Budapesti Hírlap, 1885. szeptember (5. évfolyam, 239-268. szám)
1885-09-18 / 256. szám
V. évfolyam. 256. si, Budapest, 1885. Péntek, szeptember 18. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkesztőkég és kiadóhivatal, IV., kalap-utca Ifj. ez Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Király, mint zászlótartó. A magyar nemzeti lobogót Ferenc József király kezében látjuk. Kitűzte ezt Horvátország ormára, Bród várában, honnan messze belátszik Boszniába. A volt granicsárok bámulnak. Jellasich egykor azt mondá seresánjainak, hogy ez forradalmi lobogó, melyet le kell tépni, össze kell törni s ők azóta e tanácsot hiven megfogadták e mai napig; a hűség zászlója a császári zászló, a fekete-sárga, Horvátország függetlenségének szinei pedig a vörös és fehér. A magyar trikolór a dinasztia veszélyét és Horvátország rabságát okozza, nem pedig a szabadság hirdetője, mint Kossuth állíta, a rebellis vezér. Azóta ez volt hagyomány Horvátországban. És e hagyomány oly erős volt, hogy magyar zászlót a magyar királyi hivatalok sem mertek kitűzni, félvén a nép dühétől. S a kormány — a magyar — behúzta vitorláit s evezett lobogó nélkül. A címerkérdésben engedett nyiltan, a zászlókérdésben engedett hallgatag; nem követelte, hogy a Dráván túl a magyar zászló kitüzessék ünnepies napokon, mert nem tudta óvni becsületét. A nyugalom kedvéért lemondott az ország jelvényeinek használatáról. A horvát hatóságok, a közösek is, mind mellőzték, olykor csupán a magyar államvasutak képeztek kivételt. S ha történt mégis, hogy a nemzetiszín valahol megjelent, nappal lobogott, éjjel lelopták vagy zászlósértést követett el a felbőszített nép büntetlenül Magyarország ellen, mert soha sem vezetett eredményre a horvát rendőrök és bírák vizsgálata. A magyar színek gyűlöletéhez a magyar zászló megvetése járult. Mert nem volt senki, ki lobogónknak tiszteletetet parancsolt. S lement a király, s látta, hogy magyar földön a magyar lobogónak nincs becsülete. Bántotta az őt nagyon. Látta a fekete-sárga zászlót uralkodni Horvátországban, s nem örült neki. Látta, hogy kiegyeztünk, de ki nem békültünk, hogy Magyarország jogát Horvátország el nem ismeri, hogy most a horvátok revoltálnak fekete-sárga zászló alatt alkotmányos királyuk és törvényes hazájuk ellen. Ez visszaélés a császári lobogóval, királyi ellen. Ferenc József a Habsburgházát Magyarországra építé, a dinasztiát a magyar nemzet oltalmába helyezte, a házának színeit a magyar színektől körülvéve szereti látni, melyek mint a szivárvány reménysége virítnak a habsburgi oroszlánnak és a felszálló lotharingi pacsirtának. Horvátország nem támogathatja a trónt külön, csak Magyarországgal együtt. Az unió ki van mondva. Fogadja el Horvátország Magyarország címerét és zászlaját, ha elfogadta szent István koronáját ; ha elfogadta szabadságunkat, jogunkat, pénzünket, kezünkből Horvátország egyesítését Szlavóniával és a határőrvidékkel és minden autonóm jogát, az osztrák abszolutizmus helyébe, melyet Jellasich hozott neki. Ferenc József, ki magyar jusson tartja Horvátországot, s magyar jusson fogja birodalmához csatolni Boszniát, kinek keleti politikája Magyarországon nyugszik, s fogadalmához hiven gyakorolja jogait s kötelességeit: nem nézhette el tovább, hogy a horvátok mint viselik magukat Magyarország iránt, s nem engedi meg, hogy ignorálják az államot, melynek polgárai. Megkövetelte tőlük, hogy ismerjék el Magyarország fenhatóságát amint a törvényben áll és tiszteljék és tűzzék ki a magyar zászlót, melynek mindenütt helye van, hol a magyar király uralkodik. A dinasztia lobogója mellett a magyar zászlónak ott kell lenni, igy kívánja ő felsége, Bród polgármestere sápadva hallotta. És bizonyosan egész Horvátország meghallotta. És ezzel a magyar zászló rehabilitálva és restaurálva van. A magyar kormánynak legyen rá gondja, hogy le ne vetessék újra, hogy, a király akarata szerint, használatban maradjon Dráván túl a Dunától a tengerig. Nehogy a király szavai és intései feledésbe menjenek. Nehogy a csőcselék uralkodjék ismét Horvátországon a király helyett. A király kitűzte a magyar zászlót, a kormány őrizze meg. Ha ezt se tenné, érdemetlen volna a király és nemzet bizalmára. A „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. A „magyar zongora.