Budapesti Hírlap, 1886. december (6. évfolyam, 332-361. szám)
1886-12-03 / 334. szám
Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 60 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. kalap-utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Budapest, dec. 2. A legmagyarabb püspök halt meg, nemzetének a katolikus egyházban és a hazában oszlopa széttörött. Dísze volt a püspöki karnak, ereje a magyar nemzetiségnek. Példányképe, hogy minő legyen egy magyar püspök kivált a nem magyar ajkú nép között. Hazafias, okos, erélyes és szelíd. Ipolyi tizennégy évig gyomlálta a pánszláv paréjt a besztercei egyházmegyében, hol húsz évig az idegen kormány a püspök és káptalan a gazt mesterségesen tenyésztették és növelték. Visszafoglalni a katolicizmus által a tót fölvidéket Magyarországnak, s utat törni a magyarosodásnak, s elvonni a keleti hitű pánszlávizmustól a tótokat, s megtartani a római egyháznak e népet : ez a kettős föladat sikerült Ipolyi következetes munkásságának, s ez fő érdeme. Sok más érdeme között kiemeljük ezt első helyen. Mert élő püspökeink sorában nem ismerünk egyet senkinek a magyar nemzet annyival tartoznék, mint hálával Ipolyinak ezért és nem tudunk senkit, hogy hasonló buzgalommal és értelemmel küzdene a magyarság terjesztésére és a magyarellenes izgatásoknak meggátlására. Erőszak és reakció nélkül tudott működni Ipolyi nemzeti érdekben folytonosan. Példát adott, melyet minden püspöknek utánoznia kellene. De e legfőbb érdem nem az egyetlen érdeme Ipolyinak. a veszteség annál nagyobb, minél többet veszit hazánk a nagyváradi püspökben. Nemcsak jó magyart és igaz hazafit, erényes papot és önzetlen embert, műveit férfiút és szorgalmas munkást, jót és nemest. Ipolyi Arnoldban a magyar nemzet a kitűnő tudóst, a jeles írót, a hazai történet elmés búvárát, a kiváló régészt, a nagy műértőt, a honi művészetek bőkező pártfogóját, a nemzeti irodalomnak az akadémiában és a történelmi társulatban gondos művelőjét, a szent István-társulat élén szerencsés terjesztőjét veszíté el, oly férfiút, kinek sokoldalú műveltsége és fáradhatatlan munkássága valóban nagy tényező volt hazánk újabb kultúrfejlődésében. Oly derék főpapot vesztünk, kitől méltán még sok jót vártunk, mert ösmertük lelkesedését, szerénységét és áldozatkészségét. A hazának odaadni mindenét és saját magát, ez volt ambíciója. Ezt tette minden nap, reggeltől estig. Vallásos hite hazaszeretetét csak erősbitette, szent kötelességének tartotta a magyar nemzetet emelni, művelni, védeni és a haza ellenségeit gyöngíteni. Ez volt politikája s más politikája nem volt. Áthatva a katolicizmus eszméitől, ezekért rajongott, de nem volt jezsuita s más vallásfelekezetek iránt türelmes volt és békés. Mert az ő hite, valamint hazafisága át volt hatva humanizmussal. Ipolyi oly művelt volt, hogy nem lehetett fanatikus. Kedves, udvarias, szives és természetes volt mindenki iránt, kivel érintkezett ; keresett alázatosság nélkül, mely mögé a hierarchikus gőg rejtőzni szokott, de önérzetesen bánt az emberekkel. Társalgása objektív és szellemes volt, írók, tudósok és művészek barátságát kereste. A fővárosban mindenki ismerte őt és ő mindenkit. Nem voltak termei, csak két szobában lakott, de itt a legkitűnőbb férfiak jártak ki s be. Váratlan halála