Budapesti Hírlap, 1887. szeptember (7. évfolyam, 240-269. szám)

1887-09-08 / 247. szám

é­ s végrehajtására öt millió frankot nem sajnált neki a francia kamara megsza­vazni. A szenzációk hadügyminisztere nem érhette meg terve sikerét, de bár ezt adoptálta tőle Ferron tábornok, most a siker dicsőségéért mégse ezt ünnepük, hanem Boulangert. Nem lehetetlen, hogy Franciaország nagy ellenfele nem hagyja e mozgal­mat maga részéről viszonzatlanul s a próbamozgósítás experimentuma Német­országban is napirendre kerül egy vagy más formában. Az ily provokációnak Bismarck nem szokott adósa maradni s ha a gall kakas a karmát kinyújtja, a porosz egyfejü sas is megmutatja a magáét. Eféle harcias némajátékok persze nem gyarapítják a béke tartós­ságában való hitet s a szomszédviszo­nyok konszolidációját legkevésbbé moz­dítják elő. Nálunk a kormány egyelőre nem jelez semmi olyan szándékot, mintha e drága experimentálás példáját követni akarná. Beérik a rendes hadgyakorlatok amúgy is nagy költségeivel és tanulsá­gaival. S ez jól van így, mert a kísér­let reális volta a francia diadalzaj da­cára épen nincs bebizonyítva. Lehet, hogy a mozgósított hadtest gyors tem­póját saját eszközein kívül egyéb ténye­zők siettették s egészen más volna az eredmény, ha a katonai intéző kezek nem egy, hanem tizenkilenc hadtest mozgósításával lettek volna elfoglalva. Jó-Z is változtathat az eredményen, ha a csapattestet nem két szomszéd megyé­ben, hanem az ország egész vasúti háló­zatán át kell felvonultatni. Háború ese­tén még várhatnak e nemben Francia­­országra némely meglepetések. A magunk katonai intéző köreinek a normális hadgyakorlati feladatok elég dolgot és gondot szoktak adni, s még az előre kidolgozott tervek, széles in­strukciók dacára is meg szokott esni pillanat alatt elolvasták és meglátták, hogy nincs semmi olyan dolog, a­melynél külön érte­sülésre volna szükség. Megnyugosznak abban, hogy a kőnyomatos estére meghozza ezt a pár apró hírt. Elmondják a fogalmazó úrnak a legfrissebb szójátékot, a kőnyomatos ifjúval elhitetik, hogy a világos nyári kabátját a háta közepén betintázta s mig a jámbor fiatalember ijedten forgatja a nyakát hátrafelé, kacagva rebbennek szét a szelek minden irányában. A kőnyomatos meggyőződvén, hogy kabátja Sárgasága illetetlen, bosszankodik és örül egy­szerre. Aztán szedi a cók-mókját, jónapot mond­ja fogalmazó urnak és fut be a műhelyébe. Alacsony udvari szobácska, rozoga vén bútorok benne. A falak, ékességképen telerak­­gatva gyilkosok, országgyűlési képviselők és énekesnők képes újságokból kivagdalt ábráza­­taival. A szoba közepén nagy asztal s rajta apró üvegkalamárisok. De nem feketeség van bennük, hanem valami rozsdaszínű olajos ló : a kőnyomatosok tintája. A rendőrséges ifjú oda telepszik az asztalhoz, a­hol már két ko­moly férfiú ir hosszú papírszeletekre. Az egyik a főváros, a másik a kőbányai sertésvásár. Fut a toll a fehér lapon, sárgásbarna nyomot hagyva maga után. Egy hallgatag úr a nyitott ablaknál mélabúsan nézegeti, a­mint az első­­emeleti szakácsnő csirkét öl a csatorna fölött. Ez a kőnyomatos újság szerkesztője. Nincs soha más dolga, mint hogy a megivott papír­­szeleteket megméri egy viaszosvászon centi­méter szalaggal: vájjon nem hosszabbak-e mint a litográf­ kő, azután tovább szomorko­­dik. A másik szobából robaj hallatszik , a ne­héz márga-tábla bebecsúszik a sajtó alá, ma­gával ragadva egy nagy ív papirost. Mindjárt kész a lap kiadása: tizenöt példány, annyi, a­hány szerkesztőség Budapesten s a vidéken használja a kőnyomatost. Öt perc múlva rá­ismételve, hogy a parancsnokok eltéved­nek a saját helyőrségi állomásuk szom­szédságában, vezérkari tisztek hibás térképvázlatokat készítnek, az írásos utasítások későn kézbe,sitternek, a csa­patokat ellentmondó parancsokkal za­varba hozzák, konfuzus intendatura éhezteti, csigázza őket . . . Az osztrák­magyar terep sok ily furcsa háborúnak szomorú tanulságait látta már. A kato­nai anyag kitűnősége, tanult tisztek elégtelen száma, a tábornokok és vezér­kari személyzet baklövései állandón kon­statálhatók hadgyakorlatainkon. Mire való volna nekünk egy próbamozgósi­tás drága — fiaskója. BU­DAPESTI HÍRLAP, (247. s.). 