“ (Levél egy szép asszonyhoz.) A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Asszonyom! Ön emlékezni fog arra a rejtélyes hangszerre, mely előtt a kiállításon a nemzetközi szabadalmak csarnokában néhány hete csodálkozva álltunk meg mindannyian. Egy harmónium volt az, melynek hiába udvaroltak a legavatottabb játszók, hiába mutatkoztak be az érkező vendégek, hiába igyekezett elevenére tapintani az ön finom kíváncsisága. A hangszer zárkózott maradt, idegen számára hozzáférhettem Szigorú inkognitóját megtartó akkor is, midőn egyik elszánt barátunk a hat billentyűsor útvesztőjében megindult ujjaival, hogy az új rendszer kulcsára valamikép ráakadjon. Még most is látom, mily mohó izgalommal jártatta kezeit a lépcsőzetes klaviatúrán le-föl s mily rettenetes zavarba jött az összefüggéstelen hangok hallatára. „Ez a hangszer — félrebeszél,“ — mondá vonakodó hangon. S a többiek jóváhagyták e véleményt. Csak egyedül ön irgalmazott, asszonyom, a titokszerű hangszernek, mely rejtett egyéniségét, belső összhangját, jelleme titkait, talán nem is sejthető kincseit az első tapogatódzásra nem tárta fel minden avatatlan előtt. Anélkül, hogy spiritisták lennénk, el kell ismernünk, hogy a hangszerekben a lélek mái szerei vannak elhelyezve, és ön, asszonyom, ezúttal is jó lelkiismerőnek bizonyult. Az a harmónium tényleg csak idegen kezek érintésére ad élvezhetlen, mondjuk, elutasító hangokat. Mintha tudtára akarná adni a puszta kíváncsiságnak: ismerkedjünk meg közelebbről, látni akarom érdeklődésed mélységét, becsvágyad nagyságát, kitartó erélyed, a művészet iránti szereteted jeleit, szóval a saját lelked klaviatúráját, — akkor majd felfedezem lassankint én is a magam klaviatúrájának titkait. S valljuk meg, e hangszer így is igazat mond. De tartozom önnek most már elreferálni, hogy akadt-e azóta, ki a harmónium mesterének bevállt, a feltételeknek megfelelt, s kinek érintése valódi zenét csal ki a rejtélyes billentyűszerkezetből. Tegnap hallottam rajta játszani. Egy fiatal ember, a szerkezet feltalálója, ült a hangszer előtt s az ő ujjainak a lépcsőzetesen hat sorba rendezett, szemre komplikált billentyűk alázatosan engedelmeskedtek. Nagy csoport vette őt körül, mint valami csodát, — ostromolták kérdésekkel s az ő felvilágosításai alapján, melyeket a hangszeren példákban demonstrált, legjobb meggyőződéssel jelenthetem önnek, hogy e hangszer, illetőleg a rajta alkalmazott új billentyűszisztéma hivatva lesz Európában egy kis forradalmat csinálni a zongorajáték és tanítás terén. Zongorajátékról szólok, mert e harmónium csak előfutára egy hasonló rendszerben megalkotott zongorának. Ez utóbbi a kiállítási határidőre nem készülhetvén el, az új rendszer feltalálója, Jankó Pál úr, most csak a harmoniumot mutatja be. De a szerkezet előnyei így is feltűnők. Alapgondolat a következő. A billentyű-rendszer, mely eddig dívott, alig vet számot a kéz természetes alkatával, izomrendszerével, felívésével, az ujjak különböző nagyságával. A játszó kénytelen a billentyűk egyetlen sorára bízni magát; a skála ez egyetlen útján haladnak a rövid és hosszú újak egyaránt, a kéz természetellenes helyzetekbe jut, az ujj erőszakoltan kinyújtózni vagy begörbülni kénytelen, számos esetben a rövid ujj átgázol a hosszan, vagy mindkét kéz egymásnak kerül útjába, az ujjak összezsúfoltatnak csekély térre stb. Ezáltal a játszás technikai nehézségei fölöslegesen halmozódnak, legyőzésük szükségtelenül szaporítja a játékiskola anyagát s igen sok időt kell reá áldozni. E bajon kivan segíteni az uj klaviatúra. Itt minden billentyű akként van faragva, hogy a kiterjesztett, természetes tartású kéz rövid és hosszú ujjai hozzáférjenek anélkül, hogy a kézi ujjak természetes tartása változnék. A billentyűdarabot három lépcsőfok három ponton exponálja, az alsó fokon a rövid, a két felső lépcsőfokon a hosszabb ujjak számára. A hangskála megszerkesztésében ugyanez az elv vezette a feltalálót. Szüksége volt rá, hogy a hanglépcső egész során minden hang külön" exponálva legyen , így minden hang ütői a billentyűfokok alsó, közép és felső sorában egyaránt kiemelkedjenek. Ez volt a rendszer legnehezebb feladata. Kétféle méretű billentyűket kellett felváltva alkalmazni, hogy minden hang külön billentyűzök által lépcső- Mai számunk 13 oldalt tartalmaz.