Budapesti Hírlap, 1891. június(11. évfolyam, 149-177. szám)

1891-06-01 / 149. szám

Budapest, 1891 XI. évfolyam 149. sz. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 60 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Rá Főszerkesztő: Kosi Jenő. ■ : Hétfő, június I. Szerkesztőség­ és kiadóhivatal: IV., Kalap-utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Jellem. Budapest, máj. 81. (bp.) Pártérdekek kapcsain kívül álló lap, mint a mienk, egy pártvezéri cselekedet elbírálásánál magasabb szemp­­ pontok szerint ítélhet, a gyakorlati po­­itika hétköznapos életrendje fölé emel­­kedhetik, mélyrehatóbb erkölcsi, mesz­­szibb kiterjedő történeti mértéket al­kalmazhat, mint egy pártorgánum, me­lyet véleménye megformálásában kor­látoz a pártérdek, bölcselkedésének szféráiból kizavarhatnak kényes, köny­­nyen sebhető s nehezen kielégíthető gyakorlati igények. Erre gondolva nem csodálkozunk, hogy A­p­p­o­n­y­i Albert gróf tegnapi beszédének hatása a sajtóban a legkü­lönbözőbb s a mienkétől élesen elütő ítéletekben jutott ma kifejezésre. A pártközlönyök cikkei többé-kevésbbé hiven tükrözik vissza azok politikai vé­leményét, kik Apponyi közigazgatási krédójából és a kormánynyal való fúziót visszautasító taktikájából saját gyakor­lati törekvéseikre hasznot, avagy kárt látnak, a mérsékelt ellenzék lapja kö­telességszerűl­eg jelenti, hogy Apponyi tegnap felülmúlta önmagát. A szélső­bal közlönye viszont úgy találja, hogy Apponyi a nemzeti politika magaslatá­ról ugyancsak tegnap lezuhant. Félhi­vatalos lapok egy része a kormány ne­vében örvendet, hogy Apponyiban a reformkérdéshez geniális szövetséges erőt nyert, más része meg a Tisza­­klik felfogása szerint ravaszkodik, mi­dőn fanyar dicséretekkel halmozza el Apponyit óvatosságáért, hogy nem ment bele a fúzióba s nem járta el Tisza Kálmánnal azt a sasszé kroasszét, mely a szabadelvű pártba ér be­, Tiszáékat pedig onnét kivezérelné. Minket e pártszempontok nagyon kevéssé érdekelnek s csak a parlamenti helyzet fejlődése dolgában tulajdonítunk nekik momentán fontosságot. Ellenben arra a jellem­kép­re, mely Appo­nyi Albert tegnapi beszédének két ha­talmas kijelentéséből bontakozik ki s a nyomokra, melyeket ily nagy karakter majdan egy hosszú közpálya után ha­zánk történetében, nemzetünk erkölcsi és szellemvilágában hátrahagyna, nagy súlyt kell helyeznünk. Apponyi a politikai erkölcs igéit hirdette s mi úgy éreztük, hogy a mit az államférfim szó becsületéről s az el­vek szolgálatában a személyes becs­vágynak alárendeltségéről nemcsak mon­dott, hanem magára nézve kötelező kánonnak vallott, — a mai kor haszon­leső, szkeptikus világával nyílt harcba szállásnak s egy eszményekben dús, nemesi tartalmú, szebb jövő áttörésé­­nek heroikus ténye. A régi táblabiró-világ óta erköl­csökben a magyar közélet nagyon le­hanyatlott. A szabadságharcot követő abszolút uralom kiéheztette az orszá­got s mikor önrendelkezési jogunkat visszaszereztük,­­ az anyagi egyensúly­ helyreállításáért vívott harcaink a nem­zet gondolkodását anyagiassá, a növekvő« szükségek az erkölcsi fékeket lazává, tették s felnőtt, megvénült egy szeren­csétlen átmeneti generáció, mely az élet céljának csak a hatalmat, felada­tának az ahhoz való eszközök, szövet­ségesek, befolyások megszerzését te­­kinté, a kor erkölcsi követeléseiről, az ősök nemesebb hagyományairól, fa­junk régi erényeiről, melyek harcban diadalmassá, a szerencsétlenségben szí­vóssá tették, öncélokért a hazáról, hiúságokért a közéletről, Penáteszekért a nemzeti géniuszról megfeledkezett. Ilyen idők teremtményei voltak a ha­talmon az egész hosszú Tisza-korszak alatt. S mivé sülyedt 15 éven át e kor­szak szellemében elért léha sikerek lát­ványától a közszellem a kormányon, törvényhozásban, közigazgatásban, iro­dalomban és társadalomban, arra a bi­zonyságokat összegyűjtve fogja találni a történetírás a törvényalkotásokban,­arlamenti naplókban, az akadémiában,k­önyvpiacon s a bíróságok irattáraiban., Apponyi szava ez egész idő alatt a pusztában kiált­s gyanánt hangzott. Küldetésében nem az a lényeges, hogy a parlament előtt egyik-másik törvény-­­javaslatot mily erővel és szónoki szép­ségekkel ellenzett, hanem az, hogy né­hány elvbaráttal szövetségben a kor léha, önző, szkeptikus szellemének üzent