Budapesti Hírlap, 1887. november (7. évfolyam, 301-330. szám)

1887-11-08 / 308. szám

2 c­er“, nem méltó a „császár kabátjá“­­nak viselésére ? Miért ? Mert a hadseregben a tartalékos tiszti intézmény ügye elveszett. Mert katonai körökben a tartalékos tiszti intézmény teljes megdöntésére töre­­kesznek. Tekintve egy háború eshetőségét, e törekvés oly mérvű könnyelműség, a­me­lyet csak a legvakabb ellenszenv sugall­hatott. A mozgósított haderő még a tartalékos tisztek mai száma mellett is erős tiszthiányban szenved s a tartalé­kos tisztek kiölése után roppant töme­geket kell majd műveletlen altisztek bölcseségére és becsületére bizni. íme, ez az értelme az uniformis­tilalomnak katonai szempontból. Polgári szempontból e tilalom majdnem helyeselhető. Végre is a pol­gár legyen polgár testestöl-lelkestől, s becsülje polgári kabátját annyira, hogy a kétszínű posztó viselhetése által ma­gát fölemelve, különösen megtisztelve ne érezze. A legjobb ízlésű s legtá­gabb látkörű­ tartalékos tisztek eddig se igen parádéztak egyenruháikban, ha nem volt „muszáj.“ De épen azok, a­kik a tényleges tisztikarhoz ízlésre, fölfo­gásra legközelebb álltak, a­kik leg­naivabban ragaszkodtak polgárkoruk­ban is a hadsereghez,­­ azok viselték előszeretettel és nemcsak „muszáj“-ból a katonaruhát. Most ezek is ki vannak ábrándulva katonaszerelmükből. Polgári szempontból azt mondhatjuk rá: hála isten ! Az uniformis-tilalom nem az egye­düli szimptómája a hadsereg tartalékos­­tiszt-ellenes mániájának. A cs. kir. hadseregnek, illetve tiszti­karnak van egy orgánuma: a „ W­e­h­r­­z­e­i­t­u­n­g“. Ez a katonai szaklap magas protekciónak örvend és soha sem tartalmaz olyast, a­mi a döntő katonai köröknek ellenére van. Ha tükre a fel­sőbb, irányadója az alsóbb tisztikörök hangulatának. Már most a­ki azt hiszi, hogy e katonai szaklap tudományos hadi teó­riákkal vesződik, melyek praktikábilissé téve alkalmasak lesznek a közelgő há­borúban a muszka tönkreverésére,­­ az nagyon csalódik. Nem,­­ mostaná­ban ennek az újságnak is az a legnagyobb baja, hogy vannak a hadseregben tisz­tek, a­kik egy évi szolgálat, s egyetlen­egy vizsga után kapják meg az arany­bojtot. „Die Stellung des Kadé­ten in der k. k. Armee“, e cím alatt rejtőzik e lapban a tartalékos tisztek ellen való agitáció. Tessék meg­tekinteni az ez évi májusban megjelent számokat. Régi osztrák katonai módra egy gondolattal nagyon is megkésve, ma veszi csak észre e bölcs újság, hogy ugyanaz a k. k. berufs-kadét, ki az egy­éves önkéntest abrichtálja, egy év múlva ugyanannak az önkéntesnek, ki már ekkor tartalékos tiszt, szalutálni tarto­zik. Nemkülönben azon is kesereg, hogy háború esetén egy-egy rangidősebb tar­talékos hadnagy parancsot osztogathat egy nálánál rangban fiatalabb berufs­­lieutenantnak. Több számon és folytatáson át bi­zonyítgatja be a „W­ehrzeitun­g­“, hogy ez milyen igazságtalan és vérlá­­zító állapot. Természetesen az a dal vége, hogy ezen a tűrhetetlen sérelmen mielőbb és azonnal, de mindenesetre gyökeresen segíteni kell. Hogyan ? Azt a „W­eh­rzeitung“ sem kívánhatja s nem is képzelheti, hogy ez „igazságtalanság“ elhárítása végett min­den tartalékos tiszti kinevezésnél vala­mennyi kadétot, ki már magasabb volt rangban a tartalékos tisztnél, mikor az mint önkéntes­ közember a seregbe lépett,­­ kinevezzenek a hadnagyi rang átugrásával föhadnagygyá, csak­hogy egykori alattvalója fölött a maga­­sabb ranguságot megtartsa. így azután persze minden berufs­ hadnagy rögtön kapitánynyá, minden főhadnagy őrnagy­­gyá — és így tovább — ugranék ugyan­ekkor elő, nehogy a rangkülönbség foly­tonosságán csorba essék. A „Gerolsteini nagy­her­cegnő“ ezen előléptetési szisztémája bizonyára rögtön közkedveltség­ivé tenné a tartalékos tiszteket a „berufs“-tisztek között; — de végre is, bár sok abszur­dumra van pénze a hadügyi budgetnek, erre már mégse volna. Nem, az „igazságtalanság“ elhárí­tásának eme kellemetes módjára a „ W­ehrzeitun­g“ sem gondol. Arra gondol csupán, a­mire az uniformis-tila­lom kiadói, a­mire a cs. és kir. tényle­ges tisztek 90 százaléka, el kell tö­rülni a tartalékos tiszti intézményt. Harmadik világos jele annak, hogy e szándék a hadsereg irányadó körei­ben meg­van, az a bánásmód, melyben a tartalékos tisztek legutóbbi bevonu­lásaik alkalmával tényleges állomány­beli fölebbvalóik által részesítettek. Nem