Budapesti Hírlap, 1887. március (7. évfolyam, 59-89. szám)
1887-03-23 / 81. szám
la dium, melyek tanári testületeiből Tóth dr. és Hajósi igazgatók köszöntötték fel. A kát. főgimnázium ifjúsága, négyes hangu énekkel és üdvözlettel tisztelte Uieg. Az estét a premontrei ház, mint házigazda, rendezte, melyben Szieber főigazgató meleghangú fasztot mondott. — A népfölkelés kolozsvári tisztjelöltjei közül többen kérelmet intéztek a honv. miniszterhez, az oly annyira terhes, napi 7 órás tanfolyam leszállításáért. Regény-Csarnok. Az utolsó hangulat. — Elbeszélés. — Irta: Justh Zsigmond. (Folytatás.) A napsugaraktól körültáncolt modern aszszony diadalmasan mosolyogva előre ment, követve legyőzött társától, kinek pedig mintha, dacára a vesztett csatának, mosolyogtak volna szemei. De ezt Klára nem vette észre, legyőzte magát és gyönyörködött abban, hogy hogyan fordulnak meg mögötte a járókelők, emlegetve nevét, babérjait. Gábor csak játszott Klárával. Ismerte ez asszony lelkét tökéletesen. De nemcsak lelkét akarta megismerni. Pedig nem szerette. Megkívánta csak úgy, mint a tél derekán a szőlőt meg a szamócát, megkívánta, mint egy ritka szőnyeget, s tudta azt is, hogy miként lehet e fényűzési cikkekhez jutni. Ehhez müszlés, néha (bár ez esetben nem) pénz kell — no meg kitartás — akaraterő. Gábor úgy játszott e percben Klárával, mint a vén görög kereskedővel szokott komédiázni, kitől ritka szőnyegeit veszi. S e játék csak úgy felkavarta vérét, mint a monakói roulette s az aix-i ,baccara. Lázas izgalomban tartotta ideigeit. Édes harc volt, amelyben le akarta győzni pendantját, a modern Évát. Gábor szerint ma szükségképen az erősebbnek, Ádámnak kell vezetni a gyengébb Éva lépteit. Csak a legendákban engedhető meg az, hogy a gyengébb legyen erősebb. Szerinte a legendák kora lejárt. Klára nem ismerte Gábort. Túlságosan el volt telve önmagával arra, hogy más embert megismerjen. Mindent megérzett, de nem tudott semmit. Úgy nyilatkozott mint színésznő, úgy mint asszony. A folytonos alakítás aztán tönkre tette az igazi Kondor Klára egyéniségét; már nem Kondor Klára volt, hanem annak csak egy naponként változó variációja. Az életben is minden nap más volt, s ez neki mindig jól állott, mert mindig volt benne valami a régi, az elragadó Kondor Klárából, tehintve a leghíresebb drámaírók külső technikájával. Talán legnagyobb hibái tették kiválóvá. Minden naivitása dacára egyet nagyon jól tudott Klára (ezzel foglalkozván legtöbbet): tudta értékét, s ezért közönségétől feltétlen térdhajtást követelt. Mosolygott mindenkire, de legnyájasabb legszigorúbb kritikusaihoz volt, ezeket meg akarta hódítani. Szerinte a világ (de e világnézetét csak önmagának vallotta be) két részre volt osztva: az egyik oldalon volt énje, a másikon a közönség. S így még Gábort is, ki pedig e pillanatban legjobban tetszett neki, csak a közönség közé sorozta; az igaz, hogy a legjobb helyre juttatta, legközelebb Klárához az asszonyhoz, s legközelebb a művésznőhöz, de hát mégis csak a közönség közé. E modern művész pár benső szükségét érezte annak, hogy tökéletesen megismerje egymást. E benső szükség Gábornál tudatosan, Kláránál öntudatlan jelentkezett. A színésznő különben ma többet komédiázott, mint rendesen, úgy érezte, hogy az esti szereplése döntő lesz életére. Szeretett volna Szeghalmi neje lenni. Nem csak mint színésznő, hanem mint a híres költő neje is vágyott a halhatatlanságra, aztán meg Szeghalmi kiváló családból származik s gazdagabb mint Brunner, ki csak fűszerkereskedő. Meg Gábort szerette is . . . legalább voltak olyan pillanatjai, midőn ilyenféle emóciót érzett. Az emóciót ,már különben egészen jól ismeri szerepektől. Édes fájdalmas érzés, mely meg nem határozható vágyakkal jár együtt. Igen, igen, szerette Gábort s meg akarja hódítani. Gábor Klára „komoly