Budapesti Hírlap, 1892. május (12. évfolyam, 121-151. szám)
1892-05-01 / 121. szám
Budapest, 1892. XII. évfolyam 121. sz. Vasárnap, május . Előfizetési árak . Egész évre 14 frt, félévre 7 firt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 firt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és Ünnep után való napon is. Főszerkesztő: • Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV., Kalap-utca 16. os. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr._____ Május elseje. Budapest, ápr. 30. (bp.) Hova lett e napnak üde költészete? Mi jött helyébe? Még pár év előtt is, május elsején a tavasz örömét, a megújulás misztériumát, a virágnyitást, szerelmet ünnepeltük. Szegény és gazdag elvetette társadalmi állása nyűgét, a vagyonszerzés és fentartás gondjait e napon; az ész mérlegelései elpihentek, — a szív lépett kizárólagos jogaiba, hogy örüljön az élet, fiatalság adományainak, vagy emlékeinek, — erőérzetnek, a szépségnek s élvezte ezekhez való jogát. Szeretni tudnak minden néprétegben, minden rangfokon; ez az ünnep, mely szabad folyást nyit az életörömnek, az érzések zsilipjeit megnyitja, egy oszthatatlan nagy köztársaságba, a boldog illúzióknak egymást nem kisebbítő, nem kifosztó, ki sem záró demokráciájába egyesítette a világot. Két év óta mindez megszűnt. A május elsejéből lenn a gyűlölet, boszúvágy, perbeszédek vagy gyilkos merényletek napja lett, fönn pedig a lehangoltságé, a megbotránykozásé, a védelemé s a megtorlási vágyé. Vörös májusra virrad az évszáz vége európaszerte. Nem a zászlók szinétől az, melyeket a munkáspártok kibontani szeretnének s a rendőrség letilt, s nem is az ártatlan áldozatok vérétől, melyet az anarchisták rajongása lelketlenül ont, hogy a megfélemlítésre szánt bombamerényletek sikerét e téren megvásárolja. Hanem vörös május ez a lángoló indulatoktól, melyeket az osztályellentétek kiélesítése által provokálva látunk mindenfelé. Irigykedve gondol vissza a civilizált világ a boldog időkre, melyekből a május kultusza származott, mikor kevesebbet tudtunk még a természet titkaiból, szegényebbek voltunk ismeretekben, segítő eszközökben, nem voltak még föltárva és kipróbálva az önsegély számos forrásai. Mikor még inkább hasonlítottunk az Isten terített asztalaiból élő égi madarakhoz s tudtunk az áldásnak örülni, a tavasz öröméhez datolni, mint azok. A műveltség függetlenebbé tett az anyatermészettől, fölemelte kételkedő s kutató szellemünket a világproblémák magaslataiba, vetélytársává avatott fel az őselemeknek. S íme, ez lett belőle. A legműveltebb államok azt a válságot érzik megmozdulni a talajban, süvölteni a felhők közt, égni a napsugárban, cikázva lesújtani a mennykövek elektromából, amely az ókori klasszikus műveltséget a népvándorlás pusztító hadaival elsöprette. Akkor a félvad nomád népek messze Ázsiából hozták el Róma talajára követelő igényeiket. Ma ez az Ázsia itt van köztünk, a nagy városok túltömött utcáiban, a létért való harc marakodásában, a legyőzött réteg szenynyében, rongyaiban, a műveltség talaján, a jólét tőszomszédságában. Legyőzött réteg volt mindig, a finnt hogy győztes is volt mindig. Abszolút egyenlőség nincs a földön se az anyagi világban, se a szellemiben : az okosabbnak le kell győzni az ostobát, az erősb jellemnek a gyengét, a nagyobb erkölcsnek a csélcsapot, t örök törvény ez. De máskor a gyenge eltűrte veszteségét, céljaiban szerényebb, igényeiben tartózkodóbb volt s tudta élvezni apró sikereit, tudott örülni korlátolt élveinek. Mert nem tudta, hogy vannak azoknál különbek is,vagy nem hitte,hogy azok neki valók . . . Most másképp van, a rendi társadalom romján új világot teremtettek, mely a nép utolsó fiának sem vet gáncsot a gazdagodás, emelkedés, boldogulás útján. A munka annyi ága nyílt meg az iparban, a kulturális élet ez elsőrendű tényezőjében. S az általános iskolázás közvagyonná tette a tudományt, hozzáférhetővé a felsőbb pályákat, szabad versenyre bízva a sikert. De mi az eredmény ? A fejlett iparral biró államokban ott látjuk mindenütt a nagy és türelmetlen szegénységet. A népnek, mely boldog tudatmuifc, a Marsot vagy a Jupitert, ösztönszerüleg s mintegy természetesen tüstént az analógiákat keressük e világok és a mi bolygónk között. Igyekszünk meghatározni,hogy minek ott a lakhatóság föltételei, milyenek az éghajlatok, az évszakok, milyen a levegőég, a sűrűség, a nehézkedés, a nap és éj hossza, az időjárás ; és az a megfontolatlan gondolat támad bennünk, hogy az élet valószínűsége egy arányban áll a csillagoknak a mi földünkhöz való hasonlóságával, így okoskodni van ugyan némi jogunk, mert hiszen mindazt, ami az élet, csupán abból ismerjük, ami körülöttünk vagyon. A földön lévő dolgok közvetlen megfigyelése arra a gondolatra visz bennünket, hogy az élethez a csillagokon is éppen olyan levegőég szükséges, mint a mienk; hogy a mienkkel egyazon víznek is kell lennie; hogy a hőmérséklet nem lehet se nagyon meleg, se nagyon hideg, a testek nem lehetnek se nagyon sűrűk, se nagyon ritkák, az évszakok nem lehetnek se igen rövidek, se szertelenül hosszúk; szóval ugyanazon vagy legalább hasonló állapotokra van szükség, mint itt a földön. Mi például az olyan világot, melyen nincs oxigénium, teljesen lakhatatlannak ítéljük, mert ha az oxigénium eltűnnék a föld levegőjéből, az egész emberiség rögtön kihalna. Sőt a mi tudósaink lakhatatlannak mondják az olyan világot is, ahol nincs víz ; értem a mi vizünket, mely két térfogat hidrogéniumból és egy térfogat oxigéniumból áll. Fogalmaink szerint nem lehet élet olyan csillagon sem, ahol nincs karbónium stb. Hát ezek a bölcs okoskodások halakhoz méltó okoskodások. Képzeljenek önök két ké t BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Csillagbeli emberek. A Budapesti Hírlap számára írta Flammarion Kamill. A minden este fejünk fölött tündöklő Vénus, az esthajnali csillag forgásának idejét illető legújabb kutatások, a másik szomszédunkra, Marsra vonatkozó váratlan fölfedezések, a nemsokára bekövetkező közelsége alkalmából történő előkészületek, a színképbontás és ez ég fényképének révén elért vívmányok , mind ama legnagyobb kérdés felé irányozzák a csillagvizsgálók, bölcselkedők, természetbúvárok és költők figyelmét, melyet a mindenség látványa ad az emberi elme elé . Mi van e távol türeken? Van e elég okunk hinni, hogy a többi világokon is élnek teremtett állatok s ha az élet csakugyan úgy nyilatkozik az égi földeken, mint a miénken, vájjon hasonlatos-e az idevalóhoz. Szóval: laknak-e a csillagokon emberek és olyanok, mint mi vagyunk? Ez a kérdés sokkal komolyabb, sokkal nagyobb és tartalmasabb, semmint némely tudományos elmék gondolnák. Könnyű nem törődni vele, mert semmi gyakorlati haszna sincsen s a mai nemzedékek abban a hitben növekedtek föl, hogy az értelem legfőbb megnyilatkozása a pénzszerzés s az emberek sokasága ellehet anélkül, hogy a teremtés csodáival foglalkozzék. Mire való az égre tekinteni ? Minek csodálni a naplementét? Minek nézni a hold fehér fényében szunnyadó vidéket ? Minek hallgatni a lombokat ringató szél zúgását? Miről jó szeretni az éjfél csöndjét? Minek szívni a rózsa illatát ? Mindez semmit sem hoz a konyhára. Time is money ! Az időpénz ! Bussines ! Bussines ! Felebarátaim, emerek, ez nektek elég. De van egy értelmes kisebbség, mely nem éri be a vele született tudatlansággal. Vannak kiváncsi lelkek, melyek meg akarják ismerni az ismeretlent. Vannak gondolkodó, cselekvő, kutató elmék. És ez az értelmes kisebbség egymaga az emberiség dicsősége; neki köszönjük a tudomány, az irodalom, a művészet haladását; az ő erőfeszítése, fáradsága, törekvése, hódítása tette, hogy ma már nem vagyunk többé a gorillák és simpánzok közel rokonai s hogy a harmadkorbeli őserdők helyén megépíthettük Párist. Mindazonáltal még a gondolkozók sem vélekednek egyformán a kérdésről, mely e cikkely tárgya. Azt akarjuk itt bebizonyítani, hogy a tudomány nagy haladása vizsgálódásunkat az egész világegyetem, a végtelenség, az élet princípiumai felé viszi, melyek itt a földön csak parányiságban mutatkoznak, mert az élet nyilvánulásai nem érintik az összes lehetséges formák határait s mivel a mai korszak csak egy hab az idő tengerében. Újságcikkelynek lesz ez elég komoly tárgy. De a kérdés maga talán mégis van oly érdekes, mint ha Aszpázia, Finne, Kleopátra, Ágnes Sores, Diane de Poitiers és Lucrezia Borgia személyével foglalkoznánk. ❖ Mikor a csillagokat vizsgáljuk, elsőben is a mi földünkhöz való hasolóságuk lep meg. Ha messzelátón nézzük a holdat vagy a Ve miai számunk 23 oldal.