Budapesti Hírlap, 1889. december (9. évfolyam, 331-360. szám)

1889-12-04 / 334. szám

1889 december 4. BUDAPESTI HÍRLAP. (234 sz.) IRODALOM és MŰVÉSZET. Budapest, dec. 3. Művészeti pályázatok. — Levél a szerkesztőhöz.­­— Az a körülmény, hogy szobrászati s építőmű­vészeti­ feladatok megoldása társadalmunknak min­dig nagyobbodó szükségletét képezi, művészeti ha­ladásunknak örvendetes jelensége;­gaz a mód, mel­- lyel több-kevesebb szerencsével e cél felé törünk, csakis helyeselni való, a­mennyiben mindinkább kez­dik belátni egyesek úgy, mint testületek, hogy az ily feladatok terveinek vagy mintáinak beszerzésére a leghelyesebb, legcélravezetőbb itt a nyilvános pá­­lyázat hirdetése, — föltéve azonban, ha az két lé­nyeges kívánalomnak eleget tesz; és pedig először, ha a hirdetés helyesen történik, másodszor, ha b­i­­zalmat keltő, mert ellenkező esetben többet árt, mint használ. Igen sajnos, hogy hol egyik, hol másik, leg­gyakrabban azonban mindkét irányban követnek el hibákat, művészetünk nem csekély kárára. Innen van, hogy pályázataink legtöbb esetben feltűnő rész­­véthiánynyal találkoznak, annak dacára, hogy Buda­­pesten, hol az építőművészet jelenleg fénykorát éli, igen sok a tehetséges építész, annyira, hogy ha — különösen a fiatalabb generáción — nem vesz erőt bizonyos közönyösség, kedvetlenség, egy-egy na­­gyobb pályázatnál a szokásos 10—12 pályaterv he­­lyett, számukhoz képest, 50—60-nak kellene beér­keznie. Helyes pályázati feltételek megállapítása nem könnyű feladat. Az utóbbi időkben történt hirdeté­seknél a pályázatok — különösen a kívánt rajzlapok méreteit illetőleg — csaknem kivétel nélkül hibásak voltak. Hanem a pályázatoknál, melyeknél az eszme a fődolog, szükségtelen a résztvevők munkáját óriási méretek megkövetelése által szaporítani, miután ki­sebb méretű tervek sokkal könnyebben áttekinthető é s így célszerűbbek. Szükséges volna tehát a pályá­zat feltételeinek összeállítását mindenkor szakembe­rekre bízni, a­mi, különösen vidéken, nem igen szo­kásos, s a­minek következményei nem is marad­nak el. Van azonban még egy más, az előbbinél sok­kal nagyobb hiba, melyet pályázatainknál kivétel nélkül tapasztalunk s a mely maga elegendő arra, hogy­ az eredményt kockáztassa. E hiba pedig nem más, minthogy a hirdetés, a kiírás nem kelt bizalmat, nem pedig azért, mert a bíráló bi­zottságok vagy csak egész általánosságban vannak jelezve, s a pályázó azt sem tudja, ki fog műve felett bírálatot mondani, vagy pedig kizárólag laikusokból állanak; s megtörténik az az eset, hogy egy kizáró­lag szobrászati mű felett oly bíráló bizottság dönt, melynek tagjai között egyetlenegy szobrász sincsen miként ezt az Arany János szobrára kiírt pályázat­nál láthattuk. Eme, talán az egész civilizált világon példa nélkül álló eset alkalmából szobrászaink közt egy igen üdvös mozgalom indult ez abszurditás megszünteté­sére ; de a­mint látszik, nem nagy eredmménynyel, mert a nem­régiben kihirdetett Szabadság-szobor pályázatánál ismét csak ott vagyunk, a hol voltunk, a mennyiben a bíráló bizottság — melynek tagjai, igen helyesen, előre megválasztottak s köztudomásra