1887. szeptember 8 Budapest, szept. 7. Tisza Bécsben. Tisza Kálmán mi­niszterelnök — mint bécsi levelezőnk tári­ja — ma délelőtt Ostendelöl Bécsbe érkezett és Kálnokyval és Szögyényvel érte­kezett. Délután Budapestre utazott. A minisz­terelnök e hó 21-én Kolozsvárra utazik és valószinü, hogy Nagyváradon csak az országgyűlés megnyitása után fog beszédet tartani választóihoz. A delegációk az idén október végén Bécsben ülnek össze. A vámkonferencia, Ludwig János pénz­ügyminiszteri miniszteri tanácsos, — mint értesülünk — az osztrák-magyar vámkonferencia tanácskozásaira ma este Bécsbe utazott. Risztics — lejáratása. Ezt a darabot Natália királyné egyenes kíván­ságára adták elő, hadd lássa a közönség a színpad­ról, mint lehet valakit a kormány élére állítani, csak azért, hogy azt a kellemetlen valakit azután lejáras­sák. Risztics mint Rabagas, — ezt a lehetőséget akarta demonstrálni, Szerbia szép királynője, az el­­lenzéki publikum azonban értesülvén az előadásnak e különös jellegéről, oly lármát csapott és oly bot­rányt provokált, hogy a darabot végig játszani nem lehetett. Most, így suttogják és igy beszélik, Milán ki­rály él ugyanazokkal az eszközökkel, melyeket egy­kor Natália használt, csakhogy a király nem a szín­padról és nem képletesen, hanem máskép akarja be­mutatni, mint lehet a legnépszerűbb ellenzéket és annak vezérférfiait lejáratni. És a­ki ellen ez a különös já­ték irányul, az Risztics János, Milán király minisz­­elnöke. A­mit a szerb fővárosban beszélnek, a­mit sokan egész komolyan állítanak, új és érdekes ver­zió arról, miért hívta meg Milán király Riszticset kormányalakításra. Kezdődik a történet abban az időben, a­mikor Natália királyné nem Herkules-fürdőbe, mint az ere­detileg tervezve volt, hanem a­mi legalább nálunk nagy feltűnést keltett, orosz tengeri fürdőre uta­zott fiával, a szerb trónörökössel. Akkor még Gara­­sanin volt a miniszterelnök. Ugyanakkor, midőn a szerb királyné és a trónörökös Oroszországba utaz­tak, szárnyra keltek a hírek a szerb királyi pár családi életéről, a viszályról és ellenségeskedésről melyek állandó otthonra találtak a belgrádi királyi palotában. A híreket nem cáfolták meg, sőt azok okkal­­móddal, félhivatalos forrásokból megerősítést is nyertek. Nemsokára azután általános meglepetésére a beavatott és nem beavatott köröknek, megbukott a Garasanin-kormány, bár nagy többsége volt a skupstinában. E kormánybukással egyidejűleg az­után újabb részleteket beszélt a fáma a belgrádi udvar pikantériáiról és azokat szoros összefüggésbe hozta a politikával és Garasanin bukásával. S most, midőn Risztics már átvette az ország kormányzását és hihetőleg meg fogja valósítani azt a nagy programmot, melyet mint ellenzéki vezér maga elé kitűzött, most ismét előtérbe lépnek azok a különböző verziók, melyek a kormányváltozás okait magyarázzák. A Risztics oppozíciója már sok kellemetlensé­get okozott a kormánynak és az udvarnak és a Ki-— S­a­j­át tudósítónktól. — Belgrád, szept. 