Budapesti Hírlap, 1887. augusztus (7. évfolyam, 211-239. szám)

1887-08-07 / 217. szám

­ A múlt század közepe táján épülhetett a Ja­­kabffy-ház. Kastélyforma, ódon épület, megviselt homlokzatán hatalmas címerrel és oszlopfékkel. Fun­damentuma szinte nyöszörög a két emelet terhe alatt. Az udvar felől vasrácsos, keskeny folyosók húzódnak végig a fal mellett. Összetákolt márvány­lapjaikat a­ falba ékelt márványt­art­ók emelik keser­vesen. Azoknak a szerencsétlen márványlapoknak valaha nyolc centiméternyi volt a vastagságuk, de most olyan vékonyak, hogy Freund városi építő úr, ki a katasztrófa után szíves volt körülnézni a ház­ban, szörny­üködve mondta rájuk : „H­iszen ezek nem kőből, hanem papirosból v­al­­­ó­k.“ Úgy látszik, hogy sokkal jobb véleménynyel volt felőlük az a műszaki bizottság, mely tavaly nyáron a lakók panaszára megvizsgálta ezt az átkozott épületet. Nem talált rajta semmi kivetni valót, csak épen egy-két hely megerősítését rendelte el s levetette az egyik falról a csatorna levezető csövét, mert hát az okozta a repedéseket. Azt nem vette észre, hogy a vízveze­ték kiszivárgó vize­­egyre vájja a falakat, meg a fo­­lyosók márványát. Azóta, ha valamelyik falon nagyon rikító volt a repedés, a házfelügyelő ur egyszerűen rákenetett egy kis vakolatot s bemeszeltette szép fehérre, így javították ki a megpattant márványlapokat is. Alul­ról, a­hol jobban látszott rajtuk a repedés, bemá­zolták valamennyit vakolattal és mészszel. A fel­ügyelő ur Potemkintől tanulta a lelkiismeretességet! Tudva mindezt, nem csodálkozhatunk a mai katasztrófán. S még hozzá a folyosó a Bondyék la­kása előtt volt a leghitványabb. Ajtajúsz ép a víz­vezeték mellett van, a­hol a kiömlött viz egyre mosta rajta a márványt. Nem is igen mertek kiál­­lani az ajtó elé s ma is csak azért mentek a folyosóra, hogy beszóljanak a szomszédjuk, Lemberger Adolf órásmester ablakán, a­kinek nagy betege van. Ők már ebéd után voltak, de az órás családja még asztal­nál ült, tehát nem akarták látogatásukkal hábor­gatni. Lembergerné ki is jött hozzájuk s hívta őket a szobába, de csak kivül maradtak. Alighogy be­fordult konyhája ajtaján az órásné, iszonyú robaj rázta meg az egész épületet. A folyosónak az a márványlapja, melyen Bondy állott nejével és leá­nyával, hirtelen leroskadt és leszakí­tott az első emeleti folyosóból is vagy négy méternyit. A folyosó sarka alatt van a pince, melynek ajtaja épen nyitva­ volt. A szerencsétlen család belezu­hant egyenesen a pincébe s reá­hullottak a szétzúzott márvány­lapok nehéz darabjai. Estükben velőtrázó sikoltást hallattak mindhár­man, de leérve a sötét pincébe, egyszerre elcsende­sültek. A lakók, kiket a rémes zaj kiriasztott szo­báikból, hamarjában azt sem tudták, hogy mihez fog­janak. Azt hitték, hogy menekülniük kell s akár­hányan föl is kapkodták gyermekeiket, hogy levigyék őket az utcára. A pincében vonagló szerencsétlenekre alig gondolt valaki. Az órásné hiába kiáltozta kéz­tördelve, hogy segítsenek rajtuk, nem volt senki az egész házban, a­ki csak közel is mert volna menni a romokkal borított pincéhez. Hosszú kínos percek teltek el így, míg végre eszébe jutott egy házbeli kereskedősegédnek, hogy jó lesz telefon útján hírt adni a mentő­társaságnak. Csakhogy ijedtében ez is elfelejtette megüzenni, hogy miféle szerencsétlenség esett a házukban. De azért néhány perc múltán oda állott a ház elé a mentők kocsija, mely alig tudott már átvergődni az összecsődült néptömeg sorain. A katasztrófának hamar hire szaladt s hámész ember akadt elég, de segítő annál kevesebb. A -­­erek mentők kerítettek hamarosan néhány mtukást­, a­kik a pince ajtajából elhányták a tör­meléket s félrevonszolták az első emeleti folyosó­sarok vasrácsát, mely a márványnyal együtt lezu­hant. Alig szedték föl az első kődarabokat, kibuk­kant a pince nyílásán véres fejjel, összezúzott arccal az öreg Bondy. „Szegény Evelin, drága gyerme­kem !