Budapesti Hírlap, 1892. január (12. évfolyam, 1-31. szám)
1892-01-01 / 1. szám
á sáért feleletre idézni. Nagy probléma, Európa helyzetére kiható, foglalkoztatta e szellemeket, midőn nemzetük sorsát e világrész eseményeivel szorosan összefűzték s a magyar függetlenségi eszmének idegen potentátok közt találtak híveket, szövetséges társakat. Mikor a török hóditó ellen kellett függetlenségünket megvédelmezni, frigyre léptek a római német császárral s ahányszor ennek uralmához kellett megtalálni az ellensúlyozó erőt, szövetkeztek a francia királylyal, a versenyző német választófejedelmekkel. A Bocskayak, Bethlenek, Bátoriak, Rákócziak magyar története véres hadjáratok, a Zrínyieké, Wesselényieké szakadatlan forrongások korszaka volt. Százötven év csupa epopéa, a háború minden izgalmaival, áldozataival, dicsőségével és gyászával. Európa egy nemzete se élt át ennyi viszontagságot, mint a magyar a függetlenségi eszmekör e hőskorában. Ki merne őseinknek szemrehányást tenni, amiért nagyot akartak és sokáig akarták ? Ha a végzet nem sújtja őket tragikusan, mivé emelték volna Magyarországot ! Áldás emlékükre, ők még szerencsétlenségükben is megtartották a hazát és félelmessé tették elnyomóira nézve. A szatmári béke lezárta ez eszmekör aktáit. A nemzet ki volt merülve, elszegényedett, óhajtá a békét bármi áron. S elkövetkezett a sivár XVIII. század, mely a nemzetnek hosszú pihenő idő, történetében ijesztő meddőség volt. Vezérmotivummá, mely az előkelő hazafiakat cselekvésükben irányozta, a puszta megélés s ennek érdekében az alkalmazkodás ösztönének a sugallata lett. Eszmeköre a magyarnak nem volt, mióta a hagyományos függetlenségi eszméről le kellett tennie. Az alkalmazkodás az idegen utánzójává tette s szellemében, erkölcseiben degenerálta. A magyar elméket nem foglalkoztatta más vágy, más törekvés, mint a nyugalomés a hatalommal megalkuvásé. E szomorú időkből a francia forrahajukat és ruhát varrt nekik a hosszú téli estéken. A másik házba pediglen odasereglettek a környék szegény betegei; a nagyasszony a saját kirurgusával orvosoltatta őket, és maga segített sebeiket kötözni. Történt egyszer, hogy látogatóba jött hozzá legidősebbik leánya, a csillagkeresztes dáma, akit már évek óta nem látott, mert ez az úrnő a hatodik vármegyében lakott férjével és serdülő gyermekeivel. A nagyasszony örült rég várt vendégének, de azért a szokott rendet nem másította meg s mikor elérkezett a betegek látogatásának órája, ment az ispotály felé ; magával hívta leányát is, hadd legyen része a jócselekedetben. Kellett pedig éppen kötözni egy vén koldus sebét, mely olyan írndék volt, hogy alig lehetett ránézni. A fényhez szokott hölgy félre is fordult és mintha elfintorította volna a száját. S.Amit látván a nagyasszony, hirtelen úgy ütötte képen a csillagkeresztes dámát, hogy szegénynek menten kibuggyant az orra vére. Aztán oda tartotta a kezét a leányának : hadd csókolja meg, dalom ébresztő ereje ragadott ki, mely megmozgatta nálunk újra az elnyomott és elpuhult közszellemet. A politikai reformáció vágya kezdett derengeni egünkön. A szabadsági és egyenlőségi eszméket elhozták a nemzetközi áramlatok s a napóleoni hadjáratok. De a magyar politika nem meríthetett belőlük új tartalmat magának. A szabadságeszmék hallattára visszasírt e nemzet szívében a régi függetlenségi eszmekör emléke, az internacionális forradalom mélyebb nyomokat nemzeti életünkben nem hagyhatott. A nemzet — mint ilyen — csak irodalmában kezdett újra élni s erejét ama szerény hódításokkal táplálta, melyet a társadalomban a magyar nyelv tett. Akkor csupán nyelvében akart e nemzet élni. Széchenyi István föllépése azért korszakos, mert a nemzetlét aspirációit a szellem alkotó munkájának minden ágára kiterjeszti s a nemzeti munka eszmekörét oltja a fejlődni kezdő magyar társadalom köztudatába. Nagyszabású reformátori tevékenység indult meg a nagy vezér intése nyomán, de hijjával a politikai hatalom eszközeinek, sőt ezek óvatos kizárásával, nehogy az uralmára féltékeny bécsi udvar a politikai eszközökért való küzdelemben a nemzeti munka ügyét is megrontsa. Ez eszmekört Kossuth föllépése tágítja ki a rendiség eltörlésével, a jobbágyság felszabadításával s itt uj korszak kezdődnék: a nemzeti állameszme korszaka, ha a bécsi kamarilla nem szakitja végét. Ausztria nem akart a politikai hatalom eszközeiben a magyar állammal osztozni és szabadságharcunk eseményei Kossuthtal abba az eszmekörbe sodorták Magyarországot vissza, ahol a szatmári béke előtt küzdött és vérzett a független állameszme körébe. A katasztrófát ismét nagy szenvedések követték. És jött Deák Ferenc, vele az engesztelés politikája, mely a szatmári béke mását alkotja meg a kiegyezésben. A szenvedéseitől kimerült nemzet másodszor is követte az alkalmazkodási ösztön sugallatát, mely élni akar s az életért megalkuszik annak feltételeivel. Ez a programm jutott kormányra s van azóta a magyar politika élén, más más férfiak neve alatt, de ugyanabban a szellemben vezéreltetve, mely az élet jogát ugyan követeli, de a feltételeit engedmény gyanánt kéri a viszonyoktól. Ez a politika észszerű és szükséges volt, míg az ország 300 évi véres harcait, ismételt leveretését, az idegen elnyomás foltjait sínylette testén-lelkén. Koncessziókból élhettünk, amíg azokra rá voltunk szorulva. De számban meg- / sokasodva, intézményekben felgyara- / podva, tanulságainkon okulva, nem folytathatunk olyan politikát, mely akkor volt jó, midőn kevesebben, szegényebben kellett megélnünk, huszonöt év előtt. Érzi a nemzet, hogy kormánya egy túlhaladott gondolatvilágban él és ma- FectTion-kevesli az így elérhető eredményét,mert van ereje hozzá, hogy gyorsabb, erélyesb tempóban haladhasson előre. Látja a célt is,amely a közképződő esz'LeFerbe:ez a magyar nemzeti állam eszméje. S talán látja már közeledni e célhoz az uj vezért is, ki a nemzet hivatását, erejét, tehetségeit felfogta, géniuszától meg van ihletve s akarja is, tudja is megvalósitni az uj eszmekor nagy feladatait. Széchenyi a nemzeti munkával előkészitő, Kossuth a nemzeti alkotmánynyal körülhatárolta s Deák a kiegyezésben a jövőnek tartotta fenn e művet, mely most fog megépülni. fi! Egetverő lármát csapott, ha a gyertyamártogató béresné el talált csöppenteni egy kis faggyút, mert a faggyú drága. De mikor siránkozva állított be hozzá az árendás Salamon, hogy nem tudja megfizetni a kétezer sájn-forint anyárát, mert birkáiba beleütött a métely, azt mondta neki: „Úgy hát csak eredj Isten hírével, fiam ; ha nincsen honnan venned a pénzt, én bizony nem kívánhatom, hogy fizess.“ A kolera esztendejében megnyittatta jobbágyai előtt minden granáriumát; hordjon el kiki annyit, amennyi jut neki. Az ötvenes évek elején, rossz terméskor, beállítottak hozzá a borsodi parasztok, hogy gabonát vegyenek. „A tiszttartóm dolga az, fiaim.“ „De mikor a tiszttartó igen drágára tartja az életet, méltóságos asszony.“ „Nem lopott jószág az, hát nem lehet olcsóbban adni.“ „Úgy hát nem veszünk, méltóságos aszszony.“ „Az a ti dolgotok, fiaim.“ Télvi idején, mikor az ínség nőtt, a parasztok óvatosan járultak a nagyasszony elejébe, hol most már megfizetnék, amit a tiszttartó kívánt. „Későn van, fiaim , az élet nem eladó többé.“ Egyre nehezebb napok következtek s az éhező parasztság sírva könyörgött, hogy megveszi a gabonát minden áron. ..Mondtam már, hogy nem eladó.“ És a nagy magtárak drága kincsét tavaszig megette az egér meg a penész. A szerelemről úgy gondolkodott, mint a Stendhal öreg grófnéja : „A szerelem olyasmi, amivel a szobaleányunkat szokták gyanúsítani, és mikor kiderül rájuk, hát elcsapják őket.“ A házasságot az élet épp oly múlhatatlan szükségének tekintette, mint a születést vagy a halált. Az asszony szerinte arra teremtetett, hogy gyermekei legyenek. És neki magának lett tizennégy gyvemmeke. Királynéja volt valamennyinek, kivéve a legkisebbik fiát, akinek szolgálója volt, olyan kimondhatatlanul, olyan őrülten szerette. Kellett ennek a hideg, kevély szívnek, hogy megmelegedjék az alázatosságban, amely a szeretet. Mikor az urfi Párisban élte a világát és a Palais-Royal fitosorra kis komédiásnéit oktatta meg arra, hogy milyen a magyar úr, ha széles jókedvében szórja az aranyat: a nagyasszony titkon eladatta móringba kapott gyémánt-diadémját, hogy a többi gyermek rövidsége nélkül küldhessen az ő kedves fiának ötvenezer pengőt, négy szép lovat, bársonyos hintót, amire majd szájat lát egész Páris.. És mikor azt a fiatal életet megemésztette saját erős lobogása, azaz hatalmas asszony gyönge és gyáva lett, úgy kellett elhurcolni a koporsótól, melynél átkozódva tépte ősz haját. Napjai azután jelen és jövendő nélkül teltek el ; a múlt töltötte be elméjét s csak azért élt, hogy emlékezzék. Ravatalon fektében is olyan ernyie világosság árasztotta el az arcát, mintha a régi jó időkről álmodnék, lágyan szenderegve. BUDAPESTI HÍRLAP, (1. sz.) 1892. január 1. A. választások. Budapest, dec. 31. Király jön és megy. Csak egy napig lesz magyar fővárosában, hogy éppen feloszlassa az országgyűlést. Szapáry átnyújtja neki a trónbeszédet, a mi abban áll, a miniszterelnök irta. Felelős érte, mint felelős az egész politikáért, mely ez erőszakos feloszlatás eredménye lesz. Azután a király ismét visszajön február 18-án, hogy az új országgyűlést meg