hadat s az átért nemzeti közszellemet . BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Az av­­fezzai méregkeverő. A Budapesti Hírlap mai száma röviden jelentette, hogy Weissné, kit az orani (algé­riai) francia esküdtszék férje megmérgezése miatt elitélt, a börtönben megmérgezte magát és meghalt. Ezt az esetet, mely Franciaor­szágban rendkívüli feltűnést kelt, egy érdekes családi dráma előzte meg, a­minő Sardou és Dumas hazájában nem tartozik a ritkasá­gok közé. Weiss, a­ki tüzérhadnagy volt, 1884-ben ismerkedett meg Danilov Jeanne-nal Niz­zában. Ez az orosz lány nem szép, de rendkí­vül megnyerő volt. Törvénytelen gyermeke volt egy orosz nőnek, a­ki Oroszországból elmenekülve, Párisban az orvosi tudományo­kat tanulta. Weiss ismeretségük első idejében már nőül akarta venni Jeannet, de az öreg Weissné ellene szegült. Ekkor Weisst Oranba kinevezték kapitánynak s ő magával vitte Danilov Jeannet, a ki kedvese volt. 1886-ban Weiss letette tiszti rangját s a polgári köz­­igazgatásnál vállalt hivatalt. Elküldték őt a sivatag székre, egy kis arabs városkába. Ugyanez évben Weiss nőül vette a leányt. Az első éveket boldogan töltötték; az asszony a legszigorúbb erkölcsösséget mutatta s este úgy, mint reggel, a bibliát olvasgatta. Weiss annyira kedves férj volt, hogy még a felesége nagyanyját is házához vette. 1887-ben született egy fiuk, 1889-ben egy leányuk. Ugyanez évben Weisst Ain-Fezzába kinevez­ték igazgatónak. Ekkor jelent meg a szerető. Neve Roques, foglalkozása vasúti mérnök, csinos fiú, szelle­mes társalgó, ügyes muzsikus, s szeretetre­méltó tulajdonságai ott lent, az isten háta mö­gött, a sivatag unalmas világában, tízszeresen szembe tűntek. Csakhamar bizalmas barátja lett Weisséknek. Ez idő óta a biblia olvasatlanul hevert. Új élet kezdődött a házban. Weissnek kezdett feltűnni a felesége hajlama Roques iránt. Hogy vigasztalódjék, szinleg kurizált felesége egyik fiatal unokahúgának, Traque Mánia kisasszony­nak, a­ki Pétervárról jött. Órákig lovagoltak együtt, míg Roques otthon az asszonynak mu­zsikált. Jeanne elhanyagolta a gyermekeket, a­kik tisztán a nagymama gondjaira bízattak. E helyett kirándulásokat, táncmulatságokat, crocket-partikat rendezett. Közbe-közbe köl­csönösen féltékenységi jeleneteket rendeztek. Csakhogy a férj őszintén, az asszony pedig szinteg. Weissné megsértődött s azzal fenye­gette a férjét, hogy megmérgezi magát, ha meg nem szünteti ez alávaló gyanúsításokat. Erre Weiss, a­ki vakon imádta nejét, meg­­nyugodott s abba hagyta a liánjával való ka­cérkodást, a­mi különben is csak taktika volt. Sőt még bocsánatot is kért a feleségétől, ezen­felül, mivel az asszony unta magát Algériában, a szegény ember eladta lovait és zongoráját, hogy az asszony Nizzába utazhassék, harmad­szor lebetegedni. Ugyanekkor Roques is elutazott Francia­­országba. A házastársak ebben az évben (1890) márciustól júliusig távol voltak egymástól. Nyár végén Weiss szabadságot kapott s a fe­lesége után utazott. Ez időtől kezdve Weiss valami rejtélyes betegségben kezdett szenvedni. Az orvosok Vichy fürdőit ajánlották neki. Odament. E köz­ben A Weissnének megszületett a harmadik gyer­meke, egy kis­lány. Szept. 23-án letelt Weiss szabadsága és visszatértek Ain-Fezzába. Vichy azonban nem­ használt Weissnek s gyöngesége nőttön-nőtt. Sokszor volt láza, szédülése, néha lábai elhi­­degültek s egész testében reszketett. Az orvo­sok tejjel és tiszta levessel kúrálták. Mind aket­­tőt maga Weissné készítette s gondja volt rá, hogy a maradék mindig nyomtalanul eltűnjék. Úgy vigyázott látszólag a férjére, mint egy jó anya , s tulajdonképp folyton mérgezte őt. Weiss barátai régóta gyanakodtak, mert Weiss, valahányszor házon kívül ebédelt, igen, jól érezte magát s valahányszor otthon evett, rosszul lett. Végre Guerry, Weiss titkára, kezébe ke­rítette az asszonynak egy áruló levelét, mely a következőképp szól: Iloques urnák, Madrid, Alcazar—St. Julien. Október 9. Eh, mindegy! ha megbánom is az oktalansá­got, melyet elkövetek, meg kell tudnod, hogy mily szörnyű időszakot élek át s minő nyugtalanság alatt állok. Az ur a negyedik nap óta ágyban fekszik ; készletem legnagyobb része elfogyott. Ő küzd, egész életerejével küzd s ösztönszerüleg sohasem üríti ki Mai számunk 8 oldal.

Next