Budapesti Hírlap, 1892. augusztus (12. évfolyam, 212-240. szám)

1892-08-01 / 212. szám

1892. augusztus 1. BUDAPESTI HÍRLAP, (212. sz.) szemben. Jéna, Königgrätz és Szedán szükségesek voltak a német birodalom megalapítására. A­mily sajnálatos volt a polgárháború 1866-ban, nem lehe­tett elkerülni. Mint vadász és halász, megtanulta megvárni az alkalmas pillanatot. Mindig becsülete­sen gondolkozott arról, hogy tehet szolgálatokat hazájának. Mondják, hogy sok szerencséje volt. Kívánja, hogy utódja mindig szerencsés legyen. Véleményét mindenkor kimondta. Az alkotmányos állam lényege : egyesíteni az uralkodó akaratát a kor­mányozott nép meggyőződésével. Attól függ, hogy köl­csönösen megértsék egymást, abszolút akaratnak nincs helye Németországban. A jövőre nézve szüksé­ges a politikai meggyőződés megerősítése a sajtó és a parlament által. A nézeteltérésnek, főleg a parla­mentben, az egész érdekében és javára, háttérbe kell szorulni, a parlament tekintélyét emelni kell. Mint magánember épp oly bátran fogja kimondani meggyőződését, mint azt kancellár­ korában tette. Mihelyt visszavonult Bismarck termeibe óriási f­áklyásmenet vonult el ablakai alatt. Bismarck két­szer is megjelent az erkélyen és megköszönte a ki­váló kitüntetést. „Igen örül — mondá — hogy a szép Thüringiában mindenfelé úgy tisztelik. Ez életének legszebb jutalma és ennél fogva elég erő­sen áll, hogy elviselhessen bizonyos gyanúsításokat és rázkódtatásokat. Bismarck herceg délben megjelent az ünnepi gyülekezetben. A jénai polgármester éltette a her­­ceget és Vielt tanuló beszédet intézett hozzá. Bis­marck herceg hosszabb beszédben válaszolt, melyben többi közt hangsúlyozta, hogy a viselt háborúk szükségesek voltak. A jövőben azonban csak védelmi háborúk lesznek. Továbbá leghatározottabban vissza­utasította a herceg az antimonarchikus érzület szemre­hányását. Délután 3 órakor Bismarck herceg Schön­­hausenbe utazott. IRODALOM és MŰVÉSZET. Budapest, aug. 1. * (Az országos magyar határegyesület) monográfiája, melyet idősb­ábrányi Kornél irt meg a negyedszázados jubileum alkalmából, közelebb meg fog jelenni. * (Balatonfü­red mulat.) A kies balatoni fürdőhelyről táviratozzák lapunknak : B­­­a­h­a Lujza asszony ma este az Ingyenélők-ben Vidor Pállal együtt fellépett, a helybeli kórház és Polgár Károly színtársulata javára. A színkör zsúfolásig megtelt, Blahánét elárasztották koszorúkkal, bokrétákkal s a kihívásoknak se szeri, se száma nem volt. Zajos sarcot még nem fizetett s a rárótt 200.000 forinttal még mindig hátralékban van. B. "Wor­denen cs. kir. tábornoknak 1848. dec. 25. Ko­lozsvárról kivonulásakor az elmaradott katoná­kat elfogták, lefegyverezték, könnyű lovasokat agyonvertek, podgyászt raboltak el. Ezt mind a polgárság tette, mikor még egy honvéd sem volt ott. A forradalmiak bevonulását — mondja tovább a jelentés­t a város megünnepelte, rokonszenvét virágkoszorúkkal, fáklyásmenet­tel, kivilágítással tanúsította; lovas szabad csa­patot állított, s ezáltal minden császári érzel­műt, kivált a vidéken, üldöztetett. Kolozsvár nemzetőrsége hozta be Magyarországról a leg­első ágyukat, az tette a szolgálatot a vérbiró­­ság kivégeztetéseinél. A polgárság kebelében kelt azon átkos végzés, hogy a nép harangjait ágyúöntésre ajánlja föl. A tanács elnézte, mi­dőn nyílt utcán, fényes nappal megöltek egy embert azért, hogy egy befogott s halálát ret­tegő románt vigasztalt, s a­kit a felbőszült nép e miatt majdnem szétszaggatott. Urbán ezredes fogatta be később a két gyilkost. A polgárság Magyarországnak a császári államtól elszakasztása feletti örömét a hírlapokban nyíl­tan kijelentette, ennek bizonyítékai nemcsak a sok üdvözlő felirat, de számos hírlapi cikkek. A főtéren levő obeliskről az uralkodóházra emlékeztető feliratos tábláknak el kellett tűnni, forradalmi célokra gyűjtéseket rendeztek, hon­védelemre adakoztak, egyszóval: a polgárság pénzét s vagyonát felajánlta, gyalázó beszéde­ket tartottak a tűzhelyeken, lelkészek beszél­tek a néphez a tanácsház erkélyéről, hasonló célra feldiszittettek a templomok szószékei, s igy buzdíttatott a nép a rossz ügy melletti lelkesedésre, s hogy nyomtalanul egy szó se vesszen el, külön rendőr állíttatott fel a végre, hogy onnan a szekereket más irányba tereljék. 