Budapesti Hírlap, 1892. január (12. évfolyam, 1-31. szám)

1892-01-01 / 1. szám

á­ sáért feleletre idézni. Nagy probléma, Európa helyzetére kiható, foglalkoz­tatta e szellemeket, midőn nemzetük sorsát e világrész eseményeivel szoro­san összefűzték s a magyar független­ségi eszmének idegen potentátok közt találtak híveket, szövetséges társakat. Mikor a török hóditó ellen kellett füg­getlenségünket megvédelmezni, frigyre léptek a római német császárral s a­hányszor ennek uralmához kellett meg­találni az ellensúlyozó erőt, szövetkez­tek a francia királylyal, a versenyző német választófejedelmekkel. A Bocs­­kayak, Bethlenek, Bátoriak, Rákócziak magyar története véres hadjáratok­, a Zrínyieké, Wesselényieké szakadatlan forrongások korszaka volt. Százötven év csupa epopéa, a háború minden iz­galmaival, áldozataival, dicsőségével és gyászával. Európa egy nemzete se élt át ennyi viszontagságot, mint a magyar a függetlenségi eszmekör e hőskorában. Ki merne őseinknek szemrehányást tenni, a­miért nagyot akartak és sokáig akar­ták ? Ha a végzet nem sújtja őket tragikusan, mivé­­ emelték volna Ma­gyarországot ! Áldás emlékükre, ők még szerencsétlenségükben is megtar­tották a hazát és félelmessé tették el­nyomóira nézve. A szatmári béke lezárta ez eszme­kör aktáit. A nemzet ki volt merülve, elszegényedett, óhajtá a békét bármi áron. S elkövetkezett a sivár XVIII. század, mely a nemzetnek hosszú pi­henő idő, történetében ijesztő meddő­ség volt. Vezérmotivummá, mely az előkelő hazafiakat cselekvésükben irá­nyozta, a puszta megélés s ennek ér­dekében az alkalmazkodás ösztönének a su­gallata lett. Eszmeköre a magyarnak nem volt, mióta a hagyományos füg­getlenségi eszméről le kellett tennie. Az alkalmazkodás az idegen utánzó­jává tette s szellemében, erkölcseiben degenerálta. A magyar elméket nem foglalkoztatta más vágy, más törekvés, mint a nyugalomé­s a hatalommal megalkuvásé. E szomorú időkből a francia forra­hajukat és ruhát varrt nekik a hosszú téli estéken. A másik házba pediglen odasereglettek a környék szegény betegei; a nagyasszony a saját kirurgusával orvosoltatta őket, és maga segített sebeiket kötözni. Történt egyszer, hogy látogatóba jött hozzá legidősebbik leánya, a csillagkeresztes dáma, a­kit már évek óta nem látott, mert ez az úrnő a hatodik vármegyében lakott férjével és serdülő gyermekeivel. A nagyasszony örült rég várt vendégé­nek, de azért a szokott rendet nem másította meg s mikor elérkezett a betegek látogatásá­nak órája, ment az ispotály felé ; magával hívta leányát is, hadd legyen része a jócsele­kedetben. Kellett pedig éppen kötözni egy vén kol­dus sebét, mely olyan írndék volt, hogy alig lehetett ránézni. A fényhez szokott hölgy félre is fordult és mintha elfintorította volna a száját. S.A­mit látván a nagyasszony, hirtelen úgy ütötte képen a csillagkeresztes dámát, hogy szegénynek menten kibuggyant az orra vére. Aztán oda tartotta a kezét a leányának : hadd csókolja meg, dalom ébresztő ereje ragadott ki, mely megmozgatta nálunk újra az elnyomott és elpuhult közszellemet. A politikai reformáció vágya kezdett derengeni egünkön. A szabadsági és egyenlőségi eszméket elhozták a nemzetközi áram­latok s a napóleoni hadjáratok. De a magyar politika nem meríthetett be­lőlük új tartalmat magának. A szabad­ságeszmék hallattára visszasírt e nem­zet szívében a régi függetlenségi esz­mekör emléke, az internacionális forra­dalom mélyebb nyomokat nemzeti éle­tünkben nem hagyhatott. A nemzet — mint ilyen — csak irodalmában kez­dett újra élni s erejét ama szerény hó­dításokkal táplálta, melyet a társada­lomban a magyar nyelv tett. Akkor csupán nyelvében akart e nemzet élni. Széchenyi István föllépése azért korszakos, mert a nemzetlét aspirációit a szellem alkotó munkájának minden ágára kiterjeszti s a nemzeti munka esz­mekörét oltja a fejlődni kezdő magyar társadalom köztudatába. Nagyszabású reformátori tevékenység indult meg a nagy vezér intése nyomán, de hijjával a politikai hatalom eszközeinek, sőt ezek óvatos kizárásával, nehogy az uralmára féltékeny bécsi udvar a poli­tikai eszközökért való küzdelemben a nemzeti munka ügyét is megrontsa. Ez eszmekört Kossuth föllépése tágítja ki a rendiség eltörlésével, a jobbágyság felszabadításával s itt uj korszak kez­dődnék: a nemzeti állameszme korszaka, ha a bécsi kamarilla nem szakitja vé­gét. Ausztria nem akart a politikai ha­talom eszközeiben a magyar állammal osztozni és szabadságharcunk esemény­ei Kossuthtal abba az eszmekörbe sodor­ták Magyarországot vissza, a­hol a szatmári béke előtt küzdött és vérzett­ a független állameszme körébe. A katasztrófát ismét nagy szenve­dések követték. És jött Deák Ferenc, vele az engesztelés