Budapesti Hírlap, 1887. szeptember (7. évfolyam, 240-269. szám)
1887-09-08 / 247. szám
é s végrehajtására öt millió frankot nem sajnált neki a francia kamara megszavazni. A szenzációk hadügyminisztere nem érhette meg terve sikerét, de bár ezt adoptálta tőle Ferron tábornok, most a siker dicsőségéért mégse ezt ünnepük, hanem Boulangert. Nem lehetetlen, hogy Franciaország nagy ellenfele nem hagyja e mozgalmat maga részéről viszonzatlanul s a próbamozgósítás experimentuma Németországban is napirendre kerül egy vagy más formában. Az ily provokációnak Bismarck nem szokott adósa maradni s ha a gall kakas a karmát kinyújtja, a porosz egyfejü sas is megmutatja a magáét. Eféle harcias némajátékok persze nem gyarapítják a béke tartósságában való hitet s a szomszédviszonyok konszolidációját legkevésbbé mozdítják elő. Nálunk a kormány egyelőre nem jelez semmi olyan szándékot, mintha e drága experimentálás példáját követni akarná. Beérik a rendes hadgyakorlatok amúgy is nagy költségeivel és tanulságaival. S ez jól van így, mert a kísérlet reális volta a francia diadalzaj dacára épen nincs bebizonyítva. Lehet, hogy a mozgósított hadtest gyors tempóját saját eszközein kívül egyéb tényezők siettették s egészen más volna az eredmény, ha a katonai intéző kezek nem egy, hanem tizenkilenc hadtest mozgósításával lettek volna elfoglalva. Jó-Z is változtathat az eredményen, ha a csapattestet nem két szomszéd megyében, hanem az ország egész vasúti hálózatán át kell felvonultatni. Háború esetén még várhatnak e nemben Franciaországra némely meglepetések. A magunk katonai intéző köreinek a normális hadgyakorlati feladatok elég dolgot és gondot szoktak adni, s még az előre kidolgozott tervek, széles instrukciók dacára is meg szokott esni pillanat alatt elolvasták és meglátták, hogy nincs semmi olyan dolog, amelynél külön értesülésre volna szükség. Megnyugosznak abban, hogy a kőnyomatos estére meghozza ezt a pár apró hírt. Elmondják a fogalmazó úrnak a legfrissebb szójátékot, a kőnyomatos ifjúval elhitetik, hogy a világos nyári kabátját a háta közepén betintázta s mig a jámbor fiatalember ijedten forgatja a nyakát hátrafelé, kacagva rebbennek szét a szelek minden irányában. A kőnyomatos meggyőződvén, hogy kabátja Sárgasága illetetlen, bosszankodik és örül egyszerre. Aztán szedi a cók-mókját, jónapot mondja fogalmazó urnak és fut be a műhelyébe. Alacsony udvari szobácska, rozoga vén bútorok benne. A falak, ékességképen telerakgatva gyilkosok, országgyűlési képviselők és énekesnők képes újságokból kivagdalt ábrázataival. A szoba közepén nagy asztal s rajta apró üvegkalamárisok. De nem feketeség van bennük, hanem valami rozsdaszínű olajos ló : a kőnyomatosok tintája. A rendőrséges ifjú oda telepszik az asztalhoz, ahol már két komoly férfiú ir hosszú papírszeletekre. Az egyik a főváros, a másik a kőbányai sertésvásár. Fut a toll a fehér lapon, sárgásbarna nyomot hagyva maga után. Egy hallgatag úr a nyitott ablaknál mélabúsan nézegeti, amint az elsőemeleti szakácsnő csirkét öl a csatorna fölött. Ez a kőnyomatos újság szerkesztője. Nincs soha más dolga, mint hogy a megivott papírszeleteket megméri egy viaszosvászon centiméter szalaggal: vájjon nem hosszabbak-e mint a litográf kő, azután tovább szomorkodik. A másik szobából robaj hallatszik , a nehéz márga-tábla bebecsúszik a sajtó alá, magával ragadva egy nagy ív papirost. Mindjárt kész a lap kiadása: tizenöt példány, annyi, ahány szerkesztőség Budapesten s a vidéken használja a kőnyomatost. Öt perc múlva ráismételve, hogy a parancsnokok eltévednek a saját helyőrségi állomásuk szomszédságában, vezérkari tisztek hibás térképvázlatokat készítnek, az írásos utasítások későn kézbe,sitternek, a csapatokat ellentmondó parancsokkal zavarba hozzák, konfuzus intendatura éhezteti, csigázza őket . . . Az osztrákmagyar terep sok ily furcsa háborúnak szomorú tanulságait látta már. A katonai anyag kitűnősége, tanult tisztek elégtelen száma, a tábornokok és vezérkari személyzet baklövései állandón konstatálhatók hadgyakorlatainkon. Mire való volna nekünk egy próbamozgósitás drága — fiaskója. BUDAPESTI HÍRLAP, (247. s.). 