Budapesti Hírlap, 1888. augusztus (8. évfolyam, 212-241. szám)

1888-08-02 / 213. szám

Budapest, 1888. Vill. évfolyam 213. sz. Csütörtök, augusztus 2. Budapesti Hírlap Előfizetési­­Irat: Égisz évre 14 frt, féltre 7 frt, negyedévre 3 írt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Gyukássi József. Szerkesztőség, és kiadóhivatal: IV. Kalap­ utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. „Kulturkampf in Ungarn.“ Budapest, aug. 1. Nem tudunk róla semmit, de a honi, a bécsi és a külföldi német lapokban olvassuk, hogy kultúrharc van Magyar­­országon. Míg Tisza­keszten, Trefort pedig a Szepességen, vagy Iseidben hű­­selnek, a magyar nép csöndesen arat, hord és csépel, a papok pedig miséz­nek, keresztelnek és temetnek, azalatt a német újságok vallásháborút hirdet­nek Magyarországon, mely állítólag a prímás és a kormány közt dúl és folyik, de melyről idehaza senki sem tud sem­mit. Azt régen tudjuk, hogy Simor és Trefort egymást csak keresztény türe­lemmel szeretik s nézeteikben a püs­pöki kinevezésekre, a papi kongrua-kér­­désre, a katolikus alapítványokra nézve stb. nem egyeznek, de hogy e miatt most keletkeznék kultúrharc, mikor idáig nem volt, az új előttünk. S iga­zán nem hiszszük, hogy a súlyosan be­teg Trefortnak, nyugalom helyett, éppen most kedve kerekedett volna az egy­házzal összeveszni, vagy hogy az öreg prímás, ki idáig, húsz év óta, kerülte és elkerülte a politikát és a viszályt, éppen most igyekezzék az államnak hadat üzenni. Mindenesetre Tisza és Simor a rokonszenv és bizalom minimumával viseltetnek egymás iránt, a prímás a jelen kormánynyal szemben részint nyílt, részint csöndes oppozícióban áll, a­mi köztudomású, hanem azért idáig meg­fértek egymással s ezentúl is meg fog­nak férni, mert két okos ember, egyik az állam, másik a reá bízott egyház érdekeit nem akarja kockáztatni. Simor hagyja Tiszát az államot kormányozni s nem tesz ellene semmit, föltéve, hogy a katolicizmus jogait és érdekeit nem sérti, viszont Tisza a prímás politikai passzivitását nem bánja s a katolikus egyház kormányzati ügyeibe nem szo­kott beavatkozni. Hát hol van itt a kultúrharc? A­mily békésen megfér egymással, jó messze egymástól Ma­gyarországon Debrecen és Esztergom, úgy el vannak háború nélkül Tisza és Simor. Hanem a német újságíróknak nincs kedvesebb témájuk a világon, mint a „Kul­turkampf/4 Azt keresik, csak „Kultur­­kampfot44, minél több „Kulturkampfot44, hogy lehessen veszekedni. Egy hecc a magyar prímás ellen oly szép téma a bécsi és berlini közönségnek. Először jön a budapesti távirat, azután a bu­dapesti „eredeti44 levél, végül a vezér­cikk. „Sok zaj semmiért44, mondaná Shakespeare, ha német lapokat olvasna. S mivelhogy a bécsi hírlapoknak van­nak budapesti fióklapjaik, a német és magyar nyelven irt bécsi lapok, me­lyek Magyarország fővárosában jelen­nek meg, — hát ezeknek is rögtön megtetszett a „Kultúrharc Magyaror­szágon.14 Felfújták a hólyagot, néhány bab­szemet tettek bele, azzal csörömpölnek s azt mondják, hogy mennydörög. Pennánk hegyével a hólyagot meg­bökjük és összeesik. A lármás babsze­mek ártatlan kis históriák. Ilyen van három : a per a kor­mány és a prímás közt a pisetum és a tanulmányi alaphoz követelt tízezer fo­rint évi járulék miatt, a nagyszombati érseki tanítóképezde vizsgáján a tan­­felügyelő részvéte , Léda prímási titkár elbocsátása. Háború-kérdések, vagy háború­ ese­tek ezek ? Érdemesek arra, hogy itt a vallásbéke forogjon szóba ? Lássuk sorjába : A pisetum a prímások régi joga, hogy a körmöci aranyok bizonyos há­nyadrésze őket illette — az alkotmá­nyos kormány a körmöci pénzverde jö­vedelmeiből nem adott részt a prímás­nak, viszont a prímás megtagadta és évek óta nem fizette meg a tanulmányi alapnak a Mária­ Terézia idejéből lekö­tött évi járadékot. Ebből per foly, egy vagy kettő, a szerint, hogy a múlt szá­zadbeli okiratok szerint a kétféle fize­tési kötelezettség összefügg-e, vagy sem, az épp oly mellékes a közönség ítélete szempontjából, mint az, hogy ki nyeri meg a pörüket? A kinek a biró meg- A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. . . Százéves emberek. Irta Flammarion Kan. ill. A francia akadémia legvénebbje, Chev­­reuil, augusztus 31-én élete százharmadik esz­tendejébe lép. Vele egyivású ember egész Pa­risban csak iíz van: hat asszony és négy férfi. A százéves emberek száma sokkal keve­sebb, mint azt rendszerint hiszszük. A fiatal nők kacérságból szívesen