szándékait“ is tudta rég ... és csak mosolygott, gúnyosan mosolygott. Az erősebb mégis csak ő. Lassan, hallgatagon mentek fel a sziget elragadó felső részére, oda, hol alig jár ember. Az óbudai oldalon már vezesült a nap korongja, bíbor fénynyel futotta be az egész nyugati láthatárt. Jobb kéz felől pár gyárkémény húzott sötét csikót a hamvaskék alapra, amelyet csak itt-ott tört meg egy-egy futó rózsás szélű bárányfelhő. A pesti oldalról ruhamosó asszonyok nevetését hozta át a bűvös esti szellő. A háttérben az újpesti sziget facsoportjai finom sötétszürke foltot festettek a könnyű ködös alapra. A Duna hullámai egyhangúan locsogtak. Néha, néha a közeli majoros házból sivító egyhangú női hang hallatszott. Tán gyermekét ringatta el egy anya. Az is elhalt s a nagy csendbe most csak a távoli vendéglőtől ide hallatszó cigányzene elhaló akkordjai meg a hullámok egyhangu locsogása vegyült. A színésznő elragadtatásról beszélt, a költő meredten nézett maga elé s hallgatott. Azt hallgatta, amiről a csend beszél. Most egy pár regattista evezett el mellettük, a színésznő elragadtatásának vége volt, most már csolnakázni szeretett volna. — Mit gondolsz, hiszen nincs regattista ismerősünk, és ha volna is, hol találjuk meg ilyen órában. — De én csolnakázni szeretnék — ismétlő Klára idegesen. — Csak nem akarsz abban a nagy káposztás csolnakban? — Akárminőben . . . csak csolnak legyen. A költő finoman mosolygott. — És Brunner — jegyzé meg — hátha megtudja ? nem fog csodálkozni ? a csolnakban nem gardíroz a közönség !! — Az igaz — monda Klára hirtelen elkomorodva — nem . . . nem lehet, menjünk tehát a vendéglőbe cigányokat hallgatni, nem tudom miért ... de sírni szeretnék ... a csend fáraszt . . . gyere! Karonfogva Gábort, idegesen a lámpák felé tartott. Pár perc múlva a vendéglő egy asztalánál ültek. A közönség összesúgott, sör és kávé mellett most a két nagyság életrajzi vázlatai következtek. — Milyen ostoba mégis a közönség, most persze azon csodálkoznak, hogy mi, kiket már annyiszor fénykép és fametszet alakjában látott . . . valóban létezünk és lényegünk bus és vér csak úgy, mint akármelyiköknek, istenem, milyen ostobák! — Ne bántsd a publikumot Klára, ne káromold istenedet! — Te tán azt hiszed, hogy tartok a közvéleményre, hogy szeretem mai dicsőségemet ? ezt a szerencsétlen, mindenki által megtámadható s a mellett védtelen, sokak által irigyelt nagyságot, a melyből ez a publikum csak a babérokat látja s a fényt, de nem az árnyat, nem az egyedüllétet, az elhagyatottságot . . . Gábor tudta, hogy most Grand coup de théatre várható, nyugodtan föltette monokliját, a melyet oldalzsebében viselt s rendesen csak az unalom óráiban használt, és fásult arccal végigmustrálta a kávéját szörpölgető közönséget. Klára pedig hanglépcsőjének legmélyebb hangján folytató elkezdett monológját, ama hangon, amely a szívszakgató jelenetekre van fenntartva : — Hogy szeretném, ha családom lenne! — Oda erre jutottunk — gondola a költő, és most partnerjére fordította figyelmét, a játék érdekelni kezdte. — Gyermekeim, kik körül rajongjanak, piciny aranyhajú gyermekeim, kiknek arcvonásain aztán keresztül éreztem annak lelkét, ki atyjuk volt. Itt hosszan nézett Gáborra és egy pillanatig elhallgatott, de a taps még nem hangzott fel, meg kell az oly szükséges crescendo-t csinálni, akkor majd a hatás el nem maradhat, hiszen ismeri publikumát! — Annak lelkét, kit szeretek, kit imádok, kivel egy vagyok testben és lélekben , ki ismeri lelkemet csordultig, kinek ismerem lelkét, úgy mint ő az enyémet ... ki később . . . majd a gyengeség napjaiban támaszom leend, csak úgy, mint azalatt felnőtt gyermekeim . . . . gyermekeink, kikben lesz majd valami a mi lelkünkből. Milyen szép, milyen mámorító lenne így az élet ! A színésznő elhallgatott s mereven, kigyult arccal nézte