Budapesti Hirlap, 1887. június (7. évfolyam, 150-179. szám)

1887-06-03 / 152. szám

Előfizetési árak: Egész évre 14 frf­, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukássi József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. Kalap­ utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr.1 Csernátony mint kortes. Budapest, jun. 2. Alig lehet egy emberre nézve, a­ki a lezajlott húsz év alkotmányos és poli­tikai küzdelmeiben részt vett, érdekesebb látvány annál, melyet Csernátony Lajos nyújt, mint kormánypárti kortes. Csernátony Lajos kritizálja az ellenzéket. A ki maga a legszilajabb ellenzék volt valamikor, a­ki a fegyvert használta vá­logatás nélkül úgy és ott a hol és a hogyan kapta, — a szentimentalizmustól a botrány provokálásáig, a martyrtól majdnem a hóhérlegényig, az ma az Apponyi-féle ellenzéket, ezt a szelídet és udvarképeset veszi nyelve hegyére. Az ember áll a kavargó sokaság fö­lött, mely ingyen­ vacsorákon ad hoc fel­fújt nagyságokért lelkesül, visszatekint a múltra, nézi a jelent s nem mer bepil­lantani a jövőbe. Valóban, ha az e­m­­b­e­r­e­k­e­t nézzük, rohamos haladást kell konstatálnunk — lefelé. De nem fe­szegetem ez oldalát a dolognak, mert ez gyűlöletes foglalatosság, én pedig bán­tani senkit sem akarok. Azonban kieme­lem, hogy Csernátony zsurnalisztás isko­lájában két ember tűnt föl s nevelkedett meg. Mindenik az ő szelleme, az ő lelke és komolysága nélkül jött, a nélkül ma­radt is, de stílusának sallangját hamar elkapkodta, hogy hatást tegyen vele. Egyik a skorpió jegye alatt irt és lett nagygyá a maga nemében. Azonban mes­tere politikai tartalma és komolysága nélkül lévén, a­mint önállóságra jutott, reálisabb természete más irányba terelte figyelmét. Lemondott a politika becsvá­gyáról s csak féllábbal maradt a házban. Megtartotta a képviselői állást, de elve­tette gondjait; ellenben nem siker nélkül értékesítette temperamentumát egy ke­vésbé ideális foglalkozás körül, mint mi­nő a szélsőbaloldali hazafiság. A másik ta­nítvány Verhovay volt. Ez nem hogy le­mondott volna a politikai szereplésről, de sőt épen oda koncentrálta összes szilaj ösztöneit, melyek fölébredtek és megtol­­lasodtak Csernátony Lajos ellenzéki isko­lájában, melyet valamikor a deákpárti sajtó egy, Csernátony által kedvvel hasz­nált kifejezés szerint „pecérdus“-nak ne­vezett. Olyanfajta ellenzék volt, a­ki most a Józsefvárosban az ellenzéket kritizálja, hogy az ily excesszivus temperamentumokat a maga körébe vonzott, sőt meg is nevelt. Elismerem, sőt kiemelem, nem tehet róla, de ő adta a nemzetnek ez iskolát; ő adta ez iskolának az hangot, a kifejezéseket, a periódusokat. És noha ő és minisztériuma elkerülték azt a megérdemlett sorsot, hogy ez az iskola nőjön a nyakukra s legyen nekik az ellenzékük , — most, mégis ő kel ki keserűen egy más, az övéhez ké­pest csupa szeretetreméltóságból, édesség­ből és lojalitásból kevert ellenzék ellen. Igen élénken emlékezem arra az es­tére, mikor a király a budavári palota megvilágított ablakaiból letekintett a szép Budapestre s e kedves, városnak Dunaso­­rán rengeteg közönség hömpölygött, ke­zében fáklyával, a vigadó felé, éltetve­ Kossuth Lajost és tisztelegni Tisza Kál­­­mánnak, az országos ellenzéki gyűlés fe-e­jének. Ma egy oly ellenzék áll szemben. Tiszával, a­mely még a Jánszky dol­­­gába sem avatkozik, mintha attól félne, hogy népszerűvé találna lenni. Tisza és Csernátony ellenben annak idején még Kossuth palástjába is belekapaszkodtak. És Csernátony Lajos, a­helyett, hogy meg­mosolyogná állapotainkat biztos várából, kiáll a Józsefvárosba, bepanaszolni az­ ellenzéket — túlzásaiért!­s, a ki a ki-,­egyezési elaboratum ellen egy konkrét kisebbségi javaslatot védett; majd utóbb­ ezt elejtve, két rendben bihari pontokat­ csinálni segített és egyszer delegációba, ment, egyszer elmaradt belőle s végre­ mindez öt programmot elhajította s bele-s­ült sine beneficio inventarii a deákpárti­ örökségbe, a deákpárti programoiba, és ő ma azzal nem röstelli vádolni az ellen­zéket, hogy nem egy programmja nincs, hanem nagyon is sok van. Mert Péten itt így, Pál amott amúgy beszél. Persze,­ ha minden jelölt beszéde pártprogrammá volna, akkor igaza is lenne ; de e beszé­dek nagyobb része csak kritika, egy kia tapogatózás megoldandó kérdések körül s több efele, melyből körülbelül megis­merni az embert és pártállását. Pártpro­­gramm tudtommal egy van, az