lesújtó. Kötelessége teljesítése után, szent könyvvel kezében lopta meg a halál. Egyedül, szobájában, istenes dolgokkal foglalkozott lelke, midőn az Úr elszólitá. Kegyelmes halál ez neki. De kegyetlen minekünk. Mert nehéz veszteség Magyarországnak Ipolyi halála. Sok szép remény ronynyad el sírjánál. De örökké virraszt fölötte az emlékezet. Tettei és munkái a nemzet szivében és évlapjain kitörülhetlenül bevésték nevét. Gyászolja Magyarország. Áldja az egész magyar nemzet. A megdicsőílt főpap életrajzát a következő vázlatban adjuk: A növendék. Ipolyi Arnoldot Hont vármegye Ipoly-Keszi nevű faluja adta az országnak. Családjának igazi neve Stummer volt, őse Stummer György 1741-ben Mária Teréziától nemességet kapott, vitézségéért. A család a honti összes előkelő gentry-családokkal rokonságba került, s a vármegyében közbecsülésnek örvendett. Ipolyi édestestvére Stummerből Terényire változtatta a nevét, s ez a család második ága. Ez a Terényi 1848-ban nagy szerepet játszott. Családja még most is él Békés-Gyulán s a megyében szintén jelentős szerepet játszik. Egyik fia Terényi Lajos gyulai szolgabíró. Ipolyi A. legidősebb fia volt Ipolyi Ferenc főszolgabírónak és Szmrecsányi Arzénénak, s már kora ifjúságában élénk esze és gyors felfogása által tűnt ki. Nevelését édesanyja vezette, e finom lelkű asszony, aki a szorosan vett anyai kötelességeken kívül fiában még a hazaszeretetet s az irodalom kedvelését is ápolta. Kisfaludy regéit mesélte el neki, s epizódokkal táplálta fogékony elméjét, a magyar történelemből. Nevelőjét, kitől az első oktatást nyerte, Kornis Ferencnek hivták, a ki igen világlátott férfiú volt, s növendékében a művészi érzéket is ébresztgeté. Karnis kezei alatt gyorsan, haladt, s 12 éves korában a gimnáziumnak már hat osztályát elvégezte. Szülei a daliás, erős fiút katonának szánták, de látván komolyabb irányát és mélyebb tanulmányait, beleegyeztek, mikor abbeli óhaját fejezte ki, hogy pap akar lenni. Fölvétetvén az esztergomi érseki megye növendékei közé, szoktatóul két évre a Lósy Imre érsek által alapított pozsonyi Emericanumba küldetett ; azután — ismét két évig — a nagyszombati líceumban hallgatta a bölcsészeti tanfolyamot. Nagy-Szombatban két férfiú volt Ipolyira maradó hatással: Mészáros Imre, a magyar nyelv és irodalom tanára és Gály Lőrinc. Mészáros tudományszomjas, megnyerő külsejű és modorú, hazafias pap volt. Gály, a történettanár nem volt ugyan történettudós mai felfogásunk értelmében, de a magyar történelmet igen lelkesen adta elő. Nem csekély befolyással volt Ipolyi szellemi fejlődésére, hogy a hittani folyamra — mint ez a jelesebb tanulókkal kitüntetéskép történni szokott — Bécsbe a Pázmáneumba s egyetemre küldetett. — Igen tévednek, kik azt hiszik, hogy a Pázmáneumban azért, mert székhelye Bécs, a növendék magyar papság hazafias érzületén csorba esik — írja Poór Antal Ipolyiról szóló könyvében, honnan adatainkat vesszük. — Nem jelent meg ama szomorú években magyar lap, magyar könyv, mely a pázmániták közt szorgalmas olvasókra bőven ne számíthatott volna, mint erről a derék Hügel Ede és Ottó könyvkereskedők, hazánk fiai tanúságot tehetnek. Nem volt az a nemzeti ügy, mely ott visszhangra ne talált, s a növendékeket ne lelkesítette volna. Sőt egyenesen több tót vagy német