Budapesti Hírlap, 1885. július (5. évfolyam, 178-208. szám)
1885-07-20 / 197. szám
2 BUDAPESTI HÍRLAP (197. sz.) 1885. julius 20. elébe a k. k. privilegiate Donaugőzhajózási társaság három különbérelt pompás hajójával folasztattuk magunkat Szebbig és a miskolci cigány nyirettyűje alól kikerült Rákóczyval fogadtuk őket A Kolin város és környékbeli gazdasági egyesület tagjainak Budapestre jöveteléről van szó, kik a társadalom egyéb rétegeiből toborzottakkal mintegy 1700-an jöttek a mi kiállításunk megtekintésére. De hát miért ne fogadnék őket szívesen, mikor olyan őszinte örömmel és határtalan lelkesedéssel jöttek közbünk, messze, nagyon messze földről, ki Kolinból, ki Chrudimból, ki Pardubitzból, ki meg a porosz határszélről. Túlnyomó részük iparos és kisbirtokos, de van közöttük számos pap, hivatalnok. B r a b e k a prágai egyetemen a magyar nyelv tanára, N o d v id e k a „Ceska Corona“ (Cseh Korona) szerkesztője, Je 11 már egyesületi titkár, prágai gyárosok, reichenhalli nagykereskedők stb., mindannyian tiszteletreméltó és tiszteletet keltő alakok, kik rajongó szeretettel clüggnek hazánkon és osztozni óhajtanak nemzetünk örömében, országos kiállításunk sikere fölött. A csehek ünnepi fogadtatását ugyan a Budapesten lévő „cseh klub“ rendezte s e célra mintegy 150 helyben lakó cseh az „Iris“ „Fiúme“ 63 „Franz Karl“ személyszállító gőzösöket bérelte ki, de azért volt a „Fiúmén“ vagy öt tucat színmagyar is mint vendég hivatalos, kik a csehekkel egyetemben Szobbig ugyancsak magyarosan mulatva ütötték agyon az éjt. Utazás a vendégek elé. Az utazásnak felséges idő kedvezett. Holdapó mintegy óriási pékcimer ragyogott az égen s a nastyuk olyan kedvteléssel pislogott magyarra, csehre egyaránt, hogy szinte kedve szottyant az embernek csillagvizsgálóvá lenni. A budapesti elmagyarosodott csehek belátásáról tanúskodott, hogy magukkal hozott mindenféle rangú és rendű kulacsokban és csobolyokban nemcsak pogány (tehát meg nem keresztelt) borról, hanem még elemózsiáról is gondoskodtak, így nyújtva módot minden éhes gyomornak és szomjas gégének, hogy ne legyen csehül. A „Fiume“-n, mely esti tizenegykor indult Szobbra, vígan telt az idő. A honneuröket az ország funeratora Vasvári Kovács végezte, ki az egész cseh klubnak hivatalosan alkalmazott kikiáltója volt. Kiáltott is a jó öreg akkorákat, hogy a hajó csak úgy rengett bele. A hajó minden zuga telve volt s mig egyik zugában derekasan fogyasztották a hegy levét és Ugyancsak ölelgették az apró kulacsocskákat, addig egy másik asztalnál parázs felüli járta (hozamra), mig az üresen maradt parketten rogyásig járták a polka-mazurt és a csárdást. Szombon hajnali három órakor kötöttünk ki. A falu lakói még az igazak álmát aludták. Csak a toronybeli bakter húzta meg a harangot. Bizonyosan az előtte való napról véletlenül elmaradt kilenc órát harangozta el most pótlóan. 150 ember meg egy cigánybanda bizony nem kis lármát csap. Föl is riadtak a falu lakói sorban és nem egy borzas fő tekintett ki az ablakon, elrémülten hányva magára a kerösztöt, ennyi nadrágos ur láttára, kiket bizonyára valamennyit adóvégrehajtónak nézett. A fogadtatás Szobbon. A szobbi hajókikötő - állomásától a vasúti indulóházig a falun végig kanyargó uton jutni, mely télen nagyon sáros lehet, jelenleg pedig nagyon poros. De hát akadály-e az annak, aki valódi csehet akar látni ? Nem az. És igy a hölgyek sleppjeikkel és mi lakktopánkáinkkal (már a kié t. i. nem fislóder), apró csoportokra oszolva, mendegéltünk a vasúti indulóházig. A zöm Vasváry Kovács Józseffel, mint zászlótartóval az élén, cigánybandával előre tartott. A vasúti állomással szemközt van Szobb restaurációja. Arról