Budapesti Hírlap, 1892. november (12. évfolyam, 302-331. szám)
1892-11-12 / 313. szám
4 „Vera grófné “ — Premiere a nemzeti színházban. — Érdekes s mindenekfölött modern kérdést tár egyet Dóczy Lajos színműve. A házasság konvencionalizmusát fejtegeti s azt kérdezi: lehet-e tőle megmenekedni, igen vagy nem ? Más szóval: ki lehet-e kerülni a hazugságot, mely a házasság mai formáiban rejlik ? Ha egy becsületes asszony észreveszi, hogy urát megunta s más birja szive szerelmét, mit tegyen, mit lehet tennie akkor ? Elhagyhatja-e a férjét, hogy nyíltan azé legyen, akit szeret, vagy hazudni kénytelen, boldogtalanságban töltvén életét megunt férje oldalán ? A szerző felelete eme kérdésre az, hogy az a becsületes lelkű asszony igenis hazudni kénytelen. Mert ha indulatra igazán becsületes — hiszen máskülömben nem lenne olyan skrupulózus — akkor egyebekben is jó és nemes. Mindenkivel jót tesz, minden hozzátartozóját lekötelezi, csupa kedvesség, csupa szivesség, csupa jóság : ehhez az ő mivoltához, melyhez az emberek ragaszkodnak, következetlen nem lehet, kénytelen jónak lenni a sokaság értelmében s a konvencionális tisztességes emberek „becsületéből fonják rá a hurkot és megfojtják azzal, hogy jó.“ Érdekes és modern kérdés, mely hasonli Carméla téziséhez, hogy becsülendő asszony, ki nem törődvén a konvencióval, karjaiba dűl annak a férfiúnak, akit szeret. Már maga ezért a gondolatért — ha egyéb érték nem is lenne a drámában — érdemes volt előadni Vera grófnét. Hiszen anynyiszor látunk darabot, melyben egyetlen meghallgatni való gondolat sincs. A mese, mely e dramatizált társadalmi polémia keretéül szolgál, már ismertetve volt egy ízben e lapokban, körülbelül egy évvel ezelőtt, mikor a dráma könyvalakban jelent meg. Ezúttal csak röviden jelezzük a történetet. Vera grófné, Tibády gróf felesége, rendkívül nemes teremtés, kit mindenki istenit. Bátyját, Fenyéri bárót, elragadta szeretetével; a bárónét, Irmát, megszerette az árvaházban, magához vette azután és rábírta bátyját, hogy vegye feleségül; Lenke húgának megmentette az életét; egész Fényár apraja-nagyja áldja nevét. Ez az asszony észrevette, hogy a közte és férje közötti viszony „puszta szertartássá vált“ s hogy egy fiatal festőt szeret, ki a házhoz járt: „csöndes és szerény , de telve a lángelme és munkabirás gazdag örökével“. S midőn ez érzéséről megbizonyosodott, menten belátta, hogy nem lehet azé, a kit nem szeret. Haza utazott tehát Fenyérre a bátyjához szerelmesével együtt, hogy ez ott kérje meg a kezét s ő nyíltan és becsületesen lehessen az övé. De Irma, kit ő hozott atyai házához, ki neki köszönheti mindenét, Irma, a konvencionális becsületes asszony , ki titkon udvarlót tart, megbotránykozik Vera eljárásán, borzad a skandalumtól, kérdi, hogy mit fog mondani a világ, kalandornak mondja a festőt, kéjvágyónak az asszonyt. Vera védekezik, hogy ő becsületes, hogy becsülete hajtja a nyilt cselekvésre, — mert hiszen titokban tisztességgel élvezhetné mindazt, ami tiltva van. De ő nem tud hazudni s mint tiszta nő akar odamenni ahoz a férfiúhoz, akit szeret. Mármár csaknem szakadás áll be Vera, bátyja és sógornője között, mikor Lenke neve egyszerre változást idéz elő Vera gondolkozásában. A kis leánynak ki csak most került ki a kolostorból, mitsem szabad tudnia erről a dologról. Bátyja, hogy annál jobban hasson rá, azt kamdlja neki, hogy Lenkének