Budapesti Hírlap, 1893. január (13. évfolyam, 1-31. szám)

1893-01-01 / 1. szám

Budapest, 1893. 116­ fizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. XIII. évfolyam I. sz. , / a ' / /// /. / /­­ J / f­r Vasárnap, január 1. Főszerkesztő: Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV., Kalap­ utca 16. sz. Rákosi Jenő. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fennakadást szenvedjen. Budapest, dec. 31. Tizenegyedszer lépi át a Budapesti Hírlap az évforduló küszöbét a búcsúzó december sötétségéből a fiatal januá­­rius derengő hajnalába. Üdv e pillanat­ban e lapok minden olvasójának, üdv és áldás minden magyar ember fe­jére, üdv minden tűzhelyre, a me­lyen családi, a melyen hazafias sze­retet éleszti, táplálja a szent tü­zet. Az emberek tömege változó ér­zelmekkel mond búcsút a távozó év­nek, de az emberi természetben rejlik, hogy reménynyel köszönti a jövevény esztendőt maga a rezignáció is. De mily reménynyel nézzen előre az, a­kinek a szeme nem a maga dolgán, hanem a közdolgok folyásán pihen ? Annak tu­dománya az, hogy hátranézvén arra, a­mi volt, az ismert példából igyekszik kitanulni az ismeretlent, a­mely el­jövendő lészen. Az a műst, a­melynek képe né­hány lepergett év keretében rajzolódik a fürkésző szem elé, hazánknak a má­val múlttá váló e történettöredéke nem egyéb egy meddő küzködésnél, pozitív eredmény nélkül. A meddőség az em­berekben van. Korunknak a köztéren sürgölődő előkelő alakjai elég tehetség­gel, tetemes adománynyal bírnak arra a feladatra, hogy személyes boldogulá­suk feltételeit biztosítsák , de ebben ki is merül erkölcsi és fizikai erejük. A közdolgok ellátására kicsinyek, erő­­telenek és terméketlenek az utolsó évek intézői. Ez magyarázza meg azt a csodálatos jelenséget, hogy 1868 óta folyton a reformok elérkezett korsza­káról beszélünk és az egész idő alatt nemcsak semminemű reformalkotást létre nem hoztunk, de a­mit az első Deák­párti minisztérium idealizmusa megin­dított, az is visszafejlődött az utódok kezében. Innen van, hogy valahány mi­nisztérium azóta alakult, mind a nagy re­formok jelszavaival foglalta el hivatalát. Innen van az a képtelenség, hogy tizenhét éves uralma egy liberális cég alatt élt pártnak és kormányainak ma van csak ott, hogy a liberalizmus ismeretes in­tézményeivel kísérletet tegyen és be kell látnia, hogy a sorsa e kísérletek­kel a bizonyos bukás. Mily nevetséges hazugságnak tűnik ki a tizenhét évig viselt liberális cég a cselekedet első pillanatában! Tévedés volt-e, képmuta­tás volt-e a múlt , az ember fel van jogosítva kérdezni. Pedig csak a férfiak kisszerűsége volt, a­kik, hogy nagyob­baknak, hogy valaminek lássanak, öreg­apáik gúnyájában jártak a fórumra, ez volt egész politikai tudományuk. E kor­nak végét reméljük az 1898-as eszten­dőtől. Azt nem ígérhetjük Magyaror­szágnak, hogy a nagy férfiak vadon fognak teremni számára, de reméljük azt, hogy a­kik jönni fognak a roska­­dozók helyébe, azok a maguk korának, a jelen időnek ruháját öltik fel ma­gukra, zászlajukra mozgalmas időnk saját eszméit írják, teendőik sorába az aktuális élet szükségeit veszik fel, nem egy-egy iskolának a hagyatékát, ha az még oly tiszteletreméltó is. A nemzeti iránynak kell bevonul­nia az elmékbe, a szivekbe, a közélet minden hajlékába, az alkotandó intéz­ményekbe. Az általános elmagyaroso­­dásnak — az intelligens elemeknél szó­ban, a nép tömegeinél lélekben — kell a politika öntudatos céljának lenni s e gondolatnak kell lüktetnie a jövendő évtizedeken át államférfiurak minden beszédében és manden intézkedésében. Ezen fordul meg nemcsak az ezer­éves magyar királyság dicsősége, hanem a magyar nemzet minden tagjának bol­dogulása, e földnek békéje és mind am az áldás foganatja, a­mely e föld összes lakóit vallás