Budapesti Hírlap, 1886. december (6. évfolyam, 332-361. szám)

1886-12-03 / 334. szám

Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 60 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. kalap-utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Budapest, dec. 2. A legmagyarabb püspök halt meg, nemzetének a katolikus egyházban és a hazában oszlopa széttörött. Dísze volt a püspöki karnak, ereje a magyar nemzeti­ségnek. Példányképe, hogy minő legyen egy magyar püspök kivált a nem magyar ajkú nép között. Hazafias, okos, erélyes és szelíd. Ipolyi tizennégy évig gyomlálta a pánszláv paréjt a besztercei egyházme­gyében, hol húsz évig az idegen kormány a püspök és káptalan a gazt mestersége­sen tenyésztették és növelték. Visszafog­lalni a katolicizmus által a tót fölvidé­­ket Magyarországnak, s utat törni a ma­gyarosodásnak, s elvonni a keleti hitű pánszlávizmustól a tótokat, s megtartani a római egyháznak e népet : ez a kettős föladat sikerült Ipolyi következetes mun­kásságának, s ez fő érdeme. Sok más ér­deme között kiemeljük ezt első helyen. Mert élő püspökeink sorában nem isme­rünk egyet sen­kinek a magyar nemzet annyival tartoznék, mint hálával Ipolyi­nak ezért és nem tudunk senkit, hogy hasonló buzgalommal és értelemmel küz­­dene a magyarság terjesztésére és a ma­gyarellenes izgatásoknak meggátlására. Erőszak és reakció nélkül tudott működni Ipolyi nemzeti érdekben folytonosan. Pél­dát adott, melyet minden püspöknek utá­noznia kellene. De e legfőbb érdem nem az egyet­len érdeme Ipolyinak.­­ a veszteség annál nagyobb, minél többet veszit hazánk a nagyváradi püspökben. Nemcsak jó ma­gyart és igaz hazafit, erényes papot és önzetlen embert, műveit férfiút és szor­galmas munkást, jót és nemest. Ipolyi Arnoldban a magyar nemzet a kitűnő tudóst, a jeles írót, a hazai történet el­més búvárát, a kiváló régészt, a nagy műértőt, a honi művészetek bőkező párt­fogóját, a nemzeti irodalomnak az akadé­miában és a történelmi társulatban gon­dos művelőjét, a szent István-társulat élén szerencsés terjesztőjét veszíté el, oly férfiút, kinek sokoldalú műveltsége és fá­radhatatlan munkássága valóban nagy tényező volt hazánk újabb kultúr­fejlő­désében. Oly derék főpapot vesztünk, kitől méltán még sok jót vártunk, mert ösmer­­tük lelkesedését, szerénységét és áldozat­­készségét. A hazának odaadni mindenét és saját magát, ez volt ambíciója. Ezt tette minden nap, reggeltől estig. Vallásos hite hazaszeretetét csak erősbi­­tette, szent kötelességének tartotta a ma­gyar nemzetet emelni, művelni, védeni és a haza ellenségeit gyöngíteni. Ez volt politikája s más politikája nem volt. Át­hatva a katolicizmus eszméitől, ezekért rajongott, de nem volt jezsuita s más vallásfelekezetek iránt türelmes volt és békés. Mert az ő hite, valamint hazafi­­sága át volt hatva humanizmussal. Ipolyi oly művelt volt, hogy nem lehetett fana­tikus. Kedves, udvarias, szives és természe­tes volt mindenki iránt, kivel érintke­zett ; keresett alázatosság nélkül, mely mögé a hierarchikus gőg rejtőzni szokott, de önérzetesen bánt az emberekkel. Tár­salgása objektív és szellemes volt, írók, tudósok és művészek barátságát kereste. A fővárosban mindenki ismerte őt és ő mindenkit. Nem voltak termei, csak két szobában lakott, de itt a legkitűnőbb fér­fiak jártak ki s be. Váratlan