kérője is van , akit szeret. Csetneky , aki bizonyára visszalépne, ha skandalum fordulna elő a famíliában. Ezt erősíti Irma is, pedig tudja, hogy Csetneky az ő kedvéért jár a házhoz. Vera meginog elhatározásában s miután látta Lenkét, már nem tudja, hogy mitévő legyen. Már hazudik ő is Lenkének és a festőnek, aki előre látta a változást, melyet a konvencionális világ, a bátyja, a pap, a nép fognak előidézni lelkében. Unszolja, hogy ragadják ki boldogságukat a hazugságok köréből, ne kérdezzenek senkit, ne nézzenek semmit, szökjék meg vele s legyen az övé. De Vera nem lehet más, csak becsületes, nem fogadja el ajánlatát s kéri, hogy hagyja el, egy esztendőre csak. A festő távozik s Vera nyugodtan tárgyal a férjével, ki mindent megbocsát vissza is fogadja szívesen, feltéve, neki nagy izgalmat, mert — nem lévén már egészen fiatal — mindennél jobban a nyugalmat szereti. Csak emóciót ne várjon tőle , akkor mindennel kibékül a derék férfiú. Minden rendben lenne, Vera már kitűnően megtanult hazudni, mikor a festő váratlanul viszatér, rálő Verára, aztán magára; a festő meghal, Vera csak megsebesül. Azzal végződik a darab, hogy Vera felkiált: „Gyilkos vagyok, de becsületes asszony !“ Aki ismeri Dóczyt, tudhatja, hogy polemizálván, milyen finoman és élesen disztingvál s milyen fényes gondolatai vannak. De a polémia a színpadon igen kényes portéka : a sok beszéd háttérbe szorítja a cselekvést és fárasztóvá lesz, — ami Veragrowe-ban is megtörténik. S ha a forma, melynek a felvetett problémát demonstrálnia kell, nem vág a legtökéletesebben egybe az okoskodással , akkor egészen más hatása van a bemutatott képeknek, mint aminőket a szerző vár, ami Dóczy drámájában szintén megtörténik. Végre polemizálni és modern tárgyról : versben igen nehéz , de e bajnak már csak az akadémia az okozója, mely pályázataira még mindig verses drámákat követel. A közönség figyelemmel hallgatta végig a darabot. Az első felvonás után egyszer tapsolta ki a szereplőket, a második után háromszor is hívta a szerzőt, ki helyett a rendező mondott köszönetet. Hogy a hatás nem volt nagyobb , annak is tulajdonítható, hogy a darab nem éppen megfelelő szereposztásban került színre. Hegyesi Mari asszony játszotta Verát, sok igyekezettel, de kevés szerencsével. Méltóságosabbnak, hevesebbnek, élesebbnek képzeljük ezt a különös asszonyt. Lánczy Ilka asszony az első felvonásban olyan hangon beszéltette a konvencionális asszonyt, hogy teljesen félrevezette a hallgatót. Ez ártott az egész felvonás hatásának is, melyben világosan ki kell tűnnie az ellentétnek Vera és Irma karaktere között. Viszont a második és harmadik felvonásban igen jól ábrázolta Lánczy a társadalmi formákkal ügyesen élő úgynevezett tisztességes asszonyt. Kitűnő volt Alszegi Irma Lenke szerepében. Olyan természetes, olyan igaz, mozdulata olyan egyszerű, hangja olyan őszinte, tekintete olyan becsületes s egészben olyan szimpatikus, hogy igazán a legnagyobb reményekkel nézhetni jövője elé. Nyílt színen kapott ma hoszszantartó tapsot, megérdemelte nagyon, mert csaknem egészen plauzibilissé tette Vera magaviseletét. Jó volt Újházi és Bercsényi egy-egy kicsiny szerepben. Dicsérjük Horváthot is azért a jelenetért, melyben szökésre szólitja Verát. Mihályfi nagyon lágy volt, Császár túlságosan ünnepélyes, Dezső egészen színtelen. Sik. BUDAPESTI HÍRLAP, (313. sz.) 1892. november 12. Az