Budapesti Hírlap, 1887. augusztus (7. évfolyam, 211-239. szám)
1887-08-07 / 217. szám
A múlt század közepe táján épülhetett a Jakabffy-ház. Kastélyforma, ódon épület, megviselt homlokzatán hatalmas címerrel és oszlopfékkel. Fundamentuma szinte nyöszörög a két emelet terhe alatt. Az udvar felől vasrácsos, keskeny folyosók húzódnak végig a fal mellett. Összetákolt márványlapjaikat a falba ékelt márványtartók emelik keservesen. Azoknak a szerencsétlen márványlapoknak valaha nyolc centiméternyi volt a vastagságuk, de most olyan vékonyak, hogy Freund városi építő úr, ki a katasztrófa után szíves volt körülnézni a házban, szörnyüködve mondta rájuk : „Hiszen ezek nem kőből, hanem papirosból valók.“ Úgy látszik, hogy sokkal jobb véleménynyel volt felőlük az a műszaki bizottság, mely tavaly nyáron a lakók panaszára megvizsgálta ezt az átkozott épületet. Nem talált rajta semmi kivetni valót, csak épen egy-két hely megerősítését rendelte el s levetette az egyik falról a csatorna levezető csövét, mert hát az okozta a repedéseket. Azt nem vette észre, hogy a vízvezeték kiszivárgó vizeegyre vájja a falakat, meg a folyosók márványát. Azóta, ha valamelyik falon nagyon rikító volt a repedés, a házfelügyelő ur egyszerűen rákenetett egy kis vakolatot s bemeszeltette szép fehérre, így javították ki a megpattant márványlapokat is. Alulról, ahol jobban látszott rajtuk a repedés, bemázolták valamennyit vakolattal és mészszel. A felügyelő ur Potemkintől tanulta a lelkiismeretességet! Tudva mindezt, nem csodálkozhatunk a mai katasztrófán. S még hozzá a folyosó a Bondyék lakása előtt volt a leghitványabb. Ajtajúsz ép a vízvezeték mellett van, ahol a kiömlött viz egyre mosta rajta a márványt. Nem is igen mertek kiállani az ajtó elé s ma is csak azért mentek a folyosóra, hogy beszóljanak a szomszédjuk, Lemberger Adolf órásmester ablakán, akinek nagy betege van. Ők már ebéd után voltak, de az órás családja még asztalnál ült, tehát nem akarták látogatásukkal háborgatni. Lembergerné ki is jött hozzájuk s hívta őket a szobába, de csak kivül maradtak. Alighogy befordult konyhája ajtaján az órásné, iszonyú robaj rázta meg az egész épületet. A folyosónak az a márványlapja, melyen Bondy állott nejével és leányával, hirtelen leroskadt és leszakított az első emeleti folyosóból is vagy négy méternyit. A folyosó sarka alatt van a pince, melynek ajtaja épen nyitva volt. A szerencsétlen család belezuhant egyenesen a pincébe s reáhullottak a szétzúzott márványlapok nehéz darabjai. Estükben velőtrázó sikoltást hallattak mindhárman, de leérve a sötét pincébe, egyszerre elcsendesültek. A lakók, kiket a rémes zaj kiriasztott szobáikból, hamarjában azt sem tudták, hogy mihez fogjanak. Azt hitték, hogy menekülniük kell s akárhányan föl is kapkodták gyermekeiket, hogy levigyék őket az utcára. A pincében vonagló szerencsétlenekre alig gondolt valaki. Az órásné hiába kiáltozta kéztördelve, hogy segítsenek rajtuk, nem volt senki az egész házban, aki csak közel is mert volna menni a romokkal borított pincéhez. Hosszú kínos percek teltek el így, míg végre eszébe jutott egy házbeli kereskedősegédnek, hogy jó lesz telefon útján hírt adni a mentőtársaságnak. Csakhogy ijedtében ez is elfelejtette megüzenni, hogy miféle szerencsétlenség esett a házukban. De azért néhány perc múltán oda állott a ház elé a mentők kocsija, mely alig tudott már átvergődni az összecsődült néptömeg sorain. A katasztrófának hamar hire szaladt s hámész ember akadt elég, de segítő annál kevesebb. A -erek mentők kerítettek hamarosan néhány mtukást, akik a pince ajtajából elhányták a törmeléket s félrevonszolták az első emeleti folyosósarok vasrácsát, mely a márványnyal együtt lezuhant. Alig szedték föl az első kődarabokat, kibukkant a pince nyílásán véres fejjel, összezúzott arccal az öreg Bondy. „Szegény Evelin, drága gyermekem !