Budapesti Hírlap, 1887. március (7. évfolyam, 59-89. szám)

1887-03-23 / 81. szám

la­ dium, melyek tanári testületeiből Tóth dr. és Hajósi igazgatók köszöntötték fel. A kát. főgimnázium ifjú­sága, négyes hangu énekkel és üdvözlettel tisztelte Uieg. Az estét a premontrei ház, mint házigazda, rendezte, melyben Szieber főigazgató meleghangú fasztot mondott. — A­ népfölkelés kolozs­vári tisztjelöltjei közül többen kérelmet intéztek a honv. miniszterhez, az oly annyira terhes, napi 7 órás tanfolyam leszállításáért. Regény-Csarnok. Az utolsó hangulat. — Elbeszélés. — Irta: Justh Zsigmond. (Folytatás.) A napsugaraktól körültáncolt modern asz­­szony diadalmasan mosolyogva előre ment, kö­vetve legyőzött társától, kinek pedig mintha, dacára a vesztett csatának, mosolyogtak volna szemei. De ezt Klára nem vette észre, legyőzte magát és gyönyörködött abban, hogy hogyan fordulnak meg mögötte a járó­kelők, emlegetve nevét, babérjait. Gábor csak játszott Klárával. Ismerte ez asszony lelkét tökéletesen. De nemcsak lelkét akarta megismerni. Pedig nem szerette. Megkí­vánta csak úgy, mint a tél derekán a szőlőt meg a szamócát, megkívánta, mint egy ritka szőnyeget, s tudta azt is, hogy miként lehet e fényűzési cikkekhez jutni. Ehhez müszlés, néha (bár ez esetben nem) pénz kell — no meg kitartás — akarat­erő. Gábor úgy játszott e percben Klárával, mint a vén görög kereskedővel szokott k­omé­­diázni, kitől ritka szőnyegeit veszi. S e játék csak úgy felkavarta vérét, mint a monakói rou­lette s az aix-i ,baccara. Lázas izgalomban tar­totta ideigeit. Édes harc volt, a­melyben le akarta győzni pendantját, a modern Évát. Gábor szerint m­a szükségképen az erő­sebbnek, Ádámnak kell vezetni a gyengébb Éva lépteit. Csak a legendákban engedhető meg az, hogy a gyengébb legyen erősebb. Szerinte a legendák kora lejárt. Klára nem ismerte Gábort. Túlságosan el volt telve önmagával arra, hogy más embert megismerjen. Mindent megérzett, de nem tudott semmit. Úgy nyilatkozott mint színésznő, úgy mint asszony. A folytonos alakítás aztán tönkre tette az igazi Kondor Klára egyéniségét; már nem Kondor Klára volt, hanem annak csak egy naponként változó variációja. Az életben is min­den nap más volt, s ez neki mindig jól állott, mert mindig volt benne valami a régi, az elra­gadó Kondor Klárából, tehintve a leghíresebb drámaírók külső technikájával. Talán legnagyobb hibái tették kiválóvá. Minden naivitása dacára egyet nagyon jól tudott Klára (ezzel foglalkozván legtöbbet): tudta értékét, s ezért közönségétől feltétlen térd­­hajtást követelt. Mosolygott mindenkire, de legnyájasabb legszigorúbb kritikusaihoz volt, ezeket meg akarta hódítani. Szerinte a világ (de e világnéz­etét csak önmagának vallotta be) két részre volt osztva: az egyik oldalon volt én­je, a másikon a kö­zönség. S így még Gábort is, ki pedig e pilla­natban legjobban tetszett neki, csak a közönség közé sorozta; az igaz, hogy a legjobb helyre juttatta, legközelebb Klárához az asszonyhoz, s legközelebb a művésznőhöz, de hát mégis csak a közönség közé. E modern művész­ pár benső szükségét érezte annak, hogy tökéletesen megismerje egy­mást. E benső szükség Gábornál tudatosan, Klá­ránál öntudatlan jelentkezett. A színésznő különben ma többet komédiá­­zott, mint rendesen, úgy érezte, hogy az esti sze­replése döntő lesz életére. Szeretett volna Szeg­halmi neje lenni. Nem csak mint színésznő, ha­nem mint a híres költő neje is vágyott a halha­tatlanságra, aztán meg Szeghalmi kiváló család­ból származik s gazdagabb mint Brunner, ki csak fűszerkereskedő. Meg Gábort szerette is . . . legalább voltak olyan pillanatjai, midőn ilyenféle emóciót érzett. Az emóciót ,már külön­ben egészen jól ismeri szerepektől. Édes fájdal­mas érzés, mely meg nem határozható vágyak­kal jár együtt. Igen, igen, szerette Gábort s meg akarja hódítani. Gábor Klára „komoly