halála lesújtó. Kötelessége teljesítése után, szent könyvvel kezében lopta meg a halál. Egyedül, szobájában, istenes dolgokkal fog­lalkozott lelke, midőn az Úr elszólitá. Kegyelmes halál ez neki. De kegyetlen minekünk. Mert nehéz veszteség Magyarország­nak Ipolyi halála. Sok szép remény r­ony­­nyad el sírjánál. De örökké virraszt fölötte az emlé­kezet. Tettei és munkái a nemzet szivé­ben és évlapjain kitörülhetlenül bevésték nevét. Gyászolja Magyarország. Áldja az egész magyar nemzet. A megdicsőí­lt főpap életrajzát a következő vázlatban adjuk: A növendék. Ipolyi Arnoldot Hont vármegye Ipoly-Keszi nevű faluja adta az országnak. Családjának igazi neve Stummer volt, őse Stummer György 1741-ben Mária Teréziától nemességet kapott, vitézségéért. A család a honti összes előkelő gentry-családokkal ro­konságba került, s a vármegyében közbecsülésnek örvendett. Ipolyi édestestvére Stummerből Teré­­nyire változtatta a nevét, s ez a család második ága. Ez a Terényi 1848-ban nagy szerepet játszott. Családja még most is él Békés-Gyulán s a megyé­ben szintén jelentős szerepet játszik. Egyik fia Te­rényi Lajos gyulai szolgabíró. Ipolyi A. legidősebb fia volt Ipolyi Ferenc fő­szolgabírónak és Szmrecsányi Arzénénak, s már kora ifjúságában élénk esze és gyors felfogása által tűnt ki. Nevelését édesanyja vezette, e finom lelkű asszony, a­ki a szorosan vett anyai kötelessé­geken kívül fiában még a hazaszeretetet s az iroda­lom kedvelését is ápolta. Kisfaludy regéit mesélte el neki, s epizódokkal táplálta fogékony elméjét, a magyar történelemből. Nevelőjét, kitől az első okta­tást nyerte, Kornis Ferencnek hivták, a ki igen világlátott férfiú volt, s növendékében a művészi érzéket is ébresztgeté. Karnis kezei alatt gyorsan, haladt, s 12 éves korában a gimnáziumnak már hat osztályát elvégezte. Szülei a daliás, erős fiút katoná­nak szánták, de látván komolyabb irányát és mé­lyebb tanulmányait, beleegyeztek, mikor abbeli óha­ját fejezte ki, hogy pap akar lenni. Fölvétetvén az esztergomi érseki megye nö­vendékei közé, szoktatóul két évre a Lósy Imre ér­sek által alapított pozsonyi Emericanumba külde­tett ; azután — ismét két évig — a nagyszombati líceumban hallgatta a bölcsészeti tanfolyamot. Nagy-Szombatban két férfiú volt Ipolyira ma­radó hatással: Mészáros Imre, a magyar nyelv és irodalom tanára és Gály Lőrinc. Mészáros tudomány­szomjas, megnyerő külsejű és modorú, hazafias pap volt. Gály, a történettanár nem volt ugyan történet­tudós mai felfogásunk értelmében, de a magyar tör­ténelmet igen lelkesen adta elő. Nem csekély befolyással volt Ipolyi szellemi fejlődésére, hogy a hittani folyamra — mint ez a jelesebb tanulókkal kitüntetéskép történni szokott — Bécsbe a Pázmáneumba s egyetemre küldetett. — Igen tévednek, kik azt hiszik, hogy a Pázmá­­neumban azért, mert székhelye Bécs, a növendék magyar papság hazafias érzületén csorba esik — írja Poór Antal Ipolyiról szóló könyvében, honnan adatainkat vesszük. — Nem jelent meg ama szo­morú években magyar lap, magyar könyv, mely a pázmániták közt szorgalmas olvasókra bőven ne szá­míthatott volna, mint erről a derék Hügel Ede és Ottó könyvkereskedők, hazánk fiai tanúságot tehet­nek. Nem volt az a nemzeti ügy, mely ott vissz­hangra ne talált, s a növendékeket ne lelkesítette volna. Sőt egyenesen több tót vagy német