ajkú ifjúnak, elvétve horvátnak is, kik oda a magyar nyelv ismerete nélkül följutottak, valódi magyarosító intézete volt. A mellett a bécsi egyetem kitűnő tanárai, kiknek az élénkebb szellemű pázmániták legkedvesebb hallgatóik, a bécsi gazdag könyvtárak, múzeumok, gallériák, műremekek, gyűjtemények, a császári székváros intézetei, melyeket a „kék papocskák“ szabad óráikban szorgalmasan látogatnak, csakis mivel ő, nemesítő hatással vannak az ifjakra, honnét mint munkás méhek, szellemi kincsekkel gazdagon térnek vissza a hazába, hogy amit ott tanulának, itt érvényesítsék. E hazafias szellem és kedvező viszonyok ösztönzők Ipolyit tanulni, írni, tenni, e vágyak feszítették lelkét. Itt, a Pázmány intézete akkori virágzó magyar irodalmi gyakorló iskolájában írta meg irodalmi zsengéjét „Vallás és művészet“ és „A magyarok ősvallása“ címen, melyek történeti alapja sejtetni engedi, hogy Ipolyi történetíróvá lesz, mi egyébként rég határozattá vált benne. Mikor magyar történelmi tanulmányait megkezdette, alaposságra törekvő ösztöne csakhamar megakadt e kérdésnél: mi volt a magyarok ős hite "■ A Pázmáneumban elkészült értekezése az ősvallásról irodalmi próbálgatás volt inkább és ki nem elégíthette. Huszonegy éves korában végezvén az egyetemi hittani folyamot, még sokáig kelle várnia felszenteltetésére, midőn Kopácsy József prímás rendeletére szerencsére Mednyánszky Alajos báró körébe hozta. Ipolyi méltó emléket emelt e kitűnő férfiúnak, kit így az ő szavaival jellemezhetünk: „Mednyánszky báró egyenlő sikerrel fáradozott a magyar történelem mélyebb kútfői vizsgálatában és búvárkodásában, valamint az ebből vett eredmény összeállításában, a történet népszerűsítésében, s annak költői feldolgozásában , nem kevesebb szerencsével jelent meg az ethnográfia és statisztika, geográfia és arheológia terén. De ami mind eme munkásságát valódilag becsessé téve, írói tökélyén túl még az, hogy mindezekben csak egy eszméje és célja volt, mely körül minden irodalmi munkássága forgott: „pátriám illustrare“ s a hazai irodalom parlagon maradt tereinek művelése.“ Ily nemes irodalmi tradíciókat talált Ipolyi Mednyánszky báró családjában és képzelhetni, mily módon szívta azokat a tanulni vágyó ifjú magába. E nagy tudományu főúr fiának, Dénes bárónak bölcsészeti tanulmányai vezetését bízta Ipolyira, kinek itt bő alkalma nyílt folytatni tanulmányait ás tágítani történelmi látkörét. Miután pedig Grimm Jakab német mithologiáját áttanulmányozó és Mednyánszky kéziratai közt igen érdekes feldolgozandó regei kútfőkre akadt, eltökélte magában, hogy megírja a magyar mithologiát, mire a külső impulzust a Kisfaludy-társaság pályázata adta meg. Nehéz munka volt ez. Nyomokra, melyeken elindulhatott volna, a magyar irodalomban alig talált. Közvetlen kútfők hiányában közvetett kútfőkre kellett támaszkodnia, s ezeket is még előbb kihámoznia, tanulmányoznia kellett, hogy hasznukat vehesse. 1851-ben két szakaszt mutatóul beküldött az öreg Toldynak, aki egész elragadtatással üdvözölte ezért a fiatal papot. A könyvveit a maga költségén kezdte kinyomtatni s szegény ember lévén, aligha nyomtathatta volna ki végig, ha Toldy közbenjárására a Heckenast-cég el nem vállalja, s igy végre 1854 őszén Pesten megjelent a 660 lapra ter vámunk 2.2 oldalra terjed.