szándékait“ is tudta rég ... és csak mosolygott, gúnyosan mosolygott. Az erősebb még­is csak ő. Lassan, hallgatagon mentek fel a szi­get elragadó felső részére, oda, hol alig jár ember. Az ó­budai oldalon már vezesült a nap korongja, bíbor fénynyel futotta be az egész nyugati láthatárt. Jobb kéz felől pár gyárkémény húzott sö­tét csikót a hamvaskék alapra, a­melyet csak itt-ott tört meg egy-egy futó rózsás szélű­ bá­rányfelhő. A pesti oldalról ruhamosó asszonyok nevetését hozta át a bűvös esti szellő. A háttérben az újpesti sziget facsoportjai finom sötétszürke foltot festettek a könnyű kö­dös alapra. A Duna hullámai egyhangúan locsogtak. Néha, néha a közeli majoros házból sivító egy­hangú női hang hallatszott. Tán gyermekét rin­gatta el egy anya. Az is elhalt s a nagy csendbe most csak a távoli vendéglőtől ide hallatszó cigányzene elhaló akkordjai meg a hullámok egyhangu locsogása vegyült. A színésznő elragadtatásról beszélt, a költő meredten nézett maga elé s hallgatott. Azt hall­gatta, a­miről a csend beszél. Most egy pár regattista evezett el mellet­tük, a színésznő elragadtatásának vége volt, most már csolnakázni szeretett volna. — Mit gondolsz, hiszen nincs regattista ismerősünk, és ha volna is, hol találjuk meg ilyen órában. — De én csolnakázni szeretnék — ismétlő Klára idegesen. — Csak nem akarsz abban a nagy káposz­tás csolnakban? — Akárminőben . . . csak csolnak legyen. A költő finoman mosolygott. — És Brunner — jegyzé meg — hátha megtudja ? nem fog csodálkozni ? a csolnakban nem gardíroz a közönség !­! — Az igaz — monda Klára hirtelen elko­­morodva — nem . . . nem lehet, menjünk tehát a vendéglőbe cigányokat hallgatni, nem tudom miért ... de sírni szeretnék ... a csend fá­raszt . . . gyere! Karonfogva Gábort, idegesen a lámpák felé tartott. Pár perc múlva a vendéglő egy asztalá­nál ültek. A közönség összesúgott, sör és kávé mel­lett most a két nagyság életrajzi vázlatai követ­keztek. — Milyen ostoba mégis a közönség, most persze azon csodálkoznak, hogy mi, kiket már annyiszor fénykép és fametszet alakjában lá­tott . . . valóban létezünk és lényegünk bus és vér csak úgy, mint akármelyiköknek, istenem, milyen ostobák! — Ne bántsd a publikumot Klára, ne ká­romold istenedet! — Te tán azt hiszed, hogy tartok a köz­véleményre, hogy szeretem mai dicsőségemet ? ezt a szerencsétlen, mindenki által megtámad­ható s a mellett védtelen, sokak által irigyelt nagyságot, a melyből e­z a publikum csak a babérokat látja s a fényt, de nem az árnyat, nem az egyedüllétet, az elhagyatottságot . . . Gábor tudta, hogy most Grand coup de théatre várható, nyugodtan föltette monokliját, a melyet oldalzsebében viselt s rendesen csak az unalom óráiban használt, és fásult arccal végig­mustrálta a kávéját szörpölgető közönséget. Klára pedig hanglépcsőjének legmélyebb hang­ján folytató elkezdett monológját, ama hangon, a­mely a szívszakgató jelenetekre van fenn­tartva : — Hogy szeretném, ha családom lenne! — Oda erre jutottunk — gondola a költő, és most part­nerjére fordította figyelmét, a játék érdekelni kezdte. — Gyermekeim, kik körül rajongjanak, pi­ciny aranyhajú gyermekeim, kiknek arcvonásain aztán keresztül éreztem annak lelkét, ki atyjuk volt. Itt hosszan nézett Gáborra és egy pillana­tig elhallgatott, de a taps még nem hangzott fel, meg kell az oly szükséges crescendo-t csi­nálni, akkor majd a hatás el nem maradhat, hiszen ismeri publikumát! — Annak lelkét, kit szeretek, kit imádok, kivel egy vagyok testben és lélekben , ki ismeri lelkemet csordultig, kinek ismerem lelkét, úgy mint ő az enyémet ... ki később . . . majd a gyengeség napjaiban támaszom leend, csak úgy, mint azalatt felnőtt gyermekeim . . . . gyerme­keink, kikben lesz majd valami a mi lelkünk­ből. Milyen szép, milyen mámorító lenne így az élet ! A színésznő elhallgatott s mereven, kigyult arccal nézte Gábort, ki