1849. jun. 21. Kolozsvár lakosai Bem tisztele­tére a báró Jósika-kertben nagyszerű ünnepélyt rendeztek, mindenfelé virágot szórtak szét. Vancsa János dr. gyulafehérvári görög kato­­lkus érsek és metropolita a múlt éjjel fél egy óra­kor székhelyén , Balázsfalván elhunyt. Temetése, mint telegrammunk jelenti, augusztus hó 3-án dél­előtt 10 órakor lesz Balázsfalván. A most elhunyt érsek és metropolita, ki a magyarországi román görög katolikusok egyházi feje volt, 1820 ban született. Egyszerű földmives szülök gyermeke. Középiskoláit Nagyváradon végezte s mint papnövendék ugyancsak a nagyváradi szemi­náriumban folytatta teológiai tanulmányait. Majd to­vábbi teológiai kiképeztetése végett Bécsbe ment, s ott hallgatója volt a Szent Ágoston magasabb fokú papképző intézetnek, a­hol kitűnő sikerrel tette le a hittudori vizsgát. Ezután Erdélyi nagyváradi gör. kat. püspök titkárul vette maga mellé s csakhamar e püspök oldalkanonokja lett. 1865-ben szamosujvári görög katolikus püspökké neveztetett ki. 1868. augusztus 11 én a balázsfalvai görög katolikus szinó­­dus választás útján első helyen egyhangúlag gyula­­fehérvári görög katolikus érsekké és metropolitává jelölte ki az elhalt Sterca-Sulutin utódjául, s ennek következtében, 1869-ben a közoktatásügyi miniszter ajánlatára és ellenjegyzése mellett, a király e méltó­ságra ki is nevezte. Vancsa János dr. érsek és metropolita iro­dalmi működést is fejtett ki és pedig irt egyházi műveket úgy román mint magyar nyelven. Főbb munkái: Erdélyi László nagyváradi görög katolikus püspök életrajza és A­rzinodusról vagy egyházalkot­mányról irt „dialógusa.“ Valóságos belső titkos ta­nácsos volt s legutóbb is, a koronázási jubileum tiszteletére emlékül díszfegyvert adtak át, a színházban botrányos forradalmi jeleneteket adtak elő, s Kossuthnak, a forradalom fejének hódolatul 80 forint súlyú cserlevélkoszorút ké­szítettek. Ha ezen felségsértő üzelmekkel össze­­hasonlittatik azon csend és ellenszenv, mely­­lyel a császári seregeket minden alkalommal fogadták s azon tisztelet, melyet a császári seregek vezére iránt mutattak, ki fog tűnni, hogy a belső elégedetlenséget csak a törvé­nyen kívüli állapot erőhatalma fojtotta vissza; továbbá, ha fontolóra vétetik, hogy minden eltitkolt fegyver még most sem adatott be s a rendőrség folyvást fedez fel ilyeneket s ha végre figyelembe vétetik azon sok bebizonyí­tott bűn, a mi itt a lakosok minden osztályá­nál védelemre és pártolásra talált: e város nem mondhatja magát a hűségben megmara­dódnak, a­kit csak az időviszonyok ragadtak magukkal, hanem féktelen iskolai ifjúságával, fenkéjázó és büszke nemességével és gazdag, legtúlzóbb magyar érzelmű s alsóbb osztályai­ban durva és közönséges polgárságával, egy magát a forradalomnak teljesen átengedett község bélyegét viselte magán. Természetes, hogy minden osztályban voltak egyes tiszte­letreméltó kivételek, a kik a jó ügy melletti kitartásukért segélynek voltak kitéve s a kik­nek most a többiekkel együtt kell szenvedni s a büntetést viselni, mégis a vidéki parancs­nokság a 39.000 forintnyi sarc elengedését nem ajánlhatja, hogy ezzel kedvezésben része­süljenek a késedelmes fizetők, hanem e helyett azok, a­kik fizettek, fizetésük arányában a magas kormány által kezdeményezendő köz­­épitkezéseknél kedvezményben lennének része­­sitendők, hogy igy az érdem megjutalmaztas­­sék, a bűn megbüntettessék s a bizalom és megelégedés útja egyengettessék. Aláírva: Urban, ezredes, m. pr.“ „A nagyszebeni polgári és katonai kor­mányzóság a jelentés alapján 1850. febr. 10. I ovációkban részesült Vidor Pál is és a szintén közreműködő Csongori Mariska, a­ki három bokrétát kapott. Ugyancsak ma este volt a füredi hires Annabál is, nagy és fényes közönséggel. * (Vidéki színészet.) Mezei Béla színigazgató társulatával Dunaföldvárról Paksra ment, hol telt házak mellett játszik. Tegnap az Árvaleányb­aj került színre s az előadáson jelen volt a két szerző : Ruttkay László és Scheffer Sándor dr. is. A társulat innen Újvidékre megy, hol Mezei saját költségén díszes nyári színkört építtet. Ama fővárosi művészek, a­kik nála vendégszerepelni kívánnak, levélben tudat­hatják vele. Vancsa