1887. szeptember 8 Budapest, szept. 7. Tisza Bécsben. Tisza Kálmán miniszterelnök — mint bécsi levelezőnk tárija — ma délelőtt Ostendelöl Bécsbe érkezett és Kálnokyval és Szögyényvel értekezett. Délután Budapestre utazott. A miniszterelnök e hó 21-én Kolozsvárra utazik és valószinü, hogy Nagyváradon csak az országgyűlés megnyitása után fog beszédet tartani választóihoz. A delegációk az idén október végén Bécsben ülnek össze. A vámkonferencia, Ludwig János pénzügyminiszteri miniszteri tanácsos, — mint értesülünk — az osztrák-magyar vámkonferencia tanácskozásaira ma este Bécsbe utazott. Risztics — lejáratása. Ezt a darabot Natália királyné egyenes kívánságára adták elő, hadd lássa a közönség a színpadról, mint lehet valakit a kormány élére állítani, csak azért, hogy azt a kellemetlen valakit azután lejárassák. Risztics mint Rabagas, — ezt a lehetőséget akarta demonstrálni, Szerbia szép királynője, az ellenzéki publikum azonban értesülvén az előadásnak e különös jellegéről, oly lármát csapott és oly botrányt provokált, hogy a darabot végig játszani nem lehetett. Most, így suttogják és igy beszélik, Milán király él ugyanazokkal az eszközökkel, melyeket egykor Natália használt, csakhogy a király nem a színpadról és nem képletesen, hanem máskép akarja bemutatni, mint lehet a legnépszerűbb ellenzéket és annak vezérférfiait lejáratni. És aki ellen ez a különös játék irányul, az Risztics János, Milán király miniszelnöke. Amit a szerb fővárosban beszélnek, amit sokan egész komolyan állítanak, új és érdekes verzió arról, miért hívta meg Milán király Riszticset kormányalakításra. Kezdődik a történet abban az időben, amikor Natália királyné nem Herkules-fürdőbe, mint az eredetileg tervezve volt, hanem ami legalább nálunk nagy feltűnést keltett, orosz tengeri fürdőre utazott fiával, a szerb trónörökössel. Akkor még Garasanin volt a miniszterelnök. Ugyanakkor, midőn a szerb királyné és a trónörökös Oroszországba utaztak, szárnyra keltek a hírek a szerb királyi pár családi életéről, a viszályról és ellenségeskedésről melyek állandó otthonra találtak a belgrádi királyi palotában. A híreket nem cáfolták meg, sőt azok okkalmóddal, félhivatalos forrásokból megerősítést is nyertek. Nemsokára azután általános meglepetésére a beavatott és nem beavatott köröknek, megbukott a Garasanin-kormány, bár nagy többsége volt a skupstinában. E kormánybukással egyidejűleg azután újabb részleteket beszélt a fáma a belgrádi udvar pikantériáiról és azokat szoros összefüggésbe hozta a politikával és Garasanin bukásával. S most, midőn Risztics már átvette az ország kormányzását és hihetőleg meg fogja valósítani azt a nagy programmot, melyet mint ellenzéki vezér maga elé kitűzött, most ismét előtérbe lépnek azok a különböző verziók, melyek a kormányváltozás okait magyarázzák. A Risztics oppozíciója már sok kellemetlenséget okozott a kormánynak és az udvarnak és a Ki-— Saját tudósítónktól. — Belgrád, szept. 