Budapesti Hírlap, 1886. október (6. évfolyam, 272-302. szám)

1886-10-18 / 289. szám

Budapest I8BB. VI. évfolyam 289. sz. Hétfő, október 17. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után Taló napon is.­ Felelős szerkesztő : Lukássi József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. Kalap­ utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Budapest emelkedése. Fővárosok országalkotó képességgel bírnak. Tudták ezt a városalapító öreg királyok, de tudják a modern népek is. London világkereskedése és az angol vi­lágbirodalom okozati összefüggésben van­nak; Páris egyesíti és formálta Francia­­országot; Németországnak nem volt fő­városa és nem volt egysége, most Berlin felülkerekedett és Poroszország uralko­dik; Bécs nőtt, míg a monarchia kapitá­lisa volt, de Königgrätz és a kiegyezés óta vesztett jelentőségéből, azonban, ha Bécs nem volna, Ausztria se volna. Buda­pest együtt ébredt és nőtt fel Magyaror­szággal s ha a Duna folyam fővárosa le­hetne, hazánknak domináló állást szerezne az ország határain túl. Magyarország területének és népes­ségének Budapest elég nagy, de fekvése feljogosítja, hogy túlterjeszkedjék befolyá­sával az ország részein s jövője nagy le­het a politikában is, ha nagyra emelke­dik. Budapest képviseli Magyarországot s ereje a magyar államnak és nemzetnek szolgál. Ezért minden magyar ember örül, ha látja és hallja, hogy Budapest nö­vekszik. A népszámlálások biztató eredménye szép kilátást nyújt jövőre. A polgári la­kosság 1880 december végén 360,551 lel­ket mutatott, 1886 júl. 1-én 411,917 em­ber élt itt. Ha a katonaságot és a nyá­ron távollevőket hozzáveszszük, Budapest népessége 438,865 lélekre rúg. Mielőtt a jelen század véget ér, meghaladja a fél milliót. Szép szám, de távolról sem elég. Mai napság a gazdag ember és a világváros a milliomosnál kezdődik. Ezt a feladatot a jövő századnak hagyjuk, nekünk elég volt, hogyha 1780—1886 Magyarország kettős fővárosát 40,389 lélekről tízszer annyira felszaporítottuk. Erély kell hozzá és szerencse. Lehet még Budapestnek több szerencséje, ha politika és háborúk Magyarországnak ked­veznek, de a mi fődolog, mindenkor Buda­pest polgárainak törekvő erélye kell, hogy legyen. Ez vállalkozik, dolgozik, gazdagít és épít. Hat és fél év alatt 51,366 lélekkel szaporodott fa főváros. Mi vonzotta eze­ket ide ? A kereset. Nem ám a hivatal. A vasutak és a gyárak. Nem az elegáns város­részek, a dél- és Lipótváros, hanem a külvárosok népessége szaporodott; az első és második emeleti lakók száma aránylag kevesebb egy száztalival, a pincelakóké és a földszintek lakóié tetemesen növe­kedett, az 8000, ez 29.000 szaporodást mutat, tehát a népszám emelkedésének oroszlánrésze nem az úri osztályra, hanem a munkásosztályra esik. Ebből követke­zik, hogy kevésbé az udvar és arisztokrá­cia, mint inkább a munka, ipar és for­galom teszik Budapestet nagygyá­­rázva, visszafoglalja jogait; a fölszabadulás ki­áltása törne ki minden mellből, mikor végre szabad volna közeledni az annyi anathéma által tiltott fához. A világ szomjú vágygyal élvezné a szerelmet. Az utolsó lehelet csak volna, csak a mindenségnek s abban egynek. Imádva, a legtö­kéletesebb imádság között halnánk meg. A ha­lállal szemben a test többé nem létezik ; a nagy szabadító, a halál, mindent föloldott bilincsei­ből ; ez immár az isten országában való élet, bár még nem léptünk be oda.“ „A jouarrei fejedelemasszony“ a párisi régi du Plessis-kolostor falai között játszik, a­melyek 1793-ban siralomházul szolgáltak az arisztokratáknak. A­kit egyszer ide vittek, az nem került többé az isten szabad ege alá, csak a vérpadon. A dráma hősnője Julie-Constance de Saint-Florent, a jouarrei monostor fejedelem­asszonya, a­ki szintén itt tölti utolsó napjait e börtönben. Ott raboskodik két más arisztokrata is: Ferté gróf és Arcy marquis, a­kik imádják bazájukat, de a forradalom embereit gazoknak tartják, a­kik Franciaországra rácsődítették az idegen hadakat. Kétségbe esnek hazájuk sorsa felett, mert nem hihetik, hogy a forradalom visszaverhesse a betörő idegent. Ők is rajonga­nak a szabadság eszméjéért, de rossz kezekben tudják Franciaországot és nemes vérek egész bevülésével gyűlölik a csőcseléket, a­mely pusz­tít és öl. De mégis a hazafi győz a fogoly fő­urak szívében. „Tíz-tizenkét óra választ el a vérpadtól“, mondja Arcy marquis, „de megvi­gasztalva halnék, ha a győzelem kiáltása hal­latszanék be ablakunk rostélyán“. Csörömpölve nyílik a börtön ajtaja. Új foglyot, új elítéltet hoznak, hosszú, fekete öltö­zetbe burkolt asszonyt, a­ki anélkül, hogy egy Hisz udvarunk nincs is. Majd ha az is lesz, Budapest meg fog aranyoztatni. Bécset, Münchent, Drezdát, Pétervárt az udvar csinálta. Királyi udvartartás, az kellene még. De ha nincs is, mégis fel­törekszünk és haladunk az után, melyet József nádor és Széchenyi mutattak, nem sejtve, mily nagyot teremtenek. Buda is halad előre, Pest is; az 9907 lélekkel, ez 40.601 lélekkel szaporodott.