Budapesti Hírlap, 1889. november (9. évfolyam, 301-330. szám)

1889-11-22 / 322. szám

Budapest, 1889. I­. évfolyam 322. sz. Péntek, november 22. Előfizetési árak: Egész évre 14 írt, félévre 7 írt, negyedévre 3 írt 50 kr., egy húra 1 írt 20 kr. Megjelenik mi­dennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukássi József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. Kalap­ utca 16. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben a kr., vidéken 5 kr. ez. Kossuth Lajos polgárjoga, Budapest, nov. 21. Tiz évvel ezelőtt a Tisza-kormány törvénybe ígtatta, hogy, ha Isten élteti, 1889. év végével Kossuth Lajos, Ma­gyarország volt kormányzója, magyar állampolgár lenni szűnjék meg, vagy pedig tartozzék kérni egy császári és királyi konzulátustól polgárjogának fenn­tartását. E kiátkozása Magyarország legnagyobb fiának a jelen században, élénk ellenvetésre talált akkor rögtön a függetlenségi párt részéről. Az agg hazafinak sok bánatot okozott a ma­gyar törvényhozás e kíméletlensége, mert hisz azt mindenki tudhatta Kossuth­­ról, hogy ő a törvény e rendelkezé­sének nem fog meghajolni, mert ez rá­nézve erkölcsi lehetetlenség. Ha ő bár­­mely hatóságnál polgárjogának meg­hosszabbításáért jelentkezik, — ő a magyar polgárjogot kérje, ki pol­gárjogot szerzett a nemzet milliói­nak —, ez nem tenne egyebet, mint nyilvánosan a király alattvalójá­nak jelenteni be magát, a nélkül, hogy kegyelmet kapott volna a halálra ítélt, a nélkül, hogy hazatérésre felszólítta­­tott volna a király, vagy kormánya ré­széről bármikor , a nélkül, hogy vele a kibékülés megkiséreltetett volna, mert ezt a korona tanácsosai a királynak soha nem ajánlották s mindezek da­cára Kossuth vonja vissza büszke nyi­latkozatát az inkompatibilitásról, hajol­ják meg, mint gyönge nádszál. Világos volt mindenki előtt, hogy Kossuth La­jos ezt nem teheti, hogy nem fogja tenni semmilyen módon. Miért hát Kossuthra kimondani a szörnyű bünte­tést, a neki legszörnyűbbet, hogy neki nincs hazája sehol a földön, mert ez a magyar haza, melyet újjáteremtett, fölszabadított, alkotmányt szerzett neki és dicsőséget — ez a magyar haza őt kitagadta, a száműzöttet tudva, akarva, hontalanná is teszik. Ez egy oly erkölcsi lehetetlenség, hogy az ész megdöbbenve, el sem tudja képzelni. Még ha politikai szükség dik­tálná, vagy a pártok égető szenvedélye, a történelem tudna ehhez hasonlót, de negyven éve múlt, hogy Kossuth kül­földön bolyong s azóta aggastyán lett, ki a sir széléről pillant hazája felé s nemzetéért csak imádkozni képes , ha árthatna, sem ártana senkinek. Azt hitték talán, hogy Isten ke­gyelme nem tartja életben itt nehéz, hosszú esztendeig az akkor már öreg urat, de a messzelátó gondviselés­ét megtartotta. És most ott áll a Tisza­­kormány esztelen és kegyetlen törvé-­ nyével, mint vádlott s a vádló nem Kossuth, hanem a magyar nemzet, melynek szivéből Kossuthot kitépni nem lehet. S a buta törvényben maga magát fogta meg a Tisza-kormány, mert nem tud hogyan szabadulni tőle. Érzi, hogy ha azt a kiközösítő szakaszt végrehajtja Kossuthon, oda szegődik azok sorába, kik a forradalom vértanúi fölött az ítéletet kimondották. Ettől visszariad s keresi az utat, hogy kike­rülhesse a harcot Kossuth ellen. Eleinte Tisza megpróbálta Irányit rávenni, beszélje rá Kossuthot, hogy hajoljon meg a törvénynek, jelentkez­zék Magyarországon, adja be írásban, hogy magyarnak született és hogy na m­­­gyar akar maradni. Kossuth ez ajánlot­­tot visszautasította. Már most a minisztertanács mit­­tevő legyen ? A függetlenségi párt n­em tehet egyebet, harcol Kossuthért a végső kimerülésig. Ezt tenni kötelessége. Kö­veteli a törvény módosítását a ház­ban és a házon kívül s a nép vele van a kormány ellen és a népnek igaza van s a kormánynak nincs igaza. Mert hogyan lehet megtagadni az állampolgárságot egy gonosztevőtől, kit bebörtönöznek ? Attól sem lehet el­venni. Megadja a törvény az elismerést midenkinek, hogy magyar, ki e földön született, annak a csecsemőnek is, mely szopik ; annak is, ki soha egy szót ma­gyarul nem beszélt; a koldusnak, ki alamizsnát kér és a vándorcigánynak, ki nem tudja, van-e hazáj­a. Mind ma­gyar állampolgárok ezek s Kossuth La­jos ne legyen az többé ? Miért ne? Azért, mert egy para­grafuscsináló törvényjavaslatot készített A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Szerelem, amelynek haszna van. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Egy délután iskolatársaim, a kikkel együt jártam a tánciskolába is, látogatást csináltak nálam. Az apám, a kinek vendégszerető ter­mészete volt és a ki abban a hitben ringatta magát, hogy iskolai feladatainkat beszéljük meg, engedélyt adott arra, hogy a pincéből két kancsó forralt mustot hozathassak föl s hogy ennek az édes bornak a kínálásával adjam a házigazdát. így történt, hogy körülültük a családi asztalt és kezdetét vette a kacintgatás. Előt­tünk a két kancsóval, a poharakkal és a bőr­színű édes musttal, úgy tekintettük magunkat, mint dőzsölő cimborákat, a­kiknek a­ bortól fölenged a szívük és kinyílik a szájuk. Őszinte vallomásokkal rukkoltunk elő és én meglepetve, elkeseredve vettem észre, hogy mennyire semmi vagyok én és hogy mennyire kimagaslanak fölöttem a fiúk. Összezsugorodva ültem a szé­ken és szájtátva hallgattam, mikor hevülő, boldog és boldogtalan szerelmeikről folyt 8» SZÓ* A Tüske Béni, a­ki két hónappal volt idősebb nálam és a­kinek tizenötödik születés­napját kevéssel azelőtt ültük meg, egész bizal­masan megvallotta, hogy őrült szerelmet érez a nevelőnőjük iránt és hogy vallomásával már nem sokáig fog késni, mert érzi, hogy viszont­szerelem nélkül a halál torkában kellene mene­külést keresnie. A Csapp Jóska, a­ki a leg­szelídebb fiuk egyike volt, vad szilajsággal hajtott föl egy pohár mustot és sötéten jelen­tette ki, hogy álmatlan éjszakák gyötrik, mert lángra gyűlt az unokahúgom bájai iránt, ki­jelentette, hogy e tölzhetlen állapot nem tárt­­fiát soká s érzelmeit tudatja szive hölgyével, a­kinek válasza fog dönteni sorsa fölött. Kohn Izidor, a­ki szintén ott ült köztünk, egyenkint és együttesen , szavunkat vette, hogy hallgatni fogunk ; mikor azután mi ünnepiesen ígéretet tettünk és férfiszavunkat adtuk, hogy titkát nem áruljuk el, akkor elmondta, hogy szeret és szerettetik. Dobogó szívvel, elfojtott léleg­zettel hallgattuk szavait, a­melyek boldogsá­gáról szóltak. Elmondta, hogy Ripsz Fánikát halálosan megszerette és szerelmét levélben tudatta vele; elmondta, hogy a választ hu­szonnégy óra alatt megkapta és abban a vá­laszban az ő boldogsága rejlett. És miután ez a válasz egész véletlenül nála volt, hát fel is olvasta. Arcunk kigyult, fantáziánk ereje ki­tágult és irigységünk támadt. Áhítattal, tisz­telettel, csudálkozással néztük Izidort és val­­latóra fogtuk, hogy a levélben mit írt, a leány­nyal szemben mint viselte és mint viseli ma­gát ? Bizalmasan elmesélt mindent s a Béni­nek, meg a Jóskának tanácsokat adott, biztat­ván őket, hogy vallomásaikkal ne haboz­zanak. Mikor az édes bor elfogyott, mikor igy a dőzsölésnek vége volt és mikor vendégeim el­mentek haza , keserűen gondoltam arra, hogy a leghitványabb közöttük vagyok. Szemre-­­ hányással illettem magam, a miért szivemben mindaddig nem gyújtottam föl a szerelem láng­ját s a miért szerelem nélkül,, közönyös buta­sággal éltem annyi ideig. És elhatároztam, a hogy szerelmes leszek, keresek egy isteni te­remtést, a kin imádattal csüngjek, a ki elra­bolja álmaimat, a kihez epekedő, szerelmes le­velet irjak s a kinek kedvező válaszát a szi­vemen hordjam. Első gondom volt végigte­kinteni aőismeréseim között, de ezek között egyet sem találtam olyat, a kit szenvedéseimre méltónak tartottam volna. Egyik részével ha­ragban voltam, a másik részével meg nem foglalkozhattam komolyan, mert többször meg­dobáltam, megkergettem őket. Végig tekintet­tem a tánciskola nőnövendékei között is, de szintén eredménytelenül, mert egyet sem ta­láltam közöttük olyannak, a­ki némi befo­lyással tudott volna lenni álmaimra. Bem, nem találtam, noha éreztem, hogy szeretnem kell. Rémülve gondoltam arra, hogy hátha nincs is szívem, vagy hátha márványból van ? És vágyakoztam mód fölött arra, hogy én is bizalmas vallomást tehessek barátaim előtt. Napok múltak el, míg megtaláltam ideá­lomat, első szerelmem, beteges, kényszeredett szerelmem tárgyát, a kit azután ábrándjaim közé fontam, a kit álmaim alakjai közé so­roztam s a kire vonatkozólag kijelentettem, hogy vagy ü, vagy senki. Keresett, vágyott és végre föltalált ideálom a tánciskolát magába foglaló növelde német kisasszonya volt, egy, kissé elhízott, túlszőke h­ajú, majdnem férfias hangú, de legalább is huszonh­atéves hajadon, a­ki kurtára vágva viselte a haját és szem­üveget hordott. Ma sem tudom bizonyosan, hogy miért választottam éppen őt, de azt hi­szem, hogy a kurta haja és a szemüvege tett rám különös hatást. Mikor igy tisztában vol­tam érzelmeim felöl és fogadást tettem, hogy annak idején oltárhoz vezetendem , sietve ke- Mai asámnak 14 oldal.

Next