori fokot. Minden intézetben s minden rendszer alatt — bármily rossz legyen is az — lehet tanulni s magát mivelni. A pesti egyetemen mindig voltak egyes ki­tűnő tanárok s egyes növendékek kitűnő férfiakká váltak, amint ezt Lónyay példája is mutatja, de hogy mi volt akkor a pesti egyetem, mutatja főleg e két tény: hogy a könyvtár évi dotációja 1000 váltó forint volt s hogy az egész orvosi fakultás a hatvani- és ujvilág-utcai épületben volt elhelyezve, hol azontúl még két tanárnak lakása volt s az ad­minisztráció is helyet talált. A régi kormányok leg­főbb mulasztása, hogy a közoktatással, melyre néz­ve pedig korlátlanul rendelkeztek, mit sem gondoltak. Az egyetemen töltött éveiről Lónyay Meny­hért irataiban igy emlékezik meg: „Társaimmal egy nemesebb irányt tűztünk ki magunknak. Szor­galommal, igyekezettel tanultunk, nem az iskolai diszciplína következtében,' de saját elhatározásunk­ból. Buzdításomra előzetesen tanulmányoztuk min­den lecke előtt az előadandó tárgyakat. Mondottuk egymásnak, hogy hasznos polgáraivá akarunk lenni a hazának s erre kell, hogy tanuljunk, ismereteket gyüjtsünk. Általában ama korszakot a nemes törek­vés jellemzi.“ Lónyay jogi tanulmányait befejezvén, is­mét falura ment, gazdaságban s a megy fő életben találván foglalatosságot s készülvén a közpályára, melyre igen korán lépnie sikerült, mert az 1843-ki országgyűlésre, alig 21 éves korában, már követnek választatott. — Ez időben Lónyay boldogult Eötvös báróval s velem igen sokat társalkodóit s közös törekvéseink, eszmecserék s önképzés által kölcsönösen igyekeztünk hatni egymásra. Az említett országgyűlés sok nevezetes kér­déssel foglalkozott, tárgyalásai nyilvánosságuk által mintegy a szabadsajté hiányát pótolták; de tényle­ges eredményekre nem vezettek. Az eredménytelenséget több okra kell vissza­vezetni. Hiányzott a kellő vezetés ; a mérvadó ele­mek egyátalán a reformot komolyan nem akarták; végre a haladó vagy szabadelvű párt nagy része mindig túlzó, inpraktikus kivánatokkal lépett fel, s a legjobbat vagy legtöbbet követelvén, az elérhetőt pedig visszautasítván, célhoz nem juthatott. Az országgyűlés után 1845-ben Lónyay boldog házasságra -lépett, mely reá s családjára gondviselésszerü jelleget nyert. Házassága első éveiben hol falun, hol Pesten időzött, s főleg közgazdasági kérdésekkel foglal­kozott. Ez időben irta ama értekezéseket, melyek 1847-ben összegyűjtve „Hazánk anyagi érdekeiről“ cim alatt jelentek meg, s melyek főleg közlekedési eszközökről, különösen kőutak- vizi utak-, s vasutak- ról szólanak ; mert ez időben gróf Széchenyi István föllépése után is, a közönséget a közlekedési eszkö­zök hasznáról még kapacitálni kellett. Az 1847-iki országgyűlésre Lónyay ismét követté választatott. Az országgyűlést is a legkülönbözőbb tárgyak foglalkoztatták. Nevezetes nj jelenség volt, hogy az alsó táblánál gróf Széchenyi István is mint követ ült, ki akkor az adminisztrációban a közlekedési ügyek élén állott, mérsékelt reformer, mig vele szemben Kossuth Lajos állott — kit Széchenyivel összehasonlítva — radikál reformernek lehetett mondani. Lett volna-e eredménye eme országgyűlésnek, ha a francia februári forradalom nem jön közbe ? erre nehéz határozott választ adni, s a kérdés talán ociozus is, mert a végzet megadta a választ. A minisztérium megalakulván, s Lónyay képviselőnek választatván — ugyanazon utón járt, mint a nagy többség: lement Debrecenbe s végig tagja maradt a forradalomi országgyűlésnek, mig a magyar ügy teljesen el nem bukott s a szereplők­nek külföldre kellett menekülniük — s helyesen cselekedtek valamennyien, kik menekültek — mert a viharral dacolni akarni, egyszerű donquichotteria lett volna. Párisban komoly tanulmányokkal foglalkozott. Eljárt a Collégé de Francéba és nálánál szorgal- matosabb hallgatója nem volt Michel Chevaliernak, a kitől azért, mert megtámadta Louis Blanc teó­riáit, 1848. április havában megvonták a tanári ál­lást, de az év végén a Constituante határozatával ismét visszahelyezték. A száműzetésből visszatérve, Lónyay is­mét mezei gazdasággal, de amellett közgazdasági tanulmányokkal foglalkozott. Ez időbe esnek a m. földhitelintézet felállítá­sára vezető mozgalmak, a melyekben neki D es­se w íf y Emil gróf mellett legfőbb része volt. Végre az olasz hadjárat után 1860-ban létrejött az októ­beri diploma, s a reá következő 1861-ben összehiva­tott az országgyűlés, melynek sikere nem lehetett, mert nem a megyékkel s az országbírói konferen­ciával, de az országgyűléssel kellett volna kezdeni az alkotmány helyreállítását, — 8 mert a bécsi oktrojált februáriusi alkotmány lehetetlenné tette a kiegyezést. Az országgyűlés feloszlattatott; beállott ismét az abszolutizmus, habar magyar köntösben — de az sem volt tartható. Lónyay e közben több érte­\

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék