Budapesti Hírlap, 1886. február (6. évfolyam, 32-59. szám)

1886-02-01 / 32. szám

* BUDAPESTI HÍRLAP. (32. sz.) 1886. február X. rendezésével meg kell tenni mindent, még pedig vidékről vidékre olyan módon, mint a hogy a vidék helyi viszonyai megkíván­ják. Szaporítani kell a szőlőiskolákat. Vé­dekezni kell a szőlőtetü ellen minden erővel. Szénkéneggel, vészdacoló alanyok­kal, tanácsadókkal és segítőkkel támo­gatni kell a vészlepett szőlőterületek gaz­dáit közköltségen, hogy ne pusztuljanak el a nemzeti és állami jövedelmek forrá­sai. Különböző borvidékek különböző igé­nyeinek okszerűen megfelelő rendszabá­lyokat kell alkotni, a szőlőhegyek műve­lése és oltalma céljából. A műborgyártás ellen tilalmat alkotó törvényben különös gondot kell fordítani Magyarország büsz­keségére, a tokaji aszúnak min­den hamisítás ellen való megvédésére, mert ez a bor nem csupán élvezeti cikk, hanem, mint g­y­ó­g­y b­o­r, olyan orvos­ság, melyet az egész világ minden jóra, való gyógyszertárában tartani kell, mely tehát nemcsak a magyar bor, de általá­ban a magyarság hitelének és becsületé­nek hordozója a földtekén. Szóval törvényhozásnak, kormánynak és társadalomnak egyesülni kell arra, hogy borainkban dús jövedelmi forrásokat te­remtsünk nemzetnek, államnak egyaránt. E végből szükség van törvényre is, helyi rendszabályokra is. De szükség van társa­dalmi ügybuzgóságra, egyesülésre, szervez­kedésre. Okulás, tanulás, tevékenység, üz­leti mozgalmasság nélkü­lözhetlenek. Sok mindenre van szükség. Lépjen elő minden ügybuzgó hazafi. Mondja meg eszméjét, tanácsát. Egyesüljenek e célra a borászat szakértői és barátai. Gyüljenek össze Bu­dapesten a „Köztelek” nagy­termében február hó 27-én a hazai bortermelők or­szágos kongresszusra. Erre hívja föl az érdektársakat a bortermelők kongresszu­sának előkészítő bizottsága élén Andrássy Manó gróf elnök és az egész bizottság. Nehéz közgazdasági küzdelmek so­rompói közé hívja a súlyos idő a magyar gazdákat. Sorakozzék minden j­óravaló sző­lős gazda az önsegély zászlói alá. Halad­Mint a villámcsapás, mely a toronyba hull, Járja a templomot keresztül és kasul. Penelopé Zsuzska egész lelke­ testét Ilyen gondolatok átcikázni kezdték. De nem szólt mégis, várta, bár nehezen. Hogy vége a táncnak végre is mi leszen? Talán meglepetés, százszorosan édes, Oh,Ulysses Miklós ilyenekre képes! Ám valamint ha jó káposztát, töltöttet, Esztendőben egyszer (de soha nem többet!) csizmadiamester felesége készít, És Miska az inas, hogy megkapja részit, Hetek óta immár hiszi és reméli, Sőt a majsztromné is végre megígéri, Terítve az asztal, szoba szegletében Miska inasgyerek várakozik éhen; Ekkor kapu pattan, és ugat a Bodri, A majsztramné asszony lecsitítni ront ki; Kiált meglepetten: Isten hozta sógor! Ép meg van terítve, jött még elég jókor! Viszi a szobába váratlan vendégét, Ülteti asztalhoz, oda húzva székét. S Miska inasgyerek most esik kétségbe, Mert bizony a töltött káposztának vége! Eképen Telenyak odalett kínjában, S odalettek véle a kérők mindnyájan. Összesúgni-búgni titkosan elkezdtek. Egy vala csak kérdés: Hogy beszúljuk ezt meg ? Kis Antinos Pista hirtelenül ekkor Szétnéze haraggal, merre egy üveg bor? Tizet is talála, kapta a markába, S Ulysses Miklósnak a fejéhez vágta ! De láttál-e márványt szakadozni széjjel, Ha tojást csaptak rá, bár iszonyú kézzel ? Vagy láttál-e hegyet fölfordulni földre, Hogyha cserebogár neki megy röpülve ? Eiős Ulysses Miklós állt miként a márvány, operai viszonyok. A közelmúlt napokban lefolyt operai in­tendáns-válság alkalmából több oldalról hang­­súlyoztatott, hogy az új intendáns a nagyon el­hanyagolt fiatal hazai erők fejlesztését és igénybe vételét is tűzte ki feladatául. Közérdekű ügyhöz mindenkinek szabad hozzá­szólni s ez bátorít arra, hogy én, mint nem szakértő, hanem csak mint szenvedélyes zenekedvelő s buzgó operalátogató sok éven át tett megfigyeléseimnek adjak pár sorban kife­jezést. Hogy a fiatalabb hazai erők — nem csak a külföldiekkel szemben, hanem készültségüket tekintve is — nagyon el vannak hanyagolva, s hogy épen e miatt őket úgy­szólván újra kellene képezni, az bizonyos. A kérdés tehát csak az, vajjon képesek vagyunk-e a jelenlegi viszonyok közt magyar énekeseket képezni s képezzük-e azokat magunknak? Az első kérdésre nézve nagyon természe­tes, hogy a magánviszonyok bírálaton kívül es­nek , mert mindenkinek jogában áll úgy és azt tanulni, a­mit ő céljának elérésére legjobbnak tart. Mi itt csak nyilvános és állami intézetek­ről szólhatunk s ezek közül jelen esetben csak azokról, a melyekben a növendék direkte a szín­pad számára képeztetik s mint magyar állami intézetben kell is hogy a magyar szín­pad számára képeztessék. Ilyen intézetek: az országos zeneakadémia, a szülészeti iskola s részben maga az opera. Ha már most azt kérdezzük, hogy az orsz. zeneakadémiában fölta­­lálhatók-e mindama kellékek, melyek a növendé­kek magyar szellemben való kiképeztetését biz­tosítják, sajnos — de határozott n­e­m­­mel kell felelnünk. Az orsz. zeneakadémia tanárai közül nem mind bírja teljesen a magyar nyelvet s kü­lönösen az énektanítás teljesen idegen, német kezekre van bizva s idegen szellemben is kezel­tetik. Ha tekintetbe veszszük, hogy az énektaní­tásnál — a szakemberek bizonysága szerint — mily fontos szerepet játszik a tanár részéről a nyelv kellő ismerete s annak korrekt kiejtése, hogy mily előny az a tanítványra nézve, ha épen a kiejtés nehézségeit a tanár példáján tanulva kü­zdheti le sikeresen, meg nem fogható, miké­pen lehetett ily fontos tanszékre idegeneket al­kalmazni, kiknek sem kedvük, sem akaratuk nincs a magyar nyelv elsajátítására. Érthető vllt valamint hegycsúcs felhőknek határán ! Ámde Penelopé Zsuzska, a hajadon, A csörömpöléstől megrémülő nagyon . Látta a veres bort hős Ulysses képén Lefutni, s megborzadt érző szive mélyén. Gondolá, hogy vérzik, fejét beszakatták, S iszonyú érzések szép kebelét marták, íme, a második és harmadik flaska Lön Ulysses Miklós homlokához csapva, S törve ízről porrá a földön ropogtak, De nem indult a hős mégis egy tapodtat! Penelopé Zsuzska, ő érzé a fiaskát, Bár Ulysses Miklóst véle megb­aszták , Mintha csak szivéhez verték volna mindezt, Kétségbeesetten a hősre tekintett. Majd elébe ugrott és általölelte, S ilyetén szavakban szakadott ki lelke: „Vissza a flaskákkal, csak testemen által Érhetik őt többé, mely egy a halállal!“ Mint mikor gyilkosnak, halálra itéltnek, A ki vérpadon áll, és meghajtva térdet, Egynéhány szót szólni akkor is merészel, S pallosa hóhérnak rácsap erős kézzel, És utolsó szavát rettenetes bárdja A közepén épen kétfelé elvágja ; Avagy mint mikoron sétálva f­ütyülget Csizmadiainas, kit csirizért küldtek, És sóvárgó szemmel kirakatot bámul, S meglesi a majszter, nyakon üti hátul. Ekép hallgatott el cigány muzsikája Penelopé Zsuzska sikoltó szavára! Kérőknek csapatja szintazon meghökkent, De zsibongó morgás szájukról elröppent. Hős Ulysses Miklós ekkoron fölnézett, Zsuzskára először, s mond vala ily szépet: Zsuzsikám, szerelmem, kedves, édes lelkem. Én vagyok Miklósod, szeretsz-e még engem? volna ez eljárás, ha az illető tanárok a nyelvis­meret hiányát a hangfejlesztés terén elért fényes sikerrel kárpótolnák; de ezen a téren is a sok évi tapasztalat azt mutatja, hogy a legjobb hang­gal megáldott növendékek, kiknek jövőjéhez az opera igazgatósága is nagy reményeket fűzött, mire az intézetből kikerültek, hangjuk legszebb részét elvesztették. Azt mondhatná valaki, hogy fönti megjegyzé­seim nem helyesek, hogy az orsz. zeneakadémiában nem mindenki készül a színpadra, hogy ez csak előkészítő iskola, melyből a kitűnő tanítványokat átviszik a sziniképzőbe, hogy elsajátítsák mind­azt, a­mi egy színpadi énekesnek szükséges. Jól van, menjünk mi is oda s látni fog­juk, hogy ott is ugyanazon egyén tanítja (vagy rontja?) tovább a növendékeket, ott, hol már a zenei deklamáció, recitativ, a szöveg értelmi ma­gyarázata szükséges , s mindehez a tanár nem ért egy szót sem magyarul! Nagyon természetes, hogy a növendékek a többi tanároktól sem kap­hatnak ez irányban fölvilágosítást, mert ők nem érzik magukat hivatva az énektanár ügyeibe avatkozni, s igy négy-öt év leteltével ezen kivá­logatott kitűnő tanítványok fogyatékos hanggal s repertorie nélkül kerülnek ki ezen mintainté­zetből! Az opera igazgatósága minden év végén kötelességszerűleg szerződteti a jobbakat. Az ember azt hinné, hogy ezeknek jövője most már biztosítva van, hogy az igazgatóság gondoskodása folytán kijavíthatják a hangképzés hiányait s pótolhatják mindazt, a­mit még eddig tanulni alkalmuk nem volt. Mily csalódás! Az opera fia­talabb tagjai egy — gyengén szólva — türel­metlen öreg­ember kezei közé jutnak, a­ki, ámbár itt töltötte egész életét, mégis magyarul megtanulni nem volt képes. Tehát a magyar operánál is az idegen nyelv és befolyás! Az éne­kesek tanmódszerét sem dicsérik, azt mondják, nagyon fölcsigázza és megerőlteti a hangokat sokakat elrontott sbt., a­mit én nem aka­rok megítélni, mert nem értek hozzá. Any­­nyi azonban bizonyos, hogy az énektanítás, a művészi hajlam kifejlesztése, az egyének kellő alkalmazása az operánál nagyon gyarló lábon állhat, különben nem történhetnék meg az, hogy több énekes, kik évek előtt nagy szerepeket éne­keltek, a kellő tanítás fejlesztés, és vezetés hiá­nyában nemcsak hogy előre nem haladtak, ha­nem ma, életük legszebb korában, annyira hátra maradtak, hogy most még kicsi szerepekben sem kielégítők. Az új intendáns így találja az ifjabb hazai erőket, s ha valóban szándéka őket fejleszteni s velük egy magyar ensemble-t létrehozni s idő­vel a szép operaházhoz méltó műsort teremteni, melyet ily hónapszámra szerződött idegen éne-Mint mikor titokban, a­hol nem is sejtik, Játsznak nasivasit, huszonegyet, ferblit. Százak, ezerekre fölrúghat a bank már. Besöpörni készül hidegen a bankár, Ekkor ajtó nyílik, és valamennyi száj Egy hangon üvölti: Policáj, policáj! Gázlámpa kialszik, meglopni a bankot Száz kéz a zöld asztal közepére kapkod; Rohannak ezután ezerfelé vakon, Fele se ajtókon, de ki az ablakon: Eképen a kérők, hogy Ulyssest látták, Siralmatos hanggal maguk elkiálták; 111 a berek aztán, szöktek von szanaszét, Oh de nem akará hős Ulysses, s az ég!­­Csukva volt az ajtó, és rács az ablakon, És néma borzadály valahány ajkakon. Penelopé Zsuzska, az erényes lányka, Ulyssesre nézett, s a keresztet hányta: Nem, nem, lehetetlen, habár hasonló vagy, Meg ne ölelj most még, óh ereszsz el, óh hagyj; Igaz, hős Ulysses, így táncolt, így ivott, Oh de több kell nékem, hinni még nem bírok! S kiszakitá karját a hősnek karjából, A sarokba bujt el, tőle igen távol. De Ulysses Miklós Toldihoz hasonlón Megfogá az asztalt, imádkozva forrón; Athéné istennő, leánya Zeusnak, Segíts meg utólszor, hogy élve kijussak! S kékszemü Athéné ott állt vala régen, Miklós feje azért nem vala törékeny! Itt álla a polcon, szajkó alakjában, És Ulysses felé szólott hamarjában: „Csak­ rajta, Ulysses, meg ne pihenj többé, Még ha asztal és szék válnak is törötté!‘‘ Bármiként tör és zúz haragod, a rontó, Én, fizetem a kárt, ne bántson a kontó!“ És Ulysses Miklós fölhevült e székra­­junk előre! A vállvetett törekvést koro­názza siker! És legyen a boldog nemzet győzelmi ünnepén nagy áldomás a magya­rok istenének!

Next