“ — kiáltotta kétségbeesetten s aztán lerogyott az udvar kövére. A mentők azonnal ápolás alá vették, mialatt a munkások tovább hányták a törmeléket. A boldogtalan ember csakhamar fölocsudott s első szava is a leánya neve volt. Csak azt féltette, magával nem is törődött. Látta őt nyilván, a mint vérbe-fa-orrva feküdt a pince lépcsője alatt Mikor félrelökték mind a törmeléket, egy pár ember leszálloit a pincébe s felhozták egymásután az anyát és leányát. Bondynénak óriás seb tátongott a homlokán s ugy látszott, hogy kezét-lábát is eltörte. Amint lefektették, az udvaron hevenyészett ágyra, meg sem mozdult. Elájult a fájdalomtól. Sebéből meg csak úgy patakzott a vér. Leánya már félig halott volt. A mentők erőt adó italt csöppentettek ajkai közé, mire a szegény gyermek fölvetette véres pilláit s elhaló hangok suttogta: „Édes istenem, meghalok. Ne oly sokat adjanak innom, meghalok, apa maghalok.“ Lezárta újra szemeit s nem is nyitotta fel többé. Ráfektették a mentőkocsi párnájára, de mielőtt beértek volna vele a Rókuskórházba, megszűnt dohogni a szíve. A halottas kamrába vitték egyenesen. Szüleit bérkocsikon szállították a kórházba. Az öreg Bondy, ha agyrázkódást nem szenvedett, talán még fölépül, de felesége már haldoklott este felé, mikor állapota felöl tudakozódtunk. Mindegyikök a kis Evelínt emlegeti szüntelen s azzal vigasztalják őket az orvosok, hogy leányuk, a kit úgy imádtak, már jobban van s maholnap meg is láthatják őt. Szomorú viszontlátás lesz ! Hirt adtak a katasztrófáról az erzsébetvárosi kapitányságnak és a rendőrségi centrumnak is. Pár perccel a mentők után ott termett a szerencsétlenség helyén Pekáry József főkapitányi helyettes Laszner kerületi kapitánynyal s megtett mindent,, amit a lakók életének biztosítására hamarosan megtehetett. Mindenekelőtt elzáratta a folyosó leszakadt részét s parancsára széles deszkával pótolták ki a két márványlap közt támadt hézagot. A szerencsétlen család lakását teljesen elrekesztették s az első emeleten is bezárták a Weitzenfeld Jakabot, melynek ajtajához különben sem férhetne senki, mert egészen levált alóla a folyosó. A kik benn maradtak e lakásban, el vannak zárva a világtól. A ház kapuja elé rendőröket állíttatott a főkapitányi helyettes s még a kívül rekedt lakókat is csak nagy könyörgésre bocsáttatta be. Zajos és kínos jelenetek váltogatták egymást az utcán, melyen nagy néptömeg akasztotta meg a közlekedést. A szerencsétlenség hírére lelkendezve jöttek a házbeliek rokonai és rimánkodva lértek bebocsáttatást. Nem akarták elhinni a rendőröknek, hogy csak a szegény Bondyék lakoltak meg mások könnyelműségéért.. . ■ . Türelmetlenül várta mindenki a főváros műszaki képviselőit s úgy öt óra tájban meg is érkeztek Kovács. Liebold mérnökök Freund építővel és szemlét tartottak abban az elátkozott házban. Ott volt már előbb Kún Gyula városi tanácsos Blazsovich Antal esküdttel s miután megszerezte a szükséges információkat, sorra jára a mérnökökkel a két emeleten levő lakásokat. Már a hivatalos szemle előtt is megbotránkozással nyilatkozott a tanácsos arról a végtelen könnyelműségről, hogy a Halbauer-féle fűszerkereskedés földszintes raktárát, mely az udvar baloldalán van, egészen alája építették az első emeleti folyosónak, úgy hogy a gyermekek, kibújva a vasrácsozaton, kényelmesen futkoshatnak a tetején. De ha meggyulad ez a tető, a fölötte levő lakásokból nem menekül meg egy árva lélek sem! A házbeliek keserves panaszokkal járultak a város urai elé, akik maguk is szörnyűködve nézték a lakások vétkes módon elhanyagolt állapotát. Szinte borzongva hallgatták az egyik lakót, aki azt beszélte, hogy pár perccel a katasztrófa előtt kilenc apró gyermek játszott az első emeleti folyosónak ama sarkán, amely leszakadt. Szerencse, hogy épen ebéd ideje volt s beszólították őket, különben egytől-egyig odavesztek volna. A lakók maguk is kérik a ház kiürítését, ami be is következik minden bizonynyal. Néhányan már meg is kezdték a hurcolkodást. Akinek rokona van a fővárosban, hozzáköltözik mindenestől, nehogy utóbb fejükre szakadjon az egész omlatag épület. A szakértők vétkes könnyelműségnek vallották azt is, hogy a házfelügyelő megtűrte helyükön a folyosók elkoptatott márványlapjait, melyeknek vastagsága most, alig hat centiméternyi, holott