Budapesti Hírlap, 1891. február (11. évfolyam, 32-58. szám)
1891-02-22 / 52. szám
, melynek az ölén él, nagyobb követeléseket támaszt, az a hazának is többel tartozik és elsősorban a nyelvével tartozik. Föl kell vennie a nyelvét és viselnie kell a színeit. Tartozik vele a hazának, tartozik a trónnak. Azért veti ki aggódó szemét a király és kérdezi, hogy mint terjed a magyar nyelv ismerete a felsővidéken? Mert tudja, hogy ezzel terjed a civilizáció, az állami kötelékbe való tartozás érzése, a hazafiság tüze, a trón biztossága, a nemzet ereje. Ez a kettő: nyelv és álladalom azonos fogalmak. Egymás által élnek, egymással erősödnek, egymással terjednek. Győznek egymással és egymás nélkül nem léteznek a világon. Ebben az irányban korszakos jelentőséggel bírnak a király szavai. Abban a pillanatban, amelyben a trón erre terjeszti ki figyelmét és fölemeli buzdító szavát, oly tényező lép be közéletünk porondjára, melyet összes zászlaink meghajtásával üdvözlünk, mert évszázak óta nem élvezett és hoszszu évtized óta várt fordulat ez. A királyi család, e dicső család koronás feje, adja ki Magyarország polgárainak a jelszót. Erény és kötelesség tudnotok magyarul. Erény és kötelesség terjesztenétek a magyar nyelv ismeretét. A király kedvére tesz, a ki tanul, a trónnak kedves, a ki tanit magyarul. Ily fordulattal közeledünk ezeréves fennállásunk magasztos ünnepéhez. Ha ezzel szemben összes nemzetiségeink közül az oláhok azok, akik a kisdedóvásról szóló törvény ellen izgatnak, nem tehetik immár ama biztos tudat nélkül, hogy a király óhaja, a király szándéka ellen van irányozva, izgatásuk. Való igaz, ha ezek a mi izgatóink Romániában laknának véletlenül, mint valamely idegen faj és ott népgyűlésekett mernének tartani s azt hirdetni, hogy tiltassék el Oláhország attól, hogy alattvalóit megtanítsa az oláh nyelvre, akkor ezeket az izgatókat onnan minden körülményesség nélkül egyszerűen kiseprűznék. Mert hiszen a legtermészenebeb: nem volt szüksége rut vén asszonyt, idázképű, öreg barátot festenie, hogy kifejezze a valóságot. Az időkben a boszorkányság vádja érhetett mindenkit, az üldözés lángja meg ott volt minden lélekben; épp az ifjú szép nő és az értelmes tekintetű, tiszta szívre valló arcú fiatal szerzetes bizonyítja legjobban ama sötét balhiedelem általánosságát, mely elől nem menekülhetett senki. Gyönyörű e képen Kálmán király alakja; igazán fenséges és nézéséből a bölcseség sugárzik, megvilágítva és rögtön érthetővé téve az egész drámai jelenetet. Igen szép a görögös ruhájú apród is, a kis fejedelem mögött az ország címerpajzsát tartja. Ez a kép erő és élet dolgában vetekedik az elsővel. — De kérdés: való-e a törvény csarnokába, a hol mindig és mindenben az igazság uralkodik, tehát a történeti igazság is diadalt követelhet magának. Mert ez a jelenet nem historikum, csak a köztudomásnak egy ■égi tévedése. Könyves Kálmán törvényeiből mindnyájan tudunk egyet idézni, még deákul is ,de strigis, quae non sunt, nulla quaestio fiate — boszorkányok ellen, akik nincsenek, vizsgálat ne történjék. Hát ez a fordítás rossz és ebből ered a félreértés. Kálmán törvénye a maleficae (boszorkányok) létezését nem tagadja, csak a strigae-ről mondja, hogy nincsenek. Voltak pedig a babonás hit szerint a strigák olyan ördöggel cimborálók, akik állatokká tudtak változni és emberhússal éltek. Az egyház e bűvösökben való hitet mindig babonának bélyegezte. Kálmán király törvénye tehát semmivel sem mond többet, mint amit az egyház régtől tanított. Kálmán király idejében tehát malefica boszorkányt megégethettek a kortesebb joga és egyszersmind a legelső kötelessége minden államnak intézkedni arról, hogy polgárai az állam nyelvét megtanulhassák és boldogulhassanak. Ami pedig Oláhországban jogos, az itt sem jogtalan. És amire Romániának van ereje, ahhoz nekünk is lesz erőnk. És a buzdítás a tróntól indulván, reméljük, hogy vezérlő embereinknek kétségtelen jogunkhoz s nyilvánvaló erőnkhöz lesz megfelelő bátorságuk is, hogy a trón útmutatása szerint lássanak munkához, legszentebb kötelességök teljesítéséhez. A királynak pedig hála és dicsőség, a miért a nagy szót kimondta, melyet a nagy eredmények követni fognak. 