is inkább­­ csak pártnyilatkozat s mérsékelt ellen-­­zék részéről. Ha azonban az ily felpanasztás Cser-, zátony részéről egy neme a naivságnak, A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Egy véres követválasztás. (A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája.) A választási mozgalmak javában folynak, alkalomszerű tehát, ha egy régi zászlóbontás történetét elbeszélem. De azért ne utánozzuk! Az 1832—36-ki országgyűlés idején három párt állott egymással szemközt: a reform-párt, az alkotmány kiváltságaihoz konokul ragasz­kodó nemesi párt, végre a kormánypárt. A reform-párt zászlóját már a korábbi or­szággyűlésen Nagy Pál, Ragályi Tamás, Köl­csey Ferenc, Balogh János, Beöthy Ödön, Be­­zerédy István, Pázmándy Dénes stb. látogatták, míg a kormánypárt főszónokai : Andrássy esz­tergomi, Császár temesi követ, Juszt Ferenc és Szluha Imre voltak. Nagy baj volt azonban a reform­pártra nézve, hogy alkalmas vezér hiányában szűköl­ködött. Nagy Pál, ki korábban a vezérszerepet vitte, befolyását már ekkor elvesztette. R­a­g­ál­­­y­i Tamásra, Borsod nagyhírű volt követére tekintenek tehát, ki legtöbb oly tulajdonságot egyesített magában, melyek egy pártvezérben megkívántatok. A kormánypárt megbuktatta őt saját megyéjében, az ellenzék pedig tromful megválasztotta őt két más megyében. E harcok egyikét, a heves megyei választást kívánom itt vázlatban megírni. Ragályi ügyét Hevesben Keglevich Miklós gróf és Orczy István báró karolták föl nagy lelkesedéssel. Pyrker László, a költő érsek-főispán, 1833 október 22-re közgyűlést hirdetett, melynek két főbb tárgyául az országgyűlési követ megválasz­tása s a vármegyei tisztikar újjáalakítása tű­zetett ki. A kormánypárt jelöltje mindkét állásra K­á­t­­­a­y István addigi alispán volt s mivel régi gyakorlat vala, hogy egyik követül az első alispán küldessék az országgyűlésre, az érsek­főispán legelőször a tisztujjítást tűzte napirend­re, úgy gondolkozván, ha a kormánypárti Kál­­lay alispánnak megválasztatik, nem lesz nehéz a követet is az ő személyében találni föl. Az ellenzék azonban csakhamar átlátott a kormánypárt szitáján s hangosan követelte, hogy először a követ választassák meg. Ezt az erős kormánypárt határozottan visszautasította. Keglevich úgy, mint Orczy, ter­vüknek kivitelé­ben főleg a vármegyei köznemességre támaszkodtak. A gróf a mikófalvai választó nemeseket barát­ságos értekezésre magához kérette Szilvásra, sőt személyesen is fölkereste az egyes községe­ket, hogy híveket szerezzen a reformpárt törek­véseinek. Gazdatisztjei mint apostolok járták be a vármegyét, hirdetvén urok elveit nagy buz­galommal. A szilvási, visnyói és szentmártoni jobbá­gyoknak ki volt adva a parancsolat, hogy októ­ber 21-re kellő számú szekérrel álljanak elő a nemesség elszállítására. Az utasítás egyik pontja azt is meghagyta, hogy a választók bottal és fokossal szereljék föl magukat. Október 21-én megmozdult minden falu. Közös találkozási helyül a baktai völgy volt ki­jelölve. Keglevich Miklós gróf maga tekintélyes­ számú sereget vezetett. Köznemesi ruhában, pity­­kés dolmányban, kalapja mellett árvalányhaj-■ bokrétával délcegen lovagolt a tömeg élén. Ol­dalát fényes fringia díszítette. Jobbján P­a­p­p Pál, a grófi javak igazgatója s balján Kecs­kés-Kovács József, bizalmas embere lova­golt, magasm lobogtatván a háromszinü zászlót. Orczy István báró hasonló módon járt, el a számára kijelölt községekben s október­ 21-én a baktai völgyben találkozott a gróf csa­patával. Itt pihenőt tartottak.­­ A tarisznyák bőven meg voltak töm­p­enni-­ valóval s a pincemesterek csapra verték a se­reggel hozott hordókat. A gróf egy mocsárfa alatt foglalt helyet s hosszas lelkesítő beszédet intézett híveihez. Még napnyugta előtt megin­dultak Eger felé. Alig hogy a gróf elszállásolta magát, a vá­rosból lovasok száguldottak feléje. Saját hívei voltak, kiket a városban megtelepült Kállayak kikergettek. Este­felé aztán megindult Keglevich sere­gével, hogy a városban egy kissé széttekintsen. Az Újvároson más vidékről jött párthíveivel ta­lálkozott, kiknek szekereit a tanyára utasította, magukhoz pedig így szólt: „Bántottak bennün­ket , vegyen kiki botot, vasvillát! Menjünk és, tudjuk meg, mit akarnak Kállay emberei?“ És mentek. Szólt a zene, a zászlók lobogtak, a nép pedig énekelte a gúnydalt, melynek éle a pecso­­vicsok ellen volt irányozva. Mai számunk 12 oldalra terjed..

Next