Budapesti Hírlap, 1886. november (6. évfolyam, 303-331. szám)
1886-11-02 / 303. szám
-1486 november 2. BUDAPESTI HÍRLAP. (303. sz.) 9 négy versenyző közül elsőnek Hutsenreiter Károly „Mirzl“-je érkezett be. Tot. 5 : 10. V. Belföldi vigaszverseny. Pálya négyszer körül. Dij 250 írt az elsőnek, 50 frt a másodiknak, c csak két ló futott. Üchtritz Zsigmond br. T.Rastelbinder“-je és Moser Albert „Stutzer“-je. A fdijat az utóbbi nyerte el. Tot. 5:6. A főváros nyomorultjai. — Látogatás a hajléktalanok telepén. — Halottak estéjén temetőben voltam én is, de nem abban a nagy, abban a szép temetőben, melynek virágos sirhalmai alatt édes lehet megpihenni. A merre én bolyongtam, nem jár arra világitó szövétnekével az emlékezet, mert a kiknek ott vetett ágyat a sors, maguk siratják önmagukat. A temetőnél sokkal pusztább e hely; virága, fűzfája nincs s a kiket ide temettek, elevenen rothadnak az isten szabad ege alatt. A temető halottjainak odalenn már nem fáj semmi, de ezek éheznek és fáznak, sírtak és panaszkodnak s panaszukat meg nem hallgatja senki. Nyolc napja múlt, hogy az én halottaim ide jutottak ebbe a sivár temetőbe. A nagybölcseségű városi hatóság kizavarta őket meleg fészkeikből, amelyeket „zsúfolt lakásokénak keresztelt a félelem, s elhitette szegény nyomorultakkal, hogy tulajdon jólétük és egészségük kívánja ezt a „szigorú rendszabályt.“ Pedig csak engesztelő áldozatul vetette őket az ázsiai szörnyeteg elé, hogy elrontsa velük a gyomrát s ne követeljen nemesebb falatot. Úgy tett, mint a fösvény házigazda, aki lőrével traktálja kelletlen vendégeit, hogy megmaradjanak a drágább borai. Azoktól a szegény földönfutóktól, akik ott táboroznak a füstölgő pásztortüzek körül a Margithíd alján, valóban csömört kaphatna az ázsiai vendég. Nem én fedeztem föl őket, hanem a lipótvárosi járványbizottság, melynek álmatlanságban szenvedő tagjai ellátogattak az elevenek temetőjébe s úgy megborzadtak attól, a mit láttak, hogy eddig még nem mertek felőle szólani senkinek. Nehéz is arra szavakat találni, amit azok a tisztelt urak láttak s láttam én is halottak estéjén. Túl a Margit-hidon kietlen sivatag van s vázok rajta a Neuschloss-gyár farakásai. Erre van a Pannonia-malom is, melynek óriás gőzgépei ide okádják ki szennyes vizüket, melyet nyitott csatorna vezet le a Dunába. Régentén tolvajok, csavargók tanyáztak e pusztaságon, most kiszállásolt szegény emberek táboroznak posványos földjén. Öregek és fiatalok, asszonyok és gyermekek lobogó pásztortüzek körül virrasztják át a hideg éjszakákat, mialatt a bölcs városatyák puha, meleg párnák között álmodnak nagy és kis bizottságok áldásos munkájáról , álmukat csak néha-néha bolygatja meg egy-egy tudomásul vett „szegényügyi jelentés“, mely kisérteni jár hozzájuk az irattárból, a hova eltemették másodmagammal mentem ki az elevenek nagy temetőjébe s jó volt, hogy nem mentem egyedül. Mert most, hogy számot kell adnom arról, amit láttam, gonosz álomnak tartanám az egészet, ha nem ülne itt mellettem a kísérőm, hogy bizonyítsa azt, amit már magam sem hiszek. Éjfél volt, amikor kiértünk. A bérkocsis leszállott a bakról és világított előttünk a lámpájával, mely nélkül bajos lett volna egy lépést is tennünk. A hideg őszi szél hajtott előre, de utunkat állották a szanaszét heverő mázsás kövek, melyeket talán azért görgettek ide, hogy elbuktassák a menekülő fatolvajokat, ha üldözi őket az éjjeliőr. Sokáig bukdácsoltunk ezen az istentelen utón, amíg eljutottunk arra a helyre, ahova már messziről hívogattak bennünket a ki-kialvó s megint föllobbanó pásztortüzek. Oda érve, menekülni szerettem volna. A puszta földön toprongyos emberek feküdtek egy rakáson, melengetve egymást a tulajdon testük melegével. Apró gyermekeiket maguk közé ékelték a szülők s rájuk terítették levetett rongyaikat, melyek jobb takarók mégis a csillagos égboltozatnál. Egykét ember guggolva virrasztott a tűz mellett, melyből a szél ki-kimarkolta s messze szórta a sziporkákat. Talán még bajt is okoznának ezek a szerteszálló parazsak, de az alvók rongyai piszkosak, nedvesek