Budapesti Hírlap, 1885. október (5. évfolyam, 269-299. szám)
1885-10-27 / 295. szám
295. sz. V. évfolyam. Budapest, 1885. Kedd, október 27 Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Lukossi József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., Kalap-utca 16- sz Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 6 kr._______ Az erdélyi oláhság. Képviselőházunk egy kiváló tagja — nem erdélyi, — aki azonban e napokban lenn járt a királyságontúli országrészben, személyes benyomásainak következményeit levonni veszi át ezúttal lapunk élén a szót, s a következőket írja : Erdélyből aggasztó hírek érkeznek. Nemrég az úgynevezett román irredenta felhívásával foglalkozott a sajtó, mely az erdélyi oláhokat ellenünk bőszíti, a magyar igának lerázására, a magyarok kipusztítására tüzeli őket. Azután a hatóságok neki fogtak a felhívás példányainak kereséséhez s együgyüen, ügyetlenül, mint minden megijedt és rövidlátó hatóság, házkutatásokat rendeztek, embereket elfogtak, akiknél a felhívás egy példányát megtalálták s azt hitték, hogy ezzel már teljesen meg is feleltek hivatásuknak. Azután találtak dinamitot is, s e fölfedezésre még büszkébbek voltak mint a proklamációéra. Azután következtek a magyarokat felgyujtással, meggyilkolással fenyegető falragaszok s egyéb jelenségek, melyek kétségtelenné teszik az elfogulatlan emberre nézve, még ha Erdély viszonyait teljességgel nem ismeri is, hogy az oláhok hangulata a magyarsággal szemben ellenséges, s hogy e hangulat, ha a tömegeket is magával ragadja, az erdélyi magyarságot pusztulással fenyegeti s Erdély megtartását ránk nézve lehetetlenné teszi. A kormány pedig ezzel szemben, azt mondják, erélyesen intézkedik, szaporítja a csendőröket, katonaságot küld a gyanús vidékekre ; világos jele annak, hogy már a kormány is megtudta valahára, amit már régen kellett volna tudnia, hogy Erdélyben az oláhok között forrongás van, melynek iránya nemcsak a magyar nemzet, de a dinasztia ellen is van irányozva. A félhivatalos sajtó pedig megnyugtató közléseket tesz; azt mondja, hogy az oláhság nyugodt. Igen nyugodt, mint a dinamit, melyet a pápák pincéjében találtak. Ez is ott fekszik szépen, csöndesen sép oly ártatlan szer, mint bármi más, míg fel nem robban. Csak egy pillanat az, melyben veszélyes voltát kimutatja, pusztulást terjesztve maga körül. Ilyen a gyűlölet is az emberek lelkében. Évtizedek múlnak el, míg alkalmat nyertkitörésre, az alatt némán, csöndesen lappang az emberi kebel mélyében. A proklamációkat, a dinamitot a hatóságok elkobozhatják, de a legveszedelmesebb gyúanyag, melyhez a hatóság nem férhet, azt emberekben van meg. Az elégedetlenség,s a gyűlölet lassan érik a nép alsó osztályaiban, öntudatos erők szítják és siettetik fejlődését, s midőn e hangulat nagyobb tömegeket hatott át szervezik titokban, nesztelenül, lakomák, felköszöntők és fáklyás zenék nélkül, lesve a pillanatot, mely legalkalmasabb a sikeres támadásra. Az erdélyi közművelődési egyesület alakulása arra mutat, hogy az erdélyi magyarság fölismerte a fenyegető veszélyt s a védelem szükségét. De az egyesület csekély eszközökkel rendelkezik. S ha milliói volnának is, hatásköre szűk s nem lehet más célja, mint az elmagyartalanodás veszélyének kitett magyar elem fentartása. S e célját is csak sok év múlva érheti el. De az oláhság tömegeinek hangulatára befolyása nem lehet. De nem lehet a magyar nemzet érdekei összeségének megvalósítója sem. Erre csak az állam képes; nem azért akartunk mi állam lenni, hogy a társadalommal végeztessük nemzeti megszilárdításunk nagy munkáját. Ezt megtehettük 1848 előtt s azután is, mikor nem volt kezünkben az állam hatalma. Azért törekedtünk az állam hatalmi eszközeinek elnyerésére, hogy a legerősebb várat, a legbiztosabb fegyvert bírjuk benne legfőbb nemzeti érdekeink védelmére, az egyedül gyakorlati eszközt nemzeti törekvéseink megvalósítására. Ha az állam nekünk nem ez, akkor nincs is értéke. Ha az állam ránk nézve csupán oly intézmény, mely adót és katonát szed s valahogy tűrhetően föntartja a jogrendet s nem nemzeti létünk formája és biztosítéka, akkor közönyös lehet ránk nézve, mi tartjuk-e fönn ezt az államot vagy valamely idegen hatalom. Ránk nézve csak az az állam bir értékkel, mely nemzeti önálló létünk megtestesülése, a mi különös nemzeti céljaink eszköze. Valóban rövidlátás s naivság volna oly hangon beszélni az erdélyi románok mozgalmairól, mint ez rendesen történik. A dáko-román izmus a szokásos fölfogás szerint bűn, melyet elitélnek s melynek eredetét kívülről jövő izgatásokra s az erdélyi román értelmiség és sajtójának dáko-román irányzatára vezetnek vissza. A dáko-román izgatás, ha tettekben nyilvánul, jogilag kétségkívül bűn, melyet büntetni kell. De ennél még több is a politikai veszély. Büntetni könnyű s ez a bíró dolga. A veszélyt megelőzni az államférfin nehéz feladata. Hogy ezt megoldhassa, szükséges, hogy ismerje a veszély természetét, s ha e veszély nagy tömegek hangulatából ered, tanulmányoznia kell e hangulat okait. Ha ezt elfogulatlanul cselekszi, legtöbbször arra az eredményre fog jutni, amelyre a történetíró, aki hazánk múltját tanulmányozza. Azokat a csapásokat, melyek e nemzetet érték, nem csupán ellenségeink mérték ránk, hanem magunk is okoztuk saját hibáink által.Aki az edélyi viszonyokat ismeri, arra a meggyőződésre jut, hogy a román elem forrongásából eredő veszélyt saját hibáink idézték föl. Mi magunk vagyunk Erdélyben a legveszedelmesebb dáko-román izgatok. Az oláhság nagy tömegét mi hajtjuk a dáko-román izgatok karjaiba s szolgáltatjuk ki befolyásuknak.. Ne gondoljuk, hogy az erdélyi román elem ellenséges hangulatának egyedüli oka a nemzetiségi aspirációkban rejlik. Az erdélyi románságnak most is csekély az értelmisége. Városai nincsenek, nagy tömegében földmivelő. A parasztot pedig nagyon nehéz a nemzetiségi eszmékkel megmozgatni, egyszerűen azért, mert nem érti. A röghöz van kötve, helyi életet él, a múltra nem gondol, a jövővel nem törődik, a nemzeti lét fölfogására nincsenek meg benne a szellemi föltételek s a nemzeti elnyomást is egyénileg s közvetlenül kell éreznie, hogy nyugalmából fölrázza. De élénk érzéke van anyagi érdekei iránt s keservesen érzi az önkényt s az igazság megsértését. Gyanakodó, de bizalmát meg lehet nyerni, ha következetesen jó indulattal foglalkoznak érdekeivel, ha védjük, pártját fogjuk, mikor igazsága van, s képes tisztelni a szigort is, ha látja, hogy részrehajlás nélkül egyformán kiterjed mindenkire, gazdagra, hatalmasra ép úgy mint a szegényre és ügyefogyottra. A román paraszt is így érez, s ha mégis azt látjuk, hogy a nemzetiségi izgatóknak van rá befolyása, akkor kétségtelen, hogy ennek nem annyira a román nemzetiségi izgatás az oka, hanem kellett történnie olyasminek, ami súlyosan nyomja, ami érdekeit sérti, amitől szabadulni óhajt. E nélkül a dáko-román izgatók a levegőben függtek volna s nem lett volna hova lábukat megvessék. Mint minden paraszt, úgy a román is természetes vezetőjéül a nagyobb birtokost fogadja el, ha érdekeik kiegyeztethetetlen ellentétben nincsenek. A paraszt közelebb állónak érzi magát a földmiveléssel foglalkozó, vele egy faluban élő úrral s idegenkedik attól, akinek földje nincs, mint az ügyvédtől, a tanítótól, a papjától is, s nincs igazi bizalma hozzá, mert az érdek közösségét nem látja. A magyar földesurakra nézve tehát megvolt a lehetőség, hogy ők csatolják magukhoz az oláh parasztságot. Saját érdekük s nemzetük érdeke egyformán kívánták ezt. De az erdélyi arisztokrácia ezt nem tette. Az aláír paraszttal csak megvetését éreztette, nem foglalkozott vele, nem volt tanácsadója a vezetője, szorultságát kihasználta. Ezretettték kevés kivétellel valamennyien, Az olák paraszt pedig elfordult a magyar úrtól, aki eltaszította magától s érdekeit is sértette. Egyedüli vigasztalója a pópa lett, aki együtt nyomorog vele, szegénységben, műveletlenségben s elmaradottságban. Ezt tette a társadalom, s vajon mit tett az állam? Úgy szervezte-e hatósá g■ ----------r-----------------------------------Mai számunk 12 oldalt tartalmaz.