erdélyi színészet száz éves ünnepe. — Saját tudósítónktól. — Kolozsvár, nov. 11. Az erdélyi szinészet százéves ünnepe ma folyt le. Kezdődött a belszén utcai Rhédey-házon elhelyezett emléktábla leleplezésével. A résztvevők a megyeházban gyülekezvén, tiz órakor kivonultak az ünnep színhelyére. Küldöttekkel képviselve voltak a m. t. akadémia, a budapesti tudományegyetem, Budapest főváros, a budapesti nemzeti színház, az opera, a honvéd és közös tiszti kar, Nagyvárad, Szamosújvár, Arad és több más törvényhatóság, az országos színészegyesület, a Petőfitársaság, az Otthon hírlapírókör, a megyei és városi tisztviselők stb. A küldöttek nagyrészt díszruhában jelentek meg. A több ezer főnyi közönség között a rendet az egyetemi ifjúság tartotta fönn. Miután a kolozsvári dalegyesületek előadták a szózatot, Gyarmathy Miklós alispán, bizottsági alelnök ünnepi beszédet mondott. A beszéd után a dalosok elénekelték a himnust, mire Náday Ferenc a nemzeti színház nevében megkoszorúzta az emléktáblát, a következőket mondván : „Mint a hálás gyermek anyja kebelére hajtja fejét, úgy jöttünk mi ide“. Zilahi Gyula az opera nevében adott át koszorút. A rokokó-izlésű, fekete svéd gránit emléktábla felirata ez : „Ebben a házban kezdte meg előadásait 1792 nov. 11-én az erdélyi magyar nemes színjátszó társaság nyelvünk dicsőségére és a nemzeti tiszta érzés gyarapítására. Ennek emlékére helyezte ide a táblát a százéves ünnepet rendező bizottság .1892. nov. 11-én, a ház tulajdonosa, br. Horváth Ödönné gr. Rhédey Johanna nemes adó. Hiányából“. A leleplezés után, mely óriási lelkesedés mellett folyt le, az ünneplő közönség délelőtt 11 óra- neki s hol a városház termébe gyülekezett, hol az Erdő- hogy nem szerezlgi irodalmi társaság tartotta diszülését, Kuun Géza gróf elnöklete alatt. Kuun Géza gróf megnyitó beszéde után Ferenczy Zoltán olvasta föl A kolozsvári magyar szinészet történetének vázlata 1821-ig címü értekezését, majd Csernátoni Gyula Katona József emlékezete címü tanulmányát; végül E. Kovács Gyula szavalta el Dicsköltemény az erdélyi szinészet százéves jubileumára c. versét, melynek minden strófáját zajosan megtapsolták. Az összes felolvasásokat Emlékkönyv című 48 oldalnyi füzetben adta ki az Erdélyi irodalmi társaság. Délután két órakor fényes díszebéd volt a városi vigadó nagytermében. A legelső tósztot Bethlen Gábor gróf mondta a királyra, azután Beidy Ákos a királynéra, Gyarmathy Miklós a főrendiház és képviselőház küldötteire, Albach Géza a törvényhatóságok képviselőire, Stesser József Kolozsvár városára, Ferenc József püspök a hadsereg képviselőire mondott tósztet. Majd Galgóczi altábornagy emelte poharát óriási hatás mellett a polgárságra. „Lelkesülni fogunk oly eszmékért és csatlakozni fogunk a polgársághoz oly ügyekben“, úgymond, „melyek a polgárt és katonát a trón és a haza javára egyesítik.“ Csiky Viktor Stesser Józsefre, Stesser József a színészet felvirágzására, Bíró Béla az akadémia, a történelmi társulat, a Kisfaludy- és Petőfi-társaságok képviselőire, Zichy Antal Erdélyre és Kolozsvárra, Kolosvári Sándor a színészetre, Ferenczy Zoltán Horváth Ödönre mondtak tósztokat, melyeket zajos éljenzés követett. Miután még Szász Gerő éltette ,Jókai Mórt és Findig Henrik a sajtót köszöntötte föl, felolvasták Kassai, Vidor, az Élet szerkesztősége, a kassai színtársulat, Székesfehérvár polgármestere, Evva