6. Egy kis történet, érdekes és pikáns, mely an­nak idejében, néhány évvel ezelőtt, sokáig képezte közbeszéd tárgyát, most más formában, sokkal ko­molyabb alakban ismétlődik. Még mindenki emléke­zik itt arra a tüntetésre, melylyel Natália királyné adott kifejezést ellenszenvének Riszticscsel szemben, midőn az még a Pirosanac-kabinetnek opponált. A demonstráció színhelye a belgrádi nemzeti színház volt, melynek színlapjai egy napon Sardou Raba­­gas­ ának előadását, hirdették, rom kopott legény szalad ki a kapu alól, min­­denik egy kis nyalábbal a hóna alatt. Egy ne­gyedóra alatt már minden szerkesztőség aszta­lán ott a fontos munkatárs, a kőnyomatos. A segédszerkesztő kezében ollóval terjeszti szét maga előtt az ivet s nagyokat nyes rajta. Ez művészet, ez közgazdaság, ez fővárosi ügy, ez rendőri hír. Minden szeletnek rögtön akad gazdája a rovatvezetőkben. Két perc és kezdő­dik a „leadás“ munkája. Boldog felebarátom, olvasó, ön nem tudja, mi az. Előttünk egy ra­gadó festéktől nedves, többnyire gonosz csúnya írással bemocskolt papirosdarab, a­melyből hasznavehető kéziratot kell csinálni. Magyarrá tenni a stílusát, elvenni belőle a fölöslegest, megegyeztetni a lap hangjával, kiűzni belőle a sablon unalmas ördögét. Legtöbbször csak az adatokat veszi belőle az ember, aztán elmondja a maga nyelvén. Például hogyan nyomtassa ki ezt a jóiz­­lésű rendőrségi rovatszerkesztő , Fővárosban időző „Gerjeni István kerecsényi földbirtokos által jelentetik, mikor 2350 írttal terhelt tár­cája ma ismeretlen helyen elvesztve lett. A becsületes létrehozónak jutalom biztosíttatik.“ A szegény újságíró megmártja tollát, hogy ma­gyarul adja hírül a világnak ezt a nagy újsá­got. A két öngyilkosság közé ékelve megiró­­dik a Pista bácsi baja. A szerkesztőség szol­gája elszedi a kéziratot az asztalról és beviszi a segédszerkesztőhöz, a­ki egy pillantást vet a hosszú szeleten nyújtózkodó sorokra, tudomá­sul veszi, hogy vagy ötvenen vannak, azzal küldi a rendőrség híreit a tárcacikkel és a kő­bányai sertésvásárral a szedőkhöz. Harminc ember áll ott gázlámpák fényvetői alatt rézs­útos szekrények előtt és a tömérdek apró fiókból gyors kézzel rakják a betűket a balte­­nyerekben tartott keskeny vasrekeszbe. Ha a rekesz megtelt betűvel, egy ügyes fogásuk átemneli a sorokat egy haránt fekvő fatáblára, a­melyen már egész hadrendje áll az egymás­mellé szegődött kis ólomhasáboknak. A főszedő az érkező kéziratokra ormótlan nagy betűket ír vörös krétájával, aztán irgalmatlanul össze­nyirbálja. Minden szelet egy szedő kezébe ke­rül. A Pista bácsi dolga, a két öngyilkosság társaságában tíz perc múlva ólommá változott; odacsapják egy f­atáblára a többihez, a kézirat pedig belerepül a főszedő fiókjába. Ott szorong egymás mellett a sok kis négyszegletű ólom, a Gerjeni István 2350 fo­rintjával. Azaz hogy 235.000 forintjával, mert a szedő, ép elaludván a szivara, a mikor e számok után nyúlkált, szórakozottságában há­rom nullával meg találta toldani a summát. Szegény Pista bácsi, ha annyit veszített volna el, koldusabb volna a Bódorgó Andrásnál, a­ki a templom előtt énekli, hogy: Fölemeli Kádár szemeit az égre. Szerencse, hogy jön egy fel­tűrt ingujjú fiatalember, a­ki hasznos művele­tet végez a betűsorok ama hosszú rendjén, a­melyben a veszett pénz is bele van ékelve. Hosszú zsineggel körülköti a szedést, végig kalapálja egy kefe hátával, nehogy valamelyik betűs kimagasodjék a társai közül, aztán végig táncoltat rajta egy fekete festéktől nedves hengert. Majd vízbe áztatott papirost fektet a betűkre és végig csattogtatja rajta a keféjét. Mikor leveszi a papirost, először olvasható nyomtatásban a Gerjeni István úr szerencsét­lensége, még pedig óriássá nőve. A kefés fiatal ember fogja nyomtatványát, kimarkolja a fő­­szedő fiókjából a kéziratokat és indul egy üveg­­filagória felé, a­mely a sötét nyomtatóterembe világosságot szór zöldernyős lámpáival. Nagy hely ez, uraim! Ez a korrektorok hivatala, ez az örök csatatér, a­hol gyönge halandók tusa­­kodnak a sajtóhiba ördögeinek légiói ellen. Négy zordon férfiú ül ott, a szájokban cseh

Next