tagadnak le maguk­ról egy pár esztendőt. Az öregek hiúsága vi­szont az, hogy tódítják éveik számát, szeretik, hia az ifjabbak kegyeletesen csodálják vénsé­­göket. Ha nyolcvanas öregektől a még időseb­bek, a száz év körül járók kora felől tudako­zódunk, a válasz többnyire túlzás. A kérdezet­tek maguknál mindig vénebbnek ismerve amaz aggokat, könnyen mondanak többet a valónál. E képen két oly sok embernek százéves hite ; elősegíti különben e tudításokat a bibliai ha­gyományokhoz való ragaszkodás is. Pedig az első pátriárkák mesés vénségét hirdető följegyzések mellett ott van a magá­nak Mózesnek tulajdonított 90-ik zsoltár, a­mely úgy beszél az emberek átlagos koráról, hogy aláírhatja minden századunkbeli demográ­fus is : „A mi esztendőinknek napjai hetven esztendő, vagy mennél feljebb, nyolcvan esz­tendő , és azoknak szinte a java is nyomorú­ság és fáradság, mely mikor hirtelen elmúlik, elrepülünk.“ E zsoltárból az tűnik ki, hogy szerzője inkább volt hajlandó az emberi életet rövidnek, mint hosszúnak tartani. A bajorországi statisztikai hivatal feje volt, 1871-ben, az első, a­ki a népszámlálás alkal­mával külön rovatot juttatott a százéves em­bereknek. Az eredmény az lett, hogy Bajor­országban 37 százesztendős él. Az anyaköny­­vek pontos megvizsgálásából azonban az tűnt ki, hogy az országban voltakép csak egyetlen egy van, a­kiről hitelesen be lehet bizonyí­tani, hogy százévesnél idősebb­ egy asszony. Ugyanez idő tájt hasonló kutatást tartot­tak Kanadában, mely régóta híres lakói hosz­­szúéletűségéről. Nem kevesebb, mint 421 száz­esztendős embert írtak össze. A hiteles okmá­nyok alapján végzett ellenőrzésből kiderült, hogy Kanada földén századévet élt öreg csak 9 van: 5 férfi és 4 asszony. Franciaországban is külön rovatba fogták az 1886-iki népszám­láláskor a százéveseket és az eredmény 184 lett. A kormány ezután elrendelte, hogy a polgármesterek vizsgáltassák meg az illetők keresztleveleit. Mindjárt az első próba kiderí­tette, hogy 101 ember igaz ok nélkül került a százévesek rovatába, vagy a hiú vének mond­ták magukat idősebbnek a valónál, vagy a népszámlálást végező tévedett. A 101 közül 41 legalább 90 éves volt; három fiatalember (25, 30 és 31 esztendősek) tréfából iratkozott be százévesnek; belekerült a százados vének sorába egy hat éves gyermek is, mert szüle­tése évét téllhibából 1880. helyett 1780-nak írták. 48 ember úgy jutott a Matuzálemek közé, hogy a népszámláló az „ismeretlen ko­rúak“ rovata helyett a szomszédos „száz és több évesek“ rubrikájába jegyezte őket puszta szórakozottságból. A statisztikai hivatalba csak 16 ember felöl küldtek be olyan hiteles okmányt (ke­resztlevelet, katonai elbocsátást stb.) a mely kétségtelenül igazolta az illetők százévesnél idősebb voltát. Ezek között van bizonyos Ri­bas József, a­ki San Estevan de Litera spa­nyol községben született és 1770. augusztus 20-án kereszteltetek meg, tehát 1886-ban 116 éves 9 hónapos volt. Ez az öreg Tarlesben él (vagy legalább élt 1886-ban), ötvenéves korá­ban házasodott meg, hét gyermeke lett és százéves volt, mikor özvegységre jutott. Ha­csak nem valamelyik idősebb testvére kereszt­­levelét leír­j­a, ami nem valószínű, mert későbbi okmányai is igazolják korát, ez a Ribas való­­sággal megérte ezt a rendkívüli vénséget. A többi, szám szerint 82 százéves kora 100 és 105 év között ingadozik. Egy özvegyasszony 112 évesnek mondja magát, de állítása nem bizonyos. Ez öregek között a nők vannak többségben: 52 nő, 31 férfi. Egy 103 éves asszony, Rosztkovszkina, született Mazurkievic, II. Szaniszló, az utolsó lengyel király kamará­sának leánya s egy mérnökkari tábornok nő­vére ; férjével, ki kapitány volt, mint őrnagyi rangú sebész küzdötte végig a lengyel sza­badságharcot. Tizenkét csatában vett részt és kétszer sebesült meg. Ma is él, a havi 60 frank­ból, melyet a francia kormány ad neki. A leg­több százéves nagy szegénységben tengődik. Nem túlozok, ha azt mondom, hogy Fran­ciaországban jelenleg ötven-egynehány százesz­tendős és idősebb ember él. A régi statiszti­kákból számítva, e szerint minden 18,800-dik ember érte meg a múlt század utolsó három évtizedében születettek közül a száz esztendőt. Vájjon ilyen lesz-e a mi generációnk aránya? Tizennyolcezernyolcszáz közül az az egy lenni, ahhoz nagy szerencse kell. De vájjon sze­rencse-e az? Az ó­kor bölcsesége azt mondja, hogy azokat szeretik az istenek, a­kik fiatalon halnak meg. Mai számunk 12 oldal.

Next