Budapesti Hírlap, 1885. szeptember (5. évfolyam, 239-268. szám)

1885-09-18 / 256. szám

V. évfolyam. 256. si, Budapest, 1885. Péntek, szeptember 18. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkesztők­ég és kiadóhivatal, IV., kalap-utca Ifj. ez Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Király, mint zászlótartó. A magyar nemzeti lobogót Ferenc József király kezében látjuk. Kitűzte ezt Horvátország ormára, Bród várában, hon­nan messze belátszik Boszniába. A volt granicsárok bámulnak. Jellasich egykor azt mondá seresánjainak, hogy ez forra­dalmi lobogó, melyet le kell tépni, össze kell törni s ők azóta e tanácsot hiven megfogadták e mai napig; a hűség zász­lója a császári zászló, a fekete-sárga, Hor­vátország függetlenségének szinei pedig a vörös és fehér. A magyar trikolór a di­nasztia veszélyét és Horvátország rabsá­gát okozza, nem pedig a szabadság hirde­tője, mint Kossuth állíta, a rebellis ve­zér. Azóta ez volt hagyomány Horvátor­szágban. És e hagyomány oly erős volt, hogy magyar zászlót a magyar királyi hivata­lok sem mertek kitűzni, félvén a nép dühétől. S a kormány — a magyar — behúzta vitorláit s evezett lobogó nélkül. A címerkérdésben engedett nyiltan, a zászlókérdésben engedett hallgatag; nem követelte, hogy a Dráván túl a magyar zászló kitüzessék ünnepies napokon, mert nem tudta óvni becsületét. A nyugalom kedvéért lemondott az ország jelvényeinek használatáról. A horvát hatóságok, a kö­zösek is, mind mellőzték, olykor csupán a magyar államvasutak képeztek kivételt. S ha történt mégis, hogy a nemzetiszín valahol megjelent, nappal lobogott, éjjel lelopták vagy zászlósértést követett el a felbőszített nép büntetlenül Magyaror­szág ellen, mert soha sem vezetett ered­ményre a horvát rendőrök és bírák vizs­gálata. A magyar színek gyűlöletéhez a magyar zászló megvetése járult. Mert nem volt senki, ki lobogónknak tisztele­­tetet parancsolt. S lement a király, s látta, hogy ma­gyar földön a magyar lobogónak nincs becsület­e. Bántotta az őt nagyon. Látta a fekete-sárga zászlót uralkodni Horvát­országban, s nem örült neki. Látta, hogy kiegyeztünk, de ki nem békültünk, hogy Magyarország jogát Horvátország el nem ismeri, hogy most a horvátok revoltálnak fekete-sárga zászló alatt alkotmányos ki­rályuk és törvényes hazájuk ellen. Ez visszaélés a császári lobogóval­, királyi ellen. Ferenc József a Habsburg­­házát Magyarországra építé, a dinasztiát a magyar nemzet oltalmába helyezte, a házának színeit a magyar színektől kö­rülvéve szereti látni, melyek mint a szi­várvány reménysége virítnak a habsburgi oroszlánnak és a felszálló lotharingi pa­csirtának. Horvátország nem támogathatja a trónt külön, csak Magyarországgal együtt. Az unió ki van mondva. Fogadja el Horvátország Magyarország címerét és zászlaját, ha elfogadta szent István koro­náját ; ha elfogadta szabadságunkat, jo­gunkat, pénzünket, kezünkből Horvátország egyesítését Szlavóniával és a határőrvi­dékkel és minden autonóm jogát, az osz­trák abszolutizmus helyébe, melyet Jella­sich hozott neki. Ferenc József, ki magyar jusson tartja Horvátországot, s magyar jusson fogja birodalmához csatolni Boszniát, kinek ke­leti politikája Magyarországon nyugszik, s fogadalmához hiven gyakorolja jogait s kötelességeit: nem nézhette el tovább, hogy a horvátok mint viselik magukat Magyarország iránt, s nem engedi meg, hogy ignorálják az államot, melynek pol­gárai. Megkövetelte tőlük, hogy ismerjék el Magyarország fenhatóságát amint a tör­vényben áll és tiszteljék és tűzzék ki a magyar zászlót, melynek mindenütt helye van, hol a magyar király uralkodik. A dinasztia lobogója mellett a ma­gyar zászlónak ott kell lenni, igy kívánja ő felsége­, Bród polgármestere sápadva hallotta. És bizonyosan egész Horvátor­szág meghallotta. És ezzel a magyar zászló rehabili­tálva és restaurálva van. A magyar kor­mánynak legyen rá gondja, hogy le ne vetessék újra, hogy, a király akarata szerint, használatban maradjon Dráván túl a Dunától a tengerig. Nehogy a király szavai és intései fe­ledésbe menjenek. Nehogy a csőcselék uralkodjék ismét Horvátországon a király helyett. A király kitűzte a magyar zász­lót, a kormány őrizze meg. Ha ezt se tenné, érdemetlen volna a király és nemzet bizalmára. A „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. A „magyar zongora.“ (Levél egy szép asszonyhoz.)