6. Egy kis történet, érdekes és pikáns, mely annak idejében, néhány évvel ezelőtt, sokáig képezte közbeszéd tárgyát, most más formában, sokkal komolyabb alakban ismétlődik. Még mindenki emlékezik itt arra a tüntetésre, melylyel Natália királyné adott kifejezést ellenszenvének Riszticscsel szemben, midőn az még a Pirosanac-kabinetnek opponált. A demonstráció színhelye a belgrádi nemzeti színház volt, melynek színlapjai egy napon Sardou Rabagas ának előadását, hirdették, rom kopott legény szalad ki a kapu alól, mindenik egy kis nyalábbal a hóna alatt. Egy negyedóra alatt már minden szerkesztőség asztalán ott a fontos munkatárs, a kőnyomatos. A segédszerkesztő kezében ollóval terjeszti szét maga előtt az ivet s nagyokat nyes rajta. Ez művészet, ez közgazdaság, ez fővárosi ügy, ez rendőri hír. Minden szeletnek rögtön akad gazdája a rovatvezetőkben. Két perc és kezdődik a „leadás“ munkája. Boldog felebarátom, olvasó, ön nem tudja, mi az. Előttünk egy ragadó festéktől nedves, többnyire gonosz csúnya írással bemocskolt papirosdarab, amelyből hasznavehető kéziratot kell csinálni. Magyarrá tenni a stílusát, elvenni belőle a fölöslegest, megegyeztetni a lap hangjával, kiűzni belőle a sablon unalmas ördögét. Legtöbbször csak az adatokat veszi belőle az ember, aztán elmondja a maga nyelvén. Például hogyan nyomtassa ki ezt a jóizlésű rendőrségi rovatszerkesztő , Fővárosban időző „Gerjeni István kerecsényi földbirtokos által jelentetik, mikor 2350 írttal terhelt tárcája ma ismeretlen helyen elvesztve lett. A becsületes létrehozónak jutalom biztosíttatik.“ A szegény újságíró megmártja tollát, hogy magyarul adja hírül a világnak ezt a nagy újságot. A két öngyilkosság közé ékelve megiródik a Pista bácsi baja. A szerkesztőség szolgája elszedi a kéziratot az asztalról és beviszi a segédszerkesztőhöz, aki egy pillantást vet a hosszú szeleten nyújtózkodó sorokra, tudomásul veszi, hogy vagy ötvenen vannak, azzal küldi a rendőrség híreit a tárcacikkel és a kőbányai sertésvásárral a szedőkhöz. Harminc ember áll ott gázlámpák fényvetői alatt rézsútos szekrények előtt és a tömérdek apró fiókból gyors kézzel rakják a betűket a baltenyerekben tartott keskeny vasrekeszbe. Ha a rekesz megtelt betűvel, egy ügyes fogásuk átemneli a sorokat egy haránt fekvő fatáblára, amelyen már egész hadrendje áll az egymásmellé szegődött kis ólomhasáboknak. A főszedő az érkező kéziratokra ormótlan nagy betűket ír vörös krétájával, aztán irgalmatlanul összenyirbálja. Minden szelet egy szedő kezébe kerül. A Pista bácsi dolga, a két öngyilkosság társaságában tíz perc múlva ólommá változott; odacsapják egy fatáblára a többihez, a kézirat pedig belerepül a főszedő fiókjába. Ott szorong egymás mellett a sok kis négyszegletű ólom, a Gerjeni István 2350 forintjával. Azaz hogy 235.000 forintjával, mert a szedő, ép elaludván a szivara, a mikor e számok után nyúlkált, szórakozottságában három nullával meg találta toldani a summát. Szegény Pista bácsi, ha annyit veszített volna el, koldusabb volna a Bódorgó Andrásnál, aki a templom előtt énekli, hogy: Fölemeli Kádár szemeit az égre. Szerencse, hogy jön egy feltűrt ingujjú fiatalember, aki hasznos műveletet végez a betűsorok ama hosszú rendjén, amelyben a veszett pénz is bele van ékelve. Hosszú zsineggel körülköti a szedést, végig kalapálja egy kefe hátával, nehogy valamelyik betűs kimagasodjék a társai közül, aztán végig táncoltat rajta egy fekete festéktől nedves hengert. Majd vízbe áztatott papirost fektet a betűkre és végig csattogtatja rajta a keféjét. Mikor leveszi a papirost, először olvasható nyomtatásban a Gerjeni István úr szerencsétlensége, még pedig óriássá nőve. A kefés fiatal ember fogja nyomtatványát, kimarkolja a főszedő fiókjából a kéziratokat és indul egy üvegfilagória felé, amely a sötét nyomtatóterembe világosságot szór zöldernyős lámpáival. Nagy hely ez, uraim! Ez a korrektorok hivatala, ez az örök csatatér, ahol gyönge halandók tusakodnak a sajtóhiba ördögeinek légiói ellen. Négy zordon férfiú ül ott, a szájokban cseh