Budapesti Hírlap, 1891. február (11. évfolyam, 32-58. szám)

1891-02-22 / 52. szám

, melynek az ölén él, nagyobb követelé­seket támaszt, az a hazának is többel tartozik és első­sorban a nyelvével tar­tozik. Föl kell vennie a nyelvét és vi­selnie kell a színeit. Tartozik vele a hazának, tartozik a trónnak. Azért veti ki aggódó szemét a király és kérdezi, hogy mint terjed a magyar nyelv isme­rete a felsővidéken? Mert tudja, hogy ezzel terjed a civilizáció, az állami kö­telékbe való tartozás érzése, a hazafi­­ság tüze, a trón biztossága, a nemzet ereje. Ez a kettő: nyelv és álladalom azonos fogalmak. Egymás által élnek, egymással erősödnek, egymással terjed­nek. Győznek egymással és egymás nél­kül nem léteznek a világon. Ebben az irányban korszakos je­lentőséggel bírnak a király szavai. Ab­ban a pillanatban, a­melyben a trón erre terjeszti ki figyelmét és fölemeli buzdító szavát, oly tényező lép be köz­életünk porondjára, melyet összes zász­­laink meghajtásával üdvözlünk, mert évszázak óta nem élvezett és hosz­­szu évtized óta várt fordulat ez. A királyi család, e dicső család koro­nás feje, adja ki Magyarország polgárai­nak a jelszót. Erény és kötelesség tud­notok magyarul. Erény és kötelesség terjesztenétek a magyar nyelv ismere­tét. A király kedvére tesz, a ki tanul, a trónnak kedves, a ki tanit magyarul. Ily fordulattal közeledünk ezeréves fennállásunk magasztos ünnepéhez. Ha ezzel szemben összes nemzetiségeink közül az oláhok azok, a­kik a kisded­óvásról szóló törvény ellen izgatnak, nem tehetik immár ama biztos tudat nélkül, hogy a király óhaja, a király szándéka ellen van irányozva, izgatá­suk. Való igaz, ha ezek a mi izgatóink Romániában laknának véletlenül, mint valamely idegen faj és ott népgyűlése­­kett mernének tartani s azt hirdetni, hogy tiltassék el Oláhország attól, hogy alattvalóit megtanítsa az oláh nyelvre, akkor ezeket az izgatókat onnan min­den körülményesség nélkül egyszerűen kiseprűznék. Mert hiszen a legtermésze­nebeb: nem volt szüksége rut vén asszonyt, idázképű, öreg barátot festenie, hogy kifejezze a valóságot. Az időkben a boszorkányság vádja érhetett mindenkit, az üldözés lángja meg ott volt minden lélekben; épp az ifjú szép nő és az értelmes tekintetű, tiszta szívre valló arcú fiatal szerzetes bizonyítja legjobban ama sötét balhiedelem általánosságát, mely elől nem menekülhetett senki. Gyönyörű e képen Kálmán király alakja; igazán fenséges és né­zéséből a bölcseség sugárzik, megvilágítva és rögtön érthetővé téve az egész drámai jelene­tet. Igen szép a görögös ruhájú apród is, a ki­s fejedelem mögött az ország címerpajzsát tartja. Ez a kép erő és élet dolgában veteke­dik az elsővel. — De kérdés: való-e a törvény csarnokába, a hol mindig és mindenben az igazság uralkodik, tehát a történeti igazság is diadalt követelhet magának. Mert ez a jelenet nem historikum, csak a köztudomásnak­ egy ■égi tévedése. Könyves Kálmán törvényeiből mindnyájan tudunk egyet idézni, még deákul is­ ,de strigis, quae non sunt, nulla quaestio fiate — boszorkányok ellen, a­kik nincsenek, vizs­gálat ne történjék. Hát ez a fordítás rossz és ebből ered a félreértés. Kálmán törvénye a maleficae (boszorkányok) létezését nem tagadja, csak a strigae-ről mondja, hogy nincsenek. Voltak pedig a babonás hit szerint a strigák olyan ördöggel cimborálók, a­kik állatokká tudtak változni és emberhússal éltek. Az egy­ház e bűvösökben való hitet mindig babonának bélyegezte. Kálmán király törvénye tehát semmivel sem m­ond többet, mint a­mit az egyház régtől tanított. Kálmán király idejében tehát malefica boszorkányt megégethettek a kor­tesebb joga és egyszersmind a legelső kötelessége minden államnak intézkedni arról, hogy polgárai az állam nyelvét megtanulhassák és boldogulhassanak. A­mi pedig Oláhországban jogos, az itt sem jogtalan. És a­mire Romániának van ereje, ahhoz nekünk is lesz erőnk. És a buzdítás a tróntól indulván, re­méljük, hogy vezérlő embereinknek két­ségtelen jogunkhoz s nyilvánvaló erőnk­höz lesz megfelelő bátorságuk is, hogy a trón útmutatása szerint lássanak munkához, legszentebb kötelességök tel­jesítéséhez. A királynak pedig hála és dicső­ség, a miért a nagy szót kimondta, melyet a nagy eredmények követni fognak. 8U2?ft££ii'i‘l HÍRLAP. (52. &z., A német császár beszéde­­ kára irányuló törekvések termékeny talajra találtak. Ha úgy tetszik, mintha bizonyos szünetelés, bizo­nyos vonakodás állott volna be, ennek az lehet az oka, hogy egynémelyek nem fogják fel, mely irány­ban kell haladni. Ha együttesen akarunk dolgozni, az egészet kell szem előtt tartanunk. A császár ezúttal megemlékezett tavaly Memel­be tett utazá­sáról s ezzel kapcsolatban visszapillantást vetett a szabadságharcok előtti időre. Ott kell keresni —­ úgymond — Németország jelenlegi nagyságának kezdetét. A fejedelmi háznak kötelessége meg­óvni az Istenbe vetett szilárd hitet s a köte­­lességteljesítés hűségét. A népen áll azután, hogy erős bizalommal viseltessék vezéréhez. E ponton ta­lálkozunk — úgymond — e bizalomban rejlik ha­zánk nagyságának titka. Manap az engedet­lenség szelleme kisért a világban és meg­zavarni igyekszik a kedélyeket, de én utamat ren­dületlenül folytatom. Ha fáj is a félreismerés, mégis bízom abban, hogy az összes monarchikus érzületű s ezek között első­sorban a brandenburgi férfiak habozás nélkül követni fognak azon az úton, a­me­lyet szükségesnek tartok. A pártok alá kell hogy rendeljék magukat a közjó tekintetének. Higgyék el nekem, hogy kötelességszerű feladataim végzésénél magasabb parancsra cselekszem. Nem telik el este, nem telik el reggel, melyen buzgó imát ne külde­­nék az egek urához a népnek javáért. Kövessenek önök engem brandenburgiak, mind egy szálig! Él­jen Brandenburg! Hurrah!“ A jelen voltak a lelkesedés hangján há­romszoros „Hurrah !”-val fogadták a császár szavait. A német sajtóban nagy vita van pár nap óta. Arról szörnyülködnek vetekedve, miféle rosszakaratú forrás terjeszthette II. Vil­mos császár súlyos betegségének álhírét, é­s arról vitáznak, várjon a híresztelésre okot va­lami félreértett udvari értesülés adott-e, vagy pedig szándékos rosszakarat játszik a dologban, mely börzei hatásra számított és a legujabb német államkölcsön meghiúsítására törekedett. Minket a vita többé nem érdekel, mert az eredményre nézve úgyis mindegy, akár így, akár úgy történt. Elég az, hogy a börze­­manőver nem sikerült, mert a kölcsön több­szörösen túljegyeztetett,­­ a német császár pedig annyira egészséges, hogy tegnap megje­lent a brandenburgi tartománygyűlés képviselő tagjainak lakomáján és Bornstaedt kormány­­tanácsos felköszöntőjére hosszabb politikai be­széddel felelt, melyet egész Németország bi­zonynyal heteken át kommentálni fog. E feladatból ránk nem jut semmi rész, mert a császárnak a német pártokról mondott kritikájához s az „engedetlenség szellemére“ rámennydörgött monarchiko-metafizikai elvéhez semmi közünk. Adjuk a császár beszédét a következő szövegben: A beszéd elején örömét nyilvánította a felett, hogy jelen lehet a brandenburgiak közt, emlékez­tetett a nagy választófejedelem jubileumára, ki leg­­zsengébb, ifjúsága óta tündöklő példaként lebegett előtte. „Jól tudom“, folytatá a császár, „hogy a múlt években nem egy dolog történt, a­mi önöknek is, nekem is keserűséget okozott, de mégis örülök annak, hogy az ország javára szolgáló, közös mun­kánkat, mert az a törvény nem róluk szól, hanem egy más babonáról. A köztudalom azonban úgy fogja föl, hogy Könyves Kálmán éppenséggel nem hitt a boszorkányokban s azt fejezi ki e kép a törvényház falán. A köztu­­dalommal ellenkezni nem lehet, ha még oly nagy tévedésben leledző is; például mi lenne a drámaíróval, a­ki Zrínyi Miklóst mint gonosz, kaján embert merné színpadra vinni?Épp azért megvan a Feszty Árpád Könyves Kálmánjának is a maga joga. De bár nagy gyönyörűségem tel­lett a festmény nézésében, mégis csak azt mondom, hogy az igazság házában az igazság az első. A harmadik kép perdöntő párbaj. Viadal­tér porondján küzködik a vádló és a vádlott, erkély magasában ülő porosztó biró előtt. Elől fekete lepel alatt hever a meggyilkolt ember s mellett© méri össze egyenletlen fegy­verét a talpig vasba öltözött, pallost forgató vitéz s a meztelen ifjú, kinek bárd van a ke­zében. Az ádáz tusakodók mellett áll az orda­­lia hivatalos tanúja, egy fiatal levente (kit Szmrecsányi Miklósról képezett le a művész) és a zöld-sárga herold-dalmatikás hirdető, kiben a Zala György daliás alakját ismerjük föl. Ne­künk ez a kép, hiába oly virtuózan festett a meztelen bajvívó s hiába oly festői a környe­zet, kevésbbé tetszik, mint az előbbiek; talán azért, mert még a geniális Feszty Árpád sem tudta feledtetni, hogy hányszor láttuk már e jelenetet ezerféle formában. A szemközt levő falon épp e festmény­­nyel szemben látjuk az igazságosztó Mátyás ki­rályt, ki vén tölgyfa tövében bíráskodik a föld népe között, az úrbéri törvény szerint. Vállán .Reményi Ede ma reggel indult el vidéki kör­útjára, először is Eger felé fordulva. A hevesi derék város már hetek óta készült a művész szíves fogadására. Öttagú küldöttséget menesztett eléje Füzes-Abonyig és itt Lefevre Antal városi tanácsos üdvözölte az érkezőt. Déltájt Egerben nagy éljenző sokaság várta a vonatot s mikor Reményi kiszállt a vagonból, régi barátja, az ősz Csiky Sándor, he­ves megyei honvédegyesületi elnök, sírva borult a nyakába. A város közönsége nevében Dusárdy Jó­zsef városi főjegyző üdvözölte, majd Csiky Sándor szólt pár szót a honvédegyesület nevében s végül Maczki Valér dr., főgimnáziumi tanár, az egri dal­kör alelnöke, intézett hozzá üdvözlő beszédet. Reményi körülbelül ezeket válaszolta: Tisz­telt uraim ! Nagyon köszönöm e meg nem érdemelt szives fogadtatást, melyet megköszönni sem tudok mert nem rendelkezem elég ékesszólással, de volna csak kéznél a hegedűm !.. . Csak az fáj, hogy pár óra múlva el kell hagynom e várost, második szü­­lőföldemet, azonban remélem, hogy néhány hét kék palást, fején nyusztprém­es kalpag, ifjú homlokáról az ész és jóság ragyog le, a mint emelt kézzel beszél a jámbor pórokhoz, a­kik magyar subásan, ködmönösen és vörössel szőt­tes ingben-gatyában állanak előtte. E régi népviseletet a vajdahunyadi XVI. századbeli freskókon látta Feszty. Egy szűrös öreg, ki­nek ősz haját fésű fogja össze, a király pa­lástjának szegélyét csókolja; egyike a kép legszebb alakjainak. Mátyás mögött a renais­­sance-ot testesíti meg az olaszos zöld bársony rózsaszín foszlányos ruhába öltözött íródeák E festmény nagy bensőségével és egyszerű méltóságával hal meg. Szomszédos vele Werbőczy az 1514-iki or­szággyűlésen, a Hármas könyvet adván át II Ulászlónak. A király hermelines brokát palást­ban ül a trónzsöllyében; fején liliomos házi­­korona, mely alatt vörös-fehér-zöld szélű sapka van, hiven a Thuróczy följegyzéséhez. Ked­vetlen hidegséggel néz az itélőmesterre, ki egyszerű fekete dolmányban, vállára vetett vörös szűrrel áll előtte és homlokát kevélyen fölemelve, az igazság hangján beszél, míg ke­zében ott az ő fegyvere, a Tripartitum. Oldalt bíborban Bakács Tamás kardinális, hátul a papság és nemesség. Nehéz föladat volt meg­értetni, hogy Werbőczy mögött az egész or­szággyűlés van s ez oka a kép töredékes ha­tásának. De az itélőmester alakja, ez a méltó­­ságos, imponáló barna férfiú, sokat megértet a momentum nagyságából. — Még nehezebb volt megfesteni azt a jelenetet, mikor Deák Ferenc 1842-ben a büntető törvény javaslatát terjeszti elő a bizottságnak, melynek tagjai Szalay László, Eötvös József báró. Klauzal 1891. február 2­ IRODALOM és MŰVÉSZET, Budapest, febr. 21. Reményi Ede a vidéken.

Next