igazgató, a színművészeti akadémia növendékei, Leszkay színigazgató, Szeged polgármestere, König dr. egyetemi rektor üdvözlő táviratait nagy éljenzés közt. Végül Feilitsch báró éltette Bethlen Gábor grófot és Béldy Ákost. Az ünnepség legsikerültebb része volt a nemzeti színházi díszelőadás. A fényesen kivilágított nézőtéren megjelent Erdély egész előkelősége, a küldöttségekkel egyetemben. A színházból igen sokan kiszorultak ; a rendezőség elsősorban a vendégeknek adott helyet. Az előadás Káldy Gyula ünnepi nyitányával kezdődött, a szerző vezetése alatt. A műben sok szép régi magyar motívum van , különösen a Rákóczy-nóta tetszett nagyon. Aztán Ditróiné E. Mari asszony szavalta el Jókai Mór ünnepi prológusát. A költeményben levő hazafias vonatkozásokat a közönség zajos tapssal és „ügy van !“ felkiáltásokkal kísérte. Nagyhatású volt a két utolsó versszak : A szellemmel nem biszd meg más, csak a szellem. Erőszak és ármány nem győzhet az ellen. A szellem erősebb, mint maguk a számok. S a való erősebb, mint a leghőbb álmok. S a szellem, az elmúlt század nagy szülötte. Ma már óriás lett, nincs határ előtte. Ahová ez emel, odáig nem érnék Emberkezek! — örök élte lesz Erdélynek! Ditróiné asszonyt kétszer hivták a lámpák elé. A prológus után következett Ferenczi Zoltán dr. Száz év előtt című alkalmi színműve, két képben. Az első kép magát az első szintársulat megalakulását rajzolja s az első kezdeményező, Haralyi Fejér János (Gál Gyula) házánál foly le Kolozsvártt. Nővére, Rozália (Maróthy Margit) elhatározván, hogy színésznő lesz, lemond szerelméről Kotsi János (Ráthonyi Ákos) iránt, ki hadnagy a Splényi gyalogezredben, nem akarván őt pályáján megakasztani, s ki éppen akkor a franciák ellen van távol. E közben megjön Fejér János, Sáska, Kontz és Jantsó Pál (Megyeri Dezső) enyedi diákokkal, kik színészek akarnak lenni. Hozzájuk csatlakozik Verestói Mihály kolozsvári ref. deák. Jön Fejér István, János testvére Magyarországról Bajkó Teréziával (K. Gera Lina), ki szinésznő óhajt lenni s tudatja, hogy onnan, meg az oszlópesti társaságtól is jönnek néhányan. Ekkor Rozália maga marad a színen, hirtelen jön Kotsi János, kinek ezredét váratlanul visszarendelték, megkéri a Rozália kezét, a ki elhatározása szerint visszautasítja, de nem birja okát eltitkolni, megvallja, hogy szinésznő lett s lelkes szavakban ecseteli hazaszerető okait, melyek erre vitték. Ekkor Kotsi egyrészt szerelmétől, másrészt a hazafi érzéstől lelkesítve, maga is elhatározza, hogy színész lesz és valóban gyújtó hatású szavakban kijelenti elhatározását a belépő ifjaknak. A második kép az erdélyi rendek előtt foly le. Id. Wesselényi Miklós báró (Szathmári Árpád) indítványt tesz, hogy a kérelmező ifjakat bocsássák maguk elé. Az ifjak belépnek s nevükben Fejér János beszél, engedélyt kérvén, hogy Erdély városaiban és Kolozsvártt színjátékokat tarthassanak. Egy követ (E. Kovács Gyula) felszólal ellenük a latin nyelv és a „jó erkölcs“ érdekében, ki ellen Wesselényi védi nemes páthosszal az ifjak lelkes törekvését. A rendek e beszéd hatása alatt az engedélyt megadják s elhatározzák, hogy a színészetet, mint nemzeti ügyet országos pártfogás alá veszik, mely határozathoz a főkormánytanács nevében a fökormányzó (Bánffy György gr.) is hozzájárul. A képet Wesselényi szavai zárják be, ki e határozat alapján megjósolja a színészet állandóságát s újra-