a közbiztosság épen kétszer ily vastag kőbánokat követel-A fővárosi középítő hetes bizottság is megvizsgálja még az egész házat s bizonyosra vehető, hogy ki fogja ürittetni minden zegét-zugát. De történik még egyéb is. A rendőrség jelentést fog tenni a büntető bíróságnak is, mely hivatva lesz konstatálni, hogy a napnál világosabb mulasztásokért kit terhel a felelősség. A szerencsétlen család feje régebben jómódú kereskedő volt, de csapás után csapás érte s elvesztette önállóságát. Pár év óta pénztárosa Hecht Jónás lipótvárosi nagykereskedőnek. A kiknek valaha dolguk volt vele, példás tisztességü, szorgalmas embernek ismerik s családi életét is a legboldogabbnak mondják. A nem épen fiatal házasok a mézeshetek gyöngédségével szerették egymást s az már nem is szeretet volt, a mivel egyetlen leányukat, a tizenhat éves Evelint dédelgették. . Szemükfénye volt ez a kedves, bájos gyermek s a kik valaha együtt látták vetélkedő enyelgés közt az egész családot, sírva emlegetik most szegény Bondyék elvesztett boldogságát. Rabszökés a megyeházán. — Saját tudósítónktól. — Budapest, aug. 6. Ma délután négy óra tájban óriás izgatottság, lótás-futás volt a megyeházán, mely különben a legcsendesebb épületek egyike. Az utcán járók is észrevették, hogy történt valami a nagy, komor házban s csakhamar rengeteg néptömeg gyűlt össze a környéken. A kapukon fegyveres börtönőrök rohantak ki s körülfogták az egész épületet. A szomszédos házak kapuit bezárták s a tetők megnépesültek , megyei hajdúkkal, börtönőrökkel, kéményseprőkkel és szolgákkal, a kik lázas sietséggel kutatták ki a padlásokat és kéményeket. A kiváncsi emberek könnyen kitalálhatták, hogy a megyeház börtönéből rab szökött meg ismét s azt kutatják ilyen gondosan. Úgy is volt. A megyeháza második emeletén van a rabok egyik munkaszobája, ahol felügyelet mellett szabómunkát végeznek. Ebbe a munkaszobába volt beosztva Risztics János is, a hírhedt bolgár betörő, ki már a budaváriFortunából is megszökött egyszer s akkor egy szomszédos ház padlásán találták meg. Risztics most a pestvidéki ügyészség börtönében tölti azt a négy évet, melyre különféle betörések miatt ítélték. Ma délután Riszticsnek fel kellett menni a padlásra valami ruhát felakasztani. A munkaszoba felügyelőjének, Pápaynak feltűnt, hogy a rab soká késik" , felnézett a padlásra, de ott nem volt senki. A felügyelő megijedt és rögtön fellármázta az egész őrséget. Hiába kutatták át a padlást, a rabnak se hire se hamva, nem volt. Körülkerítették a megyeház egészárnyékét börtönőrökkel s a szomszédos házak padlásaira is fölmásztak. A megyeháza mellett a sarkantyus utcai 9. számú ház fedelén, a kéményseprők számára készített keskeny deszkapallón találták meg az első nyomot. A porban meglátszottak a mezítelen lábak nyomai. E ház alacsonyabb a megyeháznál s a rab úgy jutott a tetejére, hogy a megyeház tűzfalából elszedte a téglákat és az igy vájt nyíláson átbújva, ereszkedett le a szomszéd földszintes ház tetejére. A nyomok a 11. számú kétemeletes ház tűzfaláig vezettek, s látszott, hogy a rab a deszkapallón ideoda járkált. Azt hitték, hogy talán valamelyik kéménybe bujt s kéményseprőket hívtak, kik minden egyes kéményt kikutattak. De sem a kéményben sem a padláson nem találták a rabot. Átmentek a szomszéd házba, hol szintén mindent felkutattak. Pápai felügyelő és Takács Vendel hajdú a padlásra mentek. Egyszerre észrevették a sötétben, hogy a deszkák alatt, melyeken jártak, valami fehérük ,ott gubbasztott Risztics egészen a deszkák alá szorulva. Rákiáltottak, de meg sem mozdult. Hozzányúlni nem mert senki, mert elszánt embernek ismerik és féltek attól, hogy valami fegyver is van nála. Bottal piszkálták, meg is sértették a fejét. Erre Risztics előbújt rejtőkéből és szó nélkül a fia id ég magát a börtönőröknek, akik közrefogták és a megyeháza újvilág-utcai kapuján át visszavezették a börtönbe. A kutatás egy óránál tovább tartott s azalatt.A tengernyi nép gyűlt össze a megyeháza körül Az BUDAPESTI HÍRLAP, (217. sz.) 1887. augusztus 7. -------------- . . — _ - ■ - ---*