Budapesti Hírlap, 1887. szeptember (7. évfolyam, 240-269. szám)

1887-09-12 / 251. szám

Budapest, 1887. VII. évfolyam 251. sz. Hétfő, szeptember 12. Budapesti Hírlap Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. Kalap­ utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 fji­.­ vidéken 5 kr. Szélrózsa. Budapest, szept. 11. Sok következetességgel és még több kitartással vitatkoztak a német lapok a fölött: lesz-e császártalálkozás Stettin­­ben, vagy nem; eljön-e a cár, hogy üd­vözölje az agg császárt és megújítsa vele a szövetséget, mely még a tavasz­­szal lejárt. Mert a német félhivatalos és nem félhivatalos lapok nagy polémiájából, mely a császártalálkozás kérdése fölött folyt, azt az egyet megtudta a diplomá­cia titkaiba be nem avatott világ, hogy a három császárszövetség, melyet Ber­linben készítettek elő és melyet Skier­­niewicében szentesítettek maguk az ural­kodók, már csak a múlté, az többé nem kötelez senkit. S most Vilmos császár, ki a gasteini találkozón csak nemrég újította meg az Ausztria-Magyarország­­gal való szövetséget, ha hitelt lehet adni a többé-kevésbbé megbízható verziók­nak, óhajtja a cárral való találkozást is, hogy a három­ császárszövetség h­e­­­lyébe lépjen Németország kettős szö­vetsége Ausztria-Magyarországgal és Oroszországgal. S bár az a politika, melyet Bismarck herceg különösen az utolsó időben követett, teljesen megfe­lel ennek, a mindenesetre különös irány­nak, mégis úgy látszik, hogy a császár­találkozásra a talaj nem volt kellőleg előkészítve. Azt a feszült viszonyt, mely Orosz­ország és Németország között fennállott, a cár ukázai és Bismarck megtorló ren­­deletei­ okozta idegenkedést, nem szün­tette meg az a kétes értékű előzékeny­ség, melylyel Németország az orosz po­litika törekvéseit a Keleten támogatta. Nem volt szükség Bismarck lapra, a „Norddeutsche Alig. Ztg.“ ü­nnepies és határozott kijelentéseire, a nélkül is tudta mindenki, hogy azt a vádat, mely­lyel Bismarckot illették, hogy túlságo­san barátkozik az oroszszal, meg fog­ják cáfolni a tények. S a porta javasla­tának visszautasítása, ez a diplomáciai kikosarazás, mely tulajdonképen Péter­várnak szólt, megjelölte azt a határt, hogy meddig terjed a német előzékeny­ség Oroszországgal szemben. Nem ál­tatta magát hiú reményekkel a p­éter­vári kabinet sem és akcióinál soha sem számított mint biztos alapra, Németor­szág támogatására. Nem volna, tehát csodálható, ha a császártalálkozás nem jönne létre. S ha mégis elmenne a cár Stettinbe, talán Vilmos császár személyes óhajára, ak­kor sem lenne e találkozásnak oly je­lentősége, hogy az befolyást gyakorolna Németország külpolitikájára. Épp a kan­cellár lapja volt az, mely a „föltéve, de meg nem engedve“ elv alapján, szólva a császártalálkozás eshetőségéről, jó eleve eltagadott attól minden politikai jelentőséget és a legnagyobb határo­zottsággal kijelentette, hogy az a kézszorítás , melylyel az uralkodók egymást üdvözölni fogják, nem fog szentesíteni semmiféle politikai akciót vagy tervet. Az egyszerűen az udva­riasság ténye lesz, így tehát már­is meg van a cáfolat mindama kombinációkra, melyek az esetleges császártalálkozáshoz okvetetlenül fűződni fognak. . Sokkal nagyobb jelentősége és így a politikai eseményekre is sokkal, na­gyobb befolyása lesz ama találkozás­nak, mely valószínűleg Friedrichsruhé­­ban fog megtörténni. Bismarck herceg és Kálnoky gróf ott fogják megállapí­tani, egy vagy talán két évre, a politi­kai programmot. Prolongálják majd a békét „talpig fegyverben“, s kijelölik az utat, melyen a szövetséges államok po­litikája ezentúl haladni fog. Talán még az esetleg bekövetkezhető eltéréseket is megállapítják, hogy elejét vegyék a félreértésnek és bizalmatlanságnak. Kétségtelen, hogy e találkozásnak lesz befolyása a bolgár kérdésre is. Most, hogy Ernroth tábornok missziója, teljesen meghiúsultnak tekinthető, Ausz­­tria-Magyarország egy újabb lépést te­ hái számunk 3 oldalra terjed. ~T~( A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. A csillag]­ós. Hugues Le Boux, a párisi ,,Temps“ tárca­írója, a­ki oly érdekesen szokta fölfedezni a világváros kuriózumait, most elmondja, hogyan bukkant rá nemrég egy csillagjósra, a­ki Paris kellő közepén űzte középkori mesterségét. Egy szép reggel, írja Le Boux, exotikus hangzású névjegyet kaptam, melyen