Budapesti Hírlap, 1886. február (6. évfolyam, 32-59. szám)
1886-02-23 / 54. szám
9 nem árulással vádol. Zankovék műhelyéből került ki ez a koholmány. Az egykori bolgár miniszter az oroszoknak szeretne hízelegni, nem az oroszok érdekében, hanem a saját magáéban. A forrás jellemzi az irányt; egyébiránt a befolyásos és tekintélyes orosz lapok már régóta napirendre tértek az aljas rágalom fölött. Ilyen mozgalmak után, amilyeneknek a legutóbbi hónapokban voltunk tanúi, mindig keringenek nyugtalanító hírek, mindaddig, míg a béke teljesen és hivatalosan helyre nem áll. Ilyen hír járta De ma a bécsi lapok egy részét is, melyek azt híresztelték, hogy monarkiánk belgrádi követe, Khevenhüller gr., csupán azért fog visszatérni állomására, hogy visszahívó levelét átnyújtsa és helyére T h ö m m e 1 ezredes, egykori csetinyei képviselőnk neveztetnék ki. A legtekintélyesebb bécsi lap e hírhez azt a kommentárt fűzi, hogy e személyváltozással Szerbiához való viszonyunk megváltozása is összefüggésben látszik állni. A hit első részéről bizton állíthatom, hogy valótlan, a második részének pedig semmi értelme sincs, mert soha és sehol sem tartozott a diplomáciai szokások közé két állam közt létező viszonyok maradandóságát vagy megváltozását egyes személyek maradásától vagy áthelyezésétől függővé tenni. Megnyugvásunkra szolgálhat az is, hogy semmiféle jel sem mutat arra, hogy a „jövő tavasz“ módosítaná eddigi barátságos viszonyunkat a szomszéd szerb királysághoz. Go a head. A század forradalommal végzi Angliában. Oly változásokon esik keresztül, melyekre képtelennek látszott azelőtt. Hajt előre, nem tudjuk hova, nem tudja maga sem. Lázbetegség, vagy lángész vezeti politikáját ? Mindegy , a nemzet akarata szerint történik minden, s a parlamentben oly többség ül, mely el van szánva haladni, s megy minden áron és szakit minden hagyománynyal, mely vakmerő útjában gátolhatná. London utcáin vörös zászlók lengenek szabadon, minőket Párisban a republikánus rendőrök elkoboznának. Szocialista forradalmárok vérontásra hívják föl a népet, mert a kormány nem szerez a munkásnak munkát. A tömeg a miniszteri palotáknak rohan, hogy mindent összezúzzon, s a Gladstone-kormány csak nehezen menekül azok boszújától, kiknek ő adott politikai jogokat. A szociáldemokrácia az arisztokratikus Angliában, a tőke birodalmában erősebbnek mutatkozik, mint a demokrata Franciaországban. S a kereset nélküli angol munkások dühöngő szocializmusa csak egyik része a nagy szociális kérdésnek, mely bárhova tekintsünk, egész Angliát foglalkoztatja. A földbirtok-kérdés, hogy az örökbérek tulajdonná változtassanak, s az ir kérdés óriási társadalmi problémák, melyekkel Gladstone megbirkózni tartja feladatának. A földbirtok-kérdés szerezte meg neki a parlamenti többséget, mivel a mezei munkások és kisbérlők a konzervatívoktől nem remélhették a kérdésnek kedvük szerint való megoldását. Ugyanazon radikalizmus hozta létre a szövetséget Gladstone és az írek között. Fog-e az megoldást találni az ír viszonyok rendezésére, fog-e szabadságot adni Izlandnak ? Bármennyire zaklatva legyen Anglia az ír kérdés által, letűnni nem fog többé a napirendről. Múlt évben öt millió angol állampolgárnak adott politikai jogokat Gladstone választási reformbillje. Most pedig első törvényhozási ténye, hogy egy millió angol polgárnőnek, kik önállóak, a választói jogot az alsóház megadta. Angliát illeti a dicsőség hogy a nőemancipációt Európában első behozta. A nőemancipáció apostola, Wodall, miniszter lett a radikális kormányban s évekig hiába ismételt törvényjavaslatát rögtön keresztülvitte. Angliát magát meglepte e nagy reformmal, melyre e percben alig gondolt. Jövőre pedig minden nagykorú nő Angliában, ha özvegy férjétől elvált, vagy hajadon, ugyanazon cenzus alapján választó, mint a férfi állampolgárok. Egyenlő képesség, egyenlő kötelesség, egyenlő jogok. A nő, ki Angliában oly nevelésben részesül mint a férfiak, a közügyek iránt egyházban, iskolában és egyesületekben élénken érdeklődik, a községben választói jogot már gyakorol, újságot olvas, választási mozgalmakban élénk részt vesz, adót fizet, vagyonát kezeli, vagy keresetéből él, gyakran nagy üzletek élén áll, sőt királyi tisztet teljesít: a nő Angliában a férfival egyenrangú és egyenjogú, a politikai emancipáció tehát igenis megilleti. Mindenütt megilleti, hol a nőnevelés utolérte a férfiak taníttatását. Bár nálunk is elmondhatnék, hogy a leányok az alsó és felső néposztályokban annyi nevelést kapnak, mint a fiuk. De Angliában volt a nőemancipációra legnagyobb szükség, mert sehol sincs anynyi önálló nő, mint ott. A férfiak a hajókon, a gyarmatokban vannak, a nők otthon maradnak s gyárban dolgoznak, kereskednek, tanítanak, stb. A reform tehát mélyre ható és szükséges volt. A felsőház a bilit nem fogja elvetni, mert a konzervatív tábor nyer általa szavazatokat, minthogy a nők a papokkal és arisztokratákkal rokonszenveznek. Viktória királyné sem fogja megtagadni a szentesítést. Később ez emancipáció ki fog terjesztetni a férjes asszonyokra is, egyelőre elég, hogy a legnagyobb méltánytalanság jóvá tétessék. Hol férj és feleség egy háztartást képeznek, az adóalap csak egy s a férj képviseli mintegy feleségét is. Hogy a reform oly könnyen ment keresztül, mutatja, hogy érett gyümölcs volt, mely a fáról lehullott. Mégis nagy társadalmi átalakulás a nő állására nézve az életben. Ezelőtt katolikusok és zsidók nem ülhettek a parlamentben, jövőre Angliában asszonyok lehetnek miniszterek. Mert ki választó, egyszersmind választható s az angol nők közt bizonyosan lesznek, kik jelöltekül föllépnek. S e reform annál jelentősebb, mert ezzel a jég meg van törve Európában. A francia köztársaság, Svájc, Belgium, nem maradhatnak sokáig vissza Anglia mögött. Kivált ha a nőknek adott jog beválik s a tapasztalás az államférfiakat meggyőzi, hogy a nők az alkotmányiján is hasznosak. ■ BUDAPESTI HÍRLAP, (54. sz.) 1886. február 23. A többi nagy kérdés csak angol kérdés, a nőemancipáció világkérdés. Angliát utánozzák gyarmatai, Amerika s nem sokára valamennyi parlamentben lesznek az asszonyok jogainak szószólói. A lovagias magyar nemzet, hol 1848-ig az özvegy nemes nő politikai jogokat élvezett, nem lesz e tekintetben utolsó. A nőemancipációt tehát még a tizenkilencedik század fogja kimondani. Proklamáció Milán király ellen. A „Novo je Vremja“ című orosz lap közli Karagyorgyevics Péter herceg proklamációját, melyet a szerb néphez intéz, fölszólítván, hogy taszítsa le Milánt a trónról. A proklamációt bő kivonatban ismertetjük. A bevezetésben kifejti, hogy „a gyilkos keze az örvény szélére juttatta Szerbiát“ s ez oly veszedelmes úton halad, mely a szerb nép romlására vezet. Ily pillanatban — úgymond — Karagyorgye unokájának megbocsáthatlan volna, ha föl nem lépne népe előtt, nem a szerb trónra való igényével, mely trón különben is joggal őt illeti, hanem a szerb népet a végső veszedelemtől megszabadító prograsumjával. Szivemben mély fájdalommal régóta látom én, hogy Milán király balvégzetű kormánya mint vonz benneteket az örvény szélére, mint szakaszt el az egyfajuság és egyhitüség százados várkötelékeitől és kérlelhetetlenül aláássa ama kemény alapokat, melyeken Szerbiának épülnie kell s melyek nélkül léte nem képzelhető. Mindez a szerencsétlen uralkodó egyéni, önző céljai miatt történik így, mert neki nincs szíve tulajdon népe számára, ő nem vert gyökeret népében, nem szenved annak fájdalmától, nem gondol szerencséjével, jövőjével. Szívemben mély fájdalommal szemlélem már régóta Szerbia rendszeres megaláztatását; azt, hogy trónján mennyire nem tisztelik a nép szent jogait; trónján mint tiporják lábbal alkotmányát; mint teszik tönkre alapjában az ortodox hitet, nemzetiségünk eme szögletkövét; mennyire szélesre tárják ki Szerbia kapuit a nemzeti szellemet fölbomlasztó minden korrupció számára ; mint nyög a nép a súlyos adók alatt s mindez csupán egyetlen ember személyes érdekeiért, ki a nép szivébe irányzott szuronyokkal tartja fönn hatalmát! . . . Láttam, mint szenvednek Szerbia legjobb fiai a börtönben, mely méltó helye a ti leigázóitoknak, mint űzik ki őket rabló módon, arra kényszerítve, hogy bazájoktól távol ontsák könyeiket az ő szerencsétlen sorsán és a számüzöttek keserű kenyerét egyék. Nem volt elég a trónon lévő gyilkosnak, hogy a szerb népre rámérje az utóbbi évek minden csapását, még arra is vetemedett, hogy e népet arcul üsse, elnémítsa becsületét s hős dicsőségét, azt a hősiességet, melylyel büszkélkedtünk a világ, barátaink és ellenségeink előtt. A nép gyilkosa oda vitte s kényszerítette a népet, hogy fattyúvá satnyuljon a szláv család közepett, hogy a szláv Káinná váljék,édes testvérére emeljen kezet abban a szent és nagy pillanatban, midőn szabadságán, egyesülésén fáradozott — és a szerb nép testvérgyilkossá vált! A mindenható keze rettenetes bünhödést mért a testvérgyilkosra. De a jelen megérdemlett büntetés még várja mindezen szerencsétlenségek okozóját. És nem fog késni utólérni öt. Ez a büntetés — a ti ügyetek szerb testvérek ! Nektek kell föllépnetek Isten amaz ostora gyanánt, mely kikergesse körötökből a benneteket sújtott minden csapás, minden gyalázat okozóját, nevetek, becsületetek gyilkosát! . . . Szerb testvérek! Mentsétek meg a hazát, amig van idő! Házatok fölüről van leroskadóban! ... Távolitsátok el a kezet, mely földulja azt, még mielőtt rá nem ért végleg földului az állam egészséges alapjait. Ha segítségemre van szükségtek, rendelkezésiekre állok nem annyira jogaim, mint ama kötelezettség alapján, hogy szerb és Karagyorgye unokája vagyok. Segítsünk Szerbiának, hadd lépjen arra az igaz útra, melyen ismét a szerbség szilárd támaszává s a szlávság rémjévé fog válni, hogy ismét a jó gazda s a hősök hazája legyen, az ősi hit hagyományaihoz rendületlen és hű, s hogy ismét ragyogó legyen arculata a világ és népek előtt, mint ragyogott egykor föltámadása hajnalán. Velünk az Isten! Karagyorgyevka Péter, Genfi 1886. évi január 13.