Budapesti Hírlap, 1891. február (11. évfolyam, 32-58. szám)

1891-02-14 / 44. szám

Budapest, 1891. XI. évfolyam 44. sz. Szombat, február 14. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., Kalap-utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Az uj közös ügy. Budapest, febr. 18. (bp.) Az igazságügyi bizottság be­fejezte a konzuli biráskodásról szóló javaslat előkészítő tárgyalását; előt­tünk fekszik jelentése is. A kormány­­párti sajtó pedig kiadta vezércikkeiben első mérgét a javaslatról hallott kriti­kák ellen. Okokkal meggyőzetésre hajló kész­séggel figyeltük úgy a bizottságban történteket, mint a laphasábokon írotta­kat. De ennek dacára sem lehetünk abban a helyzetben, hogy a javaslatról formált véleményünkön változtassunk. Kénytelenek vagyunk fenntartani azt a nézetet, hogy Szilágyi Dezső a keleti államok területén konzuli oltalomra jo­gosult honfitársaink irányában e javas­lat erejével elközösítette az igazságszolgáltatást s ez­zel az 1867 : XII. t.-c. rendelkezéseire és szellemére sérelmes u f­­'k'tTZ - s ügyet kreált. A miniszter úr ezt makacs határo­zottsággal tagadja, úgy az írásbeli m­eg­­okolásban, mint szóbeli fejtegetéseiben. A vita vele szemközt ez idő szerint így áll : A kormány és ügyfelei elég nyíl­tan s lojálisan elismerik, hogy a ma­gyar állam bírói fenségjoga e törvény­­javaslat által csak korlátolt mér­ték szerint jut kifejezésre: első fokon közös konzul, másodfokon közös főtörvényszék ítél s mindkét fórum a közös uralkodó, „ő felsége a császár és király nevében“ hozza ítéleteit. De másrészt állítják, hogy a magyar álla­miság követelményeinek teljes mérték­ben eleget tenni az erre kedvezőtlen viszonyok nagyobb ellentálló ereje miatt ez idő szerint nem volt le­hetséges,­­ mindazáltal a reform­ így is határozott javulást jelent am­ máig tűsrt kivételes állapothoz képest,­­­­s a megoldás a benne minden fokon létesített közös bírói szervezet dacára sem fűzi szorosabbra az Ausztria és Magyarország között a kiegyezésen­ alapuló közjogi kapcsot, mert a javas­­­lat e rendelkezései nem a közös ügyek-­­­ből, hanem a két állam szerző­dési jogából folynak s a jövőnek e rendelkezések annál kevésbbé preju­­dikálnak, mert a javaslat „szerző­désszerű“ természeténél fogva a benne kikötött 10 évi záros határidő elmúltával önként megszűnik érvényes­ségük, így a kormány s a félhivatalos sajtó védekezése. Feladatunk tehát mindezekkel szem­közt, hogy vizsgáljuk, mennyire alapos a kormány okoskodása, mely a javas­latnak egy szerződésszerű nem­zetközi egyezmény természe­tét tulajdonítja? A kritikát jóformán eldöntheti az, hogy az osztrák kormány, te­hát az egyezményes törvényalkotásban a „másik szerződő fél“ képviselője, a javaslat rendelkezéseit egészen más köz­jogi motívumokból származtatja le. Schönborn gróf, az osztrák igazságügy­miniszter, szintén terjesztett egy azonos törvényjavaslatot a feloszlatott biro­dalmi tanács elé s ennek megokolásá­­ban szóval se említi, hogy abban szer­ződéses megállapodásokat kíván becik­­kelyezni,­­ hanem azt fejtegeti, hogy a konzuláris bíróságok közössége a kül­ügyi képviselet közösségéből következik s igy a törvényjavaslat rendelkezései nem is képezhetik szerződéses megálla­podás tárgyát, elég a két kormány po­litikai szolidaritása, így az osztrák kor­mány felfogása. Elég jellemző adat a törvény „szer­ződésszerű“ jellegének illusztrálására, hogy a szerződő felek képviselői ily el­térő véleményben vannak „szerződésük“ alapelve felől. De ettől hadd tekintsünk el, mikor Szilágyi Dezső tekintélyének egész súlyával vitatja, hogy neki van igaza, nem pedig Schönborn grófnak s a javaslat jogilag nem egyéb, záros ha­táridőre kötött szerződésnél. Ámde a szerződéses forma, a nemzetközi egyezmények alaki is­mérve miért mellőztetett e fontos alkalommal, midőn Magyaror­szág és Ausztria a kiegyezési törvény . BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA Az utolsó látogatás. Novella. Irta: Giovanni Verga. „Szeretnék meghalni . . .