Budapesti Hírlap, 1889. január (9. évfolyam, 1-29. szám)

1889-01-01 / 1. szám

BUDAPESTI HÍRLAP. (1. sz.) 1889. január Ti 2 vételek, kik gyakorlati eredményt ki­vívni képessk nem voltak. Egyik leg­nagyobb szerencsétlenségünk volt ön­hibánkon kívül, hogy több mint 300 évig nemzeti királyaink nem voltak; nem volt, ki megértette volna, hogy Ma­gyarországból úgy csinálhat magának nagy birodalmat és nagy hatalmat, ha magyarrá leszen, s a nemzetet ma­gyarrá teszi. Innen van, hogy Magyarországot 67, millió magyar, s 7 milliónál több nem-magyar lakja, Horvát- s Szlavon- országokat pedig nemzetiségileg telje­sen elvesztettük. Későn jött csak rá a nemzet annak teljes öntudatára, mily veszély fenyegeti életét. Azóta iparkodik magát fenntar­tani, s magyarságát fejleszteni; igyek­szik az idegennyelvü honpolgárokat a magyarságnak megnyerni, s a magyar nyelvre oktatni és szoktatni. E munká­jában is megháborittatott a szabadság- harc után következő lß esztendeig, Bach, Tlmn, Schmerling által, kiknek erőszakos germanizációja végtelenül ár­tott nemzetünknek, s káros hatását nagy nehezen bírtuk elenyésztetek Húsz év óta vagyunk szabadok, azóta követhetünk nemzeti politikát, csinálhattunk volna magyar politikát, ha akartunk és tudtunk volna. De bel- diplomatáink mindig jobban féltek a magyarositástól, mint a germanizáció- tól, s rettegtek hozzányúlni a nemze­tiségi kérdéshez, hogy abból mi min­denféle bajok származhatnak. így szü­lettek a nemzetiségi törvény, s a kü­lönféle autonómiák, protegáltattak a szászok, szubvencionáltattak a né­met és másfajta lapok , sőt a legnagyobb orákulum, mely előtt a magyar miniszterek hajlongtak, a „Pes­ter Lloyd“ lön. A hadsereg germa- nizált és germanizál tovább itt benn az országban; német tannyelvű intéze­teket tart fenn magyar pénzen, melyek­ben magyar és osztrák fiuk neveltetnek nem-magyar hazafiakká; sokáig pán­szláv és dákoromán egyesületek enge­délyeztettek s hivatalos felügyelet nél­kül türettek, némelyik ezek közül máig létezik és agitál. Hosszú idő telt el, inig végre 1879 ben kimondatott a ma­gyar nyelv kötelező oktatása az összes népiskolákban a Dráván innen, de még mindig ott vagyunk, hogy 16,500 nép­iskolából 5100-ban nem magyarul taní­tana]; s 2900-ban vegyes tannyelven, s bár a haladás meglepő, az eredmény még távolról sem elégséges, mert maga a kormány bevallja, hogy 4500 nem­magyar iskolában kevés vagy semmi eredménynyel nem járt a magyar nyelv köteles oktatása 87-ben. És e hiányos népoktatáshoz, ha hozzáfogjuk, hogy mennyit ront számtalan esetben az is­kolán a templom, hogy a hol a tanitó magyarul tanit, a pap németül, tótul, oroszul, oláhul, vagy szerbül prédikál s bánik a néppel; az állam hivatalos ok­mányait képező anyakönyveket is ide­gen nyelven vezetik s mind ezt a kor­mány ma is még üsszefont karokkal nézi: felgondolva ezeket, lehetetlen el nem keserednünk a magyar politikusok gyám oltalanságán. Bezzeg máskép tesznek az oroszok a balti tartományokban és Lengyelor­szágban s mert mindenütt oroszositot- tak, 80 milliós nemzet lettek; a poro­szok, kik csak az imént rendelték el, hogy Eszak-Selilezvigben minden