“ — kiáltotta kétségbeesetten s aztán lero­gyott az udvar kövére. A mentők azonnal ápolás alá vették, mialatt a munkások tovább hányták a törmeléket. A boldogtalan ember csakhamar föl­­ocsudott s első szava is a leánya neve volt. Csak azt féltette, magával nem is törődött. Látta őt nyilván, a mint vérbe-fa-orrva feküdt a pince lép­csője alatt Mikor félrelökték mind a törmeléket, egy pár ember leszálloit a pincébe s felhozták egymásután az anyát és leányát. Bondynénak óriás seb tátongott a homlokán s u­gy látszott, hogy kezé­t-lábát is eltörte. A­mint lefektették, az udvaron hevenyészett ágyra, meg sem mozdult. Elájult a fájdalomtól. Sebéből meg csak úgy patakzott­ a vér. Leánya már félig halott volt. A mentők erőt adó italt csöppen­­tettek ajkai közé, mire a szegény gyermek fölve­tette véres pilláit s elhaló hangok suttogta: „Édes istenem, meghalok. Ne oly sokat adjanak innom, meghalok, apa maghalok.“ Lezárta újra szemeit s nem is nyitotta fel többé. Ráfektették a mentőkocsi párnájára, de mielőtt beértek volna vele a Rókus­­kórházba, megszűnt dohogni a szíve. A halottas kamrába vitték egyenesen. Szüleit bérko­csikon szállították a kórházba. Az öreg Bondy, ha agyrázkódást nem szenve­dett, talán még fölépül, de f­el­es­ége már hal­doklott este felé, mikor állapota felöl tudako­zódtunk. Mindegyikök a kis Evelínt emlegeti szün­telen s azzal vigasztalják őket­ az orvosok, hogy leányuk, a kit úgy imádtak, már jobban van s ma­holnap meg is láthatják őt. Szomorú viszontlá­tás lesz !­­ Hirt adtak a katasztrófáról az erzsébetvárosi kapitányságnak és a rendőrségi centrumnak is. Pár perccel a mentők után ott termett a szerencsétlen­ség helyén P­ek­áry József főkapitányi helyettes Laszner kerületi kapitánynyal s megtett min­dent,, a­mit a lakók életének biztosítására hamaro­san megtehetett. Mindenekelőtt elzáratta a folyosó le­szakadt részét s parancsára széles deszkával pótol­ták ki a két márványlap közt támadt hézagot. A szerencsétlen család lakását teljesen elrekesztették s az első emeleten is bezárták a Weitzenfeld Ja­kabot, melynek ajtajához különben sem férhetne senki, mert egészen levált alóla a folyosó. A kik benn maradtak e lakásban, el vannak zárva a világtól. A ház kapuja elé rendőröket állíttatott a fő­kapitányi helyettes s még a kívül rekedt lakókat is csak nagy könyörgésre bocsáttatta be. Zajos és kí­nos jelenetek váltogatták egymást az utcán, melyen nagy néptömeg akasztotta meg a közlekedést. A szerencsétlenség hírére lelkendezve jöttek a ház­beliek rokonai és rimánkodva l­értek bebocsáttatást. Nem akarták elhinni a rendőröknek, hogy csak a szegény Bondyék lakoltak meg mások könnyelmű­ségéért..­­ . ■ . Türelmetlenül várta mindenki a főváros mű­szaki képviselőit s úgy öt óra tájban meg is érkez­tek Kovács. Liebold mérnökök Freund építővel és szemlét tartottak abban az elátkozott házban. Ott volt már előbb K­ú­n Gyula városi tanácsos Blazsovich Antal esküdttel s miután megszerezte a szükséges információkat, sorra jára a mérnökökkel a két emeleten levő lakásokat. Már a hivatalos szemle előtt is megbotránkozással nyilat­kozott a tanácsos arról a végtelen könnyelműségről, hogy a Halbauer-féle fűszerkereskedés földszintes raktárát, mely az udvar baloldalán van, egészen alája építették az első emeleti folyosónak, úgy hogy a gyermekek, kibújva a vasrácsozaton, kényel­mesen futkoshatnak a tetején. De ha meggyulad ez a tető, a fölötte levő lakásokból nem menekül meg egy árva lélek sem! A házbeliek keserves panaszokkal járultak a város urai elé, a­kik maguk is szörnyűködve néz­ték a lakások vétkes módon elhanyagolt állapotát. Szinte borzongva hallgatták az egyik lakót, a­ki azt beszélte, hogy pár perccel a katasz­trófa előtt kilenc apró gyermek játszott az első emeleti folyosónak ama sarkán, a­mely leszakadt. Sze­rencse, hogy épen ebéd ideje volt s beszólították őket, különben egytől-egyig odavesztek volna. A lakók maguk is kérik a ház kiürítését, a­mi be is következik minden bizonynyal. Néhányan már meg is kezdték a hurcolkodást. A­kinek ro­kona van a fővárosban, hozzáköltözik mindenestől, nehogy utóbb fejükre szakadjon az egész omlatag épület. A szakértők vétkes könnyelműségnek vallot­ták azt is, hogy a házfelügyelő megtűrte helyükön a folyosók elkoptatott márványlapjait, melyeknek vas­tagsága most, alig hat centiméternyi, holott