­ Az évi szaporodás 23,5 százalék. Honnét jönnek ez emberek? A megyékből, a fal­vakból kivált. A mezőgazdaság pangása okozza, hogy az emberek, mint a mezei egerek bevándorolnak a városokba s fő­kép a fővárosban keresnek érdemes fog­lalkozást. Nem mind találnak s Budapes­ten a nyomor otthon van, ezt bizonyít­ják a szomorú lakásviszonyok, hogy a Teréz-, Erzsébet-, József- és Ferencváros részekben a népség 11—15 százaléka la­kik pincékben összezsúfolva. Itt tanyáz az ínség, mely gonoszabb ellensége az embernek himlőnél s koleránál, de ezek is itt fészkelnek s karöltve járnak az ut­cákon a sápadt arcú, sovány ínség és a csontképű halál. Budapest gyarapszik, de nem gazdag város, mert népe más nagy városok né­pénél szegényebb, ezt tanítja a statisztika. Ezért oly nagy benne a halandóság és oly rossz a közegészség. E tekintetben igen sok tennivaló van még hátra. Azonban haladás konstatálható min­tekintetet vetne bajtársaira, lerogyik egy székre. De Arcy marquis ráismer; ez az egyetlen asz­­szony, a­kit valaha szeretett: a jouarrei fejede­lemasszony, szebb, fenségesebb mint valaha. A találkozás megrendítő. Arcy odalép a fejedelem­­asszonyhoz: „Az ég utolsó örömet adott ne­­künk, Julie, vétek volna visszautasítani. Emlé­kezzék Krisztusra, a­ki nem fogadta el az eny­hítő kelyhet, de nem utasíta el a vigasztaló angyalt. A jouarrei fejedelemasszony visszariad; boldog, hogy egyszerre halhat meg Arcyval, de visszaemlékszik fogadalmára „Szeretem önt“, mondja, „de tisztelje ön a fátyolt, a­melyet hol­nap a vérpadra viszek.“ Azzal bemenekszik cel­lájába, míg Arcy feltárja szívét Ferté grófnak, lefestve rajongó szerelmét, az egyetlent, melyet valaha érezett. „És nem akarod többé viszont­látni őt? kérdi Ferté. „Oh halál, légy tanács­adóm!“ mondja Arcy. Ez az első felvonás. A második a nagy szerelmi jelenet a fejedelemasszony és a marquis között. És van. Julie cellájában vivődik. Más­nap reggel nyolc órakor fog rabtársaival a vér­padra lépni. Keresztül álmodja egész életét , szeretett és szerettetett, de ő mindent feláldo­zott vallásos fogadalmának. És vájjon igaza volt-e ? A kétség dúl lelkében és imádkozni kezd, hogy megnyugvást találjon. E percben lép be Arcy marquis , módját tudta ejteni, hogy még egyszer láthassa egyetlen szerelmét. A találkozás nagy jelenetében a szív győz, a halál közelsége által függetlenné lett szív. — Istenem, — mondja Arcy, — hogy tud­nék elviselni ezután az életet? Silány szerelem, a­melyben nincs meg a halál fűszere! — Oh, mily igazad van! — feleli Julie ! — halál nélkül szörnyű álom volna ez­e­ k „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. Renan új drámája. Paris, okt. 16. A Jézus életének hírneves írója nagy meg­lepetést szerzett Párisnak és a világnak. Ma reggel egész váratlanul új dráma jelent meg tőle a Calmann Lévy cég kiadásában: „L’ab­­besse de Jouarre“ (A jouarrei fejede­lemasszony.“) Ez is filozófiai mű, de a dráma nevére nem pusztán a párbeszédes alak miatt érdemes, mint Penan eddigi ilyes kísérletei. Ha­talmas szenvedélyektől mozgatott, erővel teli cselekménye van; nem vértelen könyvdráma többé, hanem mozgalmas, lüktető élet, bár szer­zője — a­ki csak kényelem kedvéért választotta a dialóg-formát — nem is gondolt arra, hogy a mű valaha színpadra kerüljön. Premiére Paris valamelyik színházában s a rendező a szerző nevét kikiáltva ezt mondja : „Ernest Renan !“ . . . Ez új és szenzációs volna, bár elég új és szenzációs maga a darab is. A probléma, a­melynek bebizonyítására Renan e művét alkotó, hatalmas gondolat: a szerelemnek leghatalmasabb ébresztője a halál. „Én azt hiszem“, írja Renan az „Abbesse“ elő­szavában, „ha az emberiség bizonyosan tudná, hogy a világnak két-három nap múlva vége lesz, a szerelem mindenütt frenetikus erővel nyilat­koznék , mert a­mi visszatartóztat, hogy szeres­sünk, az az emberi társaság által reánk rótt er­kölcsi kényszer. De ha szemben állunk a hirte­len és biztos halállal, csakis a természet szól. A leghatalmasabb ösztön, minden akadályt le­­ lai számunk 8 oldalra terjed.

Next