nyugodtan zsebre dugta monokliját : — A tirade gyönyörű volt, — felelé hideg udvarias, nyugodt hangon — hangja elragadott, a szavakat kitünően válogatta össze. A színésznő arca még pirosabb lett, da most már a visszafojtott méregtől. — Az utolsó mondat „mámoritóját“ kivéve ez az élet nem lenne mámoritó .. . bizonyára nem­­ és kivált nem akkor, ha mi ketten adnánk rá a fe­jünket . . . akkor inkább kétségbeejtő, borzasztó lenne. — Eddig gúnyosan beszélt, most azonban hangja megtört, a lyrikus lépett előtérbe, így parancsolta ezt a­­ komédia menete. Lássa édes Klára a „race“ művészek nem báztűz alapí­tásra születnek; a mi lényegünk igen összetett, egész benső világunk olyan magas fokon áll, hogy egyszerű körülményekbe, abba az ezer kis gondba, a­melyek a „b­oltomiglan“-nal együtt járnak, nem tudna belé törődni. A mi túlfino­­mult idegeink, olyan tökéletes szervezetünk, e körülmények között pokollá tenné életünket. Mi szeretünk, mi eltagadjunk korunkat, s aztán elhalunk, elhagyatva, egyedül, mint az el­­hullajtott, elsárgult kamélia a báb­terem fényes parkettjén. Hiszen ön tudja ezt legjobban ön, ki oly elragadó és olyan elhagyatott. Ért engem Klára ? megértett ? A „jelenet“ tökéletesen sikerült. Klára meg volt hatva, le volt fegyverezve. Komoran nézett maga elé, szemében egy igaz könycsepp ragyogott­ , Gábor szavai kettős hatással voltak reá- Érezte, hogy el van hagyva. Hiszen érezte már rég, de tudatába csak ma jutott. — Egyedül, elhagyatva elhalni, mint egy elszáradt kamélia. És e pillanatban igazán meg­érezte azt, a­mit előbb a családi életről elsza­valt. A művészi emóció helyére egy pillanatra igaz érzés tolult. Kimondhatatlan fájdalom tölte be lelkét. Úgy érezte, hogy a világ puszta sivár, s benne egyedül van elhagyatva, egészen egye­dül. Nincs senkije, ki szeresse, nincs senkije, ki megértesse. Egy pillanatra győzött lelkében az asz­­szony. Egész lelkét betöltötte a szeretet utáni vágy. De csak egy pillanatra, a hangulat aztán változott. Gábor szavainak kalmáza is megta­lálta útját Klára agyához, érzékeihez : — Páratlan elragadó vagyok! — a hiúság erősebb volt, mint az igaz érzelem, a művésznő győzött az asszony fölött. — Páratlan? monda s finoman mosolyogva kezét nyújtó Gábornak, a melyet az gúnyos, forró ajkaihoz emelt. A cigányok lázasan játszottak, a zene mintha egybeforrasztotta volna érzékeiket, s mintha eltörülte volna közöttük az egész ba­nális külvilágot. A színésznő és költő szembe néztek, csábí­tóan, mindent ígérve, bár még még mindig kér­dően az egyik, csak egyért csengve a másik. A zene aztán elhallgatott, kávé-, sörszag terjengett az esti levegőben. Klárának Brun­ner­ jutott eszébe. Nyugtalan lett, elmenetelről beszélt. (Vége köv.) BUDAPESTI HÍRLAP, 1887. március 23 KÖZGAZDASÁG. Budapest, márc. 22. — A mezőgazdaság­ köréből. S­á­r­o­s­p­a­t­a­k, márc. 21. Időjárásunk nagyon szeszélyes. Esik hol hó, hol eső, fű a szél és mindjárt süt rá a me­leg sugara tavaszi nap. A hidegnek ereje nincss 3 ha reggelre összeráncositja is a sarat, délre már min­den kiolvad és szárad. A gazdák a gyorsan oszló hótakarót a vetésekre, s ha hidegebb nem lenne, a szőlőkre is jótékony hatásúnak tartják.­­ A szeszadó Magyarországon. Magyaror­szágon ez év január havában 8,069.403 hektoliterfok szesz termeltetett, a­miért 887,634 frt adó rovatott ki, s pedig terményadó szerint jár 5,353.702 hekto­literfok után 588,907 fr­t, átalányozás szerint 2,671.753 hektoliterfok után 293,893 frt és megváltás utján 43.948 hektoliterfok után 4834 frt adó.­­ A pesti magyar kereskedelmi bank községi kötvényeinek lapunkban is közölt pros­pektusában tévedésen alapszik az az ajánlás, hogy e kötvények árvapénzek elhelyezésére is hasz­nálhatók. A bank községi kötvényei ugyanis csupán biztosítékul és bánatpénzül fogadtatnak el hatóságok által. Árvapénzek elhelyezésére nem alkalmasak.

Next