ajkú ifjúnak, elvétve horvátnak is, kik oda a magyar nyelv ismerete nélkül följutottak, valódi magyarosító intézete volt. A mellett a bécsi egyetem kitűnő ta­nárai, kiknek az élénkebb szellemű pázmániták leg­kedvesebb hallgatóik, a bécsi gazdag könyvtárak, múzeumok, gallériák, műremekek, gyűjtemények, a császári székváros intézetei, melyeket a „kék pa­­pocskák“ szabad óráikban szorgalmasan látogatnak, csakis mivel ő, nemesítő hatással vannak az ifjakra, honnét mint munkás méhek, szellemi kincsekkel gazdagon térnek vissza a hazába, hogy amit ott tanulának, itt érvényesítsék. E hazafias szellem és kedvező viszonyok ösz­tönzők Ipolyit tanulni, írni, tenni, e vágyak feszí­tették lelkét. Itt, a Pázmány intézete akkori vi­rágzó magyar irodalmi gyakorló iskolájában írta meg irodalmi zsengéjét „Vallás és művészet“ és „A magyarok ősvallása“ címen, melyek történeti alapja sejtetni engedi, hogy Ipolyi történet­íróvá lesz, mi egyébként rég határozattá vált benne. Mikor magyar történelmi tanulmányait meg­kezdette, alaposságra törekvő ösztöne csakhamar megakadt e kérdésnél: mi volt a magyarok ős hite "■ A Pázmáneumban elkészült értekezése az ősvallásról irodalmi próbálgatás volt inkább és ki nem elégít­hette. Huszonegy éves korában végezvén az egye­temi hittani folyamot, még sokáig kelle várnia fel­­szenteltetésére, midőn Kopácsy József prímás ren­deletére szerencsére Mednyánszky Alajos báró kö­rébe hozta. Ipolyi méltó emléket emelt e kitűnő férfiúnak, kit így az ő szavaival jellemezhetünk: „Mednyánszky báró egyenlő sikerrel fáradozott a magyar történelem mélyebb kútfői vizsgálatában és búvárkodásában, valamint az ebből vett eredmény összeállításában, a történet népszerűsítésében, s an­nak költői feldolgozásában , nem kevesebb szerencsé­vel jelent meg az ethnográfia és statisztika, geográfia és arh­eológia terén. De ami mind eme munkás­ságát valódilag becsessé téve, írói tökélyén túl még az, hogy mindezekben csak egy eszméje és célja volt, mely körül minden irodalmi munkássága forgott: „pátriám illustrare“ s a hazai irodalom par­lagon maradt tereinek művelése.“ Ily nemes irodalmi tradíciókat talált Ipolyi Mednyánszky báró családjában és képzelhetni, mily módon szívta azokat a tanulni vágyó ifjú magába. E nagy tudományu főúr fiának, Dénes bárónak böl­csészeti tanulmányai vezetését bízta Ipolyira, kinek itt bő alkalma nyílt folytatni tanulmányait ás tágí­tani történelmi látkörét. Miután pedig Grimm Jakab német mithologiáját áttanulmányozó és Mednyánszky kéziratai közt igen érdekes feldolgozandó regei kút­főkre akadt, eltökélte magában, hogy megírja a ma­gyar mithologiát, mire a külső impulzust a Kisfa­­ludy-társaság pályázata adta meg. Nehéz munka volt ez. Nyomokra, melyeken elindulhatott volna, a magyar irodalomban alig ta­lált. Közvetlen kútfők hiányában közvetett kútfőkre kellett támaszkodnia, s ezeket is még előbb kihá­moznia, tanulmányoznia kellett, hogy hasznukat ve­hesse. 1851-ben két szakaszt mutatóul beküldött az öreg Toldynak, aki egész elragadtatással üdvözölte ezért a fiatal papot. A könyv­­veit a maga költsé­gén kezdte kinyomtatni s szegény ember lévén, aligha nyomtathatta volna ki végig, ha Toldy köz­benjárására a Heckenast-cég el nem vállalja, s igy végre 1854 őszén Pesten megjelent a 660 lapra ter­­ vámunk 2.2 oldalra terjed.

Next