s nem fogják meg a tüzet. Egyiknek-másiknak megpörköli haját, szakálát a szikra, de azért föl nem ébred, s ha csupasz arcát éri, kézzel csap eléje, mintha legyeket hajszolna. Megszólítom az egyik virrasztót. Jámbor képű, éhtes ember, s különb a többinél, mert legalább csizma van a lábán. Térdig fehér, mintha meszes gödörben gázolt volna. — Hova való maga, öreg? — Délegyházáról szakadtam ide három esztendővel ezelőtt. Jómódú ember voltam, de megette mindenemet az adó. Most aztán nyomorgok. A Krakauer korcsmájába jártam éjszakára huszadmagammal, de kizavartak onnan is. — Hát miért nem megy a hajléktalanok házába, vagy a barakba, amelyet a város építtetett a szegényeknek ? — Hogy miért nem megyek ? Hát csak azért, mert nincs két krajcárom se, nem hogy egy forintom volna, amelylyel megválthatnám helyemet a barakban. Ez a boldogtalan öregember magyarázta meg nekem azt az érthetetlen csodát, melyet a városi tanács sugalmazott kőnyomatosai hirdetnek hetek óta, hogy a zsúfolt lakások kiűzött nyomorultjai a világért sem akarnak beköltözni a barakokba. Most már tudom, hogy miért idegenkednek attól a kedves fészektől, melyet a jólelkű városatyák rakattak számukra. Nincs két krajcárjuk se, nem hogy egy forintjuk volna, az ország fővárosa pedig rászorult a szegények, a hajléktalanok fillérjeire, hogy építhessen fényes palotákat, melyekben fődolog a jó akusztika, hogy kárba ne veszszenek a polgármester urak szép dikciói. Ha az a szomorú kép, melytől jobban fáztam az éjszaka, mint a hűvös őszi széltől, el nem vette volna a tréfáló kedvemet, el tudnék most humorizálni azon a végtelen abszurdumon, hogy ép azokra nehezedik a hajléktalanság átka, akik a városatyák szép palotáit építik verejtékes munkával. A kiszállásolt nyomorultak zömét azok a türelmes jámbor tót napszámosok szolgáltatják, akik mind olyan egyformák, mintha közös anyjuk lett volna, a kitől méltán vehetnék rossz néven, hogy megszülte őket erre a világra, mely nekik csak nyomorúságot, csak szenvedést ad, többet, mint másoknak. Most a nemes városi tanács is kezet vetett rájuk, hogy lejebb szorítsa őket a nyomorúság lejtőjén, melynek úgyis az alján fetrengenek. S talán jó is, hogy igy bánnak velük, hogy megunatják velük az életet, mert ha megizletnék egyszer a jót, melyben még nem volt részük, nem érnék be többé a pálinkával, mely agyvelejüket emészti, s a melytől meg nem értik soha az osztálygyűlölet kárhozatos igéit, amiket az anarkizmus bujdosó apostolai hirdetnek. • Mentünk tovább. Az újpesti rakodóparton magános házikó áll, melynek homlokán nagy fehér tábla magyarázza, hogy ez itt „Andrejka József vendéglője a tekepályához.“ Nem is olyan barátságtalan hely, a minőnek a szomorú környezet mutatja. A vendéglős derék magyar ember, akit méltatlanul ért az a vád, hogy uzsorát űz nyirkos szobáival, amelyeket drága pénzért ad bérbe szegény földönfutóknak. Neki nincsenek is lakói, hanem vannak az öcscsének, akinek az övétől négy-ötszáz lépésnyire áll szerény hajléka. Megnéztem sorra azokat a szegényes zugokat, melyekből a lipótvárosi járványbizottság parancsára kizárták a lakók nagy részét. Nem mondom, hogy a Ferenc József-kaszárnyának nem különbek az istállói, de azt se merném állítani, hogy künn a szabadban jobb helyük van azoknak a boldogtalan embereknek, akiket a közegészség szent nevében kiszállásoltak e szobákból. Mert az a harminc-negyven lélek, akit innen kiüldöztek, nem vándorolt nagyon messzire, hanem az Andrejka-ház szomszédságában telepedett le mindenestül. Egy alacsony domb tövében rakták le kevés holmijukat s ott hevernek körülötte már nyolc napja pásztortüzek gyönge melegénél. A férfiak nappal munkában fáradnak, az asszonyok pedig itt guggolnak reggeltől estig, szorongatva fázó csecsemőiket s meg-megrugdosva olykor a nagyobb gyermekeket, hogy egy kissé kimelegedjenek. Nehogy tréfának vegye ezt valaki! Bizony üregekkel melengetik azokat a nyomorult porontyokat s táplálják szemétdombról összeszedett csontokkal, a melyeken rajt hagyott egy-egy falatka húst valami szerencsés jóllakott. Láttam