nép­iskolában csak németül tanítsanak s csupán a kátét szabadjon kivételesen, a hol a hatóság megengedi, dánul taní­tani. A románok Romániában csángók­kal és bolgárokkal úgy bánnak, hogy kis idő múlva mind beolvasztják; a szerbek Szerbiában nem tűrnek más nyelvet, mint a szerbet, pedig vannak oláhjaik több százezer. De hiszen saját országunkban a liorvátok erőszakkal rászorítják a ? davoniai magyarokat és svábokat, hogy horvátokká legyenek s nem tűrnek meg magyar iskolát kö­zöttük; találnak rá ürügyet, hogy be­csukják. Avagy hol van még Európá­ban másik ah am, mely eltűrné az ide­gen ajkú gimnáziumokat Erdélyben s «-SSH sokkal, kik csattogva mentették villáikat a pöfögő töltelékekbe. Aznap szegény Wittenberg azt a madza­got ebédelte föl, melylyel a kolbász össze volt kötözve. Másnap rostélyosról hátrahagyott sült hagy­mában dőzsölt. Harmadnap fejedelmileg lakmározott egy öreg tyuk balszárnyán. Negyedik nap megszökött. Nem láttuk három hétig s azalatt újra én nyögtem az utolsó kosztos bus igáját. Három hét múlva újra megjelent. Én ra­gyogó arccal siettem eléje s már messziről ki­áltani, „hogy van, édes Wittenberg ur?“ — A r p á s i, kérem, Ái’pási — felelt mosolyogva — s a hivatalos lapnak egy pél­dányát előhúzta a zsebéből. Hátra tánto- rodtam. A nj’omorult Ai'pásira magyarosította a nevét. Diadalmas léptekkel az asztalfőhöz sie­tett, elfoglalta s a töltött káposztából, pokoli gunynyal, négy tölteléket vett. Nekem egy fél káposztalevél jutott. Másnap megszöktem. De a második ősz- hajszálam akkor már megvolt. A m á r c i u s i, 3-ik számú őszhajszála- mat attól a felfedezéstől való ijedtemben kap­tam, hogy — kopaszodni kezdek. S különös ! Éppen a barna hajszálaim kezdtek fogyni. A már egyszer megőszült hajszál magától sohase hull ki. Áprilisi) an kezdték rebesgetni Ba­ross miniszter korszakalkotó nagy tervét, a vasúti személyforgalom reformját, mely az uta­zást hallatlan olcsóvá teszi. — Jézus Mária ! az anyósom ezentúl 25 krajcárért bármikor feljöhet Pestre, — kiálték azonnal. Ettől támadt a negyedik ősz hajszál. Sőt ijedtségem oly nagy volt, hogy még a következő hónapban is keletkezett tőle egy ősz hajszálam. Az ötödik számú, a májusi. S hogy a hatodik, hetedik és nyolcadik nem ettől keletkezett, annak köszönhetem, hogy eszembe jutott, hogy én ép! oly olcsón elutaz­hatom előle. A hatodik hajszálamnak — sajnos — nincsen története. Ez magától keletkezett. Öregszünk. A hetediknek oka a júliusi meleg. Eltik­kadva, Összerogytam az utcán s nem tudom, meddig hevertem ott, mikor egyszerre csak elkiáltja magát valaki : „Jönnek a mentők !“ Ijedtemben rögtön magamhoz tértem. Mert borzasztó az, mikor egy egészséges eleven embert föl akarnák éleszteni. Ezúttal megme­nekültem a mentőktől, de az ősz hajszál nem maradt el. Augusztusban elverte a jég az én kis budai szőlőmet. Mellette van a szabómé. Az megmaradt, S még ón tartozom ennek az em­bernek 150 frt szabókontóval. 