Budapesti Hírlap, 1891. február (11. évfolyam, 32-58. szám)
1891-02-01 / 32. szám
Budapest, 1898. XI. évfolyam 32. sz. Vasárnap, február 1. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy bóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukácsi József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., Kalap-utca 16. br.Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 6 kr. A tarifa-háború. Budapest, jan. 31. Baross Gábor, a robusztus magyar, a maga négyszögletes tejével, apró szúrós két szemével és nyughatatlan elméjével a nap hőse ma Magyarországon, sőt a határon túl, Ausztriában is, de még azontúl, egy kicsit Németországban is. A fővárosi fiatalság fáklyászenét akar neki adni nagy búbánatára Török főkapitánynak, aki kerülő utakon akarja e füstös dicsőséget lehetetlenné tenni. Nem mintha sajnálná a minisztertől, hanem inkább abbeli félelmében, hogy a füst többet árt, semmint használ a napirenden levő ügynek. Kereskedelmi és iparkamarák költői lendülettel fogalmazott telegrammokkal ostromolják a minisztert s biztatják küzdelmében. Még a braszli szászok és a zágrábi horvátok is ritka lelkességgel csatlakoznak e nyakas magyar ember dicsőítőihez. Ma már az E. M. E. E., az erdélyrészi kulturegyesület is jelentkezett, mint a Királyhágón túli részek anyagi érdekeit is szivén hordó testület, egy telegrammal. Egy szóval : hegyen-völgyön láng, lelkesedés, izgalom és nagy fölbuzdulás van. Soha még Magyarországon prózaibb és kalmáribb dolognak fáklyát nem gyújtottak. Az iparos, a kereskedő és a gazdavilág, szóval az anyagi Magyarország van talpon, csatára indulóban, kiküzdeni egy hadjáratot, melynek jelentőségéről a laikus nézőnek csakis a nagy mozgalom ad fogalmat, amelyet fölkerekedni lát. És a jelszó e hadban a tarifa! Nem éppen hallatlan szó, nincsen benne titokzatosság, de a legkomplikáltabb holmik közé tartozik és a modern kereskedelmi politikának valóságos boszorkánymestersége, melyről olvasóink ama részének kivánunk e helyen némileg beszámolni, a melynek e dolog idegen, melyet azonban az országos felzúdulás a Lajta két partján lehetetlen, hogy ne érdekeljen. Arról van a szó, hogy Baross Gábor a maga hatáskörén belül ez év első napjától kezdve a magyar szent korona határain belül a zóna módjára új, tetemesen leszállított szállítási díjakat léptetett életbe, melyeket az osztrák áruk is élveznek. De az általános dijszabáson kívül mintegy 25 cikkre nézve külön sokkal olcsóbb dijakat szabott, amely olcsóbb külön dijak csakis bizonyos kizárólag magyar gyárakból származó termékekre bírnak érvénynyel. Az ilyen magyar eredetű áru ennélfogva jutányosan jut el a magyar határig, jutányosabban, mint bármely más idegen áru, amely az általános tarifa szerint utazik. Már most a magyar áru, teszem azt Brassóból, a külön tarifa szerint olcsón jővén Budapestre, itt sikeresen versenyez a brünni áruval, amely az általános tarifa szerint utazik ugyanide. A magyar nyerstermény az alföldről, ugyancsak a kedvezményes hazai tarifa segítségével, jutányosan kerül az osztrák határra és természetesen nyomja az osztrák nyerstermény árát, amely Ausztria különkülön részeiből iparkodik kedvezőtlenebb szállítási feltételekkel Bécsbe. A budapesti gyártmány ekképpen hatalmasan versenyez a keleti piacon a bécsivel, melynek nemcsak hosszabb, de mértföldenkint drágább is az útja oda le. És így tovább. Semmi sem természetesebb, mint hogy a magyar termelő és kereskedő világ ezért hozsannával üdvözli a minisztert, aki kitalálta leghathatósabb módját annak, miként lehet a magyar kereskedelmi, ipar- és gazdasági viszonyokat rohamosan fejleszteni a vámközösség keretén belül is. Ellenben Ausztriában nagy a felzúdulás, mert Baross intézkedése érzékeny csapás — noha csakis negatíve — a lajtántúli királyságok és országok gazdasági érdekeire. A háború ennélfogva kitört, nagy az izgalom a felsőbb körökben, a kormányok meg vannak ijedve és nem tudják, miképpen bontakozzanak ki a helyzetből. A kérdésnek legtermészetesebb és legegyszerűbb felállítása már most ez : Jogosan járt-e el Baross az uj tarifa A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA Szerkesztői üzenetek. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Egy-egy magunkfajta laphoz manapság havonkint legalább is ezer levél érkezik, melyben ugyanannyi olvasó ugyanannyi vagy még több kéréssel és kérdéssel fordul a szerkesztőséghez, hivatkozván az újság íróinak hol tudására, hol tapasztaltságára, hol megbízhatóságára, hol gavallérságára. E napról-napra sokasodó levelezés elintézése nem lenne csekély munka még akkor sem, ha minden választ késben rázhatnánk ki a kabátunk ujjából s nem történnék meg gyakran, hogy egy-egy kérdés miatt valóságos tanulmányokba kell bocsátkoznunk. Mert a közönség, erősen híven a mi tudásunkban, sokszor olyan fogas természettudományi, históriai, teológiai, filozófiai, jogi, statisztikai kérdésekkel fordul hozzánk, melyeknek lelkiismeretes megoldása bizony fáradságos utánjárásba kerül. Mi azonban nem zugoódunk soha s ha csak módunkban van, mindig kielégítjük ezt a tömérdek sok tudnivágyást, kiváncsiságot és érdeket, mert ebben egy oly jelenség mutatkozik, melyet nagyra becsülünk : a közönség bizalmas közeledése a hírlapíráshoz. A múlt évtizedekben, mikor az összes magyar napi sajtó alig jelent meg annyi példányban, mint ma a Budapesti Hírlap egymaga; mikor Magyarország összes hírlapolvasó közönsége együtt véve kisebb volt, mint most a mienk : ez időben nyomát sem lehetett találni annak a Valóságos barátságnak, melylyel ma aublikum a zsurnalisztikát megtiszteli. Mi leetett ennek az oka ? Talán az a merev publicisztika és mesterkélt belletrisztika, melyet akkoriban űztek ; a lapok hangja, mely a vezércikkekben többnyire hideg szónoklás volt, a tárcában és napi rovatokban pedig cifra, kellemetlen elmésséghajhászás. Ma a magyar közönség a saját, természetes hangját hallja a lapokból; ezen a hangon méltóképpen lehet elmondani igen nagy dolgokat s csak ezen a hangon tud megszólalni a magyar humor, mely az idegenből becsempészett fecsegést és Lapbirelmességet, hála Istennek, már csaknem egészen kipusztította. A közönség ezenfölül látja, hogy a sajtó ma már nagy eszközökkel dolgozik s elmúlt a világ, mikor a magyar lapok értesülések dolgában csak a bécsi újságok után ballagtak, az ismeretterjesztés dolgában pedig a legegy negyübb ízitertár-dilettantizmust űzték. A telegráf, a telefon, a külföldi, a hazai, a helybeli tudósítók sokasága a Budapesti Hírlaphoz fogható lapot annyifelől és annyiról értesíti minden áldott nap, hogy az olvasónak nincs többé oka féltékenykedni, hátha külföldi újságokból jobban megtudná a világ folyását. A jogász, az orvos s a többi szakember manapság az előkelő lapokban már nem talál oly botlásokat, mint abban az időben, mikor még az a princípium járta, hogy az újságírónak mindenhez kell értenie. Az ex omnibus aliquid-nek vége, mióta a sajtó roppant föllendülése lehetővé tette a munka olyatén fölosztását, hogy a szerkesztőségben minden szaknak megvan a maga dologhoz értő embere, mióta kontárkodásra nincs többé szükség, sőt a lapok megtehetik, hogy a külföld és Magyarország legkitűnőbb szakembereit vonják a dolgozótársak sorába. Tizenöt-húsz év előtt nálunk a közönség tudományra szomjazását régi német újságokból tudatlanul összekompilált cikkekkel csillapították , ma egy Flammarion ir a magyar olvasók számára és Herman Ottó tanít egy derekas tudású, ifjú nemzedéket arra, hogy miképpen kell forgatni az ismeretterjesztő tollat. Szóval mindenben a megbízhatóság, a becsületes tudás győz. S mikor említem a sajtó szolgálatában levő fényesnevű jeleseket, akik a közönség okulására dolgoznak, egy rangba sorozom velük a névtelen munkásokat, akik a közönség értesítésének szentelik egész életüket. A reporterekről beszélek. A hírlapba dolgozó szakember törvénye : „Mondj igazat a reporter törvénye : „Ne hazudj.“ Az igazságot szolgálja mind a kettő ; nagy és nemes föladata van mind a kettőnek, slammarion, mikor egy-egy tudományos kérdést legjobb biszemével világít meg a közönség előtt, külsőségekre talán előkelőbb, de belső értékre nem magasabb dolgot mivel, mint a reporter, aki egy eseményt híven és jó lelkiismerettel írt le. Igazságszeretetemet sérti, szívemet szomorítja az az új divat, mely nemcsak nálunk, de egész Európában komikus és visszataszító alakot csinált a reporterből. Ezt az embert meg kellene becsülni az ő nehéz munkájában. Várjon ki róla rá ezt a robotot, melynek súlyát ő érzi legjobban ? Lapjának szerkesztője. S ki kényszeríti a szerkesztőt, hogy egy embert ily igába vessen? A lap kiadója. S miért kénytelen ezzel a kiadó ? Mert a gyors és igaz tudósításokat megköveteli tőle a közönség, mely a lapra előfizet s a pénzéért frissen és hőven akar értesülni mindenről. Ez a közönségnek elvitathatatlan joga és jól teszi. Mai számunk 24 oldal