Budapesti Hírlap, 1891. október(11. évfolyam, 269-299. szám)

1891-10-01 / 269. szám

Budapest, 1891. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő: Rákosi Jenő, ; 'iú^’ji ej3 / Csütörtök, októ XI. évfolyam 269. sz. c^szus/jA. Csütörtök, október I. Budapesti Hírlap Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV., Kalap­ utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fennakadást szenvedjen. Tisza Nagyváradon, Budapest, szept. 30. (bp.) Az utolsó ülésszak megnyitása küszöbén, zavaros parlamenti helyzet közepett érzi Tisza Kálmán szükségét arra, hogy nyilvánosan politikáról be­széljen, a mit nem tett bukása óta. Bármily érzelmesen hangzottak is a szavak, melyekkel ma nagyváradi vá­lasztóit köszönte,­­ a velük érintke­zésnek rája nézve fölötte kellemetes és kötelező voltát maga vonta kérdésbe az által, hogy közel két éven át velük tényleg nem érintkezett. Kern tette ezt akkor sem, midőn a hatalomtól meg­vált s ennek okai az annyira szeretett nagyváradiakat bizonynyal legközelebb­ről érdekelhették volna. De mi tisztelni kívánjuk a diskijét vV.?’­rt. a lélektanilag megfejthető belső kénytelenséget, melyek Tisza Kálmánt akkor s azóta hallgatásra bírták. Annál kiváncsiabbá tett a volt miniszterelnök e hirtelen támadt szereplő kedv, küz­­lékeny­ség és politikai tettrekészség ál­tal az okbeli összefüggésre, mely nagy­váradi beszéde s az országgyűlés új ülésszaka közt helyreállítandó. Mert az kétségtelen, hogy e beszédet nemcsak aktuális tartalma teszi érdekessé,­­ fo­kozza jelentőségét a hosszú pauza, mely azt megelőzte. Érzi mindenki, hogy gyökeresen meg kellett változni a par­lamenti helyzetnek Tisza Kálmán elné­mulásától mai felszólalásáig. S habár ő e különbséget nem tárja is fel őszintén Nagyváradon, eléggé beszél helyette a tény, hogy Tisza Kálmán — miután 18 hónapig kívül maradt a politikai aré­nán — ma reaktiválta magát s újra belenyúl a közügyek irányzásába ve­zérlő államférfi gyanánt. A helyzet különösségére jellemző, hogy ezt Tisza Kálmán megtenni épp akkor tartja szükségesnek, mikor Sza­­páry gróf miniszterelnök és összes mi­nisztertársai nem láthatók, nem hallha­tók, a reformpolitika bukás szélére ju­tott, a kabinet a folyó ügyek elintézé­sére szorítkozik s a kormányról a belső meghasonlás, a pártok tájékáról pedig minden felől egy új kémiai átalakulás hírei keringenek. E szceneria elég ügyes annak ki­tüntetésére, hogy a válságos helzet és a Szapáry-kormány sorsa fölött az el­döntő szó még mindig ezt a bukott, lejárt, de ki nem merült, szívós öreg embert illeti meg, ki a játszmát kész újra kezdeni és hisz önmagában. Ha ő ma hadat üzen Szapáry grófnak,­­ a kabinet egy napig sem tarthatja ma­gát a jászberényi hadüzenet után. S mert ő ma védelmére kelt a kormány­nak, a szolidaritás e tényéből a zátonyra futott kormányhajó mentésének lekö­telező cselekedete lett, így a látszat. De a dolog nem egészen igy áll. Tisza Kálmán nemcsak Nagyvárad iránt nem volt őszinte, — Szapáry gróf iránt sem az. Arról, a mi a kabinetnek lét­­jogot ad, a mi politikai tartalmát és­­ nemzeti hivatását jelentette eddig s a mi bukás szélére juttatta, a miben te­hát segítségre szorul : a közigazgatási re­formról Tisza Kálmán mélyen hallgat. Nem kevésbbé fukar a szavakban a vesze­delmekről, melyek a kabinetet a fiumei események óta a katonai dolgokban fenye­getik s az egyházpolitikában érhetik. Ez arcvonalakon a kabinettel való szolida­ritásnak Tisza beszédében nyoma sincs. Mindössze annyi dicséretest tud a kor­mányról mondani, hogy a fenyegető külügyi helyzet nyomása dacára böl­csen megtalálta a középút ,­ a szüksé­ges katonai berendezések s az ország mérsékelhető reformigényei közt. A Szapáry-kormánynyal tehát annyiban végzett, hogy salva guardiát ígért neki e­­ középúton haladáshoz a legközelebbi­­ választásokig. Ezt is súlyos feltételhez kötötte, ahhoz, hogy a szabad­elvű párt ural­mával: megvédése, hatalmi statusquojának fenntartása a választások alatt legyen a kor­mányzás legfőbb célja, melynek alárende­lendő minden egyréb érdek. Más szóval: nem szabad tűrni oly politikai törekvé­seknek a pártszervezetbe bevonását, melyek a kormányt a nagyobb koncep­ciók felé terelnék s a párt éveken át kipróbált belső összefüggését meg­bontva, annak számos korlátolt elméjű, de korlátlan hűségű érdektársait eddigi kortesszolgálataik jutalmától elütnék. Igen, Tisza Kálmán a jelenlegi válságtól nem a kormányt félti, mely veszedelemben van, a védelmére csak azért siet, hogy az országgyűlés utolsó ülésszakában, az új választások küszö­bén azt ama párturalom fenntartására szo­rítsa, mely Tisza Kálmán müve volt, melyet Szapáry grófnak adott át, hogy tovább kezelje s a hatalmon őt, a pihenő vezért, csupán helyettesítse. Ezt a müvet félti a felbomlástól a bu­kott kormányzem­ük a képviselőház zűr­zavaros viszony­ai közt s vele a döntő befogást, melyet ő a kormányzatra és az ország eseményeire a háttérből mindaddig gyakorolhat, míg e pártin­strumentum úgy, a­mint van,­ a­hogy 1887-ben a választási hadjárat alatt ő szervezte meg, fennmarad. Az ő bu­kása aznap válnék teljessé, lemondása végleges kénytelenséggé, a­mely napon a szabadelvű párt kompakt többségéből hiányzanának az ő kiválasztottjai, kik ott évek óta a hatalomban részességet élveznek. Ha ezeket az új kormány szélnek ereszti, vagy az új válasz­tások idején kibuktatja, hogy hegü­ket saját elemeivel töltse be , az veti végét a Tisza-korszaknak. Ne­­hogyy Szapáry ezt tehesse, arra valók voltak a Tisza-klik elnevezésben gaz­dájukat nyert kuliszsza-intrikák a me­gyei javaslat tárgyalásának összes fázi­sai alatt, melyekkel a kabinet a mérsé­kelt ellenzéktől elszigeteltetek, — s arra való most a nyílt védelem, mely­ben Tisza Kálmán a kabinetet része­síti, midőn ez az eddigi többség fenn­maradására s annak minden szavaza­tára szörnyen rá van szorulva. Ezért nem tudjuk komolyan venni az öreg Tisza kesergését a veszedel­mek fölött, melyek — szerinte —­ a magyar parlamentarizmust fenyegetik. Nem a többséguralom elve az, melyért síkra száll Nagyváradon, hanem a párt­uralom gyakorlata, melynek veszedelme nem a parlamentarizmust, hanem a tiszaimust fenyegette eddig Magyaror­szágon. S bántó látvány, hogy ez az öreg­ember mennyi fortéllyal, álkodással, tények, dolgok ferdítésével áll ki síkra most, mintegyr vén hipokrita, hog­y a közügyek pajzsa alatt saját klientélá­­ját megvédelmezhesse, arról nem szól, hogy e többség uralma mennyit vétett nemzeti aspirációink ellen, közszelle­münk megrontásával s­zemeire rá­szolgáltak bűnei a tisztitó tűzre, me­lyet a közvélemény a véderő vita alatt alája gyújtott s mely az ellenzé­ket irtó harcra bátorította fel. Tisza Kálmán irtó revans-siáborút hirdet most a függetlenségi párt ellen a választá­sok küszöbén, mely párt ugyanazt tette 1889-ben, a mit Tisza Kálmán jóváha­gyott 1872-ben. Akkor a balközép ve­zére nyujta ki „áldó kezét“ a szélső­bal obstrukciója felé, a mit a bukott miniszterelnök most Apponyi grófnál helytelenít. S hogy jogcímet szerezzen rá, teszi a következőket: 1. hekteleníti saját eljárását, dezavuálja a régi balkö­zépet ; 2. tagadja, mintha neki a szabadelvű pártban saját klientélája volna, mely Tisza-klikk néven neveztet­hetnék ; 3. nagy­obb szavahihetőség ked­véért azt bizonyítja, hogy a párt, egé­szen az övé­s Szápár­­ grófnak nincs joga ennek status quo-ján változtatni, mert a kormányválság óta a kormány­­rendszer semmiben se változott,­­ végre 4. azzal lepi meg a világot, hogy Nagyváradon úgy adja elő bukása tör­ténetét, mintha ez nem politikai kény. Mai számunk 16 oldal.

Next