nevezetes, amit nem lehet benne kapni, mert arra, amit lehet benne kapni,"jobb a feledés sűrű fátyolot borítani. Ott láttam, hogy egyik útitársam a meghozatott u. n. fekete kávét, cipellőbe kente, azon hitben hogy hígított fénymázt, magyarán : subickot hoztak. De azért drágább volt, mintha Párisban a Caffé anglaisból hozattuk volna. Az általános jókedvet még ez a kávé sem volt képes lelohasztani és bár gyomrunk szinültig üres volt és testi alkotmányunk csehül állott, rendületlenül vártuk a reggeli 4 órára jelzett vonatokat, melyek a hazai vasutainknál megszokott pontossággal csakis egy órát késtek. Végre berobogott a mozdony. A lelkesedés, mely erre az egész közönséget elfogta, leirhatalan volt. Ez a szívélyes, a lélek legnagyobb őszinteségére valló nyájas fogadtatás meghatóan szép volt Éljen és nazdal! hangzott fel mindenünnen, míg a csehek tornaegyesületének, a „Szokol“-nak (sólyom) messze földön híres bandája a nemzeti himnusz zendítette rá. Az érkezőket rövid, lelkes beszéddel Pzák Antal a budapesti cseh klub titkára üdvözölte. Egy szabad ország, szabadságot biztosító alkotmányának oltalma alatt, a magyar vendégszeretet melegével hívta meg önállóságra és függetlenségre törekvő cseh testvéreit, hadd lássák és hadd tehessenek bizonyságot arról, hogy milyen óriási haladást tett a magyar nemzet a közművelődés terén. Az a nemzet, melyhez a cseheket a legnemesebb rokonszenv űzi. „Nem politikát csinálni jöttetek ti“ — mondja lángoló arccal a szónok — „a szabad és minden lakosának egyenlő polgári jogokat biztosító földre, de eljöttetek, hogy a béke, a művészet, a tudomány és az ipar nagy műveiben gyönyörködjetek, és hogy a lelkes rokonnemzet iránt, a lelketekben olthatatlanul égő testvéri szeretetnek nyilt kifezést adjatok. Kiáltsátok el tehát e drága földön: éljen és viruljon a magyar! Annak a lelkesedésnek leírására, ami ezen szép és nagy hévvel előadott szónoklatot követte, gyönge a toll. Pillanatig némán ott állt az a nagy embertömeg, mint egy bűvös erő által elnémítva. De már a másik pillanatban harsány ellenekben tört ki s az egetverő zajban alig hallottuk a kitűnő cseh zenekar által intonált Szózatunk melódiáját. Magasztosan szép pillanat volt ez és bizony kevesen lehettek azok, kiknek szemeiből könyük nem hullottak. Az érkezettek csoportját csakhamar követte a másik hosszú vonat. Dörgő éljen, nazdar ! kiáltásokkal üdvözlik A lelkesedés kezd túláradozni, férfiak, nők, kik soha sem látták egymást, összeölelkeznek és az örömtől néma alakkal, egymás keblén dobogtatják szíveiket. Hol van ilyen magasztos jelenetek alkalmával az emberiséget nemzetiségük tekintetében elválasztó fal ? Hova tűnnek a közöttük mesterségesen szított politikai ellentétek? Eltűnnek. Hogy egy magasztos, egy az égből származott isteni érzésnek adjanak helyet a testvériség érzésének. Pizák üdvözlő beszédére Jettmann az edini gazd.egyesület titkára köszönte meg a szíves fogadtatást. Ugyanezt tette B r abek, a prágai egyetemen a magyar nyelv tanára Petőfi és Jókai fordítója, szép tiszta magyarsággal. Az Öröm, a barátság nyilvánulásai a hajón lépten nyomon ismétlődtek. Az emberek tökéletesen összeolvadni látszottak. Emelte a közhangulat ünnepiességét a dunai viziút mentén fekvő községek tüntető barátságnyilatkozatai is. Bevonulás Budapestre. Tizenegy község előtt haladtunk el, de mindegyiknél nagy csoportokban állott künn a Dunaparton a nép ünnepies, vasárnapi öltönyben, ott kiáltott hangos éljent apraja-nagyja, mig a gőzösökről a nazdar hangzott vissza. Vácon tarackdurrogások hirdették a közörömöt, mig a lakosság zászlókkal és zeneszóval vonult a partra. Útközben mindenütt a legmelegebb ovációk tárgyát képezték a