Budapesti Hírlap, 1886. február (6. évfolyam, 32-59. szám)

1886-02-23 / 54. szám

9 nem árulással vádol. Zankovék mű­helyéből került ki ez a koholmány. Az egykori bolgár miniszter az oroszoknak szeretne hízelegni, nem az oroszok érde­kében, hanem a saját magáéban. A forrás jellemzi az irányt; egyébiránt a befolyá­sos és tekintélyes orosz lapok már rég­óta napirendre tértek az aljas rágalom fölött. Ilyen mozgalmak után, a­milyenek­nek a legutóbbi hónapokban voltunk ta­núi, mindig keringenek nyugtalanító hí­rek, mindaddig, míg a béke teljesen és hivatalosan helyre nem áll. Ilyen hír járta De ma a bécsi lapok egy részét is, me­lyek azt híresztelték, hogy monarkiánk belgrádi követe, Khevenhüller gr., csupán azért fog visszatérni állomására, hogy visszahívó levelét átnyújtsa és helyére T h ö m m e 1 ezredes, egykori csetinyei képviselőnk neveztetnék ki. A legtekintélyesebb bécsi lap e hírhez azt a kommentárt fűzi, hogy e személyválto­zással Szerbiához való viszonyunk meg­változása is összefüggésben látszik állni. A hit első részéről bizton állíthatom, hogy valótlan,­­ a második részének pe­dig semmi értelme sincs, mert soha és sehol sem tartozott a diplomá­ciai szokások közé két állam közt létező viszonyok maradandóságát vagy megvál­tozását egyes személyek maradásától vagy áthelyezésétől függővé tenni. Megnyugvá­sunkra szolgálhat az is, hogy s­e­m­mi­fél­e j­e­l sem mutat arra, hogy a „jövő tavasz“ módosítaná eddigi barátsá­gos viszonyunkat a szomszéd szerb ki­rálysághoz. G­o a head. A század forradalommal végzi An­gliában. Oly változásokon esik keresztül, melyekre képtelennek látszott azelőtt. Hajt előre, nem tudjuk hova, nem tudja maga sem. Lázbetegség, vagy lángész ve­zeti politikáját ? Mindegy , a nemzet aka­rata szerint történik minden, s a parla­mentben oly többség ül, mely el van szánva haladni, s megy­­ minden áron és szakit minden hagyománynyal, mely vak­merő útjában gátolhatná. London utcáin vörös zászlók lenge­nek szabadon, minőket Párisban a re­publikánus rendőrök elkoboznának. Szo­cialista forradalmárok vérontásra hívják föl a népet, mert a kormány nem szerez a munkásnak munkát. A tömeg a minisz­teri palotáknak rohan, hogy mindent összezúzzon, s a Gladstone-kormány csak nehezen menekül azok boszújától, kiknek ő adott politikai jogokat. A szociálde­mokrácia az arisztokratikus Angliában, a tőke birodalmában erősebbnek mutatko­zik, mint a demokrata Franciaországban. S a kereset nélküli angol munkások dü­höngő szocializmusa csak egyik része a nagy szociális kérdésnek, mely bárhova tekintsünk, egész Angliát foglalkoztatja. A földbirtok-kérdés, hogy az örökbé­rek tulajdonná változtassanak, s az ir kér­dés óriási társadalmi problémák, melyek­kel Gladstone megbirkózni tartja felada­tának. A földbirtok-kérdés szerezte meg neki a parlamenti többséget, mivel a me­zei munkások és kisbérlők a konzerva­­tívoktől nem remélhették a kérdésnek kedvük szerint való megoldását. Ugyan­azon radikalizmus hozta létre a szövetsé­get Gladstone és az írek között. Fog-e az megoldást találni az ír viszonyok rende­zésére, fog-e szabadságot adni Izlandnak ? Bármennyire zaklatva legyen Anglia az ír kérdés által, letűnni nem fog többé a napirendről. Múlt évben öt millió angol állampol­gárnak adott politikai jogokat Gladstone választási reformbillje. Most pedig első törvényhozási ténye, hogy egy millió angol polgárnőnek, kik önállóak, a választói jogot az alsóház megadta. Angliát illeti a dicsőség hogy a nőemancipációt Európában első behozta.­ A nőemancipáció apostola, Wodall, miniszter lett a radikális kormányban s évekig hiába ismételt törvényjavaslatát rögtön keresztülvitte. Angliát magát meg­lepte e nagy reformmal, melyre e perc­ben alig gondolt. Jövőre pedig minden nagykorú nő Angliában, ha özvegy férjé­től elvált, vagy hajadon, ugyanazon cen­zus alapján választó, mint a férfi állam­polgárok. Egyenlő képesség, egyenlő kötelesség, egyenlő jogok. A nő, ki Angliában oly nevelésben részesül mint a férfiak, a köz­ügyek iránt egyházban, iskolában és egye­sületekben élénken érdeklődik, a község­ben választói jogot már gyakorol, újságot olvas, választási mozgalmakban élénk részt vesz, adót fizet, vagyonát kezeli, vagy keresetéből él, gyakran nagy üzletek élén áll, sőt királyi tisztet teljesít: a nő Angliában a férfival egyenrangú és egyen­jogú, a politikai emancipáció tehát igenis megilleti. Mindenütt megilleti, hol a nőnevelés utolérte a férfiak taníttatását. Bár nálunk is elmondhatnék, hogy a leányok az alsó és felső néposztályokban annyi nevelést kapnak, mint a fiuk. De Angliában volt a nőemancipációra legnagyobb szükség, mert sehol sincs any­­nyi önálló nő, mint ott. A férfiak a hajó­kon, a gyarmatokban vannak, a nők ott­hon maradnak s gyárban dolgoznak, ke­reskednek, tanítanak, stb. A reform tehát mélyre ható és szük­séges volt. A felsőház a bilit nem fogja elvetni, mert a konzervatív tábor nyer általa szavazatokat, minthogy a nők a pa­pokkal és arisztokratákkal rokonszenvez­nek. Viktória királyné sem fogja megta­gadni a szentesítést. Később ez emancipáció ki fog ter­jesztetni a férjes asszonyokra is, egyelőre elég, hogy a legnagyobb méltánytalanság jóvá tétessék. Hol férj és feleség egy ház­tartást képeznek, az adóalap csak egy s a férj képviseli mintegy feleségét is. Hogy a reform oly könnyen ment keresztül, mutatja, hogy érett gyümölcs volt, mely a fáról lehullott. Mégis nagy társadalmi átalakulás a nő állására nézve az életben. Ezelőtt katolikusok és zsidók nem ülhettek a parlamentben, jövőre An­gliában asszonyok lehetnek miniszterek. Mert ki választó, egyszersmind választ­ható s az angol nők közt bizonyosan lesz­nek, kik jelöltekül föllépnek. S e reform annál jelentősebb, mert ez­zel a jég meg van törve Európában. A francia köztársaság, Svájc, Belgium, nem maradhatnak sokáig vissza Anglia mögött. Kivált ha a nőknek adott jog beválik s a tapasztalás az államférfiakat meggyőzi, hogy a nők az alkotmányiján is hasz­nosak. ■ BUDAPESTI HÍRLAP, (54. sz.) 1886. február 23. A többi nagy kérdés csak angol kér­dés, a nőemancipáció világkérdés. Angliát utánozzák gyarmatai, Amerika s nem so­kára valamennyi parlamentben lesznek az asszonyok jogainak szószólói. A lovagias magyar nemzet, hol 1848-ig az özvegy nemes nő politikai jogokat élvezett, nem lesz e tekintetben utolsó.­­ A nőemancipációt tehát még a tizen­kilencedik század fogja kimondani. Proklamáció Milán király ellen. A „N­o­v­o j­e V­r­e­m­j­a“ című orosz lap közli Karagyorgyevics Péter herceg proklamációját, melyet a szerb néphez intéz, föl­szólítván, hogy taszítsa le Milánt a trónról. A proklamációt bő kivonatban ismertetjük. A be­vezetésben kifejti, hogy „a gyilkos keze az ör­vény szélére juttatta Szerbiát“ s ez oly ve­szedelmes úton halad, mely a szerb nép romlá­sára vezet. Ily pillanatban — úgy­mond — Karagyorgye unokájának megbocsáthatlan volna, ha föl nem lépne népe előtt, nem a szerb trónra való igényével, mely trón különben is joggal őt illeti, hanem a szerb né­pet a végső veszedelemtől megszabadító prograsum­­jával. Szivemben mély fájdalommal régóta látom én, hogy Milán király balvégzetű kormánya mint vonz benneteket az örvény szélére, mint szakaszt el az egyfajuság és egyhitüség százados várkötelékeitől és kérlelhetetlenül aláássa ama kemény alapokat, melyeken Szerbiának épülnie kell s melyek nélkül léte nem képzelhető. Mindez a szerencsétlen ural­kodó egyéni, önző céljai miatt történik így, mert neki nincs szíve tulajdon népe számára, ő nem vert gyökeret népében, nem szenved annak fájdalmától, nem gondol szerencséjével, jövőjével. Szívemben mély fájdalommal szemlélem már régóta Szerbia rendszeres megaláztatását; azt, hogy trónján mennyire nem tisztelik a nép szent jogait; trónján mint tiporják lábbal alkotmányát; mint te­szik tönkre alapjában az ortodox hitet, nemzetisé­günk eme szögletkövét; mennyire szélesre tárják ki Szerbia kapuit a nemzeti szellemet fölbomlasztó minden korrupció számára ; mint nyög a nép a sú­lyos adók alatt s mindez csupán egyetlen ember személyes érdekeiért, ki a nép szivébe irányzott szuronyokkal tartja fönn hatalmát! . . . Láttam, mint szenvednek Szerbia legjobb fiai a börtönben, mely méltó helye a ti leigázóitoknak, mint űzik ki őket rabló módon, arra kényszerítve, hogy bazájok­­tól távol ontsák könyeiket az ő szerencsétlen sorsán és a számüzöttek keserű kenyerét egyék. Nem volt elég a trónon lévő gyilkosnak, hogy a szerb népre rámérje az utóbbi évek minden csa­pását, még arra is vetemedett, hogy e népet arcul üsse, elnémítsa becsületét s hős dicsőségét, azt a hősiességet, melylyel büszkélkedtünk a világ, bará­taink és ellenségeink előtt. A nép gyilkosa oda vitte s kényszerítette a népet, hogy fattyúvá satnyuljon a szláv család kö­­zepett, hogy a szláv Káinná váljék,­­édes testvérére emeljen kezet abban a szent és nagy pillanatban, midőn szabadságán, egyesülésén fáradozott — és a szerb nép testvérgyilkossá vált! A mindenható keze rettenetes bünhödést mért a testvérgyilkosra. De a jelen megérdemlett büntetés még várja mindezen szerencsétlenségek okozóját. És nem fog késni utólérni öt. Ez a büntetés — a ti ügyetek szerb testvé­rek ! Nektek kell föllépnetek Isten amaz ostora gyanánt, mely kikergesse körötökből a benneteket sújtott minden csapás, minden gyalázat okozóját, ne­vetek, becsületetek gyilkosát! . . . Szerb testvérek! Mentsétek meg a hazát, a­m­ig van idő! Házatok fölüről van leroskadóban! ... Távolitsátok el a kezet, mely földulja azt, még mi­előtt rá nem ért végleg földului az állam egészséges alapjait. Ha segítségemre van szükségtek, rendelke­zésiekre állok nem annyira jogaim, mint ama köte­lezettség alapján, hogy szerb és Karagyorgye uno­kája vagyok. Segítsünk Szerbiának, hadd lépjen arra az igaz útra, melyen ismét a szerbség szilárd támaszává s a szlávság rémjévé fog válni, hogy ismét a jó gazda s a hősök hazája legyen, az ősi hit hagyomá­nyaihoz rendületlen és hű, s hogy ismét ragyogó legyen arculata a világ és népek előtt, mint ragyo­gott egykor föltámadása hajnalán. Velünk az Isten! Karagyorgyevk­a Péter, Genfi 1886. évi január 13.

Next