személyes sértésekről, üldözé­sekről van itt szó. A cs. és kir. tisztek vannak annyira jómodoru férfiak, hogy egy-egy tisztességes fiatalembert még akkor sem sértegetnek szolgálaton kí­vül, ha az tartalékos tiszt. A tartalékos tisztek nagy része ezt el se tűrné,­­ de ez irányben még csak panaszuk sincs. Hanem a szolgálatban, ott ma már a tényleges tisztek főbbjei és különösen az irányadó csapatparancsnokok nagyob­­bára csak azt demonstrálják a tisztikar és legénység előtt, hogy a szerencsétlen bevonult tartalékos tiszt tudatlan, ügyet­len, nevetséges — szóval hasznavehe­tetlen, így volt ez az idén mindenütt. Mintha valami titkos utasítás szerint járna el a monarchiában minden csapat­­parancsnok, kihez tartalékos tiszt vonul be. A tartalékos tisztek elked­­vetlenedése mindenfelé általános. A bevonulás első napján, a jelent­kezésnél dugja „gehorsamst“ zsebre a szerencsétlen rezerv-hadnagy, hogy az ezredes úr tudja, miszerint a hadnagy úr teljesen képtelen lesz egy tiszthez kötött igényeknek megfelelni, mert el­szomorító és egy háború eshetőségére gondolva, kétségbeejtő, mily keveset tudnak a tartalékos tisztek általán. Egyéb­iránt majd meglátjuk holnap a gyakor­laton. Ily biztató kezdet után természe­tes, hogy a tartalékos tiszt, ki már évek óta nem is látott gyakorlatot, oly önbizalmatlanul viselkedik a másnapi exercitozásnál, hogy az ezredes úr tel­jesen igazoltnak látja az általa mondott fogadj Istent. De ha ügyes a tartalékos tiszt,­­ még rosszabb, mert ezt róla úgy sem ismerik be, s csak újabb, s komplikáltabb próbákra teszik, míg végre valahogy sikerül neki elkövetni a várva várt­­ libát. Azután jönnek az oktatások. Egy­­egy kadét, egy-egy fiatalabb tényleges hadnagyi, sőt egy-egy altiszt lesz a szána­kozó felsőbbség által a szegény tudat­lan, tehetetlen tartalékos tiszt beokta­­tására a front előtt fölhíva. Szavahihető tisztek beszélik, hogy egy fiatal magyar mágnás tartalékos huszártisztet parancs­noka az egész legénység közderültsé­gére a szakaszvezetőre bízott: „vigye a hadnagy urat valahova félre, s tanítsa meg, mi a dolga.“ Mennyire emelik az ilyen esetek a tartalékos tisztek tekintélyét a legény­ség előtt, az képzelhető. Ámde minden áron be kell bizonyítani a tartalékos tisztek hasznavehetetlenségét; ez a cél, mely a kissé kíméletlen, s reglement­ellenes eszközöket szentesíti. A keservessé tett 28 napi szolgá­lat után az ezredes úr a tartékos had­nagy úrnak ismét kijelenti, a­mit az első nap már mondott: a hadnagy úr, mint fájdalom a tartalékos tisztek álta­lában, semmit sem tudott, s ha egyál­talán merészelnénk a tartalékos tiszt urakkal háborúba menni, akkor bizo­nyos, hogy rémséges vereséget szenve­dünk, de ennek egyedül a tartalékos tisztek lesznek az okai. E kellemetes búcsú után a tartalé­kos tiszt visszamerül a polgári életbe s el van rá készülve, hogy egy szeren­csétlen háborúnak ő lesz a még sze­rencsétlenebb bűnbakja. És az is lesz. Az ellenszenv, melylyel a hadsereg a tartalékos tisztekkel mai napság már bánik, sok keserű gyümölcsöt terem. Egyike e gyümölcsöknek mindenekelőtt az, hogy a tartalékos tisztek rövid idő múlva csakugyan nem fognak tudni semmit. Mert hiszen abból, hogy tiszti rangját komolyan nem veszik, tévedé­seiket szégyenletes, szánalmas helyze­tekbe hajszolják, örökre javíthatlannak és hasznavehetetlennek kiáltják ki,­­ soha senki hadi mesterséget megtanulni nem fog. Egy másik gyümölcse lesz ez el­lenszenvnek az egész nemzet újabb el­­keserítése a hadsereg ellen. Pedig az idők olyanok, hogy erre sincsen szükség. Midőn pedig jelen sorainkkal a cs. kir. tartalékos tisztek helyzetének tart­hatatlanságát minden izgalom és min­den izgatás nélkül feltártuk, kérjük a kormányt és az együtt ülő delegációt, fordítson egy kis gondot erre a kér­désre. Mert cifra cáfolatot lehet írni, vagy mondani cikkünkre, de azért min­den tartalékos és minden tényleges tiszt jól tudja, hogy nincsen ebben egy tényre vonatkozó állításunk sem, a­mi ne volna igaz. És ha van a kormánynak, vagy mia lesz a hatalmas többségű új parlament­nek súlya és befolyása Bécsben az ud­varnál, ne késsék azt érvényesíteni, búja rá az egyetlen tekintélyt, melyet a cs. és kir. hadsereg elismer, hogy a tisztikar ténylegesen szolgáló felével hallassa beteg szavát s szüntesse be a tartalékos tiszti­ BUDAPESTI HÍRLAP, (308. sz), 1887. november 8.

Next