a köz­biztosság épen kétszer ily vastag kőbánokat követel-A fővárosi középítő hetes bizottság is megvizsgálja még az egész házat s bizonyosra vehető, hogy ki fogja ürittetni minden zegét-zugát. De történik még egyéb is. A rendőrség jelentést fog tenni a bün­tető bíróságnak is, mely hivatva lesz­­ kon­statálni, hogy a napnál világosabb mulasztásokért kit terhel a felelősség. A szerencsétlen család feje régebben jómódú kereskedő volt, de csapás után csapás érte s el­vesztette önállóságát. Pár év óta pénztárosa Hecht Jónás lipótvárosi nagykereskedőnek. A kiknek valaha dolguk volt vele, példás tisztességü, szorgalmas em­bernek ismerik s családi életét is a legboldogabb­nak mondják. A nem épen fiatal házasok a mézeshetek gyöngédségével szerették egymást s az már nem is szeretet volt, a mivel egyetlen leányu­kat, a tizenhat éves Evelint dédelgették. . Szemük­­fénye volt ez a kedves, bájos gyermek s a kik va­laha együtt látták vetélkedő enyelgés közt az egész családot, sírva emlegetik most szegény Bon­dyék elvesztett boldogságát. Rabszökés a megyeházán. — Saját tudósítónktól. — Budapest, aug. 6. Ma délután négy óra tájban óriás izgatottság, lótás-futás volt a megyeházán, mely különben a leg­csendesebb épületek egyike. Az utcán járók is ész­revették, hogy történt valami a nagy, komor ház­ban s csakhamar rengeteg néptömeg gyűlt össze a környéken. A kapukon fegyveres börtönőrök rohan­tak ki s körülfogták az egész épületet. A szomszé­­­dos házak kapuit bezárták s a tetők megnépesül­tek , megyei hajdúkkal, börtönőrökkel, kéménysep­rőkkel és szolgákkal, a kik lázas sietséggel kutat­ták ki a padlásokat és kéményeket. A kiváncsi em­berek könnyen kitalálhatták, hogy a megyeház bör­tönéből rab szökött meg ismét s azt kutatják ilyen gondosan. Úgy is volt. A megyeháza második emeletén van a rabok egyik munkaszobája, a­hol felügyelet mellett szabómunkát végeznek. Ebbe a munka­szobába volt beosztva Risztics János is, a hír­hedt bolgár betörő, ki már a budavári­­Fortuná­ból is megszökött egyszer s akkor egy szomszédos ház padlásán találták meg. Risztics most a pest­vidéki ügyészség börtönében tölti azt a négy évet, melyre különféle betörések miatt ítélték. Ma dél­után Riszticsnek fel kellett menni a padlásra valami ruhát felakasztani. A munka­szoba felügyelőjének, Pápaynak feltűnt, hogy a rab soká késik" , felnézett a padlásra, de ott nem volt senki. A felügyelő meg­ijedt és rögtön fellármázta az egész őrséget. Hiába kutatták át a padlást, a rabnak se hire se hamva, nem volt. Körülkerítették a megyeház egész­­árnyékét börtönőrökkel s a szomszédos házak padlásaira is fölmásztak. A megyeháza mellett a sarkantyus­ utcai 9. számú ház fedelén, a kéményseprők számára ké­szített keskeny deszkapallón találták meg az első nyomot. A porban meglátszottak a mezítelen lábak nyomai. E ház alacsonyabb a megyeháznál s a rab úgy jutott a tetejére, hogy a megyeház tűzfalából elszedte a téglákat és az igy vájt nyíláson átbújva, ereszkedett le a szomszéd földszintes ház tetejére. A nyomok a 11. számú kétemeletes ház tűzfaláig vezettek, s látszott, hogy a rab a deszkapallón ide­­oda járkált. Azt hitték, hogy talán valamelyik ké­ménybe bujt s kéményseprőket hívtak, kik minden egyes kéményt kikutattak. De sem a kéményben sem a padláson nem találták a rabot. Átmentek a szomszéd házba, hol szintén mindent felkutattak. Pápai felügyelő és Takács Vendel hajdú a padlásra mentek. Egy­szerre észrevették a sötétben, hogy a deszkák alatt, melyeken jártak, valami fehérük ,­­ott gub­b­asz­­tott Risztics egészen a deszkák alá szorulva. Rákiáltottak, de meg sem mozdult. Hozzányúlni nem mert senki, mert elszánt embernek ismerik és féltek attól, hogy valami fegyver is van nála. Bottal piszkálták, meg is sértették a fejét. Erre Risztics előbújt rejtőkéből és szó nélkül a fi­­­a id ég magát a börtönőröknek, a­kik közrefog­ták és a megyeháza újvilág-utcai kapuján át vissza­vezették a börtönbe. A kutatás egy óránál tovább tartott s azalatt.A tengernyi nép gyűlt össze a megyeháza körül Az BUDAPESTI HÍRLAP, (217. sz.) 1887. augusztus 7. -------------- . . — _ - ■ - ---*

Next