János,­­ 1820—1892. alkalmával részesült kitüntetésben, mikor a király a Lipót-rend nagykeresztjét adományozta neki. A pápa is elhalmozta kitüntetésekkel. Házi főpapja és trón­állója volt a pápának s lírta a római grófi címet. Vancsa János dr. érsek és metropolita egyé­niségének jellemzéséül beavatott részről kapjuk a következő adatokat: Egyike volt ő a hazai román főpapság legki­válóbbjainak. Nagy tudományu, széles látkörrel biró egyháznagy, ki úgy alantas papsága, mint az egész oláhság előtt óriási tekintélynek örvendett. És ér­deme marad mindig, hogy bár nemzetiségéhez és egyházához mindenkor hűen ragaszkodott, egyúttal feltétlen hódolója volt a magyar állameszmének. Csak pár héttel ezelőtt adott kifejezést a Budapesti Hírlap kiküldött tudósítója előtt is ama nézetének, hogy teljes szivéből óhajtja a jó viszonyt a magya­rok és oláhok közt s egyúttal utalt arra, hogy el fog jönni az idő, midőn kölcsönös csodálkozás tár­gya lesz, hogy ez a jó viszony és a teljes egyet­értés nem volt meg mindig. Különben a balázsfalvai érseki aula falai közt, az ő környezetében, kevés szó hangzott a poli­tikáról. A tért az egyházmegyei és tanügyi kérdések uralták. Vancsa érsek és metropolita egyházmegyé­jében általában csak elvétve találkoznak politizáló papok és tanítók, s jellemző, hogy tíz tagú kápta­lanjának kanonokjai közt is csupán egy van, ki politikai szerepet is szokott olykor játszani. Igaz, hogy általános politikai szempontból talán kívánatosabb lett volna, ha Vancsa érsek olykor hallatja messze elhangzó szavát és síkra száll a magyarok és oláhok közti egyetértés helyreállítása érdekében, de hát ő nem volt politikai temperamen­tum. Huszonhárom éven át ült az érseki székben, s a­mi üres időt főpapi teendői engedtek, az egyházi tudománynak és irodalomnak szentelte. A ki őt balázsfalvai ódon sz­lü palotájában valaha meglátogatta, bizonyára kellemes meglepetés­sel szemlélte a palota termeinek nemcsak fényes, de valóban páratlan ízlésű berendezését. Egyénileg is minden izében elegáns, megnyerő modorú egyházi férfiú volt az elhunyt érsek, ki teljes életerőben viselte 72 év terhét, s megőrizte mindvégig jó kedvét. Finom modorú, kedvesen társalgó ember volt, kit élvezettel lehetett hallgatni. Legnagyobb kedvtelése a jótékonyság volt. Ö, tette meg a cs. kir. belügyminiszterhez fölter­jesztését, Haupt Frigyes fogalmazása szerint, a­melyben minden ki van emelve, a­mi Ko­lozsvárt a felség előtt terhelheti, sőt a felül­vizsgáló Conrád Mihály által, — a­ki szintén szász volt — a dolgot élesbite út tények és érvek is vannak felhozva. Kolozsvár az egész ország előtt tudva levő tényeket kérvényében elferdíti s teljesen igaztalan hangon beszél, a helyett, hogy a felség bűnbocsánatát kérje. Ko­lozsvárott még most sem jó a szellem, írja a kormányzó. Ha Kolozsvár a forradalmi elemmel kezet nem fog, a lázadás nem lett volna oly nagymérvű, s a székelyek között nem terjedt volna el oly gyorsan , s kérdés, ha Kolozsvár rokonszenvéről nem bizonyos, mert volna-e Bem magyarországi segédsergei­­vel Erdélybe nyomulni. — Kolozsvár polgársága is onnan 1848. dec. 25. kivonult és. katonasá­got nemcsak gúnyolta, de közülök sokat elfo­gott, lefegy­vérzett, lovasokat megölt, podgyász­­szekereket kirabolt, mielőtt csak egyetlen hon­véd is lett volna falai között. Nagy felelős­ség terheli a nemességet — szól tovább a jelentés — melyet tulajdonképi rendeltetése s kiváltságos kedvezményei arra utaltak, hogy a trón körébe seregeljen s azzal együtt saját vagyonát és személyét is védelmezze ; de az jobbadán megszegte a felség iránti hitét, s ha maga zsákmányt szomjazó forradalmiakhoz nem csatlakozott is, de nem is szegült ellene, holott a cs. katonasággal tartva a terjedő lá­zadást legyőzhette, vagy legalább mérsékel­hette volna. A kormányzóság nézete szerint sem Kolozsvár polgársága, sem a nemesség kíméletet, vagy a hátra levő hadisarc kifizeté­sében halasztást nem érdemel, kegyelem gya­korlása csak a teljes elégtétel-szolgáltatás után ajánlható, annyival inkáb, mert akár egyik, akár a másik által azon szerencsétlenek káro­­síttatnak meg, a­kik a hadisarcból remélik szükségeikben fölsegítetésöket.“ A belügyminiszter késett az elhatározás­­ t

Next