Budapesti Hírlap, 1887. november (7. évfolyam, 301-330. szám)
1887-11-08 / 308. szám
2 cer“, nem méltó a „császár kabátjá“nak viselésére ? Miért ? Mert a hadseregben a tartalékos tiszti intézmény ügye elveszett. Mert katonai körökben a tartalékos tiszti intézmény teljes megdöntésére törekesznek. Tekintve egy háború eshetőségét, e törekvés oly mérvű könnyelműség, amelyet csak a legvakabb ellenszenv sugallhatott. A mozgósított haderő még a tartalékos tisztek mai száma mellett is erős tiszthiányban szenved s a tartalékos tisztek kiölése után roppant tömegeket kell majd műveletlen altisztek bölcseségére és becsületére bizni. íme, ez az értelme az uniformistilalomnak katonai szempontból. Polgári szempontból e tilalom majdnem helyeselhető. Végre is a polgár legyen polgár testestöl-lelkestől, s becsülje polgári kabátját annyira, hogy a kétszínű posztó viselhetése által magát fölemelve, különösen megtisztelve ne érezze. A legjobb ízlésű s legtágabb látkörű tartalékos tisztek eddig se igen parádéztak egyenruháikban, ha nem volt „muszáj.“ De épen azok, akik a tényleges tisztikarhoz ízlésre, fölfogásra legközelebb álltak, akik legnaivabban ragaszkodtak polgárkorukban is a hadsereghez, azok viselték előszeretettel és nemcsak „muszáj“-ból a katonaruhát. Most ezek is ki vannak ábrándulva katonaszerelmükből. Polgári szempontból azt mondhatjuk rá: hála isten ! Az uniformis-tilalom nem az egyedüli szimptómája a hadsereg tartalékostiszt-ellenes mániájának. A cs. kir. hadseregnek, illetve tisztikarnak van egy orgánuma: a „ Wehrzeitung“. Ez a katonai szaklap magas protekciónak örvend és soha sem tartalmaz olyast, ami a döntő katonai köröknek ellenére van. Ha tükre a felsőbb, irányadója az alsóbb tisztikörök hangulatának. Már most aki azt hiszi, hogy e katonai szaklap tudományos hadi teóriákkal vesződik, melyek praktikábilissé téve alkalmasak lesznek a közelgő háborúban a muszka tönkreverésére, az nagyon csalódik. Nem, mostanában ennek az újságnak is az a legnagyobb baja, hogy vannak a hadseregben tisztek, akik egy évi szolgálat, s egyetlenegy vizsga után kapják meg az aranybojtot. „Die Stellung des Kadéten in der k. k. Armee“, e cím alatt rejtőzik e lapban a tartalékos tisztek ellen való agitáció. Tessék megtekinteni az ez évi májusban megjelent számokat. Régi osztrák katonai módra egy gondolattal nagyon is megkésve, ma veszi csak észre e bölcs újság, hogy ugyanaz a k. k. berufs-kadét, ki az egyéves önkéntest abrichtálja, egy év múlva ugyanannak az önkéntesnek, ki már ekkor tartalékos tiszt, szalutálni tartozik. Nemkülönben azon is kesereg, hogy háború esetén egy-egy rangidősebb tartalékos hadnagy parancsot osztogathat egy nálánál rangban fiatalabb berufslieutenantnak. Több számon és folytatáson át bizonyítgatja be a „Wehrzeitung“, hogy ez milyen igazságtalan és vérlázító állapot. Természetesen az a dal vége, hogy ezen a tűrhetetlen sérelmen mielőbb és azonnal, de mindenesetre gyökeresen segíteni kell. Hogyan ? Azt a „Wehrzeitung“ sem kívánhatja s nem is képzelheti, hogy ez „igazságtalanság“ elhárítása végett minden tartalékos tiszti kinevezésnél valamennyi kadétot, ki már magasabb volt rangban a tartalékos tisztnél, mikor az mint önkéntes közember a seregbe lépett, kinevezzenek a hadnagyi rang átugrásával föhadnagygyá, csakhogy egykori alattvalója fölött a magasabb ranguságot megtartsa. így azután persze minden berufs hadnagy rögtön kapitánynyá, minden főhadnagy őrnagygyá — és így tovább — ugranék ugyanekkor elő, nehogy a rangkülönbség folytonosságán csorba essék. A „Gerolsteini nagyhercegnő“ ezen előléptetési szisztémája bizonyára rögtön közkedveltségivé tenné a tartalékos tiszteket a „berufs“-tisztek között; — de végre is, bár sok abszurdumra van pénze a hadügyi budgetnek, erre már mégse volna. Nem, az „igazságtalanság“ elhárításának eme kellemetes módjára a „ Wehrzeitung“ sem gondol. Arra gondol csupán, amire az uniformis-tilalom kiadói, amire a cs. és kir. tényleges tisztek 90 százaléka, el kell törülni a tartalékos tiszti intézményt. Harmadik világos jele annak, hogy e szándék a hadsereg irányadó köreiben megvan, az a bánásmód, melyben a tartalékos tisztek legutóbbi bevonulásaik alkalmával tényleges állománybeli fölebbvalóik által részesítettek. Nem személyes