Budapesti Hírlap, 1889. november (9. évfolyam, 301-330. szám)
1889-11-22 / 322. szám
Budapest, 1889. I. évfolyam 322. sz. Péntek, november 22. Előfizetési árak: Egész évre 14 írt, félévre 7 írt, negyedévre 3 írt 50 kr., egy húra 1 írt 20 kr. Megjelenik midennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukássi József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. Kalap utca 16. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben a kr., vidéken 5 kr. ez. Kossuth Lajos polgárjoga, Budapest, nov. 21. Tiz évvel ezelőtt a Tisza-kormány törvénybe ígtatta, hogy, ha Isten élteti, 1889. év végével Kossuth Lajos, Magyarország volt kormányzója, magyar állampolgár lenni szűnjék meg, vagy pedig tartozzék kérni egy császári és királyi konzulátustól polgárjogának fenntartását. E kiátkozása Magyarország legnagyobb fiának a jelen században, élénk ellenvetésre talált akkor rögtön a függetlenségi párt részéről. Az agg hazafinak sok bánatot okozott a magyar törvényhozás e kíméletlensége, mert hisz azt mindenki tudhatta Kossuthról, hogy ő a törvény e rendelkezésének nem fog meghajolni, mert ez ránézve erkölcsi lehetetlenség. Ha ő bármely hatóságnál polgárjogának meghosszabbításáért jelentkezik, — ő a magyar polgárjogot kérje, ki polgárjogot szerzett a nemzet millióinak —, ez nem tenne egyebet, mint nyilvánosan a király alattvalójának jelenteni be magát, a nélkül, hogy kegyelmet kapott volna a halálra ítélt, a nélkül, hogy hazatérésre felszólíttatott volna a király, vagy kormánya részéről bármikor , a nélkül, hogy vele a kibékülés megkiséreltetett volna, mert ezt a korona tanácsosai a királynak soha nem ajánlották s mindezek dacára Kossuth vonja vissza büszke nyilatkozatát az inkompatibilitásról, hajolják meg, mint gyönge nádszál. Világos volt mindenki előtt, hogy Kossuth Lajos ezt nem teheti, hogy nem fogja tenni semmilyen módon. Miért hát Kossuthra kimondani a szörnyű büntetést, a neki legszörnyűbbet, hogy neki nincs hazája sehol a földön, mert ez a magyar haza, melyet újjáteremtett, fölszabadított, alkotmányt szerzett neki és dicsőséget — ez a magyar haza őt kitagadta, a száműzöttet tudva, akarva, hontalanná is teszik. Ez egy oly erkölcsi lehetetlenség, hogy az ész megdöbbenve, el sem tudja képzelni. Még ha politikai szükség diktálná, vagy a pártok égető szenvedélye, a történelem tudna ehhez hasonlót, de negyven éve múlt, hogy Kossuth külföldön bolyong s azóta aggastyán lett, ki a sir széléről pillant hazája felé s nemzetéért csak imádkozni képes , ha árthatna, sem ártana senkinek. Azt hitték talán, hogy Isten kegyelme nem tartja életben itt nehéz, hosszú esztendeig az akkor már öreg urat, de a messzelátó gondviselését megtartotta. És most ott áll a Tiszakormány esztelen és kegyetlen törvé- nyével, mint vádlott s a vádló nem Kossuth, hanem a magyar nemzet, melynek szivéből Kossuthot kitépni nem lehet. S a buta törvényben maga magát fogta meg a Tisza-kormány, mert nem tud hogyan szabadulni tőle. Érzi, hogy ha azt a kiközösítő szakaszt végrehajtja Kossuthon, oda szegődik azok sorába, kik a forradalom vértanúi fölött az ítéletet kimondották. Ettől visszariad s keresi az utat, hogy kikerülhesse a harcot Kossuth ellen. Eleinte Tisza megpróbálta Irányit rávenni, beszélje rá Kossuthot, hogy hajoljon meg a törvénynek, jelentkezzék Magyarországon, adja be írásban, hogy magyarnak született és hogy na mgyar akar maradni. Kossuth ez ajánlottot visszautasította. Már most a minisztertanács mittevő legyen ? A függetlenségi párt nem tehet egyebet, harcol Kossuthért a végső kimerülésig. Ezt tenni kötelessége. Követeli a törvény módosítását a házban és a házon kívül s a nép vele van a kormány ellen és a népnek igaza van s a kormánynak nincs igaza. Mert hogyan lehet megtagadni az állampolgárságot egy gonosztevőtől, kit bebörtönöznek ? Attól sem lehet elvenni. Megadja a törvény az elismerést midenkinek, hogy magyar, ki e földön született, annak a csecsemőnek is, mely szopik ; annak is, ki soha egy szót magyarul nem beszélt; a koldusnak, ki alamizsnát kér és a vándorcigánynak, ki nem tudja, van-e hazája. Mind magyar állampolgárok ezek s Kossuth Lajos ne legyen az többé ? Miért ne? Azért, mert egy paragrafuscsináló törvényjavaslatot készített A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Szerelem, amelynek haszna van. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Egy délután iskolatársaim, a kikkel együt jártam a tánciskolába is, látogatást csináltak nálam. Az apám, a kinek vendégszerető természete volt és a ki abban a hitben ringatta magát, hogy iskolai feladatainkat beszéljük meg, engedélyt adott arra, hogy a pincéből két kancsó forralt mustot hozathassak föl s hogy ennek az édes bornak a kínálásával adjam a házigazdát. így történt, hogy körülültük a családi asztalt és kezdetét vette a kacintgatás. Előttünk a két kancsóval, a poharakkal és a bőrszínű édes musttal, úgy tekintettük magunkat, mint dőzsölő cimborákat, akiknek a bortól fölenged a szívük és kinyílik a szájuk. Őszinte vallomásokkal rukkoltunk elő és én meglepetve, elkeseredve vettem észre, hogy mennyire semmi vagyok én és hogy mennyire kimagaslanak fölöttem a fiúk. Összezsugorodva ültem a széken és szájtátva hallgattam, mikor hevülő, boldog és boldogtalan szerelmeikről folyt 8» SZÓ* A Tüske Béni, aki két hónappal volt idősebb nálam és akinek tizenötödik születésnapját kevéssel azelőtt ültük meg, egész bizalmasan megvallotta, hogy őrült szerelmet érez a nevelőnőjük iránt és hogy vallomásával már nem sokáig fog késni, mert érzi, hogy viszontszerelem nélkül a halál torkában kellene menekülést keresnie. A Csapp Jóska, aki a legszelídebb fiuk egyike volt, vad szilajsággal hajtott föl egy pohár mustot és sötéten jelentette ki, hogy álmatlan éjszakák gyötrik, mert lángra gyűlt az unokahúgom bájai iránt, kijelentette, hogy e tölzhetlen állapot nem tártfiát soká s érzelmeit tudatja szive hölgyével, akinek válasza fog dönteni sorsa fölött. Kohn Izidor, aki szintén ott ült köztünk, egyenkint és együttesen , szavunkat vette, hogy hallgatni fogunk ; mikor azután mi ünnepiesen ígéretet tettünk és férfiszavunkat adtuk, hogy titkát nem áruljuk el, akkor elmondta, hogy szeret és szerettetik. Dobogó szívvel, elfojtott lélegzettel hallgattuk szavait, amelyek boldogságáról szóltak. Elmondta, hogy Ripsz Fánikát halálosan megszerette és szerelmét levélben tudatta vele; elmondta, hogy a választ huszonnégy óra alatt megkapta és abban a válaszban az ő boldogsága rejlett. És miután ez a válasz egész véletlenül nála volt, hát fel is olvasta. Arcunk kigyult, fantáziánk ereje kitágult és irigységünk támadt. Áhítattal, tisztelettel, csudálkozással néztük Izidort és vallatóra fogtuk, hogy a levélben mit írt, a leánynyal szemben mint viselte és mint viseli magát ? Bizalmasan elmesélt mindent s a Béninek, meg a Jóskának tanácsokat adott, biztatván őket, hogy vallomásaikkal ne habozzanak. Mikor az édes bor elfogyott, mikor igy a dőzsölésnek vége volt és mikor vendégeim elmentek haza , keserűen gondoltam arra, hogy a leghitványabb közöttük vagyok. Szemre- hányással illettem magam, a miért szivemben mindaddig nem gyújtottam föl a szerelem lángját s a miért szerelem nélkül,, közönyös butasággal éltem annyi ideig. És elhatároztam, a hogy szerelmes leszek, keresek egy isteni teremtést, a kin imádattal csüngjek, a ki elrabolja álmaimat, a kihez epekedő, szerelmes levelet irjak s a kinek kedvező válaszát a szivemen hordjam. Első gondom volt végigtekinteni aőismeréseim között, de ezek között egyet sem találtam olyat, a kit szenvedéseimre méltónak tartottam volna. Egyik részével haragban voltam, a másik részével meg nem foglalkozhattam komolyan, mert többször megdobáltam, megkergettem őket. Végig tekintettem a tánciskola nőnövendékei között is, de szintén eredménytelenül, mert egyet sem találtam közöttük olyannak, aki némi befolyással tudott volna lenni álmaimra. Bem, nem találtam, noha éreztem, hogy szeretnem kell. Rémülve gondoltam arra, hogy hátha nincs is szívem, vagy hátha márványból van ? És vágyakoztam mód fölött arra, hogy én is bizalmas vallomást tehessek barátaim előtt. Napok múltak el, míg megtaláltam ideálomat, első szerelmem, beteges, kényszeredett szerelmem tárgyát, a kit azután ábrándjaim közé fontam, a kit álmaim alakjai közé soroztam s a kire vonatkozólag kijelentettem, hogy vagy ü, vagy senki. Keresett, vágyott és végre föltalált ideálom a tánciskolát magába foglaló növelde német kisasszonya volt, egy, kissé elhízott, túlszőke hajú, majdnem férfias hangú, de legalább is huszonhatéves hajadon, aki kurtára vágva viselte a haját és szemüveget hordott. Ma sem tudom bizonyosan, hogy miért választottam éppen őt, de azt hiszem, hogy a kurta haja és a szemüvege tett rám különös hatást. Mikor igy tisztában voltam érzelmeim felöl és fogadást tettem, hogy annak idején oltárhoz vezetendem , sietve ke- Mai asámnak 14 oldal.