politikája, mely a szatmári béke mását alkotja meg a kiegyezésben. A szenvedéseitől kime­rült nemzet másodszor is követte az alkalmazkodási ösztön sugallatát, mely élni akar s az életért megalkuszik annak feltételeivel. Ez a programm jutott kor­mányra s van azóta a magyar politika élén, más más férfiak neve alatt, de ugyanabban a szellemben vezéreltetve, mely az élet jogát ugyan követeli, de a feltételeit engedmény gyanánt kéri a viszonyoktól. Ez a politika észszerű és szüksé­ges volt, míg az ország 300 évi véres harcait, ismételt leveretését, az idegen elnyomás foltjait sínylette testén-lelkén. Koncessziókból élhettünk, a­míg azokra rá voltunk szorulva. De számban meg- / sokasodva, intézményekben felgyara- / podva, tanulságainkon okulva, nem foly­tathatunk olyan politikát, mely akkor volt jó, midőn kevesebben, szegényeb­ben kellett megélnünk, huszonöt év előtt. Érzi a nemzet, hogy kormánya egy túlhaladott gondolatvilágban él és ma- FectTion-kevesli az így elérhető eredmé­ny­ét,mert van ereje hozzá, hogy gyorsabb, erélyesb tempóban haladhas­son előre. Látja a célt is,a­mely a köz­képződő esz'LeFerbe:­­ez a magyar nem­zeti állam eszméje. S talán látja már közeledni e cél­hoz az uj vezért is, ki a nemzet hivatá­sát, erejét, tehetségeit felfogta, géniuszá­tól meg van ihletve s akarja is, tudja is megvalósitni az uj eszmekor nagy feladatait. Széchenyi a nemzeti munká­val előkészitő, Kossuth a nemzeti al­kotmánynyal körülhatárolta s Deák a kiegyezésben a jövőnek tartotta fenn e művet, mely most fog megépülni. fi! Egetverő lármát csapott, ha a gyertya­­mártogató béresné el talált csöppenteni egy kis faggyút, mert a faggyú drága. De mikor siránkozva állított be hozzá az árendás Salamon, hogy nem tudja megfizetni a kétezer sájn-forint anyár­át, mert birkáiba beleütött a métely, azt mondta neki: „Úgy hát csak eredj Isten hírével, fiam ; ha nincsen honnan venned a pénzt, én bizony nem kíván­hatom, hogy fizess.“ A kolera esztendejében megnyittatta job­bágyai előtt minden granáriumát; hordjon el kiki annyit, a­mennyi jut neki. Az ötvenes évek elején, rossz terméskor, beállítottak hozzá a borsodi parasztok, hogy gabonát vegyenek. „A tiszttartóm dolga az, fiaim.“ „De mikor a tiszttartó igen drágára tartja az életet, méltóságos asszony.“ „Nem lopott jószág az, hát nem lehet ol­csóbban adni.“ „Úgy hát nem veszünk, méltóságos asz­­szony.“ „Az a ti dolgotok, fiaim.“ Télvi idején, mikor az ínség nőtt, a pa­rasztok ó­vatosan járultak a nagyasszony ele­jébe, hol most már megfizetnék, amit a tiszt­tartó kívánt. „Későn van, fiaim , az élet nem eladó többé.“ Egyre nehezebb napok következtek s az éhező parasztság sírva könyörgött, hogy meg­veszi a gabonát minden áron. ..Mondtam már, hogy nem eladó.“ És a nagy magtárak drága kincsét tava­szig megette az egér meg a penész. A szerelemről úgy gondolkodott, mint a Stendhal öreg grófnéja : „A szerelem olyasmi, a­mivel a szobaleányunkat szokták gyanúsítani, és mikor kiderül rájuk, hát elcsapják őket.“ A házasságot az élet épp oly múlhatatlan szükségének tekintette, mint a születést vagy a halált.­­ Az asszony szerinte arra teremtetett, hogy gyermekei legyenek. És neki magának lett tizennégy gyvem­m­­eke. Királynéja volt valamennyinek, kivéve a legkisebbik fiát, a­kinek szolgálója volt, olyan kimondhatatlanul, olyan őrülten szerette. Kellett ennek a hideg, kevély szívnek, hogy megmelegedjék az alázatosságban, a­mely a szeretet. Mikor az urfi Párisban élte a világát és a Palais-Royal fitosorra kis komédiásnéit ok­tatta meg arra, hogy milyen a magyar úr, ha széles jókedvében szórja az aranyat: a nagy­asszony titkon eladatta móringba kapott gyé­­mánt-diadém­ját, hogy a többi gyermek rö­vidsége nélkül küldhessen az ő kedves fiá­nak ötvenezer pengőt, négy szép lovat, bár­sonyos hintót, a­mire majd szájat lát egész Páris.. És mikor azt a fiatal életet megemész­tette saját erős lobogása, az­az hatalmas asszony gyönge és gyáva lett, úgy kellett elhurcolni a koporsótól, melynél átkozódva tépte ősz haját. Napjai azután jelen és jövendő nélkül teltek el ; a múlt töltötte be elméjét s csak azért élt, hogy emlékezzék. Ravatalon fektében is olyan ernyie vilá­gosság árasztotta el az arcát, mintha a régi jó időkről álmodnék, lágyan szenderegve. BUDAPESTI HÍRLAP, (1. sz.) 1892. január 1. A. választások. Budapest, dec. 31. K­­irály jön és megy. Csak egy napig lesz magyar fővárosában, hogy éppen felosz­lassa az országgyűlést. Szapáry átnyújtja neki a trónbeszédet, a mi abban áll, a miniszter­­elnök irta. Felelős érte, mint felelős az egész politikáért, mely ez erőszakos feloszlatás ered­ménye lesz. Azután a király ismét visszajön február 18-án, hogy az új országgyűlést meg­

Next