is hozattak — két építészen s egy mérnökön kívül, tudósok, írókból, polgármesterekből, mírpártoló mág­násokból, miniszterekből, képviselőkből áll, de ismét egész fölöslegesnek tartották csak egyetlenegy szob­­rásznak a megválasztását is! Hogy építőművészek vannak közöttük, még szerencse, lévén a szobrászat s építészet ikertestvérek ; a többire nézve azonban felmerül a kérdés, valóban hiszik-e azok az urak, hogy művészet — ez esetben szobrászat — dolgában jogosan megilleti-e őket a döntő szó? s hogy tud­nak-e épp olyan szakszerű bírálatot mondani, mint az a szakember, ki egész életét a művészet emez ágának művelésére szentelte ? Laikus felfogásuk szerint mondatnak ugyan ítéletet, más kérdés azon­ban, hogy számot­tevő művész alá fogja-e magát vetni bírálatuknak? Vagy végre vizsgáljuk Budapest fővárosának a VII. kerületben építendő templom terveinek be­szerzésére kiirt pályázatot, mennyire ment a fentebb említett hibáktól, s látni fogjuk, hogy semennyire, miután a rajzlapok megkívánt méretei eredetileg itt is túl nagyok voltak s csak több oldalról történt fel­szólalás után redukáltattak a kellő mértékre; s hogy mennyire bizalmat keltő, eléggé kiviláglik abból a körülményből, hogy a bíráló bizottság tagjai csak részben ismeretesek; ezek pedig: egy polgármester, egy mérnök, két egyházi férfiú (építőművész nincs közöttük), míg a többiek, a jó Isten tudja, kik lesznek. Semmi akceptábilis ok sem szól a bíráló bizottság előzetes megválasztásának üdvös volta ellen, de annál több mellette. Fel lehet-e tenni, hogy a pá­lyázni akarókat munkálkodásra serkenti az a bizonyta­lanság, vájjon képes lesz-e a majdan megválasztandó bizottság szakszerű ítéletet mondani műve fölött? — Pedig mily egyszerű és helyes dolog, ha a bizottság tagjai a pályázati feltételekben egytől-egyig meg vannak nevezve, miként ez külföldön rég bevett s nagyon jó szokás, igy tiki tájékozva van jó előre, s vagy megbizik a biráló bizottságban, vagy nem; első esetben pályázik, a másodikban nem. Mindennek azután művészetünk vallja kárát, főleg azért, mert számos kiváló művészt a pályázat­tól elidegenít. Egy építész. * (Opera..) Prive­t Henrik ma kezdte meg vendégszereplését. A nézőtéren sok hely üre­sen maradt, a fenomenális és talán legnagyobb hangú tenorista mostani első fellépésére, úgy, hogy csak igen kevesen csodálhatták azt a páratlan hangerőt, melyet Prevost a Toll Vilmos összeesküvési jelenetében kifejtett. A nézőtér ürességét talán a csúf idő okozta, vagy talán az, hogy a közönség figyelmének és érdeklődésének fölkelté­­séről eléggé nem gondoskodtak. Pedig az előadás is igen jó volt. Matildot Ábrányiné énekelte, m­e­ r­i a címszerepet. * (Hangverseny.) Asztalos Berta kisass­­szony, egy magyar dalénekesnő, hallatta magát ma este a vigadó kistermében, elég nagy közönség előtt, mely között láttuk a közsoktatásügyi minisztert is és több főúri családot. Asztalos kisasszony Barbi­­lice programmjából kölcsönözte műsora jó részét és ezzel összehasonlítást provokált. Nemcsak a köteles ud­variasság tiltja, hogy ez összehasonlítást végeztük, de az igazságosság is , mert a legnagyobb mértéke­ket csak a legnagyobbakra szabad alkalmaznia a jogokat tisztelő embernek. Ezért nem mondják el, hogy minő kontrasztokat idéztek plő bennünk a ma este hallott régi olasz canzonok és f. német k­edik , mert a kontrasztok kétségkívül megvoltak, hiábs­gyekeztünk nagyon objektív hallgatók lenni. A ma­ esti hangverseny énekesnőjében dicsérjük elég zene­tudását és ízlését, de semmi egyéb tulajdonsága nincsen, a­melytől sikereket várhatna, ezért föllépé­sének célját nem bírjuk megtalálni. — Az ének­számok között Themén István zeneakadémia, professzor zongorázott; mindig örülünk, ha e gon­­dolatos, nemes irányú művészt hallhatjuk. — G. * (A „Szökött katona“ a népszínházban.) Dec. 11-kén adják elő a nemzeti és népszínház tag­jai a hírlapírók nyugdíjintézete javára a népszínház­ban a Sisrkett Katona-t. Közreműködnek benne: J­á­s­z­a­y Mari, Nádai, Vízvári, Szath­­máriné, Egresi, Gyenesi,­ Szacsvay. A Zrínyi kávéházban történő harmadik szakaszt a két színház tagjai együtt mesterien fogják megcsinálni. Blaha Lujza és V­i­d­o­r vesznek részt a népszín­ház, Takács (Miska szerepében) az opera részé­ről. Az előadásban rendezendő hangversenyben való közreműködésre a bizottságnak B­i­a­n­c­h­i Bianca kisasszonyt, Broulik Ferenc, Odry Lehel, N­e­y Dávid és Takács Mihály urakat, a m­agyar kir. opera tagjait sikerült megnyernie ; ezenkívül a bizottság N­á­d­a­y Ferencné asszony­ ígéretét is leírja, hogy ez alkalommal újból a közönség elé lép. A darabban előforduló álarcos bálban részt vesz 8 m. kir. opera tánckara. Az énekrészeket az opera zenekara fogja kisérni. A netyárak következőleg állapíttattak meg : földszinti és I. emeleti páholy 25 frt, II. emeleti páholy 15 frt; I. rangú zsölle 5 frt 50 kr, H. r. zsölle 4 frt 50 kr, körszék 3 frt 60 kr; I. rangú földszinti zártszék 2 frt 40 kr, H. r. föld­szinti zártszék 1 frt 50 kr, földszinti álló 1 frt. L rangú erkély első sor 4 frt 50 kr, második és harc házában, a­hol az ebéd utáni feketéjét inni szokta, a gömbölyű asztal mellől üdvözlő, nagy kezek nyúltak feléje; szorgalmas, törekvő ke­zek, melyek az egész napon át kopott tollakat szorongattak, s gyorsan, sürögve szaladtak vé­gig a főkönyvek hatalmas rovatain. A kis Schramm, a „Leop, Bien et Co“ prokuristája, már messziről vidáman kiáltott feléje a kiterí­tett „Pester Lloyd“-on át: Nos, hogy ízlik a nyugalom ? S mig a prémes télikabátját levetette s a rendes ka­rosszékében helyet foglalt, élénken tárgyalták a szenzációs esetet, bámulva, irigykedve a derék Waldast szerencséjén, a­ki most már nyugalomban, gondok nélkül töltheti el a nap­jait. Egy kis gyakornok, a fiatal Farkas, a­ki két hónap előtt került ki az akadémiából, só­hajtva szólalt meg : — Oh, bár én ott tarthatnék már ! Mosolyogva és vidáman trécselve, az öreg Waldastnak mégis nagyon elszorult a szive, mikor ezt a fiatal, dologbiró generációt maga körül látta. S két óra felé, a midőn a télika­­bátok egyenkint leakasztódtak a szögekről s a nyársasztal hivei sorjában megindultak a kü­lönböző irodák felé , éppen, de éppen úgy érezte magát, mint valaha, ötvenöt évvel ez­előtt, a­mikor, fiatal suhanc korában, pénz nélkül húzódott meg a pesti német színház kapujában, mely egyenként elnyelte ama bol­dogokat, a­kik a beléptijegy árát megfizethet­ték. Ő csak kívülről, a kapu mellől nézhetett be ebbe a ragyogó világba, a­hova nem volt még tehetsége bejutni. — Egy partié sakkot, Waldast úr ! A kopott Grün tette ezt az ajánlatot, e kétes gabonaügynök, a­ki egész nap a kávé­­házakban tanyázott, a­hol a preference-partiek pointjeit írogatta a terjedelmes billiárd-asztal mellett. Máskor derogált volna neki, hogy ezzel az obsigát kávéházi bútorral szóba álljon, de most szívesen fogadta az ajánlatot, mivel job­bat úgysem tudott volna cselekedni. — A táblát Samu ! S partrét partré után megjátszották, mi­közben Grün úr rituális dallamokat énekelt, rabul ejtve egy-egy bástyát, futót, a­mit a szórakozott Waldast nem védelmezett meg eléggé. De négy óra felé ez a mulatság is unalmassá vált s az öreg könyvvivő kábult fejjel hagyta el a kávéházat. Egy kissé fölszaladt a fiához, a­hol a Viktor neje kitörő örömmel fogadta. De egy félóra múlva — miután egy csésze kávét, szo­kása ellenére, megivott — itt sem volt mara­dása többé s a bájos asszony minden marasz­talása dacára nem várta meg, mig a fia meg­érkezik a hivatalból. Az utcákon, a­hol céltalanul bolyongni kezdett, már néhol felgyujtogatták a gázlám­pákat s a kirakatok millió apróságát vakító világosság árasztotta el. Itt is, ott is megállt a különböző csecsebecsék mellett, a sarki olasz cukorárussal eleven szóbeszédbe bocsátkozott, de végre habozva indult meg a dunaparti korzó felé, a­hol a „Meynert Fülöp és fiai 11 nagy kézműraktára állott: a szokott után, a­melyet reggel és ebédutánonként rendes pontossággal járt végig. Bár megfogadta, hogy az üzletet pár hétig nem­ keresi föl — hiszen az első napokban az elválasztott csecsemő sem láthatja a dajkáját — most mégis meg volt győződve a felől, hogy a szemét sem hunyhatná be, ha az irodáját még ezen az estén meg nem lát­­hatná, a fürdő­ utca sarkán tétovázva állt meg egy pillanatig, de aztán sietve — nehogy az elhatározását megbánhassa — szinte futó lép­­tekkel indult meg az üzlet felé, melynek ko­pott, aranyos cégtáblája már kétszáz lépésnyi­ről a szemébe tűnt. Az üveggyári részvény­társaság boltja előtt a szive hangosan dobogni kezdett. De m­it sem törődve ezzel a szokatlan izgalommal, sietve haladt végig a kis közön, a melyre az üzlet oldalsó ajtai nyilának, s gondolkodás nélkül lépett be a hatalmas helyiségbe, a­hol segé­dek, pakkolók sürögtek. s Meynert, az öreg principális, a kezében egy számlával, az expe­­diálandó portékákat vizsgálgatta. — Ah, maga az Waldast . Egy vevő, a tisza­almási Kleinmann Ig­nác, örvendve szaladt eléje az üzlet m­ásik végéből, a hol hosszú, pamutos vásznakat vá­logatott. — Csakhogy megjött, Waldast úr ! Már búsultam, hogy nem találkozunk. — Egy kissé ellátogattam ! szólt boldog mosolylyal. A kalmükök, házi vásznak, kanavászok ez erős, átható illata közepette, a­míg a segédek, — sőt Gyuri, a háziszolga is — mosolyogva köszöntötték : azt hitte, boldog megint, "hogy itt lehet, a­hol élete kétharmadát eltöltötte. Szomaházy István, 3

Next