“ Donna Vittoria istenien énekelt. És mégis ritkán hallották őt barátai, a­kik igen sűrűn jártak házába (mert a Delfini-palota a kaszinó­nak valóságos fiókja volt.) Donna Vittoria azt mondta, hogy az ének fárasztja őt, nevetve szokta emlegetni, hogy mellbajban fog meg­halni. Ezért ha megjelent a bálokban vagy a színházban, az előkelő világ örök sürgése kö­zepett, szépségtől sugárzón, egész hátáig ki­vágott ruhában, imádói tömérdek bókkal illet­ték gyöngéd kebelét, mely tízéves házasság után is csodálatosan gyönyörű volt. Férje volt az egyetlen ember a kaszinó tagjai között, a­ki el merte mulasztani, hogy esténkint betekintsen Donna Vittoria szalon­jába. A barátok és barátnők tea mellett min­denről beszéltek, csak épp a zenéről nem. Pedig ez volt Donna Vittoria rejtett szenve­délye, — egyetlen bűne, melyet barátai előtt titkol, — szokta mondani, — önzése és kacér­­sága, — mondották a többiek. Valóságos ese­ményszámba ment, ha néha mégis hajlott unokahúga, Roccaglia könyörgésére és énekelt az ő kissé fátyolozott hangján, mely igen illett a Szeretnék meghalni a dalhoz, előkelő tartózkodá­sával és bánatos színével is. — Igaz ! kiáltott hízelegve az öreg d’Orezzo herceg, így meghalni szép volna! Donna Vittoria most már derülten tréfált bizalmasaival, a­kik a zongorához tódulva kor­holták őt, a­zért oly háládatlan. — Hát azért vagyunk mi ilyen hívek minden este, hogy így fukarkodjék a hang­jával ? — Ön is mer panaszkodni, Ginoli ? — Én nem. Nekem fáj az ének, mikor így mondják e két szót : Szeretnék meghalni ! Az asszony szeme belenevetett a szép szőke ifjú szemébe, mely föllángolt egy pilla­natra, bár tiltotta a nagyúri tartózkodás ; érezte, hogy a nő eretetetten könnyed és tré­fás hangja csupa szerelem. — Pedig olykor igazán szeretnék meg­halni . . . folytatta Donna Vittoria. Néha, az édes szomorúság perceiben . . . Derülten beszélt a halálról a mulatság hevében, Chopin keringőjének ritmusa mellett, mely sejtelmesen izgatta őt; vidáman emle­gette az elmúlást, ékszerektől és szépségtől ra­gyogva, Ginoli szerelmes szemének tüzében. Távozott a Roccaglia-palotából, az udvarlók között, a­kik mind siettek vállára adni a bun­dát, a­kik mind karjukat nyújtották és vetél­kedtek, hogy ki nyissa föl a fészeknél langyo­sabb, illatosabb hintócska ajtaját. Egyszerre azt érezte, hogy hideg borzongás fut végig szép meztelen vállán, mely a keringőzéstől még mindig emelkedett a vidraprém alatt. Or­vosa, az előkelő világbeli orvos, másnap eljött hozzá, csevegni egy kicsit , belemélyedt az ágy lábánál levő nagy zsöllyébe s mielőtt el­ment, le se húzta a keztyüt, csak úgy, kellet­lenül vetett két-három sort szép asszonyos írásával az ötágú koronás, régi módi papi­rosra. Lent a kapunál egymást érték a fogatok, a jóbarátok és libériás cselédek; mindenki üzent valamit, vagy otthagyta a névjegyét. A kapus esténkint tálcára halmozta a névjegye­ket, a részvétnyilatkozatokat és jókívánságo­kat s beadta az előszobába a napi bulletinnel együtt, mely úgy volt szerkesztve, hogy a be­teg is láthassa. Donna Vittoria minden nap olvasni akarta azok neveit, a­kik megemlékeztek róla. A kaszinóban, a színházban, látogatóban, a cukrásznál, a kocsik ajtaja mellett, a Villa Borgheseben mind csak őt emlegették a jóba­rátok és ismerősök. — Szegény Donna Vit­toria ! . . . — A Delfini-palotába egyre több látogató érkezett: elegáns hölgyek, férfiak, a­kik azért jöttek, hogy egy pillanatra megszo­rítsák a férj kezét ; párok, a­kik itt találkoz­tak össze. Könnyű, édes illat elegyedett a ne­héz levegőbe ; a látogatók halk, rövid szava­kat váltottak, kimenetkor pedig intettek egy­másnak a fejükkel vagy a sétapálcájukkal; a nők mellükhöz szorították, a karmantyút, a férfiak vállat vontak. Este miss Florence abbahagyta a regény­­olvasást és a kis leánynyal lement az úrnőhöz, a ki bágyadtan mosolyogva fogadta őket. A hosszú aranyhajú, fehér leányka, a­ki oly ille­delmes volt, mint egy kis úrnő, jónevelésü kis­asszony könnyed lépteivel, lábujjhegyen ment a mamához, hogy megcsókolja. A nap szerint hol angolul, hol németül kérdezte , hogy van, aztán jó éjszakát kívánt és távozott, a neve­­lőnő mögött, egyenesen, mereven. Az orvos azonban egy reggel igen elkomorodott, mikor Donna Vittoria panaszkodott, hogy az éjjel ! Mai számunk 14 oldal.

Next