Budapesti Hírlap, 1892. június(12. évfolyam, 152-180. szám)

1892-06-01 / 152. szám

Budapest, 1892, XII. évfolyam 152. sz Szerda, junius I Budapesti Hírlap Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 60 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő­: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV., Kalap­ utca 16.­­ Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. / A horvát választások. Budapest, máj. 31. (bp.) A zágrábi tartománygyűlésbe most választják a horvátok képviselői­ket. Még néhány mandátum függőben van,­­ de az eredmény máris meg­állapítható. A nemzeti párt, élén a bán­nal, óriási győzelmet aratott. Miután Hní^Tdí^sz^gban az alkot­mányos élet még nem fejlett odáig, hogy a pártellentétek a közjogi alapon, az autonóm belviszonyok irányában képződhessenek s a­mi ellenzéki té­nyező van, az mind a kiegyezést oppog­­nálja, — a bán e nagy diadalának a kiegyezési politika érdekében kétszere­sen örvendünk. A horvát nemzet fé­nyesen" Bebizonyította, hogy azzal a politikával, mely a magyar-horvát ál­lamjogi egyezmény korlátain belül dol­gozik e szép tartomány jólétén, meg van elégedve, mióta Tohuen-Héderváry gróf államférfim tehetsége igazolta, hogy Horvátország javát a korlátokon belül is elő lehet bőven mozdítani, — a le­folyt negyedszázados gyakorlat, az is­mételve felülvizsgált pénzügyi egyez­mény pedig megmutatta, hogy állam­­jogi korlátokra, a Magyarországgal fennálló reálunióra a horvátoknak nagy szükségük van, mert önállóan, saját erejükből egy mai kulturállam magas igényeit kielégítni, hivatását be­tölteni képesek nem volnának. Örven­dünk tehát a választási eredménynek a politikai status quo fennmaradása, tör­vényhozási részről támasztható fölösle­ges válságoknak öt évre elkerülése szempontjából; de főleg mégis azért örülünk, mert a horvát nemzet e vá­lasztással ünnepiesen nyilvánitá ragasz­kodását a kiegyezéshez s ez által fe­jezte ki legszebben csatlakozását az anyaország ünnepéhez, melyet e héten ülünk meg, a koronázás jubileumán. A Stárcsevicsék ellenzéke össze­zsugorodott, Strossmayerék egyszerűen kimúltak. A gyakovári vén püspök dél­szláv apostolkodásának 25 éves ünne­pében egy dísztelen temetkezés tárgya; vérei belátták, hogy az egykor nép­szerű vezér fantazmagóriákba vitte őket s nem követték tovább. Most el van szigetelve teljesen, még székhelyén is ellenfelei vitték el a pálmát,­­ pártja fölbomlott, emberei elszakadtak tőle, vagy szilenciumba húzódtak. Politikust ennél nem érhet nagyobb büntetés. És Strossmayert méltán éri, mert ábránd­képek után indult s ezeknek akarta föláldozni nemzete reális érdekeit. Po­litikája ingatag alapokon épült s a szé­delgésnek csúfos bukás szokott lenni a következése. A nagy-horvát ábrándok ápolására csak a Szarcsevicsék maroknyi cso-­­portja maradt meg. Maga a főváros­ Zágráb, e párthoz tartozó férfiúnak adta oda mandátumát. Nem csodálko­­­­zunk rajta, hogy így történt. Főváros­s sok hivatása az, hogy igények emelé­sében elől járjanak, a közaspirációkat a tömeg számára első fogalmazásban ők írják meg. Európa valamennyi fővá­rosa zömében ellenzéki, gondolkozásá­ban radikális. E metropolisokban van a közélet ereje összehalmozva, itt repre­zentálja magát a jólét, mellette a szük­ség képviselete ; a felsőbb iskolákban itt képez testületet a nemzet világa, fiatalsága is, mely a jövőt illető ábrán­dokban él természeténél fogva s nem kapcsolja magát össze a jelen prózájá­val. Nagy városok vagyonos népét a jólét merészszé, a nyomor elszánttá teszi, hogy az élettől mentül többet követeljen s a fiatalság megadja a kö­vetelésnek a vérmes remények ingerét, páthoszát.Nagy városok politikai szava­zatában ezért van rendszerint túlzás, ezért uralkodik benne a radikális áram­lat, melyet hajlandók vagyunk életre­valóságnak nevezni. Szükség is van rá, hogy ez az életrevalóság a fővárosok­ból kerüljön ki, melyek a közélet empóriumai. Az élet úgyis szigorun bánik el a követelő igényekkel s a valóságban erős redukciók alá kerül mindaz, mit a pezsgő vér lendü­lete megmozgatott. Élesztő az, mit a fővárosok vóluma a törvényhozó testü­leteknek ad. Nem volna jó a kenyér, ha csupa élesztőből állana,­­ viszont mit ér az a kenyér, melyből az élesztő hiányzik. Csak egy fővárosról tudunk, mely az alkotmányos sütéshez csak pépet . BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Schliemann Henrik. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Egyike azoknak, kiknek története mélyebb elmerülésre készti az embert. Önkéntelenül felötlik a kérdés, melyek azok a momentumok, a­melyek jelentős, nagy s döntő befolyást gya­korolnak az ember életére? Nagyok-e, kicsi­nyek-e az okok, melyek az ember figyelmét, vágyakozását, törekvését egy bizonyos irányba terelik? Milyen impressziók s befolyások azok, melyek fölkeltik bennünk a hivatás érzetét s olyan erősek, hogy — bármiként fordul is sor­sunk — egész életünkön át uralkodnak raj­tunk? S mikor kezdődik az erős befolyás, mely azután sohasem csökkenő hatással van egész mivoltunkra? Ha más körbe, más térre, más világba vetődtünk, megszokjuk valahogy azt is, de titkon visszavágyódunk arra az útra, melyet ama különös, mély s feledhetetlen im­pressziók jelöltek lelkünk elé, hogy azon ke­ressük életünk boldogságát. Hányszor történik, hogy gyermek, ki alacsony sorsban született, olyan dolgok iránt érdeklődik, olyan képekkel népesíti be elméjét, minekre szüleitől s kör­nyezetétől példát nem vehetett soha. Megfigyeli a természetet, a plántákat, a bogarakat, gépe­ket konstruál, képet fest, szobrot mintáz, drá­mát ír vagy játszik, dalt komponál stb., a­mire mind csodálatos okok ösztönzik. Egészen más a világa, mint hozzátartozóinak,­­ mintha más, távoli tájékról csöppent volna közibük. Schliemann Henrik gyermekkorában sok­szor hallotta, hogy kertjükben az előző lakos lelke, kísért, hogy a kert mögött elterülő, Ezüst csészének nevezett tóból minden éjfélkor ezüst csészét tartó asszony száll ki, hogy egy rablólovagnak aranybölcsőben fekvő gyermeke rejlik a falu árokkal körülvett halmában s más fantasztikus történetet. A fiúcska roppant sze­rette hallgatni ezeket a népies elbeszéléseket, valósággal rajongott értük s midőn hat eszten­dős korában karácsonykor egy gyermekeknek való világtörténetet kapott ajándékul s ebből megismerkedett Trója történetével , abban egyezett meg kis játszótársával, Meincke Miná­­val, hogy ha majd felnő, akkor ők férj és feleség lesznek, aztán mind a ketten — kiás­sák Tróját. Kiássa Tróját, a mire az archeoló­­gia tudós világa sohasem gondolt. S a­mit gyermeki észszel így föltett magában, azt kö­vette kitartó következetességgel célja gyanánt egész életében. Nagy viszontagságokon ment keresztül, tizennégy esztendős korától kezdve magára volt hagyatva, mindennapi kenyeréről kellett gondoskodnia, nyomorban volt, küz­dött, szenvedett, aztán jobbra fordult sorsa, a szerencse kedvezett neki, milliomossá lett, mind olyan körben, melynek semmi köze sem volt Trójához s tudományos kutatásokhoz. De az egész idő alatt az lebegett szeme előtt, gyermekkorának boldogító álma, művelvén magát, annak megvalósítására készült, arra gondolt szegénységben, gazdagságban s negy­vennyolc éves korában, annyi törődés után, elhagyván eddigi foglalkozását, melyen renge­teg vagyont gyűjtött, férfikorának erejével s megállapodottságával, visszatért a homéroszi mondák híres városához, melynek csodás tör­ténetén meggyűlt a hat éves gyermek fogé­kony, naiv képzelete. Változatos történetét maga írta meg Ilios című nagy munkájában. Most halála után fele­sége, Zsófia, egy görög nő, kit negyvenhét éves korában vett el, adott ki egy könyvet róla. Schuckhardt Károly dr., a hannoveri Kestner­­múzeum igazgatója Schliemann ásatásai című munkában beszéli el Schliemann élettörténetét s az ásatásokat, melyeket tett. Ezt nemrég kiadta az akadémia könyvkiadó-vállalata Öreg János dr. fordításában, ennek nyomán írjuk mi ezt a cikkelyt. Schliemann Henrik csak 14 éves koráig járt iskolába, 1886-ban (1822-ben született) kénytelen volt egy kis szatócsüzletbe beállani boltosinasnak. Apránként adogatta el a herin­­get, vajat, burgonyapálinkát, tejet, sót, kávét, cukrot stb., seperte a boltot — s ezt csaknem hat éven át. Nem tanulhatott semmit, hiába égette vágya, nem ért rá. Egy nap egy mol­nár legénytől, ki valaha gimnáziumba járt, homéroszi verseket hallott citálni görögül. Le­­irhatatlan lelkesedés fogt­a el s minden kiván­­sága, hogy bárha ő is megtanulhatna görögül. Azonban megbetegszik a nehéz munkában s el kell hagynia állását. De élni csak kell! El­ment gyalog Hamburgba s ott keresett munkát, de nem vehették hasznát, gyönge mellű volt. Elkeseredésében azután beállt hajósinasnak. Már útban volt Venezuela felé, midőn hajóse- Hai számunk 18 oldal.

Next