8-ik szál. Szeptemberben az ö szőlejét megette a filloxéra. Ennek én nagyon megörültem, amin ö nagyon megharagudott s pörrel behajtotta rajtam a tartozásomat, így az ö íilloxérája is engem evett meg. 9-ik szál. Októberben Töröknél felfedeztem egy egyebütt, melyekben 18 középiskolában nem az állam nyelvén nemzetiségi agitáto­rok neveltetnek. De mi ott, hol nem kellene, a hol nincs belőle haszna se az államnak, se a polgárnak, liberáli­sabb ak vagyunk a világ minden népé­nél, s irtózunk minden rendszabálytól, mely egész Európában divatos, csak­hogy esküdt ellenségeink ránk ne fog­hassák, hogy mi az idegen nemzetisé­geket elnyomjuk s erőszakkal magya­rosítunk. Mit ér? Nem teszszük, mégis mondják, sőt kiabálják Schulverein, s az egész szláv sajtó. A magyar hírlapirodalomnak évekig kellett unszolni a magyar kormányt, hogy magyar politikát "kövessen. Fé­lénken, lépésről lépésre, gyakran a kor­mány határozott ellenszenvével talál­kozva, haladott a magyarság ügye előre. Nagyot haladott mégis, kevésbbé a politikusok érdeme, mint a nemzet akarata és erejéből. Hát haladunk, és ha megállhatunk két generáción át mint magyar állam, azontúl meg fogunk élni a világon mint magyar nemzet, mert megvan a jó akarat a hon polgáraiban a csatlako­zásra, s komoly ellenállásra egyeseket s némely vidéket kivéve, nem találunk. Szívesen tanulnak az emberek ma­gyarul, s lesznek magyarokká önként. Csak kevesebb volna magyar uraink­ban az indolencia, hogy befolyásukat a községben, az egyházban és birtokai­kon jobban érvényesítenék. , Teljes eredmény azonban elérhető nem lesz mindaddig, mig az állam, az egyház és a társadalom kezet nem fog­nak s minden téren e célra nem mű­ködnek közre. Az egyházak vagy csat­lakoznak, vagy kényszeríteni keŰ őket, az államnak pedig nem szabad folyto­nosan megalkudni, oly föfontosságu kér­désekben is engedni, azaz a fegyvert lerakni, minő a nyelv-kérdés a hadse­regben. A hol az állam még ennyire gyáva, ott egyesek hősisége nem fog győzelmet arathatni. De azért nem csüggedünk, nem is ilyen cimii olajat: „Nincs többé őszhaj.“ Szor­galmasan kezdtem használni s kétweljók! nem­csak az októberi, de a novembert hajszálam is megőszült tőle. , Decembertől már semmi jót se vártam. És csakugyan, a közepe táján behív magához a hivatalfőnököm, leolvas elém 42.000 frtot s felszólít, hogy vigyem el a vámházba. — Uram ! én családapa vagyok, ne te­gyen szerencsétlenné. — Csak vigye el. — Nem, azt nem tehetem. Miért akar engem tönkretenni ? — Hogyhogy ? — Mert ha elvesztem, akkor azt mond­ják, hogy elsikkasztottam s becsuknak; ha pedig egyszerűen elsikkasztom, akkor is be­csuknak. Tehát mindenkóp becsukás a vége. — Hát adja át hiány nélkül. — Nem fogják elhinni, hogy hiány nél­kül átadtam. Még a vámházban is lehetetlen­ségnek, optikai csalódásnak fogják tartani. És becsukatnak. — Eh, elvégre megtörténhetik az a csoda is, hogy akad valaki, a ki nem sikkaszt. Vállalkoztam rá, de csak úgy, hogy az erkölcsnemesitő egyesület két vezórtagja ve­lem jött tanúnak. Az ármányos Dózsa kint állt a boltja ajtajába, de nem mentem be hozzá. Ez útban keletkezett a tizenkettedik ősz hajszálam. Ha öszülésem ily körülmények közt megy tovább, akkor, adj oh uram, a te szol­gádnak gyors kopaszodást és vele nyugal­mas életet. Sipnlüsz.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék