Budapesti Hírlap, 1888. november (8. évfolyam, 302-331. szám)

1888-11-08 / 309. szám

Budapest, 1888. Vil­. évfolyam 309. sz. Csütörtök, november 8. Budapesti Hírlap Előfizetési árak*. Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 7 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és finnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukássi József. Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV. Kalap­ utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám óra helybeli 4 kr. vidéken 5 kr. Porosz képviselőválasztások. Budapest, nov. 7. A német vezérállam országgyűlést választott. Németország alkotmánya ta­lán még komplikáltabb, mint Ausztria és Magyarországé, mert van ott egy legfőbb birodalmi tanács, élén a kan­cellárral, melyben az államok kor­mányaik által vannak képviselve; az­után van a birodalmi gyűlés, általános szavazati jog alapján közvetlenül vá­lasztva egész Németországból; itt ho­zatnak a birodalmi törvények; azután vannak az országgyűlések két és egy kamara­rendszerrel, vagyis a bajor, szász, hesszeni stb alkotmányok megannyi minisztériummal ; vannak birodalmi adók és országos adók, birodalmi és or­szágos budgetek és törvények; végül még tartoményegyűlések is vannak min­denfelé, melyek­ az osztrák tartomány­­gyűléseknek felelnek meg joghatáskö­rükre nézve. Nem csoda tehát, ha Né­metországban sokszor van választás és sok a párt. A parlamentarizmus pedig nem bírt gyökeret verni. A porosz országgyűlés, bár kül­­ügyekkel és hadügyekkel nem foglalko­zik, a német belpolitikára nézve a bi­rodalmi gyűlésnél fontosabb. Ugyanis Poroszország irányadó egész Németor­szágra nézve politikai tekintetben s a pártélet ott fejlődik ki leginkább. A po­roszok exkluzivitása és hegemonikus önérzete oly nagy, hogy maga a német császár is porosz királynak érzi magát első­sorban s azután németnek s igy érez valamennyi porosz. A porosz urak­­h­áza a legarisztokratikusabb testület a nagy birodalomban s tekintélye a ber­lini reakcionárius udvari- és kormány­körökben mérvadóbb minden más tes­tületénél. A porosz képviselőház közve­tett választásokra lévén fektetve, a vi­lág összes képviselőházai között a leg­­konzervatívebb, dacára a sok pártnak, mely ott egymással veszekszik, dacára a legélesebb oppozíciónak, a kormány ellen némely párt részéről, alapjában, egy csekély töredéket kivéve, az egész ház konzervatív. Lehet-e állítani, hogy a katolikus centrum­párt ne lenne konzervatív, da­cára annak, h­ogy a protestáns kor­mánynak opponál, hiszen az ultramon­­tanizmus elvei csak nem tekinthetők szabadelveknek. A lengyel mágnások nemzeti és vallási oppozíciója, bár­mennyire elkeseredett, épp oly kevéssé radikális, mint ama welfeké, kik Hanno­ver királyság helyreállítását követelik, legitim ragaszkodásból a Welf-dinasztiá­­hoz. De, sőt a nemzeti szabadelvűek nagy pártja is úgy ismeretes, mint kor­mány­párt s a porosz udvari liberaliz­­mus bizonyára ártatlan a szabadság elő­mozdításában. Ez a párt inkább nem­zeti, mint szabadelvű s csak azért nem konzervatív, mert inkább polgári, sem­mint nemességi párt s csak azért nem ultramontán, mert orthodox protestáns. Valóban szabadelvű a 438 képvi­selő közül csak ama 29, kiknek vezé­rük Richter, Bismarck nagy ellensége. S e párt az új választásoknál ismét vesztett, mert azelőtt még voltak 44-en, s most megfogytak tizenöttel. Nem ked­­vez nekik II. Vilmos császár uralkodása. Ha III. Frigyes életben marad, e párt gyorsan megnő a városokban és iparos kerületekben , de a szabadelvű császár halála hosszú időre eltemette remé­nyeit. Mindazonáltal e párt erős, ha nem számban, szellemben ; az által is erős, hogy a császár gyűlöli s a kor­m­­ány üldözi, az által is, hogy Berlin népe e párthoz ragaszkodik és sajtóját, az egyedüli függetlent, olvassa Német­ország. Külpolitikában e párt nem nyom semmit, tehát reánk nézve kö­zömbös. Németországban azonban ez a konfliktus pártja, mely császárral, kancel­lárral, udvarral, arisztokráciával szembe száll , s a szabadság eszméit hirdeti, föl nem adja. Szocialista a porosz országgyűlésen egy sincs, bár Poroszországban van mil­lió, de a közvetett választási rendszer folytán a porosz törvényhozásból a szo­ciáldemokrácia ki van rek­esztve, mig­­ten a birodalmi gyűlésen e töredék ott A BUDAPESTI ÍRLAP TÁRCÁJA Éjjel az alföldön. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. .— — Ne tessék már elmenni, hova gondol ilyen időben, holnap is ráér. — Köszönöm, de muszáj, várnak ; tudja, hogy mi az a „muszáj“ ? — Tudom bsz én, de annál még na­gyobb ar a „nem lehet“ , különben szeren­csés utat! S a szekér kicsörömpöl a kapun, döcög, rázódik a köves országúton , csendesen perme­tezik az eső, a sűrű, lomhán gom­oly­gó felhő­ket a napsugár nem veri át s noha még nem nyugszik le a nap, afféle clair-obscure dereng. A szelet a Mátra felfogja, csak a völgynyílá­­sokon csapódik néha egy heves légáramlat az utón keresztül, egyet süvölt, kifordítja az eser­nyőt hirtelen s aztán elmúlik, a hogy jött. S a szekér halad tovább, csendesen ereszkedik le a hegyekről s közeledik ama végtelennek látszó síksághoz, melyen szállongó ködnél egyéb alig látható ; a közelebbi helységek tornyai még valahogy kifehérítenek, de távo­labb már összefolyik a föld a borongós éggel, kocsik jönnek szemközt, maradnak mögöttünk, egyik teherrel megrakva döcög lassan, másik sebes ügetésben halad, mindenki elázva, kajla bajuszok, kifordított bimbák s a lehajtott ka­­lapszélről tintaszerü­lőre csörgedez a kocsi­kasba, így tart ez órásig, nincs már hegy sem elöl, sem hátul, elmaradoztak s a „tölté­sen“, a­hogy az alföldi a csinált utat nevezi, gördül a kerék s a ló patája egyhangúan csattog. Végre elértük az állomást, a­hol a ko­csis „kapat“, vagy etet másképen szólva. — Ott áll a város közepén a kövesdi piacon a vendéglő. Dörögve gurul be a szekér a kapu kikövezett boltive alá s tart az „állás“, a fe­dett félszer felé, mely telendös-teli van szeke­rekkel. Van ott felföldi palóc, „burcsikos“ — abroncsos és ponyvatetős-kocsijával, alföldi „ekhós“ szekér — négy karóra egy gyékény van feszítve a kocsi fölé, — apró hegyi ökrök,­­ lovastalyiga, ütösfogat, de nem szabolcsiasan, hanem koppantóra fogva, három hátul, kettő elöl, — hisz nem úré, Tatáról vagy Szent- Istvánról jött rajta egy matyó gazda tizedma­­gával, a fehérnépre méhkas-forma, tatár sü­veggel, a férfiak kalapján pávatoll, megcsinált virág, melyről kövér cseppekben gyöngyként lóg az eső, csak a kis tükördarab fényeskedik egyre a kalapon az elázott ékességek tövében, s ott nyüzsög, cihelődik kis helyen ember, állat, meghúzódva a paskoló eső elöl a félszer alá, taszigálódva, lármázva, zsörtölődve, sze­kerek jönnek-mennek, öt kocsi is igyekszik egyszerre a kapualján kifelé, pedig már el van állva s a kocsik összeakadnak, a lovak nyihognak, kirugdosnak, esik szitok és károm­kodás. Bent az ebédlőben bicskával lehetne vágni a füstöt s a sok átázott ködmell sűrű vízgőzt terjeszt maga körül. Előállott a szekér ismét s megy­ünk to­vább hazafelé, neki a széles alföldnek. Aköz­ben sötét lett, a köröskörül fekete a látóha­tár, csak nyugaton dereng még egy világos esik az égen s a csinált, köves ut fehérük előttünk, egyebet nem látunk. — Hó ! megálljanak ! tü­ledre térjenek, mert hozzádra nem férnek el . . . hangzik a sötétben s eltérünk füledre egy magasra rakott szénásszekér mellett, aztán soká semmi . . . majd kolompolás hallatszik, fehér lesz az út széltében, valami gulyát hajtanak vásárra, jön­nek aztán hosszú sorban gyalogemberek, kik a rossz időben esőtől elnehezült gúnyában ne­hezen cammognak s borízű hangon ordítanak valami nótafélét, melyben már több a pálinka, mint a poézis. Végre minden elcsendesül. Alvó falvakon haladunk keresztül, hol már a mécsvilág sem igen ég s haladunk a fehérlő után tovább a sötétben, mig aztán elfogy a fehérlő ut is, a lőcs mér nem zörög, érezhető, hogy a kerék mélyen süpped a lágy földbe s magasra vető­dik és mindegyreképen figyelmeztet egy-egy átázott agyagrög , sötét van, de tudjuk mi al­földiek, hogy Borsodból kiértünk s ez immár Heves vármegye. Azontúl lépésben haladha­tunk csak előre , hol valami tócsában locsogva ver habot a kerék, hol sürü pépben forog nagy nehezen, mely a küllők közét kitölti s fogja a kereket mint a vaskapocs, hol síkos az út, csúszik a kocsi ide-oda, egyszer nagyot hajlik, sülyed s a lovak megállanak. — Jancsi, te ? ! árokba mentünk, ugy­e ? S Jancsi az alföldi ember angoltverő fleg­májával rámondja : — Igenis, tekintetes uram. Tessék aztán leszállani s mikor azt hinné a jámbor utas, hogy lába a földet éri, akkor kezd csak igazán szállani lefelé,­­ nincs is már talán feneke a földnek, annyira átázott. S aztán haditanácsot tartanak, az úr meg a ko­csis, hogy hát hogyan is lehetne kimászni .mai számunk 12 oldal.

Next