Gábort, ki nyugodtan zsebre dugta monokliját : — A tirade gyönyörű volt, — felelé hideg udvarias, nyugodt hangon — hangja elragadott, a szavakat kitünően válogatta össze. A színésznő arca még pirosabb lett, da most már a visszafojtott méregtől. — Az utolsó mondat „mámoritóját“ kivéve ez az élet nem lenne mámoritó .. . bizonyára nem és kivált nem akkor, ha mi ketten adnánk rá a fejünket . . . akkor inkább kétségbeejtő, borzasztó lenne. — Eddig gúnyosan beszélt, most azonban hangja megtört, a lyrikus lépett előtérbe, így parancsolta ezt a komédia menete. Lássa édes Klára a „race“ művészek nem báztűz alapításra születnek; a mi lényegünk igen összetett, egész benső világunk olyan magas fokon áll, hogy egyszerű körülményekbe, abba az ezer kis gondba, amelyek a „boltomiglan“-nal együtt járnak, nem tudna belé törődni. A mi túlfinomult idegeink, olyan tökéletes szervezetünk, e körülmények között pokollá tenné életünket. Mi szeretünk, mi eltagadjunk korunkat, s aztán elhalunk, elhagyatva, egyedül, mint az elhullajtott, elsárgult kamélia a bábterem fényes parkettjén. Hiszen ön tudja ezt legjobban ön, ki oly elragadó és olyan elhagyatott. Ért engem Klára ? megértett ? A „jelenet“ tökéletesen sikerült. Klára meg volt hatva, le volt fegyverezve. Komoran nézett maga elé, szemében egy igaz könycsepp ragyogott , Gábor szavai kettős hatással voltak reá- Érezte, hogy el van hagyva. Hiszen érezte már rég, de tudatába csak ma jutott. — Egyedül, elhagyatva elhalni, mint egy elszáradt kamélia. És e pillanatban igazán megérezte azt, amit előbb a családi életről elszavalt. A művészi emóció helyére egy pillanatra igaz érzés tolult. Kimondhatatlan fájdalom tölte be lelkét. Úgy érezte, hogy a világ puszta sivár, s benne egyedül van elhagyatva, egészen egyedül. Nincs senkije, ki szeresse, nincs senkije, ki megértesse. Egy pillanatra győzött lelkében az aszszony. Egész lelkét betöltötte a szeretet utáni vágy. De csak egy pillanatra, a hangulat aztán változott. Gábor szavainak kalmáza is megtalálta útját Klára agyához, érzékeihez : — Páratlan elragadó vagyok! — a hiúság erősebb volt, mint az igaz érzelem, a művésznő győzött az asszony fölött. — Páratlan? monda s finoman mosolyogva kezét nyújtó Gábornak, a melyet az gúnyos, forró ajkaihoz emelt. A cigányok lázasan játszottak, a zene mintha egybeforrasztotta volna érzékeiket, s mintha eltörülte volna közöttük az egész banális külvilágot. A színésznő és költő szembe néztek, csábítóan, mindent ígérve, bár még még mindig kérdően az egyik, csak egyért csengve a másik. A zene aztán elhallgatott, kávé-, sörszag terjengett az esti levegőben. Klárának Brunner jutott eszébe. Nyugtalan lett, elmenetelről beszélt. (Vége köv.) BUDAPESTI HÍRLAP, 1887. március 23 KÖZGAZDASÁG. Budapest, márc. 22. — A mezőgazdaság köréből. Sárospatak, márc. 21. Időjárásunk nagyon szeszélyes. Esik hol hó, hol eső, fű a szél és mindjárt süt rá a meleg sugara tavaszi nap. A hidegnek ereje nincss 3 ha reggelre összeráncositja is a sarat, délre már minden kiolvad és szárad. A gazdák a gyorsan oszló hótakarót a vetésekre, s ha hidegebb nem lenne, a szőlőkre is jótékony hatásúnak tartják. A szeszadó Magyarországon. Magyarországon ez év január havában 8,069.403 hektoliterfok szesz termeltetett, amiért 887,634 frt adó rovatott ki, s pedig terményadó szerint jár 5,353.702 hektoliterfok után 588,907 frt, átalányozás szerint 2,671.753 hektoliterfok után 293,893 frt és megváltás utján 43.948 hektoliterfok után 4834 frt adó. A pesti magyar kereskedelmi bank községi kötvényeinek lapunkban is közölt prospektusában tévedésen alapszik az az ajánlás, hogy e kötvények árvapénzek elhelyezésére is használhatók. A bank községi kötvényei ugyanis csupán biztosítékul és bánatpénzül fogadtatnak el hatóságok által. Árvapénzek elhelyezésére nem alkalmasak.