­ ­ A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Asszonyom! Ön emlékezni fog arra a rejtélyes hang­szerre, mely előtt a kiállításon a nemzetközi sza­badalmak csarnokában néhány hete csodálkozva álltunk meg mindannyian. Egy harmónium volt az, melynek hiába udvaroltak a legavatottabb játszók, hiába mutat­koztak be az érkező vendégek, hiába igyekezett elevenére tapintani az ön finom kíváncsisága. A hangszer zárkózott maradt, idegen számára hozzá­férhettem Szigorú inkognitóját megtartó akkor is, midőn egyik elszánt barátunk a hat billentyű­­sor útvesztőjében megindult ujjaival, hogy az új rendszer kulcsára valamikép ráakadjon. Még most is látom, mily mohó izgalommal jártatta kezeit a lépcsőzetes klaviatúrán le-föl s mily rettenetes zavarba jött az összefüggéstelen hangok hallatára. „Ez a hangszer — félre­beszél,“ — mondá vonakodó hangon. S a töb­biek jóváhagyták e véleményt. Csak egyedül ön irgalmazott, asszonyom, a titokszerű hangszernek, mely rejtett egyéniségét, belső összhangját, jelleme titkait, talán nem is sejthető kincseit az első tapogatódzásra nem tárta fel minden avatatlan előtt. A­nélkül, hogy spiritisták lennénk, el kell ismernünk, hogy a hangszerekben a lélek má­i szerei vannak elhelyezve, é­s ön, asszonyom, ezúttal is jó lelkiismerőnek bizonyult. Az a har­­­­mónium tényleg csak idegen kezek érintésére ad élvezhetlen, mondjuk, elutasító hangokat. Mintha tudtára akarná adni a puszta kíváncsiságnak: ismerkedjünk meg közelebbről, látni akarom ér­deklődésed mélységét, becsvágyad nagyságát, ki­tartó erélyed, a művészet iránti szereteted jeleit, szóval a saját lelked klaviatúráját, — akkor majd felfedezem lassankint én is a magam klaviatúrá­jának titkait. S valljuk meg, e hangszer így is igazat mond. De tartozom önnek most már elreferálni, hogy akadt-e azóta, ki a harmónium mesterének be­­vállt, a feltételeknek megfelelt, s kinek érintése valódi zenét csal ki a rejtélyes billentyűszer­­kezetből. Tegnap hallottam rajta játszani. Egy fiatal ember, a szerkezet feltalálója, ült a hangszer előtt s az ő ujjainak a lépcsőzetesen hat sorba rendezett, szemre komplikált billentyűk alázato­san engedelmeskedtek. Nagy csoport vette őt kö­rül, mint valami csodát, — ostromolták kérdések­kel s az ő felvilágosításai alapján, melyeket a hangszeren példákban demonstrált, legjobb meg­győződéssel jelenthetem önnek, hogy e hangszer­, illetőleg a rajta alkalmazott új billentyű­­szisztéma hivatva lesz Európában egy kis forradalmat csinálni a zongorajá­ték és tanítás terén. Z­o­n­g­o­r­a­játékról szólok, mert e har­mónium csak előfutára egy hasonló rendszerben megalkotott zongorának. Ez utóbbi a kiállítási határidőre nem készülhetvén el, az új rendszer feltalálója, Jankó Pál úr, most csak a har­moniumot mutatja be. De a szerkezet előnyei így is feltűnők. Alapgondolat a következő. A billentyű-rend­szer, mely eddig dívott, alig vet számot a kéz természetes alkatával, izomrendszerével, felí­­vésével, az ujjak különböző nagyságával. A játszó kénytelen a billentyűk egyetlen so­rára bízni magát; a skála ez egyetlen útján ha­ladnak a rövid és hosszú újak egyaránt, a kéz természetellenes helyzetekbe jut, az ujj erősza­koltan kinyújtózni vagy begörbülni kénytelen, számos esetben a rövid ujj átgázol a hosszan, vagy mindkét kéz egymásnak kerül útjába, az ujjak összezsúfoltatnak csekély térre stb. Ezáltal a játszás technikai nehézségei fölöslegesen hal­mozódnak, legyőzésük szükségtelenül szaporítja a játékiskola anyagát s igen sok időt kell reá áldozni. E bajon kivan segíteni az uj klaviatúra. Itt minden billentyű akként van faragva, hogy a kiterjesztett, természetes tartású kéz rövid és hosszú ujjai hozzá­férjenek anélkül, hogy a kéz­i ujjak természetes tartása változnék. A bil­lentyű­darabot három lépcsőfok három ponton­ exponálja, az alsó fokon a rövid, a két felső lépcsőfokon a hosszabb ujjak számára. A hangskála megszerkesztésében ugyanez az elv vezette a feltalálót. Szüksége volt rá, hogy a hanglépcső egész során minden hang külön" exponálva legyen , így minden hang ütői a bil­­lentyűfokok alsó, közép és felső sorában egyaránt kiemelkedjenek. Ez volt a rendszer legnehezebb feladata. Kétféle méretű billentyűket kellett felváltva alkalmazni, hogy minden hang külön billentyűzök által lépcső- Mai szám­unk 13 oldalt tartalmaz.

Next