különbsége, nyelv különbsége nélkül megilleti. Magyar hűség, magyar szeretet, s magyar érzés lakozzék minden szivben és Isten áldása boruljon ez uj eszten­dőben minden házra, melyben hazafiak laknak. A szabadelvű párt romlása. — Levél a szerkesztőhöz. — Kana Ivor­tól. Budapest, dec. 31. Éljen a magyar szabadság — a szabadelvű zsarnokságnak vessünk vé­get ! Ez a beköszöntő évnek feladata. A szabadelvű párt 1875—1898-ig uralkodott. Elég. Számoljunk le. Deák Ferenc meg­alkotta kiegyezését, melyben a magyar államot helyreállitá. Magyarország Mo­hácsnál elveszett, három részre oszta­tott, törökök és németek prédája lett, a német császárok által a szultánoktól és erdélyi fejedelmektől meghódíttatott, a múlt században három erős uralkodó, III. Károly, Mária Terézia és II. József által Ausztriához pragmatice csatolta­tok és germanizáltatott, idegenekkel betelepittetett, alkotmánya a nemesi privilégiumokra szoríttatott, nagy ne­hezen bírta a nemzet megóvni állami­ságának jogcímeit tartalom nélkül és nyelvét szokásaival kultúra nélkül. A francia forradalom segített életre s immár száz esztendő óta küzdünk a létért, országunk függetlenségéért, a szabadságért, nemzeti műveltségünkért s a magyar faj szupremáciájáért ha­zánkban. Kétszer e században : 1813— 1825-ig és 1849—1861-ig egészen el voltunk nyomva, többször félig, egé­szen szabadok nem voltunk soha. Nagy férfiak a nemzet lelkes támogatásával nagy munkát végeztek, feltámasztották Magyarországot. Atyáink vérén váltat­tunk meg. Mégis elvesztünk volna, ha Deák Ferenc és barátai ki nem békíte­­nek királyunkkal s be nem fejezik a szerencsétlen harcot uralom és forra­dalom között. Ez a kiegyezés arra való volt, hogy a mi Világos után az 1848-diki alkotmányból a fegyvertelen nemzet részére megmenthető volt, meg­tartassák s a magyar állam területi épsége és a magyar nemzet szuvereni­­tása visszaadassék, sorsunk felett tör­vényesen magunk rendelkezzünk s a királyi hatalom erejét ne a magyarság elnyomásában, hanem politikai és tár­sadalmi fejlesztésében keresse. E cél eléretett s a kiegyezés, bármelyek le­gyenek hibái, alapnak neveztetik azért, mert szabályos módot nyújtott arra, hogy az elveszett Magyarország általa az uj kornak megfelelő állami szerve­zetet nyerjen s a magyarok a ver­senyző nemzetek sorában egyenlő rang­gal haladhassanak előre. Hamarosan a Deák-párt a magyar államot meg is alkotta s mohón sietett a reformokkal századok hátramaradását kipótolni. E nagy dologban kimerült és Deák Ferenc meghalt. Tőle az ország sorsának intézését Tisza Kálmán és a szabadelvű párt örö­költék. Tisza a kiegyezésnek és a Deák­párt minden alkotásának ellenzője. A feladat, mely a fúzióban a szabadelvű pártnak jutott, sokkal könnyebb volt: nem megállni s a hatalom birtokát él­vezni, hanem a tört után haladni, az államot megszerkeszteni, az országot berendezni és modern intézmények­kel ellátni, a nemzet félthető szabad­ságait megerősíteni, biztosítani és kiter­jeszteni, a nemzetet gazdaságilag és szellemileg fejleszteni, jogban és társa­dalomban a középkorilag széttagolt né­pet egyesíteni, a magyarságot belterjes közművelődéssel és nyelvének az állam összes funkcióiban általános használa­tával uralkodó állásában megszilárdí­tani és megnöveszteni, a kiegyezés ta­pasztalati hibáit és hiányait pótolni és javítani, Magyarország állami és köz­­gazdasági emancipációját Ausztriától törvényes és békés eszközökkel keresz­tül vinni, a nemzetközi viszonyokban s különösen Keleten a magyar állam te­kintélyét és befolyását megóvni és ér­vényesíteni, a királyságot mint a Habs­­burg-dinasztia és a nemzet szövetségét emelni és a kettőt közelebb hozni egy­máshoz. Számba vehető ellenzék nem ■""«"­*1 ■ ............■ I I I 111 ■ I ■ " — Mai számunk 20 oldal.

Next