Budapesti Hírlap, 1886. október (6. évfolyam, 272-302. szám)
1886-10-18 / 289. szám
Budapest I8BB. VI. évfolyam 289. sz. Hétfő, október 17. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után Taló napon is. Felelős szerkesztő : Lukássi József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. Kalap utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Budapest emelkedése. Fővárosok országalkotó képességgel bírnak. Tudták ezt a városalapító öreg királyok, de tudják a modern népek is. London világkereskedése és az angol világbirodalom okozati összefüggésben vannak; Páris egyesíti és formálta Franciaországot; Németországnak nem volt fővárosa és nem volt egysége, most Berlin felülkerekedett és Poroszország uralkodik; Bécs nőtt, míg a monarchia kapitálisa volt, de Königgrätz és a kiegyezés óta vesztett jelentőségéből, azonban, ha Bécs nem volna, Ausztria se volna. Budapest együtt ébredt és nőtt fel Magyarországgal s ha a Duna folyam fővárosa lehetne, hazánknak domináló állást szerezne az ország határain túl. Magyarország területének és népességének Budapest elég nagy, de fekvése feljogosítja, hogy túlterjeszkedjék befolyásával az ország részein s jövője nagy lehet a politikában is, ha nagyra emelkedik. Budapest képviseli Magyarországot s ereje a magyar államnak és nemzetnek szolgál. Ezért minden magyar ember örül, ha látja és hallja, hogy Budapest növekszik. A népszámlálások biztató eredménye szép kilátást nyújt jövőre. A polgári lakosság 1880 december végén 360,551 lelket mutatott, 1886 júl. 1-én 411,917 ember élt itt. Ha a katonaságot és a nyáron távollevőket hozzáveszszük, Budapest népessége 438,865 lélekre rúg. Mielőtt a jelen század véget ér, meghaladja a fél milliót. Szép szám, de távolról sem elég. Mai napság a gazdag ember és a világváros a milliomosnál kezdődik. Ezt a feladatot a jövő századnak hagyjuk, nekünk elég volt, hogyha 1780—1886 Magyarország kettős fővárosát 40,389 lélekről tízszer annyira felszaporítottuk. Erély kell hozzá és szerencse. Lehet még Budapestnek több szerencséje, ha politika és háborúk Magyarországnak kedveznek, de a mi fődolog, mindenkor Budapest polgárainak törekvő erélye kell, hogy legyen. Ez vállalkozik, dolgozik, gazdagít és épít. Hat és fél év alatt 51,366 lélekkel szaporodott fa főváros. Mi vonzotta ezeket ide ? A kereset. Nem ám a hivatal. A vasutak és a gyárak. Nem az elegáns városrészek, a dél- és Lipótváros, hanem a külvárosok népessége szaporodott; az első és második emeleti lakók száma aránylag kevesebb egy száztalival, a pincelakóké és a földszintek lakóié tetemesen növekedett, az 8000, ez 29.000 szaporodást mutat, tehát a népszám emelkedésének oroszlánrésze nem az úri osztályra, hanem a munkásosztályra esik. Ebből következik, hogy kevésbé az udvar és arisztokrácia, mint inkább a munka, ipar és forgalom teszik Budapestet nagygyárázva, visszafoglalja jogait; a fölszabadulás kiáltása törne ki minden mellből, mikor végre szabad volna közeledni az annyi anathéma által tiltott fához. A világ szomjú vágygyal élvezné a szerelmet. Az utolsó lehelet csak volna, csak a mindenségnek s abban egynek. Imádva, a legtökéletesebb imádság között halnánk meg. A halállal szemben a test többé nem létezik ; a nagy szabadító, a halál, mindent föloldott bilincseiből ; ez immár az isten országában való élet, bár még nem léptünk be oda.“ „A jouarrei fejedelemasszony“ a párisi régi du Plessis-kolostor falai között játszik, amelyek 1793-ban siralomházul szolgáltak az arisztokratáknak. Akit egyszer ide vittek, az nem került többé az isten szabad ege alá, csak a vérpadon. A dráma hősnője Julie-Constance de Saint-Florent, a jouarrei monostor fejedelemasszonya, aki szintén itt tölti utolsó napjait e börtönben. Ott raboskodik két más arisztokrata is: Ferté gróf és Arcy marquis, akik imádják bazájukat, de a forradalom embereit gazoknak tartják, akik Franciaországra rácsődítették az idegen hadakat. Kétségbe esnek hazájuk sorsa felett, mert nem hihetik, hogy a forradalom visszaverhesse a betörő idegent. Ők is rajonganak a szabadság eszméjéért, de rossz kezekben tudják Franciaországot és nemes vérek egész bevülésével gyűlölik a csőcseléket, amely pusztít és öl. De mégis a hazafi győz a fogoly főurak szívében. „Tíz-tizenkét óra választ el a vérpadtól“, mondja Arcy marquis, „de megvigasztalva halnék, ha a győzelem kiáltása hallatszanék be ablakunk rostélyán“. Csörömpölve nyílik a börtön ajtaja. Új foglyot, új elítéltet hoznak, hosszú, fekete öltözetbe burkolt asszonyt, aki anélkül, hogy egy Hisz udvarunk nincs is. Majd ha az is lesz, Budapest meg fog aranyoztatni. Bécset, Münchent, Drezdát, Pétervárt az udvar csinálta. Királyi udvartartás, az kellene még. De ha nincs is, mégis feltörekszünk és haladunk az után, melyet József nádor és Széchenyi mutattak, nem sejtve, mily nagyot teremtenek. Buda is halad előre, Pest is; az 9907 lélekkel, ez 40.601 lélekkel szaporodott. Az évi szaporodás 23,5 százalék. Honnét jönnek ez emberek? A megyékből, a falvakból kivált. A mezőgazdaság pangása okozza, hogy az emberek, mint a mezei egerek bevándorolnak a városokba s főkép a fővárosban keresnek érdemes foglalkozást. Nem mind találnak s Budapesten a nyomor otthon van, ezt bizonyítják a szomorú lakásviszonyok, hogy a Teréz-, Erzsébet-, József- és Ferencváros részekben a népség 11—15 százaléka lakik pincékben összezsúfolva. Itt tanyáz az ínség, mely gonoszabb ellensége az embernek himlőnél s koleránál, de ezek is itt fészkelnek s karöltve járnak az utcákon a sápadt arcú, sovány ínség és a csontképű halál. Budapest gyarapszik, de nem gazdag város, mert népe más nagy városok népénél szegényebb, ezt tanítja a statisztika. Ezért oly nagy benne a halandóság és oly rossz a közegészség. E tekintetben igen sok tennivaló van még hátra. Azonban haladás konstatálható mintekintetet vetne bajtársaira, lerogyik egy székre. De Arcy marquis ráismer; ez az egyetlen aszszony, akit valaha szeretett: a jouarrei fejedelemasszony, szebb, fenségesebb mint valaha. A találkozás megrendítő. Arcy odalép a fejedelemasszonyhoz: „Az ég utolsó örömet adott nekünk, Julie, vétek volna visszautasítani. Emlékezzék Krisztusra, aki nem fogadta el az enyhítő kelyhet, de nem utasíta el a vigasztaló angyalt. A jouarrei fejedelemasszony visszariad; boldog, hogy egyszerre halhat meg Arcyval, de visszaemlékszik fogadalmára „Szeretem önt“, mondja, „de tisztelje ön a fátyolt, amelyet holnap a vérpadra viszek.“ Azzal bemenekszik cellájába, míg Arcy feltárja szívét Ferté grófnak, lefestve rajongó szerelmét, az egyetlent, melyet valaha érezett. „És nem akarod többé viszontlátni őt? kérdi Ferté. „Oh halál, légy tanácsadóm!“ mondja Arcy. Ez az első felvonás. A második a nagy szerelmi jelenet a fejedelemasszony és a marquis között. És van. Julie cellájában vivődik. Másnap reggel nyolc órakor fog rabtársaival a vérpadra lépni. Keresztül álmodja egész életét , szeretett és szerettetett, de ő mindent feláldozott vallásos fogadalmának. És vájjon igaza volt-e ? A kétség dúl lelkében és imádkozni kezd, hogy megnyugvást találjon. E percben lép be Arcy marquis , módját tudta ejteni, hogy még egyszer láthassa egyetlen szerelmét. A találkozás nagy jelenetében a szív győz, a halál közelsége által függetlenné lett szív. — Istenem, — mondja Arcy, — hogy tudnék elviselni ezután az életet? Silány szerelem, amelyben nincs meg a halál fűszere! — Oh, mily igazad van! — feleli Julie ! — halál nélkül szörnyű álom volna eze k „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. Renan új drámája. Paris, okt. 16. A Jézus életének hírneves írója nagy meglepetést szerzett Párisnak és a világnak. Ma reggel egész váratlanul új dráma jelent meg tőle a Calmann Lévy cég kiadásában: „L’abbesse de Jouarre“ (A jouarrei fejedelemasszony.“) Ez is filozófiai mű, de a dráma nevére nem pusztán a párbeszédes alak miatt érdemes, mint Penan eddigi ilyes kísérletei. Hatalmas szenvedélyektől mozgatott, erővel teli cselekménye van; nem vértelen könyvdráma többé, hanem mozgalmas, lüktető élet, bár szerzője — aki csak kényelem kedvéért választotta a dialóg-formát — nem is gondolt arra, hogy a mű valaha színpadra kerüljön. Premiére Paris valamelyik színházában s a rendező a szerző nevét kikiáltva ezt mondja : „Ernest Renan !“ . . . Ez új és szenzációs volna, bár elég új és szenzációs maga a darab is. A probléma, amelynek bebizonyítására Renan e művét alkotó, hatalmas gondolat: a szerelemnek leghatalmasabb ébresztője a halál. „Én azt hiszem“, írja Renan az „Abbesse“ előszavában, „ha az emberiség bizonyosan tudná, hogy a világnak két-három nap múlva vége lesz, a szerelem mindenütt frenetikus erővel nyilatkoznék , mert ami visszatartóztat, hogy szeressünk, az az emberi társaság által reánk rótt erkölcsi kényszer. De ha szemben állunk a hirtelen és biztos halállal, csakis a természet szól. A leghatalmasabb ösztön, minden akadályt le lai számunk 8 oldalra terjed.