8U2?ft££ii'i‘l HÍRLAP. (52. &z., A német császár beszéde kára irányuló törekvések termékeny talajra találtak. Ha úgy tetszik, mintha bizonyos szünetelés, bizonyos vonakodás állott volna be, ennek az lehet az oka, hogy egynémelyek nem fogják fel, mely irányban kell haladni. Ha együttesen akarunk dolgozni, az egészet kell szem előtt tartanunk. A császár ezúttal megemlékezett tavaly Memelbe tett utazásáról s ezzel kapcsolatban visszapillantást vetett a szabadságharcok előtti időre. Ott kell keresni — úgymond — Németország jelenlegi nagyságának kezdetét. A fejedelmi háznak kötelessége megóvni az Istenbe vetett szilárd hitet s a kötelességteljesítés hűségét. A népen áll azután, hogy erős bizalommal viseltessék vezéréhez. E ponton találkozunk — úgymond — e bizalomban rejlik hazánk nagyságának titka. Manap az engedetlenség szelleme kisért a világban és megzavarni igyekszik a kedélyeket, de én utamat rendületlenül folytatom. Ha fáj is a félreismerés, mégis bízom abban, hogy az összes monarchikus érzületű s ezek között elsősorban a brandenburgi férfiak habozás nélkül követni fognak azon az úton, amelyet szükségesnek tartok. A pártok alá kell hogy rendeljék magukat a közjó tekintetének. Higgyék el nekem, hogy kötelességszerű feladataim végzésénél magasabb parancsra cselekszem. Nem telik el este, nem telik el reggel, melyen buzgó imát ne küldenék az egek urához a népnek javáért. Kövessenek önök engem brandenburgiak, mind egy szálig! Éljen Brandenburg! Hurrah!“ A jelen voltak a lelkesedés hangján háromszoros „Hurrah !”-val fogadták a császár szavait. A német sajtóban nagy vita van pár nap óta. Arról szörnyülködnek vetekedve, miféle rosszakaratú forrás terjeszthette II. Vilmos császár súlyos betegségének álhírét, és arról vitáznak, várjon a híresztelésre okot valami félreértett udvari értesülés adott-e, vagy pedig szándékos rosszakarat játszik a dologban, mely börzei hatásra számított és a legujabb német államkölcsön meghiúsítására törekedett. Minket a vita többé nem érdekel, mert az eredményre nézve úgyis mindegy, akár így, akár úgy történt. Elég az, hogy a börzemanőver nem sikerült, mert a kölcsön többszörösen túljegyeztetett, a német császár pedig annyira egészséges, hogy tegnap megjelent a brandenburgi tartománygyűlés képviselő tagjainak lakomáján és Bornstaedt kormánytanácsos felköszöntőjére hosszabb politikai beszéddel felelt, melyet egész Németország bizonynyal heteken át kommentálni fog. E feladatból ránk nem jut semmi rész, mert a császárnak a német pártokról mondott kritikájához s az „engedetlenség szellemére“ rámennydörgött monarchiko-metafizikai elvéhez semmi közünk. Adjuk a császár beszédét a következő szövegben: A beszéd elején örömét nyilvánította a felett, hogy jelen lehet a brandenburgiak közt, emlékeztetett a nagy választófejedelem jubileumára, ki legzsengébb, ifjúsága óta tündöklő példaként lebegett előtte. „Jól tudom“, folytatá a császár, „hogy a múlt években nem egy dolog történt, ami önöknek is, nekem is keserűséget okozott, de mégis örülök annak, hogy az ország javára szolgáló, közös munkánkat, mert az a törvény nem róluk szól, hanem egy más babonáról. A köztudalom azonban úgy fogja föl, hogy Könyves Kálmán éppenséggel nem hitt a boszorkányokban s azt fejezi ki e kép a törvényház falán. A köztudalommal ellenkezni nem lehet, ha még oly nagy tévedésben leledző is; például mi lenne a drámaíróval, aki Zrínyi Miklóst mint gonosz, kaján embert merné színpadra vinni?