csehek. A Margithídról, a szigetről, a lánchídról a főváros mindkét Dunapartjáról ezrekre menő csoportok üdvözölték őket. Valóban királyilag fogadtattak. — Olyan, lelkesedéssel, a minőre csak a magyar képes Hivatalos fogadtatásra megjelentek az országazdasági egyesület részéről Ordódy Lajos titkár, Gamani Vilmos, Rodiczky Jenő, Tormay Béla min. tanácsos, Kodolányi Antal, Miklós Gyula, Lejtényi György stbben, a főváros törvényhatósága részéről Ráth Károly főpolgármester, Gerlóczy polgármester, Thaisz Elek, Radocza János stb., az iparegyesület részéről Zichy Jenő gr. és Fáik Zsigmond, végül a budapesti Cseszka Beszedi legfelsőn van Róza kisasszony festői műterme, juhar fák árnya alatt, kit a művészet becsvágya Münchenbe vitt , valóban festői kilátással; a másodikon ritka fajú szőlőtők, törpe gyümölcsfák, melyeknek szigorúan meg van hagyva Jókaitól , hogy merre és hogyan nőjenek ; meg is tartják a kertésztulajdonos parancsát hiven ; a harmadik, vagyis az alsó, fügék, francia barack és egyéb törpe gyümölcsfákkal beültetve. Mindezeket pedig gyomlálja, öntözi, gondviseli és vigasztalja Kalaposné asszonyom, ki magános, valódi remete-életet él itt a magányban ; azt mondja : már régen elpusztult volna, ha a virágok nem vigasztalnák. — Hát Kalaposné asszonyom — kérdem a virágápolót — mikor érkezik meg a ház ura? — Azt csak az isten tudja — felesé ; két hét óta minden pillanatban várom őket, de csak nem jönnek, már olyan vagyok, mint a rab madár. — Hát tudja-e, ki az a Jókay? — Azt nem tudom, csak annyit tudok, hogy nagyon szeretik, aztán híres ember az egész országban. — Az bizony édes Kalaposnén. Odább megyek. Még egy más élővel is találkoztam; a villa lépcsőzetének alsó oszlopán egy nagy hófehér macska ült, ez is szomorúan, gunyadtan , még tán ha egér fut előtte sem mozdul meg. Csendes itt minden, csak egy, sárga rigó fütyülését hallom, mely midőn az Ecsy gyümölcsöséből sebesen repült e levágott egyik fa sudarára a déli égöv kanárijától kölcsön kért sárga montorban, a napsugaras jégben azt hittem, hogy olvasztott arany esik a falombok közé! Ez is invitálja Jókait, de csak nem jön. A szertélyfinál van épen Bécsben, együtt írják a nagy könyvet, melynek elég ajánló levele lesz a nagy világba. Tessék megnézni e kis paradicsomot, melynek még legnagyobb fénye az, hogy Jókai az ura.* Habár nincs itt a regényíró, de azért arról is megemlékezem, hogy szokta Füreden tölteni idejét ? Miért hát ő olyan itt, mint a fölhúzott jó óra, mindig egyformán jár. Reggel korán szokott kelni s kint van lúgosai, virágjai és gyümölcsfái közt jó darabig. Nagon szereti őket. Azután nejével megreggeliz, élvezi a táj szépségét s íróasztalához ül. Itt van pontban 11 óráig, midőn nejével az Écsy-kert melletti árnyas után a fürdőbe megy. Mindig magán fürdőt használ, a közfürdőben soha sem látod. Míg odaér, természetes, több nézője van mint a kiállításon Egger ékszereinek. Fürdés után egy jókorát sétál, a sétatéren ritkán, csak hazafelé és otthon ; ezután ebédhez ül s ebéd után pihenőt tart; ha jó ismerőse megy hozzá, egyet sakkoz vele, s utánna megint a munkaasztalnál találod , késő délutáni órákig. Közebédlőkben csak ünnepélyes alkalmakkor látod, midőn a társaságoknak ő rendesen a központja. A sétatéren is keveset van, egy hét alatt alig párszor, pedig mennyien szeretnék jelenlétét. Olykor elmegy a színházba, mindig páholyba, s a színészetnek akkor itt ünnepe van; minden színészbe beleszáll a szentlélek, s úgy játszik, mint a parancsolat. Lelkesíti őket Jókai jelenléte. A közönség pedig a páholyba néz s nem a színpadra. Jól mondja a Kalaposné asszonyom : híres ember az a Jókai, aztán sokan is szeretik. Roboz István.