Budapesti Hírlap, 1887. szeptember (7. évfolyam, 240-269. szám)
1887-09-12 / 251. szám
Budapest, 1887. VII. évfolyam 251. sz. Hétfő, szeptember 12. Budapesti Hírlap Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. Kalap utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 fji. vidéken 5 kr. Szélrózsa. Budapest, szept. 11. Sok következetességgel és még több kitartással vitatkoztak a német lapok a fölött: lesz-e császártalálkozás Stettinben, vagy nem; eljön-e a cár, hogy üdvözölje az agg császárt és megújítsa vele a szövetséget, mely még a tavaszszal lejárt. Mert a német félhivatalos és nem félhivatalos lapok nagy polémiájából, mely a császártalálkozás kérdése fölött folyt, azt az egyet megtudta a diplomácia titkaiba be nem avatott világ, hogy a három császárszövetség, melyet Berlinben készítettek elő és melyet Skierniewicében szentesítettek maguk az uralkodók, már csak a múlté, az többé nem kötelez senkit. S most Vilmos császár, ki a gasteini találkozón csak nemrég újította meg az Ausztria-Magyarországgal való szövetséget, ha hitelt lehet adni a többé-kevésbbé megbízható verzióknak, óhajtja a cárral való találkozást is, hogy a három császárszövetség helyébe lépjen Németország kettős szövetsége Ausztria-Magyarországgal és Oroszországgal. S bár az a politika, melyet Bismarck herceg különösen az utolsó időben követett, teljesen megfelel ennek, a mindenesetre különös iránynak, mégis úgy látszik, hogy a császártalálkozásra a talaj nem volt kellőleg előkészítve. Azt a feszült viszonyt, mely Oroszország és Németország között fennállott, a cár ukázai és Bismarck megtorló rendeletei okozta idegenkedést, nem szüntette meg az a kétes értékű előzékenység, melylyel Németország az orosz politika törekvéseit a Keleten támogatta. Nem volt szükség Bismarck lapra, a „Norddeutsche Alig. Ztg.“ ünnepies és határozott kijelentéseire, a nélkül is tudta mindenki, hogy azt a vádat, melylyel Bismarckot illették, hogy túlságosan barátkozik az oroszszal, meg fogják cáfolni a tények. S a porta javaslatának visszautasítása, ez a diplomáciai kikosarazás, mely tulajdonképen Pétervárnak szólt, megjelölte azt a határt, hogy meddig terjed a német előzékenység Oroszországgal szemben. Nem áltatta magát hiú reményekkel a pétervári kabinet sem és akcióinál soha sem számított mint biztos alapra, Németország támogatására. Nem volna, tehát csodálható, ha a császártalálkozás nem jönne létre. S ha mégis elmenne a cár Stettinbe, talán Vilmos császár személyes óhajára, akkor sem lenne e találkozásnak oly jelentősége, hogy az befolyást gyakorolna Németország külpolitikájára. Épp a kancellár lapja volt az, mely a „föltéve, de meg nem engedve“ elv alapján, szólva a császártalálkozás eshetőségéről, jó eleve eltagadott attól minden politikai jelentőséget és a legnagyobb határozottsággal kijelentette, hogy az a kézszorítás , melylyel az uralkodók egymást üdvözölni fogják, nem fog szentesíteni semmiféle politikai akciót vagy tervet. Az egyszerűen az udvariasság ténye lesz, így tehát máris meg van a cáfolat mindama kombinációkra, melyek az esetleges császártalálkozáshoz okvetetlenül fűződni fognak. . Sokkal nagyobb jelentősége és így a politikai eseményekre is sokkal, nagyobb befolyása lesz ama találkozásnak, mely valószínűleg Friedrichsruhéban fog megtörténni. Bismarck herceg és Kálnoky gróf ott fogják megállapítani, egy vagy talán két évre, a politikai programmot. Prolongálják majd a békét „talpig fegyverben“, s kijelölik az utat, melyen a szövetséges államok politikája ezentúl haladni fog. Talán még az esetleg bekövetkezhető eltéréseket is megállapítják, hogy elejét vegyék a félreértésnek és bizalmatlanságnak. Kétségtelen, hogy e találkozásnak lesz befolyása a bolgár kérdésre is. Most, hogy Ernroth tábornok missziója, teljesen meghiúsultnak tekinthető, Ausztria-Magyarország egy újabb lépést te hái számunk 3 oldalra terjed. ~T~( A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. A csillag]ós. Hugues Le Boux, a párisi ,,Temps“ tárcaírója, aki oly érdekesen szokta fölfedezni a világváros kuriózumait, most elmondja, hogyan bukkant rá nemrég egy csillagjósra, aki Paris kellő közepén űzte középkori mesterségét. Egy szép reggel, írja Le Boux, exotikus hangzású névjegyet kaptam, melyen a titkos tudományok egy professzora, aki nemrég érkezett Parisba, meghív, hogy látogassam meg az este. Horoskópot fog állítani felőlem. Elmentem egy pár ifjságírótársammal. Tizenháromnál nem volt szabad többnek lennünk. A boszorkánymester kikötötte, hogy ezt a kabalás számot nem szabad túllépni. A csalagjós a harmadik emeleten lakott, háromszobás kis udvari lakásban, hova felhatott a havrei pályaházból a lokomotivok füttye és a lárma. Két szoba petróleummal volt megvilágítva. A harmadikból, hol sötétség uralkodott, iszonyú dörömbölés hallatszott. Társaságunk közül egy kópé, akit a csillagjós magnetikus álomba próbált ejteni, úgy tétette magát, mintha sehogy sem birna fölébredni és köröskörül nyargalt a szobában, szélmalom módjára hadonázva, törve, zúzva, lámpákat oltogatva. Mikor ennek a históriának vége lett s a csillagjós sóhajtozva szedegette föl a cserepeket s bizalmat keltendő bennünk, elmondta, hogyan tett ő szert a tudományára. — Betegen feküdtem az Antillákon egy kórházban. Mellettem egy sárgalázas ember haldoklott. Félelemmel és szánalommal néztem. Egyszerre fölnyitotta a szemét s mikor találkozott arcára szegződő tekintetemmel, megszólított először spanyolul, mikor nem feleltem, angolul, végre pedig franciául. „Barátom“, — mondá igen gyönge hangon — hiszen a halál már ott ült a képén — „önt én örökösömül nevezem ki. Nyissa ki azt a lábát ágyam lábánál. Látja azt a nagy könyvet ?“ Az ismeretlen holmijai közül kivettem egy óriási kötetet, azt ott az asztalomon. A haldokló szeme csillogott, mikor meglátta. „Abban a könyvben megtalálja mindazt a tudományt, amelyet isten adott“, mondá, „abban megvan a gazdagság, a hírnév . . . olvassa !“ Nem szólt többet és másnap meghalt. A könyv pelusai Ptolemeus „Apotelezmatika“ című munkája volt, melyet flórenci Junktimus, a teológia doktora, valoisi Ferenc udvari papja bővített és fejtett ki a kháldeai csillagjos-tudomány, az arab, görög és latin asztrológia összefogóvá, hozzá csatolva a középkori leghíresebb csillagból olvasók munkáit. — Várjon, kérdő csillagjósom, szabad-e veszendőbe hagyni olyan tudományt, amely könnyít az emberség bajain és megment attól, hogy a halál és betegség váratlanul lephessen meg. A derék ember úgy vélte, hogy nem szabad elhanyagolni ezt a felebarátainkra ily hasznos mesterséget. Hóna alatt az Apotelezmatikával eljött Európába, pénzért árulni a jövendő titkait. Működik pedig következendőképen. Megkérdi hol, mikor születtünk s még azt is, hogy mely órában. Aztán a csillagászati almanachban kikeresi az illető hely meridiánuskülönbségét Paristól s a rektaszcenzió óráját. Tegyük fel, hogy ez tizenhat óra kilenc perc. Akkor az ég abroszán felkutatja, mely csillagok haladtak át a meridiánuson a születés idejében. A csillagok és képletek egybevetése adja meg matematikai levezetés által a horoskópot. it — Uram, — mondá a csillagjós komolyan — ön a tengeren utazott. — Soha én. — Hát akkor fog utazni. Jupiter a Skorpióban tengeren való járásra murtat. Ön egyszer szerencsétlenül bukott el a jégen. — Nem emlékszem. — Hát akkor legközelebb el fog bukni, így tartott ez egy fél óráig. Megvallom, hogy a tömérdek semmitmondó vagy nagyon is általános felelet közt volt néhány olyan is, hogy az ember kénytelen volt elismerni: „Lám, ez igaz.“ De a csillagjóslatok általában bizony csak az ásításra adtak, anyagot. És mégis volt köztünk egy, a ki nem kacagott ; a neve sokkal ismertebb, semhogy leírhatnám. Mig a csillagjós horoskópjával bíbelődött, ő a szék támláját szorongatta s minden ostoba orákulumra haragosan kérdő : — Hát valami egyebet nem lát ? Valami határozottabbat ? Megdöbbenve tekintettünk rá. — Mit ? Ez hinne a kabalában ? gondoltuk. Mogorván vált el tőlünk a lépcsőnél. Néhány nap múlva kikisértük a temetőbe. Nem volt imádság a koporsója előtt, sem asszony és gyermekek utána. Bég hordozta magában a betegséget, amely nem könyörül soha. Barátai már egy esztendeje mondták, hogy halálra, van ítélve. Maga is tudta, hogy a halál eljöhet érte bármely percben. Várta. És mikor temettük, ön visszaemlékeztet a sarlatán házában töltött esténkre ; eszembe jutott a boszorkánymester együgyűsége, tréfáink s az ő fájdalma. És összorult a szívem, rágondolva, hogy ő reményt jött keresni oda.»