a titkos tudományok egy professzora, a­ki nemrég ér­kezett Parisba, meghív, hogy látogassam meg az este. Horoskópot fog állítani felőlem. Elmentem egy pár ifjságírótársammal. Tizenháromnál nem volt szabad többnek len­nünk. A boszorkánymester kikötötte, hogy ezt a kabalás számot nem szabad túllépni. A csalagjós a harmadik emeleten lakott, háromszobás kis udvari lakásban, hova felha­tott a havrei pályaházból a lokomotivok füttye és a lárma. Két szoba petróleummal volt meg­világítva. A harmadikból, hol sötétség uralko­dott, iszonyú dörömbölés hallatszott. Társasá­gunk közül egy kópé, a­kit a csillagjós mag­­netikus álomba próbált ejteni, úgy tétette ma­gát, mintha sehogy sem birna fölébredni és köröskörül nyargalt a szobában, szélmalom mód­jára hadonázva, törve, zúzva, lámpákat oltogatva. Mikor ennek a históriának vége lett s a csillagjós sóhajtozva szedegette föl a cserepe­ket s bizalmat keltendő bennünk, elmondta, hogyan tett ő szert a tudományára. — Betegen feküdtem az Antillákon egy kórházban. Mellettem egy sárgalázas ember haldoklott. Félelemmel és szánalommal néz­tem. Egyszerre fölnyitotta a szemét s mikor találkozott arcára szegződő tekintetemmel, megszólított először spanyolul, mikor nem fe­leltem, angolul, végre pedig franciául. „Bará­tom“, — mondá igen gyönge hangon — hi­szen a halál m­ár ott ült a képén — „önt én örökösömül nevezem ki. Nyissa ki azt a lábát ágyam lábánál. Látja azt a nagy könyvet ?“ Az ismeretlen holmijai közül kivettem­ egy óriási kötetet, azt ott az asztalomon. A hal­dokló szeme csillogott, mikor meglátta. „Ab­ban a könyvben megtalálja mindazt a tudo­mányt, a­melyet isten adott“, mondá, „abban megvan a gazdagság, a hírnév . . . olvassa !“ Nem szólt többet és másnap meghalt. A könyv pelusai Ptolemeus „Apotelezma­­tika“ című munkája volt, melyet flórenci Junk­­timus, a teológia doktora, valoisi Ferenc ud­vari papja bővített és fejtett ki a kháldeai csillagjos-tudomány, az arab, görög és latin asztrológia összefogóvá, hozzá csatolva a kö­zépkori leghíresebb csillagból olvasók munkáit. — Várjon, kérdő csillagjósom, szabad-e veszendőbe hagyni olyan tudományt, a­mely könnyít az emberség bajain és megment attól, hogy a halál és betegség váratlanul lephessen meg. A derék ember úgy vélte, hogy nem sza­bad elhanyagolni ezt a felebarátainkra ily hasznos mesterséget. Hóna alatt az Apotelez­­matikával eljött Európába, pénzért árulni a jö­vendő titkait. Működik pedig következendőképen. Megkérdi hol, mikor születtünk s még azt is, hogy mely órában. Aztán a csillagászati almanachban kikeresi az illető hely meridiánus­­különbségét Paristól s a rektaszcenzió óráját. Tegyük fel, h­ogy ez tizenhat óra kilenc perc. Akkor az ég abroszán felkutatja, mely csilla­gok haladtak át a­ meridiánuson a születés ide­­jében. A csillagok és képletek egybevetése adja meg matematikai levezetés által a horoskópot. it — Uram, — mondá a csillagjós komolyan — ön a tengeren utazott. — Soha én. — Hát akkor fog utazni. Jupiter a Skor­pióban tengeren való járásra murtat. Ön egy­szer szerencsétlenül bukott el a jégen. — Nem emlékszem. — Hát akkor legközelebb el fog bukni, így tartott ez egy fél óráig. Megvallom, hogy a tömérdek semmit­mondó vagy nagyon is általános felelet közt volt néhány olyan is, hogy az ember kényte­len volt elismerni: „Lám, ez igaz.“ De a csil­lagjóslatok általában bizony csak az ásításra adtak, anyagot. És mégis volt köztünk egy, a ki nem ka­cagott ; a neve sokkal ismertebb, semhogy le­írhatnám. Mig a csillagjós horoskópjával bíbe­lődött, ő a szék támláját szorongatta s minden ostoba orákulumra haragosan kérdő : — Hát valami egyebet nem lát ? Valami határozottabbat ? Megdöbbenve tekintettünk rá. — Mit ? Ez hinne a kabalában ? gon­doltuk. Mogorván vált el tőlünk a lépcsőnél. Né­hány nap múlva kikisértük a temetőbe. Nem volt imádság a koporsója előtt, sem asszony és gyermekek utána. Bég hordozta magában a be­tegséget, a­mely nem könyörül soha. Barátai már egy esztendeje mondták, hogy halálra, van ítélve. Maga is tudta, hogy a halál eljöhet érte bármely percben. Várta. És mikor temettük, ön visszaemlékezte­t a sarlatán házában töltött esténkre ; eszembe jutott a boszorkánymester együgyűsége, tré­fáink s az ő fájdalma. És összorult a szívem, rágondolva, hogy ő reményt jött keresni oda.»

Next