egy asszonyt, aki csecsemője után három éves leánykáját kínálta meg emlőjével, s a szegény kis féreg itta kénytelenkelletlen az anyatejet, amelytől már régen elszokott. Kell-e ennél ijesztőbb képe a nyomornak? De láttam én ennél ijesztőbbet Nem messze attól a dombtól, melynek alján az a szomorú tábor fetreng, sürü gőzt ereget a Pannonia-malom keskeny csatornája. Piszkos meleg vízzel van tele, a mely összevegyül mindenféle mocsokkal, hulladékkal s olyan pokoli bűzt terjeszt, hogy szinte elszédül tőle az ember. Kocsisom előttünk járt a lámpával s megvilágította a csatornának azt a részét, ahol legszélesebbre terpeszkedett benne a piszkos, bűzös keverék. Keskeny deszkaszálak hidalják át a kanálist, melyből szigetek gyanánt fehérlenek ki nagy terméskövek. Ezek a kemény kövek párnái a hajléktalanoknak. Abban a piszkos vízben egy csomó ember feküdt, ráhajtva fejét egy-egy kődarabra, hogy legalább a képét ne érje a posvány. Asszonyok és férfiak paradicsomruhában feküdtek egymás mellett szép rendben, mint a tetemkamra márványasztalán a náluknál százszorta boldogabb halottak. S aludtak szépen, csöndesen. Testüket rézvörösre marta a forró moslék, melyet a kőbányai szállásokon nem tűrnének meg fürdőül, mert megártana a hizó sertések kedves egészségének. S itt emberek, örömre, fájdalomra fogékony emberek, istennek lélekkel megáldott teremtései nem fürödnek, hanem laknak benne. A posvány egyik lakója, egy tagbaszakadt tót legény, felébredt lépteink zajára. Megdörzsölte a szemeit s ki akart ugrani a pocsolyából, de visszafektette a metsző hideg, mely gőzölgő testét hirtelen megcsapta. Lehanyatlott s elkezdett rimánkodni, hogy ne bántsuk, hogy bocsássunk meg neki, mert ő csak épen most ereszkedett le a vízbe — fürdeni. — Hát addig hol voltál ? — kérdeztem tőle olyan hangon, amelyből megérthette a boldogtalan, hogy jobb barátai vagyunk, mint a tekintetes városi hatóság. — Ott aludtam a farakás tetején, — felelé neki bátorodva — de nagyon fáztam, hát lejöttem ide melegedni. Visszamegyek oda mindjárt. — S miért nem megy a hajléktalanok házába, hiszen ott jobb helyed volna ? — Ott szoktam hálni, de tegnap nem volt arra való pénzem. Az apámat kellett oda küldenem mert öreg, meg aztán beteg is. A cserepeseknél dolgozom, s kettőnknek nem elég a keresetem. Bocsássanak meg, mindjárt kimegyek innen. A kocsisomat is nagyon meghatotta a szegény tót legény panasza, s mondott rá valamit jóakaró bárdolatlansággal, aminek a hallatára nagyon elszégyelték volna magukat a város urai. Nem háborgattuk tovább a kloáka vendégeit, mert kergetett már a késő éjszaka, meg a pocsolya nehéz, bűzös gőze, melynek most is érzem még a szagát, s meg nem szabadíthatna tőle egy egész virágerdő. Visszajövet elénk került Andrejka Mihály, a tekepályás korcsmáros öcscse, aki háziúr létére bőven osztozik a hajléktalanok keserűségében. A háza körül egész éjszaka pattog, lobog a tűz, a szél meg hordja szerte a sziporkákat. S a boldogtalan háziúr alkonyattól virradatig strázsálja a házát, hogy rá ne szálljon a vörös kakas. Nyolc nap óta le sem hunyta a szemét, mert éjjel őrködnie, nappal pedig dolgoznia kell. Hallva az ő keserves panaszát, nem tudja az ember, hogy őt sajnálja-e, akinek háza van, vagy a hajléktalan nyomorultakat, akiknek gyilkos pocsolya a lakásuk ? .. . Megnéztünk még egy dunai talpat, melynek széljárta kunyhójában tizenöt ember hevert egy lakáson s aztán visszaindultunk a városba. Otthon, az én barátságos meleg szobámban, sokáig eltűnődtem a nagyvárosi nyomor sötét rejtelmein s azon vettem észre magamat, hogy összekulcsolt kezekkel állok az ágyam előtt. Nem tudom, hogy mit műveltem, de azt se röstelném megvallani, ha imádkoztam volna, hálát adva az egek urának, hogy védő födél alatt, puha meleg ágyban pihenhetem ki munkám fáradalmait. Barna Izidor: A pápa levele a prímáshoz. Távirati tudósítás. Esztergom, nov. 1. XIII. Leo pápa Simor hercegprímáshoz jubileuma alkalmából a következő levelet intézte: Kedvelt fiunk, üdvöt és apostoli áldást! Nemsokára ismét föl fog virradni ama szeren-