sértésekről, üldözésekről van itt szó. A cs. és kir. tisztek vannak annyira jómodoru férfiak, hogy egy-egy tisztességes fiatalembert még akkor sem sértegetnek szolgálaton kívül, ha az tartalékos tiszt. A tartalékos tisztek nagy része ezt el se tűrné, de ez irányben még csak panaszuk sincs. Hanem a szolgálatban, ott ma már a tényleges tisztek főbbjei és különösen az irányadó csapatparancsnokok nagyobbára csak azt demonstrálják a tisztikar és legénység előtt, hogy a szerencsétlen bevonult tartalékos tiszt tudatlan, ügyetlen, nevetséges — szóval hasznavehetetlen, így volt ez az idén mindenütt. Mintha valami titkos utasítás szerint járna el a monarchiában minden csapatparancsnok, kihez tartalékos tiszt vonul be. A tartalékos tisztek elkedvetlenedése mindenfelé általános. A bevonulás első napján, a jelentkezésnél dugja „gehorsamst“ zsebre a szerencsétlen rezerv-hadnagy, hogy az ezredes úr tudja, miszerint a hadnagy úr teljesen képtelen lesz egy tiszthez kötött igényeknek megfelelni, mert elszomorító és egy háború eshetőségére gondolva, kétségbeejtő, mily keveset tudnak a tartalékos tisztek általán. Egyébiránt majd meglátjuk holnap a gyakorlaton. Ily biztató kezdet után természetes, hogy a tartalékos tiszt, ki már évek óta nem is látott gyakorlatot, oly önbizalmatlanul viselkedik a másnapi exercitozásnál, hogy az ezredes úr teljesen igazoltnak látja az általa mondott fogadj Istent. De ha ügyes a tartalékos tiszt, még rosszabb, mert ezt róla úgy sem ismerik be, s csak újabb, s komplikáltabb próbákra teszik, míg végre valahogy sikerül neki elkövetni a várva várt libát. Azután jönnek az oktatások. Egyegy kadét, egy-egy fiatalabb tényleges hadnagyi, sőt egy-egy altiszt lesz a szánakozó felsőbbség által a szegény tudatlan, tehetetlen tartalékos tiszt beoktatására a front előtt fölhíva. Szavahihető tisztek beszélik, hogy egy fiatal magyar mágnás tartalékos huszártisztet parancsnoka az egész legénység közderültségére a szakaszvezetőre bízott: „vigye a hadnagy urat valahova félre, s tanítsa meg, mi a dolga.“ Mennyire emelik az ilyen esetek a tartalékos tisztek tekintélyét a legénység előtt, az képzelhető. Ámde minden áron be kell bizonyítani a tartalékos tisztek hasznavehetetlenségét; ez a cél, mely a kissé kíméletlen, s reglementellenes eszközöket szentesíti. A keservessé tett 28 napi szolgálat után az ezredes úr a tartékos hadnagy úrnak ismét kijelenti, amit az első nap már mondott: a hadnagy úr, mint fájdalom a tartalékos tisztek általában, semmit sem tudott, s ha egyáltalán merészelnénk a tartalékos tiszt urakkal háborúba menni, akkor bizonyos, hogy rémséges vereséget szenvedünk, de ennek egyedül a tartalékos tisztek lesznek az okai. E kellemetes búcsú után a tartalékos tiszt visszamerül a polgári életbe s el van rá készülve, hogy egy szerencsétlen háborúnak ő lesz a még szerencsétlenebb bűnbakja. És az is lesz. Az ellenszenv, melylyel a hadsereg a tartalékos tisztekkel mai napság már bánik, sok keserű gyümölcsöt terem. Egyike e gyümölcsöknek mindenekelőtt az, hogy a tartalékos tisztek rövid idő múlva csakugyan nem fognak tudni semmit. Mert hiszen abból, hogy tiszti rangját komolyan nem veszik, tévedéseiket szégyenletes, szánalmas helyzetekbe hajszolják, örökre javíthatlannak és hasznavehetetlennek kiáltják ki, soha senki hadi mesterséget megtanulni nem fog. Egy másik gyümölcse lesz ez ellenszenvnek az egész nemzet újabb elkeserítése a hadsereg ellen. Pedig az idők olyanok, hogy erre sincsen szükség. Midőn pedig jelen sorainkkal a cs. kir. tartalékos tisztek helyzetének tarthatatlanságát minden izgalom és minden izgatás nélkül feltártuk, kérjük a kormányt és az együtt ülő delegációt, fordítson egy kis gondot erre a kérdésre. Mert cifra cáfolatot lehet írni, vagy mondani cikkünkre, de azért minden tartalékos és minden tényleges tiszt jól tudja, hogy nincsen ebben egy tényre vonatkozó állításunk sem, ami ne volna igaz. És ha van a kormánynak, vagy mia lesz a hatalmas többségű új parlamentnek súlya és befolyása Bécsben az udvarnál, ne késsék azt érvényesíteni, búja rá az egyetlen tekintélyt, melyet a cs. és kir. hadsereg elismer, hogy a tisztikar ténylegesen szolgáló felével hallassa beteg szavát s szüntesse be a tartalékos tiszti BUDAPESTI HÍRLAP, (308. sz), 1887. november 8.