Budapesti Hírlap, 1889. december (9. évfolyam, 331-360. szám)
1889-12-04 / 334. szám
1889 december 4. BUDAPESTI HÍRLAP. (234 sz.) IRODALOM és MŰVÉSZET. Budapest, dec. 3. Művészeti pályázatok. — Levél a szerkesztőhöz.— Az a körülmény, hogy szobrászati s építőművészeti feladatok megoldása társadalmunknak mindig nagyobbodó szükségletét képezi, művészeti haladásunknak örvendetes jelensége;gaz a mód, mel- lyel több-kevesebb szerencsével e cél felé törünk, csakis helyeselni való, amennyiben mindinkább kezdik belátni egyesek úgy, mint testületek, hogy az ily feladatok terveinek vagy mintáinak beszerzésére a leghelyesebb, legcélravezetőbb itt a nyilvános pályázat hirdetése, — föltéve azonban, ha az két lényeges kívánalomnak eleget tesz; és pedig először, ha a hirdetés helyesen történik, másodszor, ha bizalmat keltő, mert ellenkező esetben többet árt, mint használ. Igen sajnos, hogy hol egyik, hol másik, leggyakrabban azonban mindkét irányban követnek el hibákat, művészetünk nem csekély kárára. Innen van, hogy pályázataink legtöbb esetben feltűnő részvéthiánynyal találkoznak, annak dacára, hogy Budapesten, hol az építőművészet jelenleg fénykorát éli, igen sok a tehetséges építész, annyira, hogy ha — különösen a fiatalabb generáción — nem vesz erőt bizonyos közönyösség, kedvetlenség, egy-egy nagyobb pályázatnál a szokásos 10—12 pályaterv helyett, számukhoz képest, 50—60-nak kellene beérkeznie. Helyes pályázati feltételek megállapítása nem könnyű feladat. Az utóbbi időkben történt hirdetéseknél a pályázatok — különösen a kívánt rajzlapok méreteit illetőleg — csaknem kivétel nélkül hibásak voltak. Hanem a pályázatoknál, melyeknél az eszme a fődolog, szükségtelen a résztvevők munkáját óriási méretek megkövetelése által szaporítani, miután kisebb méretű tervek sokkal könnyebben áttekinthető é s így célszerűbbek. Szükséges volna tehát a pályázat feltételeinek összeállítását mindenkor szakemberekre bízni, ami, különösen vidéken, nem igen szokásos, s aminek következményei nem is maradnak el. Van azonban még egy más, az előbbinél sokkal nagyobb hiba, melyet pályázatainknál kivétel nélkül tapasztalunk s a mely maga elegendő arra, hogy az eredményt kockáztassa. E hiba pedig nem más, minthogy a hirdetés, a kiírás nem kelt bizalmat, nem pedig azért, mert a bíráló bizottságok vagy csak egész általánosságban vannak jelezve, s a pályázó azt sem tudja, ki fog műve felett bírálatot mondani, vagy pedig kizárólag laikusokból állanak; s megtörténik az az eset, hogy egy kizárólag szobrászati mű felett oly bíráló bizottság dönt, melynek tagjai között egyetlenegy szobrász sincsen miként ezt az Arany János szobrára kiírt pályázatnál láthattuk. Eme, talán az egész civilizált világon példa nélkül álló eset alkalmából szobrászaink közt egy igen üdvös mozgalom indult ez abszurditás megszüntetésére ; de amint látszik, nem nagy eredmménynyel, mert a nemrégiben kihirdetett Szabadság-szobor pályázatánál ismét csak ott vagyunk, a hol voltunk, a mennyiben a bíráló bizottság — melynek tagjai, igen helyesen, előre megválasztottak s köztudomásra is hozattak — két építészen s egy mérnökön kívül, tudósok, írókból, polgármesterekből, mírpártoló mágnásokból, miniszterekből, képviselőkből áll, de ismét egész fölöslegesnek tartották csak egyetlenegy szobrásznak a megválasztását is! Hogy építőművészek vannak közöttük, még szerencse, lévén a szobrászat s építészet ikertestvérek ; a többire nézve azonban felmerül a kérdés, valóban hiszik-e azok az urak, hogy művészet — ez esetben szobrászat — dolgában jogosan megilleti-e őket a döntő szó? s hogy tudnak-e épp olyan szakszerű bírálatot mondani, mint az a szakember, ki egész életét a művészet emez ágának művelésére szentelte ? Laikus felfogásuk szerint mondatnak ugyan ítéletet, más kérdés azonban, hogy számottevő művész alá fogja-e magát vetni bírálatuknak? Vagy végre vizsgáljuk Budapest fővárosának a VII. kerületben építendő templom terveinek beszerzésére kiirt pályázatot, mennyire ment a fentebb említett hibáktól, s látni fogjuk, hogy semennyire, miután a rajzlapok megkívánt méretei eredetileg itt is túl nagyok voltak s csak több oldalról történt felszólalás után redukáltattak a kellő mértékre; s hogy mennyire bizalmat keltő, eléggé kiviláglik abból a körülményből, hogy a bíráló bizottság tagjai csak részben ismeretesek; ezek pedig: egy polgármester, egy mérnök, két egyházi férfiú (építőművész nincs közöttük), míg a többiek, a jó Isten tudja, kik lesznek. Semmi akceptábilis ok sem szól a bíráló bizottság előzetes megválasztásának üdvös volta ellen, de annál több mellette. Fel lehet-e tenni, hogy a pályázni akarókat munkálkodásra serkenti az a bizonytalanság, vájjon képes lesz-e a majdan megválasztandó bizottság szakszerű ítéletet mondani műve fölött? — Pedig mily egyszerű és helyes dolog, ha a bizottság tagjai a pályázati feltételekben egytől-egyig meg vannak nevezve, miként ez külföldön rég bevett s nagyon jó szokás, igy tiki tájékozva van jó előre, s vagy megbizik a biráló bizottságban, vagy nem; első esetben pályázik, a másodikban nem. Mindennek azután művészetünk vallja kárát, főleg azért, mert számos kiváló művészt a pályázattól elidegenít. Egy építész. * (Opera..) Privet Henrik ma kezdte meg vendégszereplését. A nézőtéren sok hely üresen maradt, a fenomenális és talán legnagyobb hangú tenorista mostani első fellépésére, úgy, hogy csak igen kevesen csodálhatták azt a páratlan hangerőt, melyet Prevost a Toll Vilmos összeesküvési jelenetében kifejtett. A nézőtér ürességét talán a csúf idő okozta, vagy talán az, hogy a közönség figyelmének és érdeklődésének fölkeltéséről eléggé nem gondoskodtak. Pedig az előadás is igen jó volt. Matildot Ábrányiné énekelte, me ri a címszerepet. * (Hangverseny.) Asztalos Berta kisassszony, egy magyar dalénekesnő, hallatta magát ma este a vigadó kistermében, elég nagy közönség előtt, mely között láttuk a közsoktatásügyi minisztert is és több főúri családot. Asztalos kisasszony Barbilice programmjából kölcsönözte műsora jó részét és ezzel összehasonlítást provokált. Nemcsak a köteles udvariasság tiltja, hogy ez összehasonlítást végeztük, de az igazságosság is , mert a legnagyobb mértékeket csak a legnagyobbakra szabad alkalmaznia a jogokat tisztelő embernek. Ezért nem mondják el, hogy minő kontrasztokat idéztek plő bennünk a ma este hallott régi olasz canzonok és f. német kedik , mert a kontrasztok kétségkívül megvoltak, hiábsgyekeztünk nagyon objektív hallgatók lenni. A ma esti hangverseny énekesnőjében dicsérjük elég zenetudását és ízlését, de semmi egyéb tulajdonsága nincsen, amelytől sikereket várhatna, ezért föllépésének célját nem bírjuk megtalálni. — Az énekszámok között Themén István zeneakadémia, professzor zongorázott; mindig örülünk, ha e gondolatos, nemes irányú művészt hallhatjuk. — G. * (A „Szökött katona“ a népszínházban.) Dec. 11-kén adják elő a nemzeti és népszínház tagjai a hírlapírók nyugdíjintézete javára a népszínházban a Sisrkett Katona-t. Közreműködnek benne: Jászay Mari, Nádai, Vízvári, Szathmáriné, Egresi, Gyenesi, Szacsvay. A Zrínyi kávéházban történő harmadik szakaszt a két színház tagjai együtt mesterien fogják megcsinálni. Blaha Lujza és Vidor vesznek részt a népszínház, Takács (Miska szerepében) az opera részéről. Az előadásban rendezendő hangversenyben való közreműködésre a bizottságnak Bianchi Bianca kisasszonyt, Broulik Ferenc, Odry Lehel, Ney Dávid és Takács Mihály urakat, a magyar kir. opera tagjait sikerült megnyernie ; ezenkívül a bizottság Náday Ferencné asszony ígéretét is leírja, hogy ez alkalommal újból a közönség elé lép. A darabban előforduló álarcos bálban részt vesz 8 m. kir. opera tánckara. Az énekrészeket az opera zenekara fogja kisérni. A netyárak következőleg állapíttattak meg : földszinti és I. emeleti páholy 25 frt, II. emeleti páholy 15 frt; I. rangú zsölle 5 frt 50 kr, H. r. zsölle 4 frt 50 kr, körszék 3 frt 60 kr; I. rangú földszinti zártszék 2 frt 40 kr, H. r. földszinti zártszék 1 frt 50 kr, földszinti álló 1 frt. L rangú erkély első sor 4 frt 50 kr, második és harc házában, ahol az ebéd utáni feketéjét inni szokta, a gömbölyű asztal mellől üdvözlő, nagy kezek nyúltak feléje; szorgalmas, törekvő kezek, melyek az egész napon át kopott tollakat szorongattak, s gyorsan, sürögve szaladtak végig a főkönyvek hatalmas rovatain. A kis Schramm, a „Leop, Bien et Co“ prokuristája, már messziről vidáman kiáltott feléje a kiterített „Pester Lloyd“-on át: Nos, hogy ízlik a nyugalom ? S mig a prémes télikabátját levetette s a rendes karosszékében helyet foglalt, élénken tárgyalták a szenzációs esetet, bámulva, irigykedve a derék Waldast szerencséjén, aki most már nyugalomban, gondok nélkül töltheti el a napjait. Egy kis gyakornok, a fiatal Farkas, aki két hónap előtt került ki az akadémiából, sóhajtva szólalt meg : — Oh, bár én ott tarthatnék már ! Mosolyogva és vidáman trécselve, az öreg Waldastnak mégis nagyon elszorult a szive, mikor ezt a fiatal, dologbiró generációt maga körül látta. S két óra felé, a midőn a télikabátok egyenkint leakasztódtak a szögekről s a nyársasztal hivei sorjában megindultak a különböző irodák felé , éppen, de éppen úgy érezte magát, mint valaha, ötvenöt évvel ezelőtt, amikor, fiatal suhanc korában, pénz nélkül húzódott meg a pesti német színház kapujában, mely egyenként elnyelte ama boldogokat, akik a beléptijegy árát megfizethették. Ő csak kívülről, a kapu mellől nézhetett be ebbe a ragyogó világba, ahova nem volt még tehetsége bejutni. — Egy partié sakkot, Waldast úr ! A kopott Grün tette ezt az ajánlatot, e kétes gabonaügynök, aki egész nap a kávéházakban tanyázott, ahol a preference-partiek pointjeit írogatta a terjedelmes billiárd-asztal mellett. Máskor derogált volna neki, hogy ezzel az obsigát kávéházi bútorral szóba álljon, de most szívesen fogadta az ajánlatot, mivel jobbat úgysem tudott volna cselekedni. — A táblát Samu ! S partrét partré után megjátszották, miközben Grün úr rituális dallamokat énekelt, rabul ejtve egy-egy bástyát, futót, amit a szórakozott Waldast nem védelmezett meg eléggé. De négy óra felé ez a mulatság is unalmassá vált s az öreg könyvvivő kábult fejjel hagyta el a kávéházat. Egy kissé fölszaladt a fiához, ahol a Viktor neje kitörő örömmel fogadta. De egy félóra múlva — miután egy csésze kávét, szokása ellenére, megivott — itt sem volt maradása többé s a bájos asszony minden marasztalása dacára nem várta meg, mig a fia megérkezik a hivatalból. Az utcákon, ahol céltalanul bolyongni kezdett, már néhol felgyujtogatták a gázlámpákat s a kirakatok millió apróságát vakító világosság árasztotta el. Itt is, ott is megállt a különböző csecsebecsék mellett, a sarki olasz cukorárussal eleven szóbeszédbe bocsátkozott, de végre habozva indult meg a dunaparti korzó felé, ahol a „Meynert Fülöp és fiai 11 nagy kézműraktára állott: a szokott után, amelyet reggel és ebédutánonként rendes pontossággal járt végig. Bár megfogadta, hogy az üzletet pár hétig nem keresi föl — hiszen az első napokban az elválasztott csecsemő sem láthatja a dajkáját — most mégis meg volt győződve a felől, hogy a szemét sem hunyhatná be, ha az irodáját még ezen az estén meg nem láthatná, a fürdő utca sarkán tétovázva állt meg egy pillanatig, de aztán sietve — nehogy az elhatározását megbánhassa — szinte futó léptekkel indult meg az üzlet felé, melynek kopott, aranyos cégtáblája már kétszáz lépésnyiről a szemébe tűnt. Az üveggyári részvénytársaság boltja előtt a szive hangosan dobogni kezdett. De mit sem törődve ezzel a szokatlan izgalommal, sietve haladt végig a kis közön, a melyre az üzlet oldalsó ajtai nyilának, s gondolkodás nélkül lépett be a hatalmas helyiségbe, ahol segédek, pakkolók sürögtek. s Meynert, az öreg principális, a kezében egy számlával, az expediálandó portékákat vizsgálgatta. — Ah, maga az Waldast . Egy vevő, a tiszaalmási Kleinmann Ignác, örvendve szaladt eléje az üzlet másik végéből, a hol hosszú, pamutos vásznakat válogatott. — Csakhogy megjött, Waldast úr ! Már búsultam, hogy nem találkozunk. — Egy kissé ellátogattam ! szólt boldog mosolylyal. A kalmükök, házi vásznak, kanavászok ez erős, átható illata közepette, amíg a segédek, — sőt Gyuri, a háziszolga is — mosolyogva köszöntötték : azt hitte, boldog megint, "hogy itt lehet, ahol élete kétharmadát eltöltötte. Szomaházy István, 3