Épp azért megvan a Feszty Árpád Könyves Kálmánjának is a maga joga. De bár nagy gyönyörűségem tellett a festmény nézésében, mégis csak azt mondom, hogy az igazság házában az igazság az első. A harmadik kép perdöntő párbaj. Viadaltér porondján küzködik a vádló és a vádlott, erkély magasában ülő porosztó biró előtt. Elől fekete lepel alatt hever a meggyilkolt ember s mellett© méri össze egyenletlen fegyverét a talpig vasba öltözött, pallost forgató vitéz s a meztelen ifjú, kinek bárd van a kezében. Az ádáz tusakodók mellett áll az ordalia hivatalos tanúja, egy fiatal levente (kit Szmrecsányi Miklósról képezett le a művész) és a zöld-sárga herold-dalmatikás hirdető, kiben a Zala György daliás alakját ismerjük föl. Nekünk ez a kép, hiába oly virtuózan festett a meztelen bajvívó s hiába oly festői a környezet, kevésbbé tetszik, mint az előbbiek; talán azért, mert még a geniális Feszty Árpád sem tudta feledtetni, hogy hányszor láttuk már e jelenetet ezerféle formában. A szemközt levő falon épp e festménynyel szemben látjuk az igazságosztó Mátyás királyt, ki vén tölgyfa tövében bíráskodik a föld népe között, az úrbéri törvény szerint. Vállán .Reményi Ede ma reggel indult el vidéki körútjára, először is Eger felé fordulva. A hevesi derék város már hetek óta készült a művész szíves fogadására. Öttagú küldöttséget menesztett eléje Füzes-Abonyig és itt Lefevre Antal városi tanácsos üdvözölte az érkezőt. Déltájt Egerben nagy éljenző sokaság várta a vonatot s mikor Reményi kiszállt a vagonból, régi barátja, az ősz Csiky Sándor, heves megyei honvédegyesületi elnök, sírva borult a nyakába. A város közönsége nevében Dusárdy József városi főjegyző üdvözölte, majd Csiky Sándor szólt pár szót a honvédegyesület nevében s végül Maczki Valér dr., főgimnáziumi tanár, az egri dalkör alelnöke, intézett hozzá üdvözlő beszédet. Reményi körülbelül ezeket válaszolta: Tisztelt uraim ! Nagyon köszönöm e meg nem érdemelt szives fogadtatást, melyet megköszönni sem tudok mert nem rendelkezem elég ékesszólással, de volna csak kéznél a hegedűm !.. . Csak az fáj, hogy pár óra múlva el kell hagynom e várost, második szülőföldemet, azonban remélem, hogy néhány hét kék palást, fején nyusztprémes kalpag, ifjú homlokáról az ész és jóság ragyog le, a mint emelt kézzel beszél a jámbor pórokhoz, akik magyar subásan, ködmönösen és vörössel szőttes ingben-gatyában állanak előtte. E régi népviseletet a vajdahunyadi XVI. századbeli freskókon látta Feszty. Egy szűrös öreg, kinek ősz haját fésű fogja össze, a király palástjának szegélyét csókolja; egyike a kép legszebb alakjainak. Mátyás mögött a renaissance-ot testesíti meg az olaszos zöld bársony rózsaszín foszlányos ruhába öltözött íródeák E festmény nagy bensőségével és egyszerű méltóságával hal meg. Szomszédos vele Werbőczy az 1514-iki országgyűlésen, a Hármas könyvet adván át II Ulászlónak. A király hermelines brokát palástban ül a trónzsöllyében; fején liliomos házikorona, mely alatt vörös-fehér-zöld szélű sapka van, hiven a Thuróczy följegyzéséhez. Kedvetlen hidegséggel néz az itélőmesterre, ki egyszerű fekete dolmányban, vállára vetett vörös szűrrel áll előtte és homlokát kevélyen fölemelve, az igazság hangján beszél, míg kezében ott az ő fegyvere, a Tripartitum. Oldalt bíborban Bakács Tamás kardinális, hátul a papság és nemesség. Nehéz föladat volt megértetni, hogy Werbőczy mögött az egész országgyűlés van s ez oka a kép töredékes hatásának. De az itélőmester alakja, ez a méltóságos, imponáló barna férfiú, sokat megértet a momentum nagyságából. — Még nehezebb volt megfesteni azt a jelenetet, mikor Deák Ferenc 1842-ben a büntető törvény javaslatát terjeszti elő a bizottságnak, melynek tagjai Szalay László, Eötvös József báró. Klauzal 1891. február 2